Feltámadás

„Lázár, jöjj ki!” – mondja Jézus az embernek, akinek már szaga volt. Évek óta foglalkoztat ez a történet. Szeretem a szimbolikus értelmezéseket, amelyek ugyan nem zárják ki a történet tényszerűségét, de ugyanakkor jelentést szeretek keresni az események mögött. Én vagyok Lázár a sírban. Jöjj ki. Már szaga van. Már bűzlik. Ápolatlan – mondanánk. Ez természetes, nem? Tudtátok, hogy a szobatisztaság természetellenes, és egy csomó más dolog is, amit az ember élete folyamán tanul az őt nevelő felnőttektől? A természetes az, hogy nem vagyok szobatiszta. Megtanulom, hogy az legyek. Vannak olyan természetesnek tűnő dolgok, amelyeken soha nem gondolkodunk el. Amelyeket automatikusan élünk, ismétlünk. Szent meggyőződésünk, hogy így kell élni. A problémáink okát nem abban keressük, hogy hogyan szemléljük az életünket és a világot, hanem csak a tényeket látjuk. Pedig minden szimbolikus. Azt mondjuk, ettől hányingerem van. Vagy, hogy hányok ettől az egésztől. És gyakran tényleg hányok. És nem csak azért, mert fizikai értelemben undorító valami, hanem azért is, mert nagyon is nem tűnik undorítónak, megtanították, hogy ne lássam annak, de mégis annak érzem. És azt is megtanították, hogy ne érezzem, ezért elfojtom, aztán pszichoszomatikus formában tör elő. Aztán ezt meg kiélem valamilyen formában, de minden kiélés szimbolikus: mit üzen saját cselekvésem, ingereim, késztetéseim magamnak? Mondhatnám, hogy az Isten által teremtett testem mit szimbolizál nekem? Aztán azt mondjuk: ezt nem veszi be a gyomrom. Stresszben élünk, és nem értjük, mi történik. Hát romlott étellel etettek. Egy évesen volt egy gyomormosásom. Nem emlékszem rá emlékképek szintjén, de azt hiszem, érzés-emlékként megvan. Ültem egy nap, úgy másfél éve a padlón és a Lélek betegségei című igen vaskos könyvet lapoztam kétségbeesetten, mert már elviselhetetlen volt az állandóvá váló szorongás. Nem találtam a problémám gyökerét. Pedig valami nagyon megfeküdte a gyomrom. Valamit nem bírtam bevenni. Aztán van, hogy úgy érezzük, mintha megerőszakoltak volna. Akaratunk ellenére olyasmit tettek velünk, amiben mi nem akartunk részt venni. De a kiszolgáltatottság miatt megtettük. Észre sem vesszük, hogy traumatizáló élmények sora történik meg velünk. Csak a kiváltott érzéseket érezzük. Aztán ezeket próbáljuk elfojtani, pedig ezek tünetek, amelyek megpróbálnak nekünk jelezni, hogy baj van, hogy bajba kerültél. Üss vagy fuss. Soha nem véletlenül érezzük, hogy veszélyben vagyunk. Életünk nagyon korai szakaszában, amikor még maximálisan kiszolgáltatottak voltunk, és mit sem tudtunk az önérvényesítésről, már megtörtént velünk minden, ami előre kódolta a viselkedésünket. Amikor egy jelenkori helyzetben úgy érzem, veszélyben vagyok, egy érzelmi emlék emlékeztet erre. De én az elsőnél sem tudtam, mi történik, és természetesen most sem veszem észre. Az elsőnél is engem hibáztattak. A klasszikus áldozathibáztatás. Te kis szuperérzékeny. Mindig oka van annak, hogy miért érzünk valamit, és az érzéseink jogosak. Ami viszont más egy jelenkori helyzetben, ahol én már nem vagyok kiszolgáltatott abban a mértékben, mint gyerekként, hogy itt meghúzhatom a határaimat. Vannak saját vágyaim, van saját akaratom, és nem vagyok arra predestinálva, hogy mások akarata kiélésének a tárgya legyek. A kiélés tárgya. Ez lehet szexuális jellegű, de gyakorlatilag bármilyen kiélés, a lényeg egy másik, általában az adott helyzetben erősebb fél akaratának az érvényesülése az én akaratom figyelmen kívül hagyásával. Megöl engem ez a helyzet. És tényleg, csendesen, de biztosan megöl. Elveszek benne. Belehalok. Görcsölök, egy görcs vagyok. Bűzlik ez az egész. És legtöbbször valóban bűzlik, és amiről a leginkább bizonygatják, hogy ez aztán az igazi parfüm, az bűzlik a legjobban. Így bűzlik az életünk. Vannak, akik belátják, felismerik, és engednek a kihívásnak: jöjj ki, mások meg nem, sőt, leteperik Lázárt kijövés közben, mint az FBI ügynökök: innen aztán nem mész sehová. Innen nem szabadulsz. Csak a testeden keresztül. És az életünk valóban belül találjuk meg. Belül öltek meg. Belül erőszakoltak meg. Belül aláztak meg és belül hazudtak, és hazudtam, hogy nem ez történt. Belül öltem meg magam. De van egy mélyebb értelme a szimbólumnak, hogy én vagyok a sír, amiből kihív Jézus. Én magam vagyok az életem sírja. Jöjj ki. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. A farizeusság nem egy vallási dolog. Látszatemberek. A farizeust az jellemzi, hogy vagy olyasmit vár el másoktól, amit maga sem képes vagy nem is akar megtenni, vagy olyasmit próbál megtenni, amit maga sem tud, de akar. Hát én az utóbbi eset vagyok. És a kétféle világi értelemben vett farizeus nagyon jól egymásra talál. Aki másoktól várja, meg aki magától várja. Aki másoknak mindig nemet mond, és aki másoknak mindig igent mond. Aki elvár, és aki adni akar. Mint mágnesek. Az egyik a másik életében törekszik megvalósítani azt a tökéletes életet, amit maga soha meg sem próbált. Aki másokat hibáztat, és aki magát hibáztatja. Aki másokat bánt, és aki önmagát. Aki másoktól fél, és aki önmagától. Aki másokban nem bízik, és aki magában nem bízik. Tökéletes párosítás. A bántalmazó és a bántalmazott. Így halok meg csendesen. Én vagyok önmagam sírja. De kijövök magamból. Kijövök az elvárás-teljesítés koporsójából. Már szaga van, és tényleg. Már én is érzem. Mindig ezzel kezdődik, amikor már mi magunk is érezzük, hogy büdös van, hogy bűzlik valami. Eleinte megpróbálom meggyőzni magam, hogy tévedek, vagy rosszindulatú vagyok, hogy nem szabad ilyet mondani, gondolni, érezni, még mindig megpróbálom elfojtani magamban az érzéseimet. A megérzésemet, az intuícióimat. Pedig zseniálisan jó intuíciós képességem van. Épp ezért vagyok alkalmas arra, hogy mások ki nem mondott elvárásait is teljesítsem. Egy elvárás-teljesítő robotként éltem az életem. Erre programoztak. De az intuícióimat másra is használhatom. Például saját helyzetem reális felismerésére. De ehhez életre kell kelnem. Az elvárás-teljesítéssel az a helyzet, hogy fokozatosan valaki más, vagy mások életét kezdem élni, és végül megszűnök lenni, meghalok. Látszatemberré válok, aki mások meg nem élt életét éli. És akit folyamatosan kritizálnak, és aki minden kritikát magára vesz, mert gazdája perfekcionizmusát is bensővé tette. És a gazdának mindig igaza van. Dobby megbünteti önmagát, mert a saját akaratát követte gazdája akarata helyett.

A feltámadás a saját meg nem élt életem megélésének a kezdete. Hogyha én valaki más meg nem élt életét élem, ki éli az én meg nem élt életemet? Az olyan foglalkozások, mint pl. a lelkészség ráadásul egyszerre rengeteg ember meg nem élt életének a megélését követeli meg. Ebből fakad aztán a szétszakítottság-érzés. De nem akartam fordítani, és nem akartam az lenni, aki az én meg nem élt életemet követeli másoktól. Kilépni a barlangsír életemből. Évek óta az ajtóban álltam. Kijövök, Jézus. Elveszítem nem-önmagam életem, hogy önmagamra találjak. Nem kell a szerep. Nem kell a meszelt-sír, a hamis önazonosság, az örökölt álélet. Életet nyerek. Feltámadok. És a feltámadott élet más elvek szerint működik. Az elvárások teljesítésének a világában a beteljesített elvárások jelentik az üdvösséget. Ez a cselekedetekből való üdvösség. De a feltámadott élet szabadulás. Szabadulás az elvárások megkötözöttségéből. Kegyelem. És a kegyelem botrány. Botrány, mert ingyen van. És ez az ingyen kapott kegyelem nagyon sokba került Jézusnak. De odaadta nekem ingyen. Nem fogunk kérni egy szívességet érte. Mert Isten ilyen. Nem kell eladnom az életem; pont ellenkezőleg: megkapom csak úgy. Kijövök a sírból, életem sírjából, ahová hantoltak, majd magamat hantoltam el. Beleszippantok a levegőbe, lemosom magamról a halál szagát, és életillatba öltözködöm. Tudom, hogy feltámad az utolsó napon. De, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki csak él és hisz énbennem, nem hal meg soha. Mert már életre kelt. Mert akit a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok lesznek. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. És Krisztus halála és feltámadása kiemel a barlangsír-világ belső törvényszerűségeiből és tágas térre állítja lábam. Rálátok már az életemre. Átérzem az életem. Képes vagyok arra, hogy a saját életem éljem, mások nekem szánt élete helyett.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.