Apám borotvája

Apám egy olyan elvet tanított, amit sokszor alkalmaztam életemben. A borotva elvét. Apám azt mondta, hogy ha egy jelenségre, vagy dologra van két magyarázatunk, akkor azt kell választanunk, amely egyszerűbb, vagy kézenfekvőbb. Ez apámnál nem leegyszerűsítést jelentett. Apám egy olyan korban élt, amikor mindent végletesen túlbonyolítottak. Látszólag ma nem egy ilyen világban élünk, de ez nem jelenti, hogy apám elve szerint járnánk el. Komoly erkölcsi dilemmák, vagy az élet nagy kérdései szükségesek ahhoz, hogy a válaszaink közül az egyszerűbbet válasszuk. Eleve szükség van válaszokra. Abban a korban élük, hol nincsenek igazi kérdések, és így igazi válaszok sem. Egy olyan korban, ahol a válaszokat már megadták a fel nem tett kérdéseinkre, és csak el kell fogadnunk őket. Apám a borotva elvével nem csak arra sarkallt, hogy egy jelenségre az egyszerűbb magyarázatot keressem, de arra is, hogy keressek magyarázatot. Hogy ne elégedjek meg az előre-gyártott válaszokkal.

Apám borotvája segített ki az életszerűtlen teológiai fejtegetésekből. Olyan eszmefuttatásokból, amelyek sem közelebb nem visznek valami megértéséhez, sem távolabb nem visznek valamitől, ami téves. Apám elve arra tanított, hogy az élet igazi kérdéseit keressem, és az igazi kérdésekre igazi, de egyszerű válaszokat találjak. A kérdések és a válaszok is egyszerűek, ha megértettük őket. Ha megértettük őket, egyre árnyaltabban, egyre bonyolultabban is ki lehet dolgozni, de ez mindig visszabontható elemeire. Mondhatjuk, hogy reprodukálható. Nem azoknak szól apám elve, akik azt gondolják, az életben minden nyilvánvaló. Nem azoknak, akik azt gondolják, mindig is mindent tudtak az életről. Nem azoknak, akik bemagolták mások véleményét, és azt hiszik, azért van igazuk, mert azoknak igaza van, akiknek véleményét bemagolták.

Csak akkor tudom a borotva elvét használni, ha végigjártam a megértés útját. Ha én találtam meg a kérdést, és én találtam meg a választ. Ha a dilemmákat is én fedeztem fel. Ez soha nem egyszerű, és hogy az egyszerűbbet választom a kettő, vagy több magyarázat közül, csak annyit jelent, hogy nincs bennem az a kényszer, hogy azért, hogy okosnak tűnjek, még jobban túlbonyolítsak valamit, ami önmagában sem egyszerű. Mert ez az elv a nem-egyszerű dolgokban nagyszerű elv. És ami számít, soha nem egyszerű. Sok évig szenvedtem attól, hogy a hallgatóim gyakran panaszolták, hogy miért nem beszélek egyszerűbben. Végül megértettem, hogy az egyszerűség viszonylagos. Miért olvassak el egy könyvet, ami nem segít engem hozzá valamihez, amit eddig nem tudtam? Amire eddig nem gondoltam? Miért hallgassak valakit, aki olyan dolgokról beszél, amelyek nem kényszerítenek engem arra, hogy megerőltessem az agytekervényeimet? Sok ideig, ha nem értettem valamit, ahogyan sokaknak, így nekem is volt erre egy megoldásom: ha nem értem, ez nem is fontos, vagy jelentéktelen. Rájöttem aztán, hogy vannak kérdések, amelyekre meg kell érnünk. És részben erre az élethelyzetünk érlel meg. Viszont azt is megértettem, hogy más szempontból pedig a megértésben megtett út. Vannak dolgok, amelyekhez sehová sem kell mennem, de vannak dolgok, amelyekhez útra kell kelnem, mert sosem fognak eljönni hozzám. Ez a külső út. De a belső út is épp ilyen. Nem fogok semmit megérteni, ha nem kezdtem el megérteni. És amikor elkezdek valamit megérteni, magyarázatokat találok. Néha hajmeresztően bonyolult magyarázatokat. Vagy valószínűtlen magyarázatokat. A magyarázatok közül az egyszerűbbet választani: ez apám elvének a lényege.

Apám segített többek között megérteni, hogy az összeesküvés-elméletek nem jó választások a jelenségek megértéséhez. Mert látszólag ugyan egyszerű magyarázat, és univerzális is, és minden mindennel összefügg benne, de épp ezért olyan bonyolult, hogy simán egyszerűbb, ha azt mondom, hogy egyéni döntésekről van szó. Vagy történelmi folyamatokról. Ha elhiszem inkább, hogy nincsen univerzális magyarázat.

Apám olvasatai

Apámat a szöveg érdekelte. A szöveg, és a szöveg értelmezése. Apám tagadta a jelentés egyedül-való voltát. Azaz, hogy egy szövegnek van önmagában vett jelentése. Hogy a szöveg értelmezője kívül maradhat a szöveg értelmén. Apám tanított meg arra, hogy egy szövegnek a jelentése jelentéstulajdonítás. Azaz, hogy számomra mit jelent, jelentőséggel bír. Amit apám tanított, meghatározó volt a Biblia szövegéhez való viszonyomra, de nagyon féltem ezt még magamnak is bevallani. Mert engem arra tanítottak, hogy „az ige beszél”. De én nagyon hamar megértettem, hogy az „az ige” mindig nagyon hasonlított arra, aki beszélt. Az ige testet-öltése ebben az értelemben az igehirdető volt. Hamar rádöbbentem arra, hogy az igehirdetés mindig elválaszthatatlan az igehirdető személyétől, helyzetétől, kulturális beágyazottságától. De engem nem erre tanítottak. Arra tanítottak, hogy „az igének” egyetlen helyes értelmezése van, és ezt a helyes értelmezést csupán jól meg kell tanulnunk ahhoz, hogy „az ige beszéljen”. Ezt a szemléletmódot igeteológiának is nevezhetjük. Sok nagyon fontos hozadéka mellett ez a teológia mégis azt az illúziót ülteti el az emberben, hogy amikor az „igére” alapozunk valamit, és azzal azok, akik hallgatják, egyetértenek, az mindig, minden esetben az egyetlen helyes értelmezés. És minden értelmezés, ami nem egyezik ezzel az egyetlen helyesnek elfogadott értelmezéssel, helytelen.  Apám azt mondta, hogy olvasatok vannak. És én már rég egyetértettem apámmal. Én hallottam „az igét” össze-vissza beszélni. Hallottam az „igét” bort inni és vizet prédikálni. Láttam „az igét” kollaborálni egyik rendszerrel, majd a másik rendszerrel is. Nagyon is láttam a személyt „az ige” mögött. Mert mindig mögötte van a személy. Nem apám az egyetlen, aki az olvasatra hívja fel a figyelmünket. És ha az írás értelmezésének a történetét ismerjük, tudjuk, hogy mielőtt az igeteológia megszületett volna, tengernyi értelmezés született már az Egyházban. Felvilágosodásbeli naivitás azt feltételezni, hogy a történelem egy pontján, néhány teológus vagy gondolkodó rájött az Írás egyetlen és tévedhetetlen értelmére. Ez az értelmezés épp annyira helytálló, mint más értelmezések, és épp annyira nem is. Töredékes az ismeretünk. Azt hiszem, hogy amikor azt feltételezzük, hogy értelmezéseink nem töredékesek, elfelejtjük saját ember-voltunkat, történelembe ágyazottságunkat, hogy én is jövök valahonnan, és tartok valahová, nagyon is behatárolnak azok a kulturális hatások, amelyekben élek és felnőttem, a történelmi helyzetem, a műveltségem, de még a nemem is.

Apám nem vitázott az igeteológiával. Őt nem is érdekelte a teológia. Abban az értelemben biztosan nem, ahogyan engem. Ez inkább bennem eredményezett konfliktust. Mert igazat adtam apámnak. Mert megértettem, hogy apámnak igaza van. És megértettem, hogy ezer évek óta értelmezték a hit keretében az emberek mindazt, ami a Szent Iratokban található, és nem feltételezhetem azt, hogy néhány értelmezést önkényesen kiválasztva tudhatom, hogy mi az Írás egyetlen és vitathatatlan értelmezése. Ez megértési folyamat. Maga az Egyház egésze is időről időre nagy vitát folytatott arról, hogy mit hogyan kell értenünk. A megértésben ezredévek vannak. Nem velünk kezdődött a megértés. A Biblia szövegein belül is zajlott, ami több ezer évet ölel fel, és az egyház történetében is zajlott, és ma is zajlik.

Ez azt is jelenti, hogy mindig van mit megértenünk. Megérteni a szöveg jelentését. Egyre mélyebben vagy összetettebben. Apám segített rádöbbennem saját megértésem folyamatának a felismerésére is. Hogy én is értelmezem valahogyan mindazt, amit előttem már sokan mások. És értelmezéseim legalább annyira kötődnek saját jól körbehatárolható életemhez, mint azok értelmezéseihez, akik több száz, vagy ezer évek óta előttem éltek. És apám segített eljutni az Írás tőlem nem elvonatkoztatott üzenetéig. A személyes megértésig.

El is felejtettem, milyen sokat tanultam apámtól.

Köszi, apu.

Apám vallomásai

Apám ellentmondásos személyiség volt. Sokféle utat kipróbált. A keresztény hitre térése előtt más vallási irányzatok híve volt. Hódolt a testi élvezeteknek, hedonista örömöknek. Apám apja nem volt keresztény, de az anyja igen. Apám anyja sok évig imádkozott fia jobb útra téréséért. Arról nem tudni, hogy végül elégedett volt-e az eredménnyel. Az anyák nem mindig úgy gondolják el fiaik jobb útra térést, mint azt a fiaik teszik végül. Azt hiszem, ez a dolgok egészséges folyásához tartozik. Apám elkövette a hibáit. Megtette a vargabetűit. Nem volt már fiatal, amikor a keresztény hit foglalkoztatni kezdte. Sokat látott, sokat tapasztalt az élet sok oldalát ismerő ember volt apám. Mindig irigyeltem őt. Nem volt egy hitben nevelkedett ember. Legalábbis semmiképpen nem hasonlított rám, akiben anyám jó fiaként a lázadás minden formája bűntudatot keltett. Apám kipróbálta az életet. Kipróbálta magát az életben. Mindent kipróbált. Apám nem született szentnek. Talán soha nem is törekedett erre, végül mégis szent lett belőle. Azt hiszem, az igazi szentek mindig bűnösebbek, mint azok, akik szentségre törekszenek, ezért elkerülik a bűnöket. Mert a bűnök elkerülhetetlenek. A bűnök csak letagadhatók. Apám nem tudta letagadni bűneit, mert megélte őket. Kiélte. Szembesítette magát azzal, amit a keresztény hagyomány bűnnek nevez. Ezért apám sokat foglalkozott a bűn, vagy a világban lévő rossz kérdésével. Részben apámtól tanultam, hogy mit is jelent az eredendő, vagy áteredő bűn. És amit apám az eredendő bűnről tanított nekem, minden embernek kötelezően megértésre ajánlanám, aki úgy dönt, gyereket szeretne nevelni. Apám arról beszélt, hogy bűneink oka az őseinkben keresendő. Hogy a bűn apáról fiúra ered át. Így apám kezdte megérttetni velem, nagyon korán, hogy ha a szülők épp olyan bűnös emberek, mint a gyerekeik, akkor hogyan taníthatnának a jóra, hiszen maguk is épp abban a világban élnek, amiben én is. Persze, a gyerekeknek szükségük van tanításra, nevelésre, útmutatásra, irányításra. De szükségszerűen szembesülnünk kell szüleink bűneivel, amikor belépünk a felnőtt korba. Így szembesülünk a sajátjainkkal is. És bűneink összetettségével.

Apám nem volt egy olcsó ember.

Rendszerben gondolkodott.

Viszont nem értettem egyet apámmal abban, hogy a keresztényeket és a nem-keresztényeket szigorúan kettéválasztotta. És így jó és rossz harcaként mutatta be a keresztény hitet. Ez pedig azt jelenti, hogy apám azt feltételezte, hogy aki keresztény, jó, aki nem keresztény, rossz. Vagy lehet, hogy néha tesz jó dolgokat, de az csak véletlen, vagy a kegyelem munkája; és aki keresztény, jó ember, aki néha tesz rossz dolgokat, de az csak a véletlen műve, vagy elbukás. Apám egy olyan helyzetben beszélt minderről, amiben talán ez érthető is. Az egész társadalom veszélyben volt. Idegen kultúra fenyegette a társadalmat, amiben apám szeretett volna mindenkit megnyerni a keresztény hit számára. De apám a keresztények ilyen idealizálása miatt a történelem folyamán sokszor adott legitimációs alapot az egyháznak, mint társadalmi intézménynek ahhoz, hogy önmagát Isten tévedhetetlen üzenetének hordozójaként értelmezze, és Jézus nevében úgy bánjon az emberekkel, ahogyan Jézus soha sem tette volna. Hiszen ha a keresztények jók, akkor a keresztények tettei is jók. Nem lehetnek rosszak. Azt mondanám, hogy apám meglehetősen nagyvonalúan bánt a keresztények jellemével. És nagyvonalúan jogalapot adott sok ember meggyilkolásához is.

Ugyanakkor apám Vallomásaiban egy olyan utat mutatott az Istennel való kapcsolatot tekintve, ami nagy hatással volt az én Istennel való kapcsolatom fejlődésére is. Ez az út pedig a beszélgetés, vagy párbeszéd útja. Dialógus. Azt hiszem, apám volt az első olyan teológus, aki Isten és önmagunk megismerését szorosan összefüggőnek érezte. Megismerni belső világomból mindazt, amit nem ismertem. A két megismerési út szoros összekapcsolódását láttam apámnál. És ezt én magam is bejártam. Hálás vagyok apámnak, hogy megosztotta velem is a vallomásait, nem csak Istennel.