Mehet a kalapba

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

– Miért kellene félni egy kalaptól? – válaszolták.

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni.

Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg

Nem minden az, aminek látszik. És nem minden látszik annak, ami. Belelátni a kalapszerű óriáskígyóba, és meglátni benne az elefántot, nem kis teljesítmény. Rád nézek, és egy férfit látok, egy nőt látok, egy anyát látok, egy lelkészt látok, egy románt, egy magyart. A látszatot látom. Egy kalapot. Egy alkoholistát. Egy depresszióst. Egy bűnöst. Egy vallásost. És igen, egy migránst. Egy meleget. Egy zsidót. Egy nácit. Egy elváltat. Egy kalapot. De ez a kalap történetesen egy óriáskígyó, ami lenyelt egy elefántot. Ez a kalap nem is egy kalap. De várjunk, mert a fölnőttek semmit sem értenek. Mert ők csak egy kalapot látnak. Megrajzolom úgy, hogy látsszon az is, ami belül van. Hogy ebben a kalapszerű óriáskígyóban van egy elefánt. Így vagyunk mi. Egy kalapot látunk. A külsőt látjuk. Hát így működnek előítéleteink. De minden előítéletünk visszafordul ránk, és mi is csupán egy kalap leszünk. A látszat. De mi van a kalapban? Mi van a szívben? Mi van a felszín mögött? Hogy a román, a magyar, a zsidó, a cigány, a náci, a meleg, az elvált, az alkoholista, a bűnös, a depressziós, a nő, a férfi, az anya, ezek mögött mind egy személy van. Egy történet. Valami van a látszat mögött. Ami nem látható. De mind megy a kalapba. Egy kalap alá. A címkébe. Vele együtt mi magunk is. Újabb és újabb gyűjtőfogalmakat találunk. Legújabb kedvencem a személyiségzavaros. Máris kész a diagnózis. Ő egy személyiségzavaros. Hogy mi van a kalapban, talán csak akkor látjuk meg, amikor felfedezzük magunkat a kalapban. Én vagyok a kalapban.

A fölnőtt, aki valaha gyerek volt

Léon Werthnek,

amikor még kisfiú volt

Szempontok. Valaha mindannyian gyerekek voltunk. Nem voltunk, majd lettünk. Tenyérben elférő kis jövevények voltunk. Nem tudtunk szavakat formázni. Nem tudtuk elmondani, mi fáj, hol fáj, mire vágyunk, mire van szükségünk. Pólyába bugyolált kisbabaként kezdtük mindannyian. Anyukánk a mindenség volt. Apukánk a megtestesült erő. Gyerekperspektívából láttuk az életünket. Ez volt az egyetlen perspektíva. Persze, nem ismertünk ilyen szavakat, hogy perspektíva. Csak néztünk. Vágytunk. Figyeltünk. Örültünk. Sírtunk. Féltünk. Szükségünk volt a fölnőttekre. Léon Werth valaha gyerek volt. Szikszai Szabolcs valaha gyerek volt. Valaha te is gyerek voltál. Aztán fölnőttünk. Mi lettünk az a fölnőtt, akit gyerekperspektívánkból valamilyennek láttunk. De az a gyerek, aki valaha voltál, ott van most is, csak már te lettél számára a fölnőtt. Aztán rájövünk, hogy a fölnőtt nem is annyira biztos magában. Nem is olyan erős. Nem is olyan mindentudó. Nem is olyan bátor. Az a fölnőtt fél. Ez a fölnőtt elfelejti gyermeki önmagát. A gyermekperspektívát. Pedig szüksége van rá. Nézőpontok. Látni magam gyerekként, látni magam fölnőttként. Az önmagammal való kapcsolatom alapja. Az a fölnőtt az egyik legjobb barátom. Az a gyerek Franciaországban van, Romániában, Magyarországon, éhezik és fázik. Háború van. Ki öleli meg? Ki vigyáz rá? Az a fölnőtt mesét sző. Egy aranyhajú hercegről. A gyereknek, aki fél. A világban, ami veszélyes. Az a fölnőtt mindent megért, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Ami nem kis teljesítmény. Fölnőni gyermeki önmagunk megértéséhez. Együtt szemlélni a világot. Mesét szőni, magammal kalandozni. Felkarolni a fölnőttet, aki valaha gyerek volt.

Apám a tiszta ész határain belül

Apám élete inkább negatív példaként állt előttem, mint olyanként, ami követésre érdemes. Apám nagy koponya volt, de iskolapéldája az olyan tudós embernek, aki soha nem lépett ki a saját fejéből. Soha nem lépett ki a szűk világából. Apám azt hitte, az egész világ fejben megoldható. Agyból, vagy a magyar fordításokban észből. Racionalizmus. A ráció mindenekfelett való volta. Apám olyan volt, mint az egyszeri ember, aki lévén, hogy csak kalapács van a kezében, mindent szögnek néz. Apám azt gondolta, minden megoldható fejben. Kiolvasható könyvekből. Ítélőerő, megítélés, kritika, a kritika kritikája. Apám a tökélyre fejlesztett elemi iskola alsó tagozata. Az ember, aki sosem lépett ki az iskola kapuján. Vallás a tiszta ész határain belül. A tiszta ész kritikája. Apám a saját fejében élt. Soha nem utazott sehová. Sótlanabb életet, mint apám élt, nem lenne könnyű élni.

Két dolgot tanultam mégis apámtól. Az első az furcsa módon valóban az, hogy a dolgokat érdemes racionálisan megközelíteni. Apám segített nekem a babonás, éretlen, ostoba elképzeléseimet levetkőzni. És ezek az elképzelések, vagy hiedelmek erősen vallásos jellegűek voltak. Azt hiszem, hogy apám elgondolásai jó kezdetet adnak egy másfajta, mélyebb, megalapozottabb spiritualitás felé vezető úthoz. Apám tanítványai aztán sok mindenben meg is haladták apámat. Visszamenni a kályhához. Gondolkodjunk tisztán. Lehetett volna ez is apám szlogenje. Az élet nem csak ész, nem csak értelem, vagy ráció, de az is. És ész nélkül, értelem nélkül, irracionálisan épp olyan tévedés élni, mint csak a fejemben. Csak a tiszta ész határain belül. De apám arra tanított, hogy nézzük meg előbb, mi van a tiszta ész határain belül. Hogy hol is vannak az ész határai. Azt hiszem, apám nem is akart az ész határain kívülre merészkedni. Mint ahogyan szülővárosa határait sem hagyta el soha. Néha azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy apám nem is akart ezeken a határokon átlépni, ezt meghagyta másoknak. És apám valóban számos útvonalat mutatott, amin el lehetett indulni. Az ész határain túlra.

A másik, amit apám tanított, azt talán úgy tudnám apám nyelvén megfogalmazni, hogy a tiszta ész kritikájának a kritikája, vagy úgy, hogy a vallás a tiszta ész határain kívül. Vagy az élet a tiszta ész határain kívül. Azt tanította apám, hogy az élet több mint a tiszta ész. Járjunk be racionálisan egy teret, de aztán ne gondoljuk, hogy az élet nem több ennél. Amikor kiábrándultam apám tanításaiból, elkezdett foglalkoztatni az irracionális, az emocionális, az intuitív, a transzcendens. Olyan területek, amelyekről apám, ha gondolkodott is, az ész határain belül tette. Nem lépett ki határai közül, nem lépett be az irracionálisba, nem lépett be az emocionális világba, nem adta át magát az intuícióknak, és nem lépett be a transzcendens világába. Apám tudott minderről, de a ráció határain belül maradt. Meghaladtam apámat, és túlléptem apám fejének határain.

Apám nem értette meg a tiszta ész határain belül, hogy a tiszta ész által megszült tisztán racionálisnak tűnő rendszer mennyi nem-racionális gyökérrel rendelkezik. Hogy mennyi minden befolyásolta apámat, hogy apámból apám lett. Kora, környezete, neveltetése, tanulmányai, információk, amelyek rendelkezésére álltak, de még lelkialkata is. Mindezt apám nem igazán tudta számításba venni. Apám esete a saját eszével arra tanított, hogy ne felejtsem el, hogy az én fejem nem a mindenség, és én magam is része vagyok annak a világnak, amit vizsgálok, megértek, kritizálok, és az én eszem nem maga az ész. Azt hiszem, apám ezt a különbségtételt nem tudta megtenni.