Érintés

„Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” Máté 8,15 Érintés, hogy valaki hozzám ér, de nem úgy, mint mindenki. Nem véletlenül: a zsúfolt villamoson, buszon, metrón vagy bevásárlóközpontban. Kéretlen érintések sora ér bennünket, de ezek az érintések nem olyanok, amelyek megadják, amire vágyunk, ami hiányzik az életünkből, csupán elvesznek. Olyan ez, hogy mi is azt érezzük: erő áradt ki belőlünk. A sok kéretlen érintés után a nap végére már erőtlenné leszünk. De hogy nem kaptuk meg azt az érintést, amire vágytunk, és helyette kaptuk az érintéseket, amelyekre nem vágytunk – ez okoz szomorúságot és kiüresedettséget.

Érints meg. De hogyan, de hol? És ez még csak a fizikai kontaktus. De a valódi érintés spirituális. A valódi érintés lelki érintés. Érintsd meg a lelkem. Ez nem szentimentalizmus. Nem érzelmes önmegjátszás, hogy milyen nagyszerű az érintésed. Az érintés-készségünket fejlesztenünk kell, mert eredendően nem tudunk érinteni, és képtelenek vagyunk annak az érintésnek a befogadására, amire vágyunk. A szeretetteljes érintés.

Apánktól vagy anyánktól a szexualitásmentes érintés. Ami szeretetteljes, gyengéd, de nincs áthatva a felnőttek között lévő szexualitással. Nem átszexualizált. És ehhez érni kell. Az érett személyiség képes érinteni és érintést kapni. Érteni, érzékelni, vágyni arra, amit kapni szeretne. Felismerni. Az éretlen személynek minden érintés szexuális. Férfiak nem ölelgetik egymást, nem simogatják meg egymás arcát és nem puszilják meg egymást, mert mindjárt megbélyegzik egymást miatta. Talán a családtagjainkat, de szégyellősen, elkapkodva, nem érezve át a tartalmát, a töltetét. Pedig egy férfi-barát ölelése és érintése ugyanolyan fontos, mint hogy apánk azt mondja nekünk gyerekként: szeretlek. Hogy megérintsen. Ez kislányoknál különösen fontos. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hús-vér ember vagyok. De a kisfiúk és a nagyfiúk is vágynak erre az érintésre. Amikor zaklatott vagyok, kétségbeesett, vagy a már elpárolgó düh után felszínre tör bennem a szomorúság, mennyire jól esik egy baráti kéz simogatása az arcomon, vagy egy baráti, férfi-ölelés. Nem férfiasan elhadart, hanem átkaroló, biztonságot nyújtó.

Valaki, aki megsimogatja a hajamat, és ezzel azt üzeni: biztonságban vagy. A megnyugtató érintés. Ami stabilizálja az érzelmeimet, amelyek hullámzanak, belső viharként zúzzák össze belül a lelkem. De kevés ilyen van, mert a férfiak legyenek férfiak: kemények, távolságtartóak, mert még a végén megkapom a bélyeget, hogy nem vagyok eléggé férfias férfi. Mert a férfias férfi érzelmileg éretlen. Intimitáskerülő. Nem érint. Érzelmileg analfabéta. Az érintése elválaszthatatlan a szextől. Ezért gondolja, hogy férfiakat nem ölelgetünk, mert én a nőket szeretem. És nőket sem, ha csak nem lesz ennek a vége szex, vagy legalábbis annak egy formája.

Milyen apa lesz így belőlem? A gyermekem is fiú, akiből férfi lesz. Lány, akiből nő lesz. És igen, sokszor, nagyon sokszor van szüksége egy nőnek szexualitásmentes érintésre, amikor nem azért vágyik az ölelésemre, hogy utána magamévá tehessem, vagy, mert szexet akar, hanem biztonságra vágyik, arra, hogy megnyugtassam. Ez egyfajta apai attitűd. Ne félj, itt vagyok veled, számíthatsz rám. Idebújhatsz, és biztonságot kereshetsz nálam. És nem kell attól félned, hogy ha ezt teszed, akkor cserébe szexszel kell fizetned. De vágyunk arra a szeretetteljes női érintésre is, ami szexualitásmentes. Nem az előjáték része, nem a szeretkezésre irányuló folyamat kezdete. Nem, csupán simogatás, megnyugtatás. Amikor zaklatott vagyok, szorongok, félek, arra vágyom, hogy az öledbe fekhessek, és csak simogasd a hajam. A hátam. A hasam. Az arcom. Hogy a tekinteteddel érints, nyugtass, bátoríts. Nem szól minden a szexről. És hogy kényszeresen ezt gondoljuk, ez jelzi, hogy nem ismerjük még saját vágyainkat sem. A szexhez vezető út a szexmentes intimitás apró érintéseiből épül fel. Érzelemdús.

De nem csak intimitáskerülő férfiak vannak, sőt a klasszikus nemi szerepek felborulása miatt egyre jellemzőbb az érzelmes, érzelmeit kezelni nem tudó férfi, és az érzelemmentes, szexet hajszoló, intimitáskerülő nő. A szexbe belemenekülő nő. Mert erről szól az intimitáskerülés — hogy belemenekülök a szexbe. Előremenekülök az intimitás elől. Mert nem tanította meg senki, hogy mit kezdjek a meghittséggel. Félek feltárni, megmutatni magam.

De nem csak a szexbe lehet belemenekülni az intimitás elől, hanem a házasságba is. Aztán amikor már benne vagyunk, érzelmileg belehalni. Mert nem házasságra vágyunk és nem szexre, hanem intimitásra, bensőségességre, meghittségre. És ez lehetetlen önfeltárás nélkül. Hogy érintsen a másik. És ez az érzelmi érintés, vagy érintettség. Lelkünk fáj, és sóvárog, szomjazik, vágyakozik arra, hogy valaki megérintse, de minden érintés fáj, a gyógyító érintés is. És sokszor, amikor megpróbáljuk feltárni magunkat, jellemzően olyanoknak tárjuk fel, akik azokhoz hasonlítanak, akik sebeinket okozták, és így még több sebet kapunk.

Lelkünk több sebből vérzik. Az érzelmileg zárkózott még azt sem tudja, hogy sebei vannak. Voltam ilyen is. Az érintésről volt szó napokon át, és engem iszonyúan dühített, nekem felszínes volt, pszichologizáló, és mivel én akkor épp nagyon evangelikál voltam, nekem ez nem volt rendben. És végigszorongtam azt a három napot. Végigröhögtem, és közben belül spirituális és érzelmi értelemben percenként meghaltam. Pedig talán nekem volt a legnagyobb szükségem a 3000 résztvevő közül arra az érintésre, amiről szó volt, de bennem mély volt az elfojtás és a tagadás. 27 éves voltam, pályakezdő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene élni házasságban, lelkészként, felnőttként, és erre akkor már rá is jöttem, hála Csernusnak, és a feleségemnek, aki segített kikelnem az egyetemista álomvilágból, hogy bármire is elég az, hogy a leckekönyvemben jó jegyek vannak. Semmire sem. Nekem akkor mindennél jobban szükségem lett volna arra a lelki és érzelmi, de akár fizikai érintésre is. És voltak ott emberek, barátok is, de érzelmek megélése helyett röhögtünk, oldalról úgy tűnt, mi vagyunk a találkozó legvidámabb barakkja, de nem így volt. A találkozón végig zuhogott az eső, mintha ez is kiábrázolta volna azt, ami bennem volt. De én nem tudtam sírni. Bennem az érzelmek olyan mélyen el voltak temetve, hogy nem tudtam sírni. Életem talán legkeményebb nyara volt. Hazaúton még a kocsimat is összetörtem. Ilyennek éreztem az életem is. És közben 518 kilométerre költöztem fiatal házasként, pályakezdőként mindazoktól, akiket addig ismertem. Egy csődnek éreztem magam. Annyira vágytam arra az érintésre, amiről szó volt azon a találkozón, de még felismerni sem voltam képes, hogy mire vágyom. És nem tudták nekem megadni azok, akik körülvettek. Mert ők is olyanok voltak, mint én. Érzelmileg és spirituális értelemben kiszáradva. Hát itt kezdődik a történetem. Innen indultam el.

És aztán az isteni érintés, amire vágyunk. Én legalábbis biztosan. Miután túljutottam a saját mély kételyemen, amiben benne volt minden, miután eljutottam a mondatig: nem tudok hinni Istenben, vagy nem hiszem, hogy létezik, lassan elkezdtem őt és magamat is megismerni másként. Ahogyan lehet. Aminek mutatja magát. Furcsa paradoxon vár ezen az úton. Mert mind jobban mélyült ez a megismerés Istennel és önmagammal, és mind erőteljesebben kaptam tőle a spirituális érintéseket, annál nagyobb fájdalmat és feszültséget, és haragot hozott felszínre bennem ez a folyamat. Furcsa ez, hogy a feltétel nélkül szerető Isten megbocsátó, magához ölelő szeretete, az Atyáé, aki elém fut és megölel – ez hozta felszínre bennem a gyermekkori bántalmazás miatt érzett gyászt és fájdalmat. Ez a spirituális érintettség. Mert ez iszonyú közel van az érzelmi érintettséghez. Érints meg, Istenem, és én megérintetté válok. Érints meg, de nem úgy, mint mindenki. Hogy Isten másként szeret, mint az apám és az anyám szeretett. A szeretetteljes kapcsolatok felszínre hozzák a haragot, a dühöt és a gyászt közeli kapcsolatainkért, amelyekben szeretet helyett bántalmazást, elhanyagolást vagy eltaszítást kaptunk. Hát ezért félünk a szeretetteljes érintéstől. A szexualitásmentes érintéstől. A szerető apai és anyai attitűdtől. Az intimitástól és a közelségtől. Mert ebben felszínre jöhet minden. Minden, ami eddig gátolt abban, hogy megkapjam azokat az érintéseket, amelyekre vágyom. És hogy oda tudjam adni.

Néha a saját szeretetteljes, számomra fontos másikomhoz fűződő viszonyom hozza fel bennem a haragot, a dühöt és a gyászt. És ilyenkor iszonyú nehéz eldönteni, hogy én most a számomra fontos másikra haragszom, rá lettem dühös, és miért érzek gyászt, mikor valójában épp most vagyok ott, amire vágytam – vagy ez a düh, ez a harag és gyász egy számomra fontos másik kapcsolathoz kötődik, mondjuk az anyámhoz vagy az apámhoz. Az érintés-készségünk gyógyul. Érintések által gyógyul. Az érintések, amelyekre vágyunk, először fájdalmat okoznak, de ez a fájdalom gyógyít. Kitisztulnak általuk sebeink, és egyre mélyebben átéljük, hogy az érintések által kapcsolódunk egymáshoz.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.