Megszakításos

„Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét.” 1Kor 7,11 Tizenévesen úgy gondoltam, hogy akit megcsókolunk, azt akkor már feleségül is kell vennünk. Mert a csók komoly dolog. Azt mondták, a lányok szíve porcelánból van. Ezt mondta az anyám. Ezt mondta a kultúra, ami körülvett. Ebben a kultúrában a fiúk nem éreznek, a férfiaknak nem volt szívük. Ebben a kultúrában mindenről a férfi tehetett. A család boldogtalanná tevője. Ebben a kultúrában a fiúgyermek sorsa már akkor meg lett pecsételve, amikor lába között némi hússal többel született. Már akkor erőszaktevővé vált. Érzéketlen pasivá, aki összetöri a lányok szívét. De nem jobb ennek a lány-verziója sem. A lányokat a tanult tehetetlenség állapotára nevelték. Hogy egy férfitól függ az életük, hogy a férfi gondoskodik majd, boldoggá tesz, megadja, amit az apám nem tudott, felhőtlen gyerekkorom lesz majd egy férj mellett, aki apám helyett apám lesz, és én végre kislány lehetek, apám feleségpótléka helyett. Mert az apám kisfiú maradt. Egész élete folyamán kisfiú maradt. Akihez hozzáillő társként jobban illett a kislánya, mint a felesége. Mert a feleségének már sokkal erősebbek voltak az igényei. Neki már kevés volt a szép szó, a vakítás, a süketelés, a duma, a hazugságok. De mindeközben valójában apa mindkét kislánya ugyanarra a hazugságra vágyott, csak a kisebbik lány még elhitte, hogy ez igazság, a nagyobbik lány meg már dühös volt, egyre dühösebb, iszonyúan dühös, hogy nem teljesülnek az ígéretek és nem jön a felhőtlenség, az önfeledt játék, a mérhetetlen boldogság. A kisebbik lányt még boldoggá lehetett tenni pusztán figyelemmel, ölbe-vétellel, puszival, öleléssel, csokival, játékkal. A nagyobbik lány már maga sem tudta mire vágyott, már semminek sem tudott örülni, egyre több kellett, és mind többet kapott, egyre értéktelenebbé vált az élete, mindene és ő maga is, és különösen a pasi, akiről azt gondolta, majd ő lesz a megváltója. A beteljesülés. És egy idő után apa idősebb lánya féltékeny lett a fiatalabb lányra. Rivalizálni kezdett, és így még jobban parentifikálta.  Eltaszította magától. Eldobta, megvetette, kiutálta. Ordított vele. Féltékenységi jeleneteket rendezett. Úgy érezte, elvette tőle a pasit. Hogy ő már nem is kell. Megcsaltál vele. Így bélyegezte meg az anya saját lányát, és mondta rá, hogy egy hálátlan ribanc vagy. Feslett. Pedig még csak kislány volt. Még csak szeretetet szeretett volna. Mint az édesanyja. A két kislány így ítéltetett boldogtalanságra, és így várta mindkettő ugyanattól a pasitól a boldogságot, de sohasem kaphatta meg.

De ki törődik a pasival? A pasival, aki csupán átmeneti tárgy. Egy boldogságforrás. A pasi, aki felé csakis elvárások érkeztek egész életében. Akinek egyetlen bűne az volt, hogy fiúnak született. Az anya összes frusztrációját fiúgyermekén töltötte ki. De az összes irreális elvárását is ráöntötte. Nem adta meg nekem az apám, a férjem, akkor majd megadja nekem a fiam. A nőben lévő mérhetetlen elégedetlenség és elvárás-tenger, ami halvaszületett gyerekké teszi az életét. Ki figyel a férfira? Hol van a férfi szíve? Nincs hely számára, mert minden a nő érzelmeiről szól. Mintha a férfi-női kapcsolat egyetlen kapcsolat lenne, és az apa, a férj, a fiú behelyettesíthetőek minden relációban. Persze, a szexet kivéve. De jellemzően az anya, feleség, lánygyereknél néha még ez a határ sem egyértelmű. Szerintem ugyanolyan sebeket okoz az érzelmi abúzus is, amikor a gyereket, az ellenkező neműt a férjem vagy a feleségem helyettesítésére használom érzelmileg.  Apahelyettesítők, anyahelyettesítők, férj és feleséghelyettesítők. De rohanunk itt előre és már nem is használt kifejezéseket használunk. Már jobb párkapcsolatról, vagy még inkább a férfi és a nő kapcsolatáról beszélni. Talán mindig is jobb volt. Világosabb. Már nem kötünk házasságot. Mert már lehullott a lepel. Hazudnak, rendületlenül. Mert mit ér, ha az egész világot megnyerem, de lelkem vallja kárát? Ha lelkemben kárt vallok? Papíralapú házasságok. Mire megyünk a látszattal? Legfeljebb ítélkezésre. A törpe kisebbség erkölcsi felsőbbrendűsége az elzüllőben lévő társadalom, különösen a fiatalok felett. Hogy már házasodni sem akarnak. És még el is válnak. Szörnyű.  Ugyanilyen voltam. Mert ilyen emberek neveltek ilyenné. Húszas éveim elején engem is ez foglalkoztatott leginkább: hogy ki mennyire erkölcstelen. És ebben különösen erős helyet foglalt el a nemiség. És közben kapcsolódott ehhez egy csomó bűntudat. Nem tudatosított kapcsolat a szüleimmel, önmagammal, saját kapcsolataim, amelyek villámcsapásszerűen értek véget, és rendre én szakítottam. Kihátráltam, és belesodródtam. A kezdete már előrevetítette a végét. Amibe belesodródunk, azt nem akartuk igazán. Nem hittem magamban, ezért nem mertem kezdeményezni. Durva önértékelési problémáim voltak. Fogalmam sem volt, hogy mit tud szeretni egy nő egy pasin. Hiszen a pasin semmi szép nincsen. Nem láttam, hogy anyám mit szeret az apámon. Szerintem ezt anyám sem tudta. De nem azért, mert az apám nem volt jó pasi. Nem. Csupán azért, mert ő sem látta soha, hogy mit szeret egy nő egy férfin. Így szereti aztán azt, amit a férfi ad neki. Főleg kézzelfogható dolgok. És így vész el a szeretet, a szerelem, a vonzalom lehetősége is. A pasi érzelmileg szomjan hal a kapcsolatban. Mert a nő nem tudja, nem érti, nem érdekli, hogy a pasinak is vannak érzései. Hogy a pasi is szeretetre vágyik, hogy a férfinek is szíve van. Hogy a férfi is olykor bizonytalan, olykor fél, olykor dühös, és olykor meg se tudja fogalmazni az érzéseit. Mert egy olyan anya fia, aki folyamatosan a saját érzéseivel volt elfoglalva, és ezt várta a férjétől és a fiától is:  hogy az ő érzelmeivel foglalkozzanak. De anyu a saját érzéseit sem értette. Így lesz a feleségem is épp ilyen, és én, mint az apám. Nem tudom, hogy én érzek. Hogy tulajdonképpen nekem vannak saját érzéseim.

Vannak a férfiaknak is érzéseik. Tudod, ugyanarra vágyom, amire te is. És még arra is, hogy taníts meg érezni. Taníts meg megértenem az érzéseimet, felszínre hozni őket. Arra vágyom, hogy értsd, amit érzek. Láss a felszín mögé. Te is erre vágsz, ugye? Látod? Én is. Én is. Gyere már ki a nárcizmusból, ébredj fel és vedd észre, hogy van egy másik. Hogy van egy másik ember, más érzésekkel, más gondolatokkal, más vágyakkal, más sebekkel, más sérülésekkel, és kérlek, ne várd tőlem, hogy tökéletes legyek. Kapcsolati válság. A férfiakat senki sem kérdezi. Az internet nőkkel van tele. És vannak olyan nők, kevesen, akik megértettek egy pasit, akik megláttak egy pasit, akik beletekinthettek egy férfi lelkébe, ők képesek nem egyoldalúan beszélni erről az egészről. Már nem a szemét pasiról beszélni, aki összetöri a lányok porcelánszívét. Mert ez nem így van. Ez egyetlen történet, amiből ha nem is látszik, ugyanazt kapjuk. Boldogságot, vagy boldogtalanságot. Beteljesülést, vagy tátongó szakadékot. Hiányt vagy betöltöttséget. Egy kapcsolatban ketten vagyunk. Ha nem látom, hogy egymásból vagyunk, egymásért vagyunk, egymás szemében vagyunk, akkor sosem kapom meg, amit keresek. Mert akkor még magamról se tudok. A szex így lesz önmagamra irányuló. Önző, kisajátító önkielégítéssé. Céltalanná. Mint ahogy maga a kapcsolat is. Sokat elmond a kapcsolatunkról a szexuális életünk. Még a hiánya is. A nem szabad. A nem lehet. A heti hányszor kell. A szégyen. Az elpirulás. A kapcsoljuk le a villanyt. A szorongás. Az utána hátat fordítás. A bűntudat. A veszteségérzet vagy a gyász. Az önmegvetés. Anyám fejével gondolni erre az egészre. A monoton. A kényszeres. A szenvedélytelen. A fáradt. Az élettelen. Az orgazmustalan. A lélektelen. A türelmetlen. Az egyoldalú, és ezért megalázó mindkettőnknek. A kielégületlen. A már nem is megy. A nem nevethetünk, mert ez komoly dolog. A feszengős. Az örök beteljesületlen. A mindig vágyakozó. És persze, a megszakításos. Ez a legerősebb metafora a férfi-női kapcsolat dinamikájához. A megszakításos. Amikor a beteljesülés előtt vége. Amikor végig arra figyelünk, hogy nehogy. Amikor nincs önelengedés. Nincs beleveszés. Nincs önelvesztés. Kontrollvesztés. Nincs beléd-veszés. És így nem csupán akkor szakad meg, amikor beteljesülne, de elejétől. Nem alakul ki a kötődés. Pedig kötődésre vágyunk. Kötődni és eggyé lenni egy folyamatban. Érted, hogy ez nem csak a szex, ez maga a kapcsolat, mert a kapcsolat maga a szex? Hogy vagyunk, hogy kapcsolatba léptünk, a végeredmény a kapcsolatunk metaforája. A beteljesületlenség. Hogy nem adom bele magam, és nem fogadsz be. Elhúzzuk a szánkat és elpirulunk. Hát ez a kapcsolatunk dinamikája. A szégyen.

Levetkőzni egymás előtt, és nézni egymás szemébe. Szemlélni egymást, és elfeledkezni magunkról is. Elfeledkezni a történetünkről. Hogy voltunk máshogyan is. Hogy vannak mások is. Hogy volt apánk és volt anyánk. Hogy voltunk máséi is. Kívül hagyni a történetünk. Kívül hagyni önmagunk, hogy létrejöjjön a mi. Ez a beteljesülés.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.