Evangélium

Ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.  A Sátán így felelt az Úrnak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még téged! Az Úr ezt felelte a Sátánnak: Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet! (Jób 1,8-12). Avagy mondhatnánk azt is, hogy az rendben van, hogy mindezt megtartottad ifjú korodtól kezdve, de egy fogyatkozásod van még: oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. A szelídebb verzió, amiben az emberre van bízva, hogy szétosztja-e, amije van. Mégis azt gondolom, hogy a nagyobb kegyelem, amikor akarata ellenére elveszíti mindenét, amije van, hogy ebben a minden-elvesztésben nyilvánvalóvá váljon, hogy valóban ilyen fontos-e számára Isten. Hogy fontosabb-e, mint a saját hit-gyakorlata, fontosabb-e Isten, aki áldást ad, mint az áldás, amit ad. Arra gondoltam, hogy nyomasztó lehetett Jób élete, mielőtt Isten megengedte a Sátánnak, hogy mindent elvegyen tőle. Nyomasztóan tökéletes. Nyomasztóan jó. Nyomasztóan tiszta, és nyomasztóan igaz és feddhetetlen. Erősen perfekcionista felhangokat tükröz ez a leírás. Erre talán azt mondaná egy terapeuta, hogy rögeszmés-kényszeres személyiség. Biztos, ami biztos, még a fiai miatt is egyenként áldozatot mutat be, mert lehet, hogy a nagy bulizás közben vétkeztek. Nyomasztóan gondoskodó apa, aki nyomasztóan figyel arra, hogy igaz legyen, és igazak legyenek azok, akik hozzá tartoznak. Egész háza népe. Szóval azt hiszem, hogy a nagyobb kegyelem az, amikor megkérdezésünk nélkül veszítjük el nyomasztó tökéletességünket. Ismered a parancsolatokat, tartsd meg és élni fogsz. De mindezt megtartottam ifjú koromtól kezdve. Mi fogyatkozásom van még, hogy enyém legyen az örök élet? Jézus megkedvelte ezt az embert. Isten kedvelte Jóbot. Mindkét esetben egy nagyon őszinte jóságról van szó. A tipikus jókisfiú, akiből felnőttként is egy minta-igaz lesz. Nem számításból, identitásilag. Van ebben sok naivitás az emberi természet ismeretét illetően. Azt hiszem, Jóbnak és a gazdag ifjúnak is nehéz volt megtalálnia a saját életében a bűnt, és valószínűleg általában véve is jóhiszeműen viszonyultak az emberekhez. De mégis van egy fogyatkozásod, mert az, hogy minden jó az életedben, akadályoz abban, hogy tiéd legyen az örök élet. Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Az ember szomorúan távozott, mert igen nagy vagyona volt. A hit próbája. Nagyobb a kegyelem, amikor nincs választásunk és nem mi döntjük el, hogy szétosztjuk-e kincseinket. Még ebben is, még ekkor is zárva maradhatunk a mélyebb isten- és önismeret előtt, de nagyobb az esélye, hogy hitünk próbája állhatatosságot eredményez. Ezért tarthatom örömnek, hogy különféle kísértések és megpróbáltatások érnek. Mind a gazdag ifjú, mind Jób életében nem csupán a gazdagság volt identitás-adó tényező, de a feddhetetlenség és az igaz-volt is. Ha megértjük, hogy ez igazi volt, és nem esünk abba a hibába, hogy elítéljük törekvéseiket, és elfogadjuk, hogy Isten kedvelte Jóbot, és Jézus megkedvelte az ifjút, akkor megérthetjük, hogy akkor itt valami másról van szó. Hogy lehet olyan, hogy az életemmel nem az a baj, hogy rossz úton halad, hanem az, hogy nem tudom, hogy lehet ennél több az élet. Azt hiszem, hogy Jób és a gazdag ifjú esete legtöbbet azoknak a srácoknak (vagy idősebb embereknek) tanít, akik ifjú koruktól kezdve igaz és feddhetetlen életet törekszenek élni, és ez őszinte, elkötelezett és eredeti. Képmutatásmentes. De ez az élet nyomasztó. Mert ez az élet egyben evangéliummentes is. Sem Jób, sem a gazdag ifjú nem ismerte az életet, amiben hibái vannak, és amiben bűnei vannak, és amiben Isten már nem azért szereti őket, mert minden tekintetben feddhetetlenek és igazak. Sosem azért kedvelte őket; ezt Jób gondolta, ezt a gazdag ifjú gondolta. A nyomasztó feddhetetlenségből Isten miattam, miattunk akar kiszabadítani. Odaadja Jóbot Isten a Sátánnak, mert jól tudja, hogy ennek a nyomasztó tökéletességnek az elveszítése vezet el a kegyelemhez. Hogy lehet, hogy utána is feddhetetlen életet él majd, és mindent ugyanúgy tesz, de már tudni fogja, hogy ha nem tenné is, ha nem lenne „tökéletes”, Isten akkor is kedvelné. Ha tökéletes akarsz lenni: ne légy tökéletes. A nyomasztó tökéletességből csak az elbukás vezet ki. Csak olyan krízis, amiben megbukik a korábban gyakorolt feddhetetlenségem. Amiben tehetetlenné válok. Jób életében nagyobb volt a kegyelem, mert Jób, ha akarta, ha nem, végig kellett járnia a mélységet, ami a nyomasztó tökéletességből a kegyelem felé és a feltétel nélkül szerető Isten megismerése felé vezet. És azt hiszem, itt kezdődött Jób igazi bizonyságtétele Istenről. Mert a jófiúság adottság. Nem lehet mindenki jófiú. És az evangélium nem az, hogy legyél te is jófiú. Mert vannak, akik meg bűnbakok voltak, mert bűnbaknak születte — már mielőtt megszülettek, kész volt a családi szerep. Már ebbe a szerepbe születtek. A bűnbak-szerep épp annyira mentes az evangéliumtól, mint a jófiú-szerep. A családi szerepem nem a mély istenismeretről árulkodik, hanem annak hiányáról. Jób jó lehetett a rosszak viszonylatában. Feddhetetlen lehetett a gonoszak viszonylatában. Igaz lehetett a hamisság viszonylatában. De Jób önmaga viszonylatában nem volt igaz. Eljutni saját lelkem mélységeinek megismeréséig: ezért adja Isten a krízist. Nem kell jófiúnak lenned, hogy szeresselek, mert szeretlek jófiú-szereped nélkül is. Nem kell ebben a nyomasztó feddhetetlenségben élned.

Tíz hónapja külön élünk a feleségemmel. Nyíltan beszélek erről, mert nem éltem volna túl azzal a szégyen-identitással ezt a tíz hónapot, ami mélyen meghatározta az egész életem, és ami rejtve maradta addig, amíg be nem következett az életemben egy olyan helyzet, ami annyira mély szégyent és bűntudatot hozott felszínre bennem, hogy egyszerűen megölt volna, ha nem keresem Istent, aki jobban szeret engem a feddhetetlenségemnél. Jobban szeret, mint bárki, aki valaha szeretett. Istent, aki nem-feddhetetlenül is szeret. Olyan mélyre vitt ez a krízis, hogy nem is gondoltam volna soha, hogy olyan mélyen lehet járni, hogy van ilyen mélység, és azt sem, hogy a mélyben olyan kincsek vannak, amelyekre mindig vágytam. Nekem volt egy evangéliumi hitem. Egy tanult evangéliumiság. Én mindent tudtam az evangéliumról és a feltétel nélkül szerető Istenről, de ez a tudás ebben a krízisben nem tartott meg. Kevés, hogy tudok. Kevés, hogy ismerem az evangéliumot. A válás témája, amit nem takargattam, felszínre hozta bennem azt a mély szégyent és bűntudatot, ami, idővel megértettem, a legtöbb hívő embert mélyen áthat. És ami abból fakad, hogy kiderülhet, hogy nem vagyok igaz és feddhetetlen. Ez pedig az életgyakorlat szintjén, egzisztenciálisan, mélyen az érzelmeim szintjén, identitásilag az evangélium hiányát jelenti. Megértettem, hogy az evangéliumot csak az értette meg igazán, aki már elveszítette mindenét. A házasságom identitás-adó része volt az életemnek. A jó házasságom. A másokénál jobb házasságom. És ebben iszonyúan sok félelem volt, félelem attól, hogy mégsem jó. Féltünk. Féltünk attól, hogy mi is el fogunk válni, mint mások. És tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy nem akarunk hazudni magunknak, és nem akarjuk azt mondani, hogy ez másokkal megtörténik, de velünk nem történhet meg. Tudtuk, hogy igen. És rettegtünk tőle, hogy megtörténik. Aki fél, nem lett teljessé a szeretetben. A félelmünk nem engedte, hogy igazán szeretni tudjuk egymást. Valahogy elemileg fontosabbá vált idővel az, hogy jó legyen a házasságunk, mint az, hogy boldogok legyünk benne együtt. És minél jobban féltünk, hogy rossz lehet, annál rosszabb lett. És annál kevésbé tudtunk szabadok lenni benne. A nyomasztóan feddhetetlen emberek nyomasztóan tökéletes házassága. Míg ebben éltem, nem is láttam, hogy ez mennyire nyomasztó volt számunkra és mindazok számára, akik körülvettek bennünket. Annyira féltünk attól, hogy rossz lesz a házasságunk, hogy nem akartuk, nem tudtuk, féltünk látni mások, más házaspárok, a barátaink életében a házassági gondokat. Vagy ha láttuk is, féltünk nyíltan a saját házasságunkra vonatkoztatni. Mert akkor menthetetlenül kiderül, hogy nem vagyunk tökéletesek. És ettől féltünk, rettegtünk. Mély szégyen és bűntudat kerített hatalmába, amikor bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem, és amikor elveszítettem őt, akit a legjobban szerettem. Akit azt hiszem, jobban szerettem Istennél is. És ez is nyomasztó. A házastársak kölcsönös istenítése. Ez annyira emberi, hogy észre sem vesszük. Pál arról beszél, hogy a házasságnak ez a nagy kísértése, hogy aki egyedül él, Isten tetszését keresi, de aki házasságban él, óhatatlanul elkezdi a házastársa tetszését keresni, és így a házastárs átveszi Isten helyét az életemben. De ez nyomasztó. Mindkettőnknek nyomasztó. Mert nem tudunk úgy szeretni, mint Isten, és nem tudunk olyan tökéletesek sem lenni. Rengeteget beszélgettem azóta házaspárokkal, emberekkel, és ezt az alapmintázatot rendre felfedeztem: Isten és a házastársam összemosódása. Megértettem, hogy ez a pakliban van. Hogy ebből minden házasságnak ki kell lépnie valamikor, és ott kezdődik a valódi kapcsolat. Mint ahogyan a valódi istenkapcsolat is ott kezdődik, amikor már nem hiszem, hogy tökéletesnek, feddhetetlennek és igaznak kell lennem ahhoz, hogy Isten szeressen. Az evangélium, amit tanultam, amit hitvallásilag ismertem, ebben a tíz hónapban lett mélyen, egzisztenciálisan a részemmé, az identitásommá. Azt hiszem, most vagyok képes érdekmentesen szeretni. Már összetört a feddhetetlenség és az igaz-voltra törekvés bennem. Már nem vagyok tökéletes. Néki sok bűne bocsáttatott meg, ezért jobban szeret. Már identitásommá lett, hogy Isten feltétel nélkül szeret. Nem a feddhetetlenségemért, nem azért, mert igaz vagyok, nem azért, mert nem váltam el, mert lelkész vagyok, és mert megfelelek az elvárásoknak a gyülekezetben, az egyházban. Krisztusért szeret. És ez a szeretet tartott meg, amikor ordítva mondtam, hogy bárcsak meg sem születtem volna. De megszülettem újra. Ez a krízis elhozta nekem az újjászületést. Mindenen végigvezetett, amit átéltem, és már úgy érzem, nincs olyan bűn, amitől félnék sem a saját életemben, sem másokéban. Így lettem igazi testvér. Így lettem igazi társ, igazi lelkész. Már nem akarok a tökéletes lelkész lenni a tökéletes gyülekezetben, mert szörnyű volt ez a tökéletesség-, feddhetetlenség-identitás. És azt hiszem, ebben senkinek nem jó. Elvárjuk egymástól a feddhetetlenséget, de ez a feltétel nélkül szerető Isten ismeretének a hiányából fakad. Isten szeretet. Ebben a mondatban benne van minden. Isten nem azért kedvelte Jóbot, mert feddhetetlen és igaz, és végül nyilvánvalóvá vált, hogy  Jób nem azért szerette Istent, mert megáldotta őt. Hitelesen bűnösnek lenni, hogy így legyek a valódi, életet gyógyító és felszabadító evangélium hírnöke. Már nem palástolom magam. Levetem jófiú-szerepem. Már nem vagyok bűntelen, és már tudom, hogy nem is vádol Isten. Tudok érdekmentesen szeretni, mert eljutottam oda, hogy már nem fűződik érdekem ahhoz, hogy szeressek. És az igazi szeretet itt kezdődik. Amikor végre elhiszem, hogy Isten is érdekmentesen szeret engem.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.