Apám feltámadása

Apám nem hitt a feltámadásban. Akkoriban szinte senki sem hitt. Legalábbis aki értelmiséginek számított, nem hitt. Apám szerint az evangéliumok tele vannak mítoszokkal, mitikus megfogalmazásokkal, amelyek ugyan tartalmaznak történelmi tényeket, de ki kell hámozni belőle az igazi üzenetet. Akkoriban nagy vita volt arról, hogy a történelmi Jézus egyáltalán létezett-e, vagy csupán a tanítványok találták ki. Mások különbséget tettek a történelmi Jézus és a tanítványok hitében élő Krisztus között. Apám meghirdette a mitosztalanítást. Mesék és mítoszok. Apám racionális elme volt. Teológiai tanár. Sokszor éreztem úgy, hogy apámnak igaza van. Leggyakrabban akkor, amikor az evangéliumok mélyebb üzenete helyett az üzenet középpontjába a megfogalmazás keretei kerültek. Jézus feltámadásáról vitázni úgy, hogy közben ez csupán egy racionális szövegelés marad. Közben ez a hit, ami valójában egy állítás igaznak elfogadása, ráadásul minden érv nélkül, szóval ez a hit hidegen hagyja az ember életét. Sokszor éreztem úgy, hogy apámnak igaza van. Mindig így éreztem, amikor azt láttam, hogy meseszerűen értelmezik a keresztények a hitet. Amikor azt láttam, hogy aki nem hiszi, hogy Jézus feltámadt, az szegény megtévesztett ember.

Eleve a kételkedő, eleve a gondolkodó, eleve az intellektus. Nem lehetnek kérdések, mert a válaszok már kész vannak. És a hívő az, aki elfogadja ezeket a válaszokat. Miután saját kételyeim először megfogalmazódtak a hitemet illetően, és elsőként önmagamat kérdőjeleztem meg, mindazt, amit hittem, számomra már nem voltak kielégítőek az előre-megrágott válaszok. Sokszor kaptam megbélyegzést gondolataimért én is. Hibáztatást, hogy elrontott a teológia, elveszett a hitem, sőt, hogy elromlottam. De azt hiszem, apám olyan kérdéseket feszegetett, amelyek egy érettebb, őszintébb, igazabb hithez vittek közelebb. Apám persze nem tudott továbblépni a kritikánál. A bibliakritikánál. Ami valójában a bibliaértelmezés kritikája. Hermeneutika. Az értelmezés a későbbiekben központi szerepet töltött be a nyugati gondolkodásban. Mert értelmezéseink nem azonosak a kijelentéssel. És egyáltalán hogyan viszonyuljunk a szent szövegekhez. Mit jelent a szent? Hogy vitathatatlan? Az egyház története folyamán számos értelmezés felütötte a fejét. Voltak olyanok is, amelyek egész hosszú időre az egyház hivatalos tanításává lettek. Értelmezési hagyománnyá.

Apám és a bibliakritikusok egy történelmi helyzetben nagy szolgálatot tettek az egyháznak. Mi utólagosan, egy teljesen más történelmi és kulturális szituációban alkothatunk elmarasztaló véleményt, de ez igazságtalan. Hogyan lehet egy megváltozott kulturális helyzetben megtalálni a régi hagyományokat és tanításokat újra? Apám ennek a munkának az egyik felét elvégezte. Elkerülhetetlen, hogy lehámozzuk a kulturális sallangokat a hitünkről és a hitértelmezéseinkről. Én is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan lehet elsőként önmagamnak, a jelenkor gyermekének újra- megfogalmazni a régit. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az, ahogyan hisznek, azonos mindenki más hitével, és hogy a személyes hittartalom azonos az egyháztörténet hittartalmaival.  De ez nincs így.

Apámat gyűlölték a fundamentalisták. Ők az ellenkező oldalra helyezkedtek. De ők legalább annyi dologban tévedtek, mint apám. A bibliakritika kiönti a vízzel a gyermeket is. A fundamentalizmus meg egy üres kádban szeretne gyereket fürdetni. Néha az az érzésem, hogy a gyerek is hiányzik. Narratívák. De a narratívákról majd máskor. Meghaladni apámat és a fundamentalistákat. Előbb én is fundamentalista voltam. Mert anyám is az volt. És én anyám fia voltam. Apám ráébresztett vénasszonyos hitem hiányosságaira. Sokat tanultam apámtól. Ő tanított meg megkérdőjelezni a bibliaértelmezéseimet.  Ő segített felismerni az önlegitimációimat. Az igaznak elfogadott, de megalapozatlan hiteimet. A hitem és a hit tartalma közötti különbséget. Ő nyitott távlatokat előttem a bibliai történetek új dimenzióinak megismerése felé.

Jézus feltámadt. De ez ma már számomra nem csupán egy tanítás, ami a nem-támadt fel ellenében bír csupán jelentőséggel. Már tíz év is eltelt azóta, hogy apámmal ezekről beszélgettünk. Azóta az én életem is nagyon más lett. Jórészt annak köszönhetően, hogy apám minderre felhívta a figyelmem.

Apám és a semmi

Apám semmiben sem hitt. De várj, ez így nem igaz; apám egészen pontosan a semmiben hitt. Apám nem így nevezte magát, de sokan mások nihilistának nevezték. Apám maga volt a görbetükör. Még a kritikának is a kritikája. Sőt, a kritika kritikájának a kritikája. Apám mindent átértékelt. Apám egyvalakit soha nem értékelt át. Önmagát. De apám fontos dolgokat tanított nekem. Apám nem volt hívő, és gyűlölte a kereszténységet. Mert a kereszténység szerinte a gyengék vallása. Apám ezt így, úgy emlékszem, nem mondta, de hogy egy nőies vallás. És amikor kerestem saját férfihangomat, gyakran eszembe jutottak apám szavai. Mintha valóban sokak számára a kereszténység egy anyai intelmi gyűjtemény lenne. Külsőségeit tekintve: művirág. De egyáltalán a virágok. A terítők. A hímzések. Csupa fodor és rojt. Csupa nőiesség. De apám után szabadon talán vénasszonyosságnak tudnám inkább nevezni. Szóval apám a semmiben hitt. Ami biztos, az a semmi. Később már a semmiben sem volt biztos. Semmi sem biztos. Apám élete végén megőrült. Ressentiment, mondta apám. Az ember feletti embert kereste. Olyan magyartalan és ki-nem-fejező ez a fordítás: übermensch. Az ember felett. Ember az ember felett. A meghaladott ember. Az ember, akit apám megpróbált meghaladni, szerintem önmaga volt, de ezt apám soha nem ismerte fel. De igaza volt, az embernek önmagát meghaladnia egy emberfelettiért, az élet legnagyobb kihívása. Ez nem egy templomi vallásosságot jelent. Nem művirágokat és nem vallásos mondatokat, amelyek tartalom nélkül valók. Apám próféta volt. Szándékán kívül állt, hogy az legyen, és főleg, hogy épp szavai ébresszenek kritikát a keresztényekben önmagukkal szemben, de ez történt. Apám ezt már nem érte meg. Mert ha megérte volna, hevesen tiltakozott volna. Apám gyűlölt mindent, ami népszerű. És rajongott a népszerűtlenért. Apám egy lelkész fia volt. De az apja hamar meghalt. Apámat a pietista kegyesség légkörében nevelték fel. Asszonyok. Apám nem szerette az asszonyokat. Nem szerette az asszonyszerű kereszténységet sem. Nem szerette a felszínességet. Apám maga volt a nőiességet teljességében önmagából kihasító zabolátlan férfiasság. A minden tekintéllyel szembeni totális lázadás. Apám az értékek átértékelésének kérdésén sokat elmélkedett. Olyan összefüggéseket értett meg, amiért antikrisztusnak kiáltották ki. Apámat sok éven át illett ördöginek tekinteni, nem olvasni, feketelistára helyezni. Apám szavaival sokan vissza is éltek. Például a nácik. De apám a nácikat is gyűlölte volna, és ő lett volna legfőbb kritikusuk. Mert apám nem volt hajlandó kibékülni, szövetkezni, vagy megalkudni senkivel és senkiért. Apám örök ellenzék volt. Legfőbbképp önmagáé, de ezt apám nem tudta. Apám rajongott a kereszténység előtti vallásért. Apám egy zseni volt. Meg nem értett zseni. Apámat az őrületbe vitte a megnemértettség.  Az állandó kívülállóság. Apám magán kívül volt. Az álszent, külsőségeket hajszoló, korrupt ember kíméletlen kritikusa volt.

Apám semmiben sem hitt. De várj, ez így nem igaz; apám egészen pontosan a semmiben hitt. Apám nem így nevezte magát, de sokan mások nihilistának nevezték. Apám maga volt a görbe-tükör. Még a kritikának is a kritikája. Sőt, a kritika kritikájának a kritikája. Apám mindent átértékelt. Apám egyvalakit soha nem értékelt át. Önmagát.

Apám szerint

Apám szerint az Istent az emberek találták ki, és mindenki istene olyan, amilyen ő maga. Apám azt mondta, ha a lovak tudnának szobrokat készíteni, biztosan ló-formájú isteneket formáznának. Elgondolkodtam apám szavain. Annyiféle ember annyiféle istenét láttam már. Minden ember más módon hisz benne. Összekötnek bennünket a hitvallások, és bár egyetértünk sok mindenben, mégis más az én istenem és a te istened. Isteneink hasonlítanak ránk. A baptisták istene olyan baptistaszerű. Ráadásul abból is van kálvinista meg nem-kálvinista. A reformátusok istene református. Van, akinek ötpontos istene van. Szigorú tekintetű, száraz, kimért, kérlelhetetlen, hegyes szakálla van, és a vallást rendszernek tekinti. Az unitáriusoknak egy Istenük van. A katolikusoknak szentjeik vannak, de a prostestánsoknak nincsenek. Elvileg ugyanaz az Isten, és mégis vérre-menő vita volt azon, hogy ez az én testem, az azt jelenti, hogy ez tényleg az én testem, vagy ezt másként kell érteni? Van, akinek karizmatikus, farmernadrágban jár, és nagyon lelki. Másoknak iszonyúan ítélkező Istenük van, aki folyamatosan az embereket szidja, és apokaliptikus próféta módjára a végről beszél, és bár nem ezt a szót használja, de a dekadenciáról. Hogy minden egyre rosszabb, már kiveszett a jóság a világból. Van, akinek Istene hat nap alatt teremtette az eget és a földet, és a hetediken megpihent. Mások szerint ezt nem így kell érteni, mert ez szimbolikus. És ez is és az is ugyanabban az Istenben hisz. De mégsem. Vannak, akik Istene szereti a börtönviselt, tetovált, hosszú hajú, vagy feslett erkölcsű embereket, sőt, meg is menti őket. Van, akinek az Istene a jó erkölcsöt szereti, és ki nem állhatja ezeket a mai fiatalokat. Isten zakót visel. Palástot. Talárt. Van, akinek Istene megrögzötten jobboldali, és különösen szívén viseli a nemzetet. Persze, csak a magyart. Mert a magyarok Istene magyar. Mások Istene baloldali, vagy liberális. Megint mások Istenét nem érdekli a politika, sem a nemzetiség. Van, akinek az Istene felekezetközi. Egyesek Istene nem létezik. Mások Istene evolúciópárti. Vannak, akiknek Istene támogatja a nyelveken-szólást, mások Istene szerint ez már rég nem létezik, és az egész csak kamu. Vannak, akiknek Istene szereti a műemlék templomokat. Legszívesebben ott pihen meg. És nem érdekli, ha üres a templom. Mások Istene stadionokba megy. Vagy a Felházba, Ez az a napra. Van, akinek Istene csak az orgonazenét szereti. Mások Istene csak a könnyűzenét. És vannak olyanok, akiknek Istene nagyon rugalmas, és ezt is és azt is szereti. És van, akinek Istene utálja a zenét. Vagy nem érdekli. Van, akinek Istene erkölcsös és kirekesztő. Háborúkat támogató. Militáns. Másoké békepárti és befogadó. Egyesek Istene gyűlöli a melegeket, és az abortuszt, és a házasság előtti szexet, mások Istene szeret minden embert és együtt sír velük. Van, akinek Istene nemzetiszín lobogóba öltözik, mások Istene érdektelen a nemzettel kapcsolatban. Vannak, akik Istenét nagyon érdekli a megfelelő és illendő beszéd, vagy öltözködés, vagy viselkedés, mások Istenét nem. Van, akinek Istenét csak a vallásos dolgok érdeklik, mások Istene mindenféle témára nyitott, és érdekli minden, ami követőit érdekli. Vannak, akiknek Istene tudományellenes, és megveti a műveltséget, mások Istene lelkes tudománypárti, és rajong a műveltségért. Van, akinek Isten ópium, és tényleg élethazugságait leplezi vele, mások Istene a gyógyulás pártján van, és a tizenkét lépés programokban sokak életét meggyógyítja. Van, akinek Isten ítélő és bántalmazó, aki megbünteti az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyedíziglen, mások Istene kegyelmes, és a Fiát áldozza az emberiségért. Van, akinek Istene kérlelhetetlen és eleveelrendel, mások Istene szabadakarat-párti. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a szőke hajú, kék szemű Jézus figyel a falról, hiszen az európaiak Istene európai. A koreaiaké meg koreai.

Elgondolkodtam azon, amit apám mondott. Évekkel ezelőtt hallottam tőle mindezt. Akkoriban nagyon megingott a hitem Istenbe. Miközben gondolkodtam, rájöttem, az én Istenem is nagyon hasonlított rám. Istenismeret és önismeret. Ezt mondták sokan, és én igazat adok nekik. Isten egészen más.