Lélektani kapcsolat

Ez már csontomból való csont, testemből való test, asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett. Elgondolkodtató, hogy milyen képe volt az első férfinak a nőről, akit a maga meztelen istennő-szerűségében először megpillantott. A szöveg megfogalmazása azt sugallja, hogy az első férfi számára a nő önmaga női kivetülése volt. Az asszonyt önmaga részeként látta. A történet szerint Isten elaltatta az embert és álmában az oldalbordájából alkotta meg a nőt. Szimbolikus nyelvezet, ami sok, a felszín alatt meghúzódó tartalmat hordoz magában. A férfiból megszülető nő sokkal inkább a férfi része a férfi számára, mint az a valóságos másik, aki individuum, önálló személyiséggel, akarattal, döntésekkel és vágyakkal, érzésekkel rendelkező jelentőségteljes másik. Vannak, akik azt mondják, hogy minden férfiban van egy veleszületett nő. Ennek a velünk született nőnek több oldala van, és minél érettebb a férfi, annál érettebb az a benne élő nő, akit magában hordoz. Ezt a veleszületett nőt keresi minden férfi, és gyakran megtörténik, hogy miközben az a veleszületett nő vele is él, a férfi még mindig keresi, miközben már megtalálta. Mert nem érzékeli őt különálló lénynek, csupán egy csontomból való csontnak és egy testemből való testnek, egy én-nőnek, a saját részének. Szimbiotikus kapcsolat ez, amit szerelemnek nevezünk, vagy kóros elhúzódás esetén romantika-függőséknek, vagy társfüggőségnek. Egy természetes szakasz egy férfi-női kapcsolatban, amiben megszűnnek a határok és egybeolvad az én és a te. Ugyanitt erre utal, az elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté. Ahhoz, hogy a férfi a feleségével egy testet alkothasson, meg kell vívnia magában a saját anyjához fűződő viszonyával, és ebben a küzdelemben a férfi visszavonja anyjáról a nőnek a képét, megszűnik számára az anya az lenni, ami eddig volt, és ebben a pszichológiai folyamatban válik a férfiban élő belső nő – párhuzamosan saját férfiidentitásának kialakulásával – egy anya lenni, aki a férfi gyermekeinek az anyja, és nem a sajátja. A feleség a férfi számára nem anyahelyettesítő. A férfi megszűnik egy anya fia lenni, és elkezd férfivá válni és apává. A férfiban hamarabb megszületik az apaság és a belső feleség-anya képe, minthogy ténylegesen apává válna. Legalábbis ideális esetben. Ellenkező esetben a férfi saját anyját keresi majd a feleségében is, mert a belső nő számára még mindig a saját anyja. Így válik a feleség anyahelyettesítővé. Ezek a folyamatok valóban álomszerűek és a lélek mélyén, amolyan félöntudatos állapotban születnek. Mindig bennünk voltak, mint magok, de egyszerre elkezdenek kihajtani és felnövekedni. Ebben a folyamatban lesz a fiúból férfi és apa, és a benne élő anyából asszony és gyermekei anyja. Ez egy viszonyrendszeri átalakulás is. A férfi tekintete már nem az első nőre tekint, mint anyára, hanem a másodikra, akinek a gyermekei az övéi lesznek. Megszűnik fiúnak lenni, hogy fiai lehessenek.

Ha az első férfi az asszonyt a saját részének tekintette, elgondolható, hogy az asszony, aki a férfinál később jött a történetbe, a férfi viszonylatában megfogalmazódó önmeghatározása nem egy a férfitól függetlenül létező identitást jelentett, hanem egy olyan rész-identitást, ami őt szorosan a férfihoz fűzte, mint olyan teremtményt, aki életképtelen lenne a férfi nélkül. A nők nagy örök küzdelme a férfiakkal, akik képtelenek a nőket tőlük külön álló individuumokként látni, és a nők saját magukkal folytatott küzdelme, hogy legyőzzék azt a belső legyőzhetetlennek tűnő, generációról generációra áthagyományozott viszonyt, hogy a nő önmagát életképtelennek tekinti egy férfi jelenlétén kívül. A férfi és a nő problémája szorosan összekapcsolódik, de a látszólagos azonosság ellenére nem ugyanarról a problémáról van szó, bár a megoldás nehézségét az adja, hogy a közöttük lévő viszony fenntartja a problémát, és maga a viszony akadályozza, hogy a férfi és a női identitás különállóságának a problémáját egymás viszonylatán kívülre helyezzék és így megoldást találjanak rá. A férfi az önállósulásra törekvő nő elvesztésétől való félelmében még szorosabban tartja maga mellett, emlékezve arra az érzésre, hogy milyen volt egyedül lenni, amire még az Isten is azt mondta, hogy „nem jó”. A nő ugyanakkor jogos vágyát fogalmazza meg az önállósodás utáni sóvárgásában, aminek legnagyobb korlátja voltaképpen saját önértelmezése. De a férfi félelme a magánytól félrevezető a nő számára, aki azt feltételezi, hogy a férfi bekebelezni akarja, miközben pusztán fél a visszavonhatatlanul bekövetkező elvesztéstől és így a magánytól. A férfi zavaró tényező a nő önmegvalósításában. A nő zavaró tényező a férfi önmagában vett identitásának a megtalálásában. Márpedig ahhoz, hogy a férfi ne önmaga egy részének tekintse a nőt, aki nélkül csökkent-értékű lenne, és a nő ne a férfi egy részének tekintse magát, aki értéket ad neki és életképességet – elengedhetetlen ez az eltávolodás. Ez az eltávolodás konfliktusokkal teli. Ilyenkor kilóg a lóláb, és elkezdjük látni a másiknak az árnyoldalát, sőt, az eltávolodást segítendő egy időre csakis az árnyoldalát látjuk a másiknak. Vádaskodás következik: az asszony volt, akit mellém adtál. Az asszony meg mondhatta volna, hogy ha lenne magadhoz való eszed, és gondolkodtál volna, most nem kellene engem felelőssé tenned. A felelősségi területek meghatározása a vádaskodások közepette kristályosodik ki. Mi tartozik hozzám, és mi tartozik hozzád. Mi az én problémám és mi a te problémád. Elkezdik felfedezni magukban mindazt, amit eddig a másiknak tulajdonítottak csupán, és magukból hiányzónak éreztek. Azaz hogy a férfiban megtalálható a nő és a nőben megtalálható a férfi, és hogy ez így van, ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán kapcsolatban lehetnek egymással, mert egyébként képtelenek lennének érzékelni egymást.

A lélektani kapcsolt akkor születik, amikor a férfi a nőt, és a nő a férfit elkezdi mint jelentőségteljes másikat látni, aki tőlünk tökéletesen különálló lény, különböző, ismeretlen, saját vágyakkal, érzelmekkel, ösztönökkel, tapasztalatokkal, sajátos, csak rá jellemző valóságészleléssel, akinek a szavaink mást jelentenek, aki tőlünk eltérően gondolkodik rólunk és önmagáról, akit megismerni feladat, de ebben a megismerési folyamatban válik a közöttünk lévő kapcsolat valódi lélektani kapcsolattá, amiben saját magunkat is mind jobban megismerjük, megértjük és fejlődünk a másikkal fennálló kapcsolatban. Az ilyen kapcsolat két teljes és önálló személy között jön létre. A projekcióinkkal fennálló kapcsolat lényegében nem más, mint kapcsolat önmagunkkal. Mint amikor a másikat önmagunk részének látjuk, vagy önmagunkat a másik részeként értelmezzük. Ez a szimbiózis, és ez voltaképpen egy önmagunkkal fennálló kapcsolat, aminek eddig semmi köze a másikhoz. A másik számunkra akkor válik valódivá, amikor elkezdünk rádöbbenni, hogy a másik ugyan hasonló, de tökéletesen eltér tőlem, hogy a vele való interakcióban értem meg saját a másiktól eltérő önmagamat is. Ez a lélektani kapcsolat. Amikor Ádám megérti Éva különállóságát és a jogát arra, hogy szabad döntéséből legyen Ádámmal, és nem azért, mert Ádámnak rossz egyedül, és Éva megtalálja önmagát Ádám viszonylatán kívül is, és ennek a megtalált önértelmezésnek a birtokában már nem fél attól, hogy egybeolvad vele és elvész a férfiban.