Halál

„Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik.” Jób 14,14 Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg, elérhető leszek neked. Ne félj. Mint gyermek, amikor édesanyja idegen helyen hagyja, úgy sírtunk egymást elhagyva. Olyan ez, mint a halál. De nincs egy sírhely, ahová koszorút vagy virágot vihetnék, ahová elmehetnék, elmondani, mi minden történt velem, mióta nem vagy. Mert vagy, te magad vagy a sírhely.

A halál és az élet, a születés annyira hasonlítanak egymásra. A földből vétettem, majd a földbe tértem vissza. Az anyaföld, a földanya – nem véletlenül nevezzük így évezredek óta. Nem is tudtam megfogalmazni, hogy én haltam meg, vagy te haltál meg, mert annyira összefonódtunk. Meghaltál nekem. Olyan, mintha meghalnál. És meghaltam neked. Elgyászoltál. Elsirattál. Eltemettél. Mélyen vagyok, sírhantokban, a mélységben. Nem hallod a hangom, mert hangom tompa és formálatlan beszédhez hasonlít. Lázár meghalt. A sírban van négy napja, négy hónapja, négy éve, negyven éve. Negyven éves pusztai vándorlás. Talán negyven év vándorlás kell az életünkben ahhoz, hogy bemenjünk a nekünk ígért földre. De a vándorlásban meghalt a rabszolga-identitású nemzedék. Mózes nem megy be az ígéret földjére. Szüleink meghalnak bennünk, mielőtt bemennénk arra a földre. Mert a rabszolgaként felnőtt ember rabszolgaként gondolkodik. A félelem uralja. Istene is önkényúrhoz hasonló. Aki bánt, de enni ad. Nem megajándékozó, megerősítő, a sereg élén harcoló hadvezér Atyához hasonló. Ne féljetek tőlük. Jerikó falai egyetlen kardcsapás, egyetlen ostrom-próbálkozás nélkül leomlanak. A bevehetetlen város bevétele. Ez az életünk: a bevehetetlen város. Hétszer körbejárjuk, és leomlanak falai. Életünk jerikói falai. Kripta-életünk falai. Leomlanak, míg csendben, hangtalan, sírdogálva járjuk körbe-körbe e falakat.

Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg. Együtt sírunk. Megcsókolom a szemhéjad, majd elmegyek, és hagyom, hogy elmenj. Hát ilyen egy válás története. A belső válásé. A leválásé. Az érzésekkel, amelyeket éreztem, a gyászbeszélgetéseken találkoztam, amikor az édesapa vagy az édesanya halála miatt eljött a család bejelenteni a temetést, és kérni a lelkész szolgálatát: zavarodottság, fájdalom, az összefüggéstelen beszéd, érzelemcsapongás, szóáradat, kontrollálatlan érzelemhullámzás. Én már értettem őket. Együtt-érző másik tudtam lenni ebben a gyászban. Korábban rettegtem a temetésektől és a gyászbeszélgetésektől, a vigasztaló, halállal kapcsolatos igehirdetésektől, mert úgy éreztem, nem tudom, mit mondhatnék. Aztán saját gyászfeldolgozásomban ezek voltak legjobb segítségeim. Hogy ki halt meg, kibogozhatatlan. Én neked. Te nekem. Mi egymásnak. A mi: akik együtt voltunk. Meghaltunk önmagunknak is. Aki hozzád tartozom. Aki mintha nélküled nem is lettem volna soha. És mégis nélküled-valóvá lettem. Mint az árvává vált gyermek. Mint akit otthagytak gyermekként egy sűrű idegen erdőben.

Sokkos állapot. Ha nem azt nézem, hogy hogyan birkóztam meg a külső perspektívával, ami mindenkit foglalkoztat, aki nem gyászolt még el senkit, mert nem is szeretett igazán senkit, hanem a belső perspektívával, a szubjektív megéléssel, akkor ilyen érzések voltak bennem. Elhagyatottság. Minden kisgyermekkori fájdalmat és veszteséget, eltaszítottságot és szenvedést felszínre hozott, hogy elhagytál. Iszonyú nehéz volt szétbogozni ezt a gordiuszi csomót. Nagy volt a kísértés, hogy egyszerűen nagysándorosan keresztülvágjam a kardommal — de nem tettem. Az el nem gyászolt gyermekkori fajdalom fakadt fel bennem, és azt hittem, te bántottál. Ilyen a kapcsolat? Azt hisszük, akit szeretünk, aki a legközelebb van hozzánk, aki gyógyír gyerekkori sebeinkre, aki szeretett úgy, ahogyan senki korábban, aki meghallgatott, aki dühös volt helyettem is értem, akit elhanyagoltak, aki annyi simogatást, puszit és dédelgetést, gondoskodást adott, amennyit senki más, ő hozza fel bennem a gyászt és a veszteség miatti fájdalmat is. Az elviselhetetlen szeretet – mert ez a szeretet elkezdett emlékeztetni arra, hogy engem mennyire nem így szerettek, és én mennyire szomjaztam erre a szeretetre. Hogy az a belső kisfiú mennyit sírt gyerekként, és nem nyugtatta meg senki. Hogy volt egy másik nő az életemben, aki nem volt. Akit zavart a létem. Aki beteg volt. Akinek nem volt lelkiereje rám. Aki el volt veszve saját depressziója mélységében. Aki a nem-volt érzésével indított neki az életnek. Aki fájdalomcsillapítóként használt. Ha nem hatottam, mást keresett. Nem rólam szólt az élet, pedig minden gyerek természetes, veleszületett igénye, hogy szóljon róla. Egy kicsit, csak néhány évig, hogy végigélhesse az életet, ami nem róla szól, ami másokról szól, a szolgálatról. Nem kaptál te sem szeretetet. Szeretet-sivatagban nőttem fel. Te is. Ez a transzgenerációs traumaátadás: a szeretethiány továbbadása. Hogy az élet egy tátongó hiány, egy szakadék, egy szeretet-vákuum. Betöltetlen szomjazás. Ezért fordul meg a viszony, és bár a gyermeknek van szüksége az anya szeretetére, az anya használja gyermekét arra, hogy szeretetet kapjon tőle, hogy visszatükrözze őt. Mert érzelmileg az anya még gyermek. Mintha ennek a visszatükrözésnek a hiányát éreztem volna egész életemben. Mintha a nők utáni vágyakozásom, sóvárgásom is ebből fakadt volna. Eredendő bűn. Kapcsolati alapmintázat. Egyszer meg kell halni önmagamnak, magam számára és neked, hogy végre érted, neked éljek. Hogy apává és férfivá érjek. Hogy szeresselek, mint Krisztus szerette az egyházat, amiért az életét adta. A már nem önmagamra irányuló szeretet. A felnőttek szeretete, amellyel képesek felnevelni egy gyermeket. Apai attitűd.

Az idő, amit a virágodra vesztegettél, az teszi olyan értékessé számodra a rózsádat. Felelős vagy azért, ami megszelídítettél. Egyetlen leszel számomra és én egyetlen leszek számodra. A búcsú pillanatában könnyek szöknek a szemembe: de hát te kérted, hogy szelídítselek meg. Szinte látom magam előtt, hogy egyre közelebb ülsz hozzám. Megálmodtam. Kislányos mosollyal az arcodon. Hozzám igazítod a lépteidet sétálás közben. A fülemet szagolgatod ismerős illat után kutatva. Emlékké lettél. És én megszelídültem ezekben az emlékekben.

Egyszer meghalok. De még nem most. De a halál ismerős barátként köszönt majd, mert megismerkedtem vele. Hosszú órákat töltöttünk beszélgetéssel. Meghaltam, hogy életem legyen. Ezt egy külső perspektívából nem lehet megérteni. Én már látom a szemekben az újjászületést. Azt a szenvedést, amit egy igazi veszteség ültet el egy ember szemében. Másként néz, másként szól, és másként érint. Finoman, mint Isten. Mert Istennel a veszteségben találkozunk. Az Istennel, aki maga is elveszítette az egyetlenegyét, akit szeretett. Ha a meghalt férfiú életre kelhet, akkor egész küzdelmes életemben tudnék várni, míg a fordulat be nem következik. A feltámadás. Életre kelhetnek-e ezek az elhullt csontok? Újjászületés.

Az idő. A nem vagy velem által megélt velem vagy. Az elveszettségben történő megtalálás. Megtaláltalak magamban. Erre biztattam a nyáron egy családot, aki elveszítette az édesapát, aki a család lelke volt. Mi volt ő az önök számára? Most már én éllek meg téged. Én szeretem magam helyetted. Én gondoskodom magamról. Megadom magamnak, amit tőled kaptam. Én figyelek magamra, és én hiszek magamban helyetted. Így van ez jól. Megtanítottál erre. Szükségem volt rád, hogy felnőjek. Megtaláltalak magamban.

Hiába kereslek, hideg vagy, mint egy sírkő. Te magad vagy a sír, ahová a virágom vihetném. Te vagy a virág, amire az időmet vesztegettem. De ez nem elveszett idő. Ez az idő az önmagammá válásom ideje. Kibontakozásomé. Elengedem a kezed.

 Isten veled, Nyuszi. Isten veled.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.