Apám elveszett hite

Apám egy fiktív személy volt. Egy regényhős. Még csak nem is egy főszereplő, csupán a regénynek egy részében játszott főszerepet. Apám egy presbiteriánus lelkész volt. Apámnak volt egy naiv hite Istenről, ami nem bírta ki a kétely szakaszát, és apám hite elveszett a kételyben. A tudomány fejlődése vezette el apámat oda, hogy Isten nem létezik. Bebizonyították neki. És apám elhitte. Ezután tudományos enciklopédiák árusításával kereste tovább a kenyerét. Megrendítő volt látni apámat, ahogyan szembefordult mindazzal, ami korábban számára fontos volt. De nagyon sokat tanultam apám esetéből. Mert apám számára a vallás is egy enciklopédia volt. Épp annyira tudományosan közelített a valláshoz, mint a tudományhoz. Naiv hittel. A naiv hit azt jelenti, hogy azt feltételezem, hogy az igazság vagy-vagy kérdése. És nagyon gyakori az apámhoz hasonló embereknél, hogy fanatikus keresztényből fanatikus ateistává válnak. Vagy agnosztikussá. Mert az igazság vagy-vagy kérdése. És a hit valami igaznak elfogadása. És amit igaznak elfogadok, az vitathatatlanul igaz. Megkérdőjelezhetetlen. Vagy igaz, vagy nem igaz. Ha nem igaz, egy másik igazságot keresek, amiben feltétel nélkül hihetek. Apámhoz hasonló emberekkel találkoztam sokszor életem folyamán. Olyan emberekkel, akiknek a hite csupán a darwinizmus kritikájára épült. Hogy nem a majmokból lettünk. Apámnak gyermekkori hite volt. És apám, amikor elveszett a hite, a tudományban is gyermeki módon hitt. Feltétel nélkül. Értsétek jól, a hit mindig magába foglal valami gyermeki bizalmat azzal szemben, amiben hisz. De apám ezt nem tudta. Apám azt hitte, a hit tudományosan alátámasztott, megkérdőjelezhetetlen igazság kérdése. Ez lényegében a fanatizmus.

Amikor még nem haladtam át a kétely szakaszán, az igazságot azonosítom saját igazságommal, tehát önmagammal, így én magam voltam az igazság mércéje. Sok ilyen embert ismerek. Az apámhoz hasonló emberek képtelenek elfogadni, hogy egyszerre több embernek lehet igaza, és képtelenek saját igazságukat, azt, amiben hisznek, kritika alá vonni, vagy vitathatóvá tenni. Ez a valódi bizonyosság hiányát jelzi. Apám a szemem láttára veszítette el a hitét, és ekkoriban az én hitem is elveszett. Számomra ebben a helyzetben egyetlen mondat jelentett kapaszkodót, hogy azt mondja Isten: én vagyok. Én nem tudtam ebben akkor hinni. Nem tudtam hinni Istenben. De sokat jelentett számomra, hogy ezt mondta nekem. A kétely szakaszában Isten egy korábban ismeretlen arcát ismertem meg. Egy olyan Istenét, aki képes szeretni annak ellenére is, hogy én nem csak a szeretetében kételkedtem, hanem egyáltalán a létezésében is. Isten hite bennem nem ingott meg. Életem egyik legnehezebb életszakasza volt. Féltem, hogy velem is az történik, ami apámmal. Azt hiszem, akkoriban agnosztikus lettem volna, vagy simán humanista. Nem sokon múlott, hogy otthagyjam az egyetemet, és valami mást kezdjek az életemmel. Ma már nagyon hálás vagyok azért a szakaszért. A hitem azóta is sokszor megingott, de soha nem olyan mélyen, mint akkor. Mert akkor elveszett. Én is elvesztem. De ez a szakasz nekem nyitottságot hozott. Egyre nagyobb nyitottságot. És egyszerre bátor kritikát is a saját hitemet illetően, de akár a tudományban vetett naiv hit kérdésében is. Mert fanatikusan és naivan nem csak Istenben lehet hinni, hanem bármiben. Minden hit fanatikus, ami az abszolút igazság birtokosaként mutatkozik meg. Ami kizár minden más hitet. Ebben a szakaszban értettem meg, hogy a hitnek van egy objektív része, de van egy szubjektív is. Miközben Isten számomra nem létezett, mert én nem tudta hinni benne, Isten mégis ezt mondta, hogy én vagyok. Ezt el tudtam fogadni igaznak. Hogy Isten attól függetlenül, hogy hiszek-e benne, vagy sem, létezhet.

Átléptem ezen a szakaszon, de olyan volt végigmenni rajta, mint Dánielnek és barátainak a tüzes kemencében. Viszont Isten ott is velük volt. Velem is.

Apám és a nagy narratívák

Apámtól halottam először a metanarratíva kifejezést. Akkoriban még az idegen szavak szótárára volt szükségem, hogy megértsem apám mondatait. Apám arról beszélt, hogy vannak olyan nagy elbeszélések, amelyek magyarázatot adnak mindenre a világban. Ezt talán leegyszerűsítve világnézetnek lehetne nevezni. Apám a kereszténységet is ezek közé a metanarratívák közé sorolta. És úgy gondolta, hogy ezek a nagy narratívák megbuktak. Akkoriban sokat gondolkodtam ezen. Apám a második világháborúban látott szörnyűségekkel szembesülve jutott ezekre a felismerésekre. Másokkal együtt elkezdtek a holokauszt utáni gondolkodásról beszélni. Korábban nem gondoltam bele igazán én sem, hogy hatmillió ártatlan ember meggyilkolása egy nagy narratíva nevében valóban mérföldkő az emberiség életét tekintve. Zsidó gondolkodók, de velük sokan mások, Isten létét is megkérdőjelezték. Hol volt az Isten, amikor mindez történt? Ott volt Auschwitzban? Ha ott volt, miért engedte ezt megtörténni? Ha nem volt ott, hol volt? Korábban is felvetődtek hasonló kérdések, és a kereszténység nehezen tudott ezekre a kérdésekre választ találni. Hol volt Isten a lisszaboni földrengéskor?  Hol volt Isten, amikor emberek milliói ölték meg egymást? Isten a vádlottak padján.

Apám segített megérteni, hogy Jézus egyébként erőszakmentes, békepárti üzenete az emberiség kezében mindenféle ideológia szolgálatába odaállítható. Ezt fedeztem fel az egyháztörténetben is. A Bibliával minden alátámasztható. És mindennek az ellentéte is. Egy keresztény kultúrában szükségszerűen a viszonyítási pont Isten. Még akkor is, amikor elutasítjuk, vagy szembehelyezkedünk vele, vagy tagadjuk a létét. A nem hiszek Istenben a hiszek Istenben ellenpólusa. Amikor apám a metanarratívák, köztük a kereszténység bukásáról beszélt nekem, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon amit kereszténység alatt értünk, az állandó-e vagy változik? Van-e egyáltalán egy általános értelemben vett kereszténység? És ha igen, hogyan lehet ezt összefoglalni? Minden keresztény egy kalap alá vehető? Apám komolyan megpróbálta a kereszténység melletti elköteleződésem.

Nem szeretem a hasított megoldásokat. Sokan úgy gondolták, hogy a rossz keresztények rossz dolgokat tesznek, a jó keresztények meg jó dolgokat. Vagy a hívő-hitetlen tengelyen helyezték el a történteket. Mindenesetre mindenkit kihívás elé állított, hogy végülis Európában mindenki keresztény volt, azok is, akiket megöltek, és azok is, akik megölték őket. Sok elhurcolt zsidó is már rég a keresztény hitben élt, de legalábbis a hitünk gyökerei közösek. De nem is a hit állt ekkor a gondolkodásom középpontjában. Apám kemény etikai kérdéseket vetett fel állításaival. Miben különbözik a kereszténység és más világmagyarázó elvek, vagy narratívák? Miben más a kereszténység, mint a darwinizmus, vagy a fasizmus vagy a kommunizmus?

Anyám a fejét a homokba dugta.

Magamra maradtam a kérdéseimmel.

És engem nem elégített ki az önmagamat a történetből kimosó válasz, hogy azok rossz keresztények voltak, meg rossz emberek, mi meg jók vagyunk. Mégiscsak ott állt az egész keresztény Európa a házasságtörés közben tetten ért asszony megkövezésénél. És az asszonyt halálra kövezték. És nem volt senki, aki azt mondja, én sem ítéllek el téged? Mindenki bűntelen volt?

Apám a figyelmem ráirányította a személyes felelősség témájára. Azóta is sokat gondolkodom a személyes felelősség kérdésén. A második világháborút követő Nürnbergi Perben a legtöbb magas rangú náci vezető védekezése ez volt: én csak parancsot teljesítettem. A metanarratívák bukása az én életemben azt jelentette, hogy egyre kevésbé hittem abban, hogy önmagában a keresztény jelző bármit is jelentsen. Hogy ez sokszor olyan, mint a banán elé kitett magyar termék felirat a bevásárlóközpontban. Az én nagy narratívám is megbukott. A személyes felelősség váltotta fel. És a kérdések. És a személyes narratíva keresése. Hogy hol vagyok én? Hol lettem volna én?

Apám létbátorsága

Apám egy nagy kaliberű gondolkodó volt. Egyetlen mondata napokra elegendő gondolkodni-valót adott. Apámat hallgatva mindig úgy éreztem, hogy még sok évet kell élnem, hogy megérthessem azt, amit mondott. Még most is így érzem. Apámat a létkérdések foglalkoztatták. Egyáltalán nem volt szokványos, ahogyan megközelítette a keresztény hitet. Nála minden mindennel összefüggött. Apám arra tanított, hogy az a gondolkodásmód, ami életidegen, semmire sem való. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy olyan, mint a megízetlenült só. Apám nehéz mondatokat mondott. Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, hogy ezek teljesen felesleges túlbonyolítások, de apám szavai mögött élet volt. És ezért volt súlya annak, amit mondott. Nem is annyira arról szerettem volna beszélni, amit apám mondott, hanem amit tett. Mert apám tettei tettek bizonyságot a szavairól.

Amikor a nácik hatalomra jutottak, apám épp teológiai tanár volt egy nagynevű egyetemen. Apám volt az első nem zsidó egyetemi tanár, aki kiállt a zsidók mellett. Apám írt egy kis könyvecskét létbátorság címmel, de nem a könyvecske tanított nekem sokat a létbátorságról, hanem apám tettei. Apám nem volt szervilis. Tudjátok, mi a szervilizmus? Amikor odasorakozunk az erősebb mögé, vagy a tekintély szava mögé, és nem állunk ki a gyengébb mellett, és így valójában a saját igazunk mellett sem. Mostanában egyre gyakrabban hallani az öncenzúra kifejezést a közbeszédben, ami azt jelenti, hogy vigyáz, mit mondasz, vigyázz, ki vagy mi mellett állsz ki, légy okos, helyezkedj okosan. Apámnak az állásába, és az állampolgárságába került ez a kiállás. Apám tanította meg nekem, hogy a hit nem a templomban, meg a vallásos foglalatosságokban nyilvánul meg igazán, hanem az egyház, a templom, a vallás világán kívül. A társadalomban. Apám nem egy templomi hívő volt. Nem egy olyan kutya, ami a kerítés mögül ugat. Apám negyvenhét éves volt, amikor emigrálnia kellett a hitleri Németországból. Amerikában kezdte újra az életét, és folytatta a munkáját. Apám egy bonyolult teológiai nyelv megalkotója is volt, és nem csupán egy új nyelvet kellett negyvenhét évesen megtanulnia, de egy más gondolkodásmódot is, és abba átültetni mindazt, amit már megfogalmazott. Apám megcsinálta.

A másik, amit apámtól tanultam, hogy lássuk a körülöttünk lévő világot. Álljunk párbeszédben. Tudjuk, hogy hol állunk, de alkossunk hidat. Lépjünk át a határon. Álljunk párbeszédben más gondolkodásmódokkal, a világgal. A világról való árnyalt gondolkodás. Mindannyiunknak van egy nézőpontja, de nem mindannyian vagyunk képesek arra, hogy megértük saját nézőpontunkat. Apámtól azt tanultam, hogy teremtsünk kapcsolatot. Apám filozófiát is tanult. Később a pszichológiában alkalmazták apám felismeréseit. Amiről gondolkodni lehetett, arról apám gondolkodott. Mert apám egy gondolkodó volt.

Szeretném kritizálni apámat, de azt hiszem, hogy még nem értettem meg eléggé, hogy kritizálni tudjam. Még tanulok. Tőle is.