Önismeret

“Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”” (2Tim 2:19) – avagy gnóti szeauton – ahogyan állt ez a delphoi jósda bejárata fölött. Ismerd meg önmagad. Szerezz önmagadról való ismeretet. De mondhatom azt is: ki vagyok én? Az életünk folyamán, a szüleinkkel kezdve, aztán a testvéreink, a barátaink, a tágabb család, az iskolai tanítóim, tanáraim, egyetem, a gyülekezet tagjai – szóval folyamatosan visszatükröznek, és definiálnak, és ezek alapján megalkotom az énképemet. Ez vagyok. Ez valójában az önismeret hiányát jelenti. Ez az ismeret nem belülről származik, hanem kívülről. Önmonitorozás. Először ingatag a külső visszajelzésekből felépített én, majd egyre jobban megkövesedik, és egyre inkább azonosulok ezzel a mások által rám ruházott szerepszemélyiséggel. Annak látom magam, aminek láttatnak. Rugalmatlanság, hiszen ennek az énnek semmi köze a bensőmhöz, mert aki vagyok, belül van. Ez az önkívületiség. Mit szeretsz bennem? – kérdeztem a feleségemet újra és újra, mert nem tudtam, mi az, ami szerethető bennem. Miért vagyok szerethető? Te rossz vagy, és csak akkor lehetsz jó, ha nem követsz el hibát. De soha nem lehetsz elég jó, mert ahhoz nekünk rosszá kellene válnunk, és azt nem akarjuk. A szüleim saját jónak felépített önértelmezésüket az én rosszaságomra építették. Nem lehettem jó a számukra, mert az ő világukban akkor nekik kellett volna rossznak lenniük. Nem lehetünk mindketten jók, vagy mindketten rosszak. Vagy te vagy rossz, vagy én. A modern pszichológia iszonyú sok dologra rájött, amiről ugyan beszél a Biblia, de ha ezt nem világítják meg nekünk ezek a pszichológiai felismerések, talán soha nem fogunk rájönni. A kereszténység kezdeti szakaszában vita zajlott arról, hogy a pogány szerzők, filozófusok művei istentől valók-e. Az apologetikai beállítottságú teológusok azt gondolták, hogy igen. Hogy azok a felismerések, amelyeket leírtak, Istentől származnak. És milyen jó, hogy volt, aki így gondolta, és nem dobták ki az ablakon az ősi tudást és ismeretet, azt gondolván, hogy elég nekünk a bibliaolvasás. Szerintem is holisztikus a világ. Isten nem hasít. Nem osztja jó emberekre és rossz emberekre abban az értelemben a világot, ahogyan azt az önmagukat jónak vagy rossznak érző emberek teszik. Minden mindennel összefügg. Egyetemi éveim végén kezdtem el foglalkozni az üdvtörténet és úgy összességében a történelemfilozófia témájával. Hogy van az emberi történelem, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek generációról generációra, de van egy üdvtörténet is, ami meg arról szól, hogy hogyan állítja helyre Isten a hatalmát a világban, hogyan üdvözíti az embert. Mert azt éreztem, hogy kell, hogy legyen valami más is. Kell lennie egy másik olvasatnak. Kell, hogy legyen más megoldás is, nem csak egymás legyilkolása. Nem lehet ennyi az ember története. Emlékszem, hogy amikor társadalom-etikát tanultunk, arról vitatkoztunk, hogy mi alapján döntjük el, hogy valami jó-e vagy rossz. A társadalmi erkölcs valamit rossznak mondhat, miközben az lehet, hogy jó, és jónak mondhat valamit, miközben az lehet, hogy rossz. Volt, akivel nem értettünk egyet. Azt hiszem, hogy ahhoz, hogy egy csöppet is jobban megértsük magunkat, és a világot, ami körülvesz, szükség van a rugalmasságra. Arra, hogy engedjek, és vitathatóvá tegyem a saját elgondolásaimat. Ez egy állandó-jellegű tabudöntögetést jelent. Nem kívül, belül. Sosem a külső társadalmi tabuk korlátoznak bennünket, hanem a bennünk, a fejünkben, a gondolkodásmódunkban lévő tabuk. A társadalmi tabuk a fejünkben lévő tabuk kivetülései. A filozófia a világ eredetére kereste a választ. A társadalom és az ember működésére. Kicsoda az ember? Honnan ered a világ? Honnan ered a világban található rossz? A filozófia kemény kérdéseket tesz fel. Számomra nagyon nehéz út volt megtalálni ezt a keretet, mert engem kijelentésekben neveltek. Nem kell gondolkodnunk azon, hogy mi a jó és mi a rossz, mert azt kétséget kizáró módon meghatározták már nekem, az én dolgom csupán annyi, hogy „jó” legyek. De a filozófia nem éri be olcsó kijelentésekkel. Még akkor sem, ha ezt a vallásra alapozva jelentik ki magukat vallásosnak nevező emberek. A filozófia szétszedi az ember előítéleteit. Mert a filozófus könyörtelenül szembenéz önmagával. Szókratész személyes filozófiája is ez volt: ismerd meg önmagad. Ezért ő nem tett kijelentéseket, amikor tanított. Ezer évek óta élt, a nyugati gondolkodás alap-személyisége, aki nem frontális oktatásban részesítette tanítványait, hanem kérdések útján tanította őket. Lényegében a kérdéseivel megtanította a tanítványainak a kérdés-feltevést. Nem mondta meg a válaszokat, hanem addig kérdezett, míg a tanítvány megtalálta a saját további kérdéseit, és persze a saját válaszait. Ez dialógus. Így ismerem meg önmagam. Mert az önismeret falak lebontásával kezdődik. Hamis, mások által tanított énképem porig rombolásával. Ehhez kellenek a külső perspektívák. Hozzám hamarosan nagyon közel kerültek a keresztény-ellenesnek, vagy vallás-ellenesnek nevezett gondolkodók. Elkezdtem velük párbeszédet folytatni. Freud. A neurotikus bűntudat. Engem a vallás nevében neveltek. A vallás nevében követtek el erőszakot a lelkemen. Körülöttem mindenki isten volt. Nekem nagyon közelinek érződött a kicsinyes, erőszakos, önző görög istenekből kiábrándult klasszikus görög filozófia. Mert engem is ilyen istenek vettek körül. Feuerbach azt mondta, hogy az Isten csupán projekció. Az emberi jóság kivetülése egy isten-fogalomba. Freud a hatalom és a társadalom működéséhez szükséges transzcendens „apának” tartotta az „istent”. Nietzsche egy időben nagy kedvencem volt. Akkor még nem tudtam, hogy azért, mert őt ugyanolyan világ vette körül gyerekként, mint engem. A tökéletes hívők világa. A nyomasztó tökéletesség. Nietzschét démonizálták a kortársai, és sokan ma is, pedig Nietzsche nagy segítséget nyújtott a keresztény hit lényegének újra-felfedezéséhez azzal, hogy a szigorú pietista vallásosság kritikájaként mutatott egy ellenpontot, és rámutatott vallásosságunk képmutatására. Ha önismeretre akarok szert tenni, csak Nietzschét kell olvasnom, és Nietzsche szétbontja ön-igazult vallásos hitemet. Az enyémmel ezt tette. És persze, ne felejtsük el Marxot sem. A vallás, mint ópium. Hogy én mennyit szenvedtem attól, hogy „Jézus nevében” másokat bántalmazó emberek magukat az örök élettel és a mennyországgal vigasztalták. És nekem olcsó vigasz volt a szenvedésemre, hogy majd a mennyben minden jó lesz. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy erről szól az élet. Hogy szívunk, és majd a mennyben meg jó lesz. Hogy itt bántalmazzuk egymást, hazudunk, a templomban mosolygunk, otthon meg verjük a gyerekeinket, meg verekszünk egymással, de a mennyben majd minden oké lesz. Erről szól Marx valláskritikájának a lényege. Hogy a földi nyomorúságot egy mennyei megnyugvással fojtjuk el. Majd ott minden jó lesz. Ez a legmélyebb része volt az útnak. És a felfelé ívelő szakaszban jött Kierkegaard. A tökéletes egyensúlyiság. Akinek nem voltak illúziói. De aki nem csupán ellenpont volt, hanem aki megkereste az egyensúlyt. Akinek kíméletlen önismerete volt. Aki könyörtelenül végigment az önismeret útján. És persze, Kierkegaard kaput nyitott minden irányba. A posztmodern filozófia felé. A pszichológia ezer irányzata felé. És persze, az irodalom felé. De leginkább önmagam felé. Ismerd meg önmagad.

Önmagam megismerése nélkül lehetetlen megismernem Istent. És bár az istenismeretem adja meg azt a külső perspektívát, ami segít rálátást nyernem önmagamra, de a lebontásban nagyon is számít az én erőfeszítésem. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik. Megértettem, hogy kihagyhatatlan vagyok az életem átalakulásának a folyamatából. Uram, áldd meg a vetésem. Fiam, megáldanám, ha elvetnéd. És igen, hamis önmagam lerombolása nem más, mint vetés, amire várom Isten áldását. A valódi önismeret, a valódi én megtalálását. Mert az már egy másik út. Egy belső, mély, és kifelé ható változás. Belülről kifelé. De már egy megtisztított úton. Egy úton, amin egyszer már végighaladtam, ahol romboltam, irtottam és pusztítottam, és ahol belülről kifelé haladva, Isten újjáépíti az életem.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.