Gondviselés

Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja. Sokat beszéltem az elmúlt hét évben a gondviselésről, írtam róla, igehirdetésekben beszéltem róla, mert mindig, időről időre újra és újra szembesültem azzal, hogy kell lennie mindennek amit átélünk, egy emberi távlatokon túli jelentése. Hogy nem szólhat az életünk a jelenről, erről, amit átélek, erről a sokszor értelmetlenségig fajuló abszurditásról. Abszurdisztán – ez az ember élete Isten jelentést adó tervei nélkül. Szóval, amikor életem legnehezebb helyzetébe kerültem, és elkezdett összeomlani, darabjaira, atomjaira hullani az életem, újra a gondviselésről prédikáltam. Egy férfi megköszönte a prédikációmat, és azt mondta: milyen jó, hogy Isten viseli a gondjainkat. Aha-élmény. Szeretem szétszedni a szavainkat, de sosem szedtem szét ezt a szót: gondviselés. Mindig a latin jelentést értelmeztem, ami előre-tekintést jelent. Hogy mi visszatekintve látjuk, Isten hogyan viselt gondot rólunk életünk folyamán, de Isten előre néz: providentia. Mennyivel egyszerűbb és reményteljesebb, hétköznapibb, ember-közelibb ez az értelmezés: aki viseli a gondjainkat. És mennyire erről szól a hit. Hogy valaki viseli a gondjainkat. Az elviselhetetlen gondjainkat is. Gondokat, amelyeket fel sem ismerünk, csak simán depresszióssá tesznek, a megszokottá vált bántalmazásból eredő fájdalmainkat, a kilátástalanságot, ami az élet instabilitásából fakad, az ellenünk elkövetett vétkekből eredő szenvedéseinket, a nem-tudom-miből-élek holnap típusú gondjainkat. Az aggódás az isteni gondviselés tapasztalati ismeretének a hiányából fakad. Ami nem azt jelenti, hogy nem tapasztaltam meg életem folyamán, hogy mit jelent, hogy Isten viseli a gondjaimat, hanem azt, hogy nem láttam meg, hogy minden a kezében van, hogy mindennek van egy isteni jelentése. Koherencia-elmélet. Hogy az életnek van egy isteni értelme, vagy jelentése. Jób szenved, és szenvedése értelmetlen, lehet próbálni emberi értelmet adni szenvedésének, de emberi értelemben értelmetlen a szenvedése, Jób szenvedése istenileg nyer értelmet. Vannak összefüggések, amelyeket csupán utólag ismerhetünk fel.

Ezt tanultam én a családban, ahol felnőttem. Az aggodalmat. A hitetlen előrelátást. Gyűjteni mindig és mindig hiányban élni. Hiányzik valami. Leginkább minden, leginkább én hiányzom magamnak, az életem a jövő miatti aggodalom kiterjesztésévé lett. Én tök komolyan vettem aztán a bulvárbölcsességet, hogy tudd, mi szeretnél lenni tíz év múlva, és beleragadtam tíz évvel előre elgondolt életembe. Ahová vizionáltam ugyan egy életet, de ez az élet csupán vágyálom volt. Mindig az volt, hiszen nem tudhatjuk, mi történik holnap. Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért. De még ezt a kocsit megveszem. Még ezt elérem, még ezt a házat felújítom, még ezt a képzést elvégzem, még elérem ezt a célt. Még eltemetem apámat. Most földet vettem. Most házasodtam. Birtokolni törekszünk, hogy miután birtokba vettünk valamit, aggódhassunk, hogy elveszítjük. Rettegés szüleink elfuserált házasságának az árnyékában azért, hogy vajon mi is úgy járunk, mint ők? Persze, a felszínen mindig őrült magabiztosan, de a felszín alatt félelmekkel telve a holnapért. Így hiányzom a pillanatból. Az éppen akkor történő életemből, ami a jelenben van. A ma jelentéktelen lábjegyzetté válik a jövőbe vizionált félelmeinkhez. Rettegés, hogy jelentéktelen leszek. Hogy senki nem fogja ismerni a nevem. Hogy olyat mondok a szószéken, amiért kirúgnak, és derékba törik a karrierem. A lakásért aggódás, majd a lakás fenntartásáért aggódás, majd aggódás, hogy elég jó-e a lakás, amiben lakom. Ruhát veszek magamra, és a ruhával magamra veszem a státuszt, amit jelképez. Életem legdrágább ruhadarabja a palástom. Aggodalom, hogy annak megfelelően viselkedem-e, amit a ruha jelent. Külsőségek az önkívületben. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, de lelkemben kárt vallok, vagy lelkem látja kárát? Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért.

Isten tudja, hogy mire van szükségem. Isten vigyázott rám, amikor gyermekkorom egyszemélyes holokausztjában azt hittem, egyedül vagyok. De itt vagyok. Elgondolhatatlan módon ép vagyok. Mintha nem ott nőttem volna fel, ahol. Van csoda. Nincs lehetetlen. Isten másként visel gondot, mint az emberek, akikre bízattunk. Isten nem  protokoll-gondviselő.  Számára nem az a fontos, hogy jól mutasson a szakmai önéletrajzában, hogy milyen nagyszerű problémamegoldó képességgel rendelkezik. Isten nem jó gondviselő akar lenni, hanem egyszerűen ez a lényéből fakad. Ő vigyáz rám, ha más nem is. És mert Isten ilyen, én nem-emberi módon viselek gondot magamról. Tőle tanulok gondot viselni. Viselni saját gondjaimat. Amikor mások nyilvánvalóan nem működő megoldásokhoz folyamodnak, a világ működésképtelen belső logikája szerint cselekszenek, én Isten logikáját követem. Aki azt mondja, hogy ne aggódjatok a holnapért. Elég minden napnak a maga baja. Mennyi szenvedést okoztam magamnak, hogy szüleim és a környezetem filozófiájával éltem. Isten gondviselése más. Elmenni a végső határon túlra, az utolsó lépés után. Amikor minden elvész. Jóbnak semmije sem marad. Mindent elveszít, mert aki már mindent elveszített, annak már nincs vesztenivalója. És akinek nincs vesztenivalója, az az ember igazán szabad. Szabadnak lenni a jelenben lenni. Jelenidejűség. Jelen lenni a jelenemben. Az elengedés művészete ez az út. Elmenni az utolsó lépés utánig. Így győzzük le a félelmeinket. Így buknak meg hamis életmegoldó stratégiáink, amelyek csupán újratemetik problémáinkat. Isten munkájának laboratóriuma vagyok. Lehet más az élet, mint amit szántak nekem. Mondhatok nemet. Mondhatom, hogy szorongjatok, én már kiszálltam a mókuskerékből. Levetettem rabszolgaságom jelképeit. Felállt a születése óta sánta férfi. Kinyitotta a szemét a vakon született ember. És meglátta a jelent. Itt vagyok. A saját életemben. A jelenemben. A mámban.

Nem tudom, miből fogok élni szeptembertől, mit fogok kezdeni az életemmel, de harminckét évig aggódtam a holnapért. Harminckét évnyi szorongás éppen elég volt.  Egyszer utánajárok, mi az a gondviselés. Ha van Isten, működik. És én hiszem, hogy van. Hogy nem a püspök, vagy a felügyelőlelkészem, nem az anyám, nem az egyház, nem az állam, nem a feleségem, nem a barátaim fogják gondomat viselni, hogy a minden-elengedése a szabadság útja. A kereszten meghaló emberfia. Akinek aztán már nincsenek korlátai, aki a zárt ajtókon is átjut. Békesség néktek. A megtestesült békesség. A békesség testet öltése. Istennek van gondja a gondjaimra. És az életem elég nagy gond nekem. Biztosan neki is. De már nem aggódom. Nem szorongok. Minden este hálát adok azért, amim van, és amit ajándékként adott nekem, és aminek mindig a mában van jelentősége. Nem örökidőre szól az ajándék. Nem az adomány a jelentős, hanem aki adta. Itt alszom ebben a szép lakásban, most még ez az otthonom, most még örvendezek, és gyönyörködöm benne, és amikor összepakolom magam és nekivágok a semminek látszó örökkévalóságnak, végül a szoros kapun meztelenül megyek át. Egyedül. Az ember egyedül hal meg. Nincs más ott, csak Isten. Nem számít már a társadalmi státusz, hogy lelkész voltam-e, és ha igen, meddig, miért, milyen, hogy milyen eredménnyel végeztem az egyetemen. De már az sem számít, hogy jó családból származom-e. Hogy a házasságom egyben maradt-e vagy elváltunk. Már nem számítanak a kioktatások, az okoskodások, a hivatalos papírok, áthelyezés, kihelyezés, elhelyezés. A szoros kapun csak én vagyok meztelenül. Semmit sem viszek el. Minden itt marad, csak azt viszem el, ami mennyei, ami Istenhez köt. Amiért görcsölök, aggódom, szorongok, az a menny távlatait tekintve értéktelen. Már nem kapaszkodom.

Már csak a jelenben élek. A mában. A saját mámban. És tudom, mint Jób is, hogy ennek az egésznek más jelentése van. Hogy van új élet. És az új életben Jób már nem lesz él-tanuló. Szabad lesz. És szabadon enged másokat is. Van Isten. És Isten ott van a mélyponton. A mélyponton szüli meg Isten a magasságot, amire vágyom. Elengedem önmagam. Átadom. Nem aggódom. Neked adom. Itt van. Ez van.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.