Társfüggőség

És lesznek kettem egy testté. Ami két külön álló egész volt, az lehet eggyé. Fizikailag ez kézenfekvő, két test, de az már kevésbé kézenfekvő, hogy két lélek is, két személy is. Két egyéniség. Kezdjük az alapnál, amikor születünk. A baba nem tekinti az őt gondozó felnőttől különálló személynek magát. A személy fogalma számára ismeretlen. Minden egybe tartozik. Minden a részét képezi, és ő mások, elsősorban édesanyja része. Ha a babának szerencséje van, az édesanyja önmagát önálló személynek tekinti, identitása van, másoktól különálló, saját személyisége, és így a babáját is önálló személlyé neveli, mert valójában nem a szavainkkal nevelünk, hanem az identitásunkkal. Ha anya önmagában nem létezett, a baba viszonylatában fogalmazza meg az identitását. Ebből fakad az anya kétségbeesett kapaszkodása a már idő közben fizikai értelemben, vagy biológiailag felnőtté vált gyermekébe. Hiszen a gyermek leválása az önmagát a gyermek viszonylatában meghatározó anya számára identitásvesztést jelent. A társfüggőség ennek a szimbiotikus kötődésnek a fennmaradásából fakad. Generációkon át így megy ez, és valójában ha ebbe a generációs viszonylatba helyezzük a történetet, mindegy is, hogy ki az anya és ki a gyermek. A lényeg az identitásfúzió, azaz, hogy az identitásom egy másikkal összefortan létezik, tehát nincs önállóság. Ez egy kapcsoldódási módot jelent. Egy alapviszonyulást minden emberhez, de talán így pontosabb: minden személyhez. Félidentitásom kiegészítését keresem minden személyben. Hogy egy másikban megtaláljam, ami hiányzik. Elgondolhatatlan a teljesség, mert ehhez a teljességhez egy másik teljességre van szükségem, már nem tudok egy másik fél lenni, egy kiegészítő, egy identitástartozék, már egy másik teljeset keresek. A két teljesség egyesülése egymás önmagában vett teljességének az erősítése, és így önmagunk, mint személy, egyre teljesebbé válása. A mennyek országában egyének vannak, ott nem házasodnak és nem mennek férjhez, nem a földi értelemben vett kapcsolati háló által meghatározott a létezés, hanem egy másik dimenzióban, ahol én nem identitásrész vagyok, hanem személy. A Krisztusban élt élet, a bennem kiteljesedésre jutó Krisztus a krisztusi személyiség kiteljesedése bennem. Ez egyrészt maximálisan egyedivé tesz, ez az egyediség nyilvánul meg a személyre szabott kegyelmi ajándékok, vagy karizmák különbözőségében, másrész a Lélek és az Úr ugyanaz. Tehát egy iszonyúan egyedi, egy elgondolhatatlan egységben. A sokféleség harmóniája.

Amit egymásban keresünk, Istenben találjuk meg. Mert az Istennel lévő kapcsolatra születtünk. Amíg egymásban keressük Istent, nem válhatunk személlyé, mert az önelvesztéstől való félelem nem engedi. Ha egy kapcsolatban a másik elkezd önmagává válni, elkezdi integrálni önmaga, személyisége részeit, elkezd személyessé válni számára az istenkapcsolat is, ez egy eltaszítódási folyamatot eredményez, ami azt jelenti, hogy már nem tudom tovább betölteni a számomra fontos személyek életében azt az identitáskiegésztő szerepet, amit eddig betöltöttem. Ennek van egy másik olvasata is, az, ahogyan ezt a másik érzékeli: már nincs rám szükséged. Eltaszítasz magadtól. Pedig a hangsúly nem a másik eltasztásán van, hanem önmagam kintlévőségeinek a visszahívásán. Már nem akarom, hogy mások éljék meg helyettem, amit én magam is képes vagyok megélni. Jogom van a saját jellemhibáimhoz, a saját történetemhez, a saját érzelmeimhez és a saját másokétól különállóan megfogalmazódó gondolataimhoz. Ami az egyik oldalon egy teljességre jutást jelent, a másik oldalon egy veszteséget. Egészen addig veszteség a másik oldalon megélt kivonulás, míg meg nem találom önmagamban mindazt, amit eddig a másik jelentett számomra, amit eddig a másik élt meg helyettem. Legyenek azok akár érzelmek, akár gondolatok, vagy maga a cselekvés, a problémamegoldás vagy az aktivitás, vagy a felelősség, de nyugodtan ide sorolhatjuk az istenhitet is. Ezt az integrálódási folyamatot általában a valódi halálesetkor, a gyászban fedezték fel a pszichológusok, és azt, hogy az, aki korábban identitásrészem volt, bennem is megtalálható. Részemmé válhat ő, a korábban identitásrészként az életemben lévő másik. Amikor a társfüggőségből történő gyógyulás folytán saját személyiségem megszületik, nagyon hasonló folyamat zajlik le a lelkemben, részemmé lesznek azok az identitásrészeim, amelyeket eddig számomra fontos személyek éltek meg. Ennek az integrálódási folyamatnak az eredményeként születik saját személyiségemmel párhuzamosan a többiek számomra lévő önálló személyisége. Annak látni magamat, ami vagyok, és annak látni téged, ami vagy. Te nem vagy én, és én nem vagyok te. A kapcsolat egymástól külön álló személyek között lehetséges. Ebben a kapcsolatban lehetséges az intimitás, és az istenkapcsolat viszonylatában a spiritualitás, ami ezer szállal kapcsolódik egymáshoz lélektanilag. A társfüggőségből történő gyógyulás által már nem várom, hogy valaki más élje meg helyettem az életem egészét, vagy annak bizonyos részeit. Minden én vagyok. Én vagok a hibáim, én vagyok a problémáim, én vagyok a konfliktusaim, a hitem, a hitetlenségem, a haragom, a gyászom, a veszteségem, a vágyaim, a szexualitásom, a szükségleteim, és mindezek betöltése már lehetetlen nélkülem. Mindig is lehetetlen volt, ezért a melegágya a bántalmazásnak a társfüggőség, mert a bántalmazás a mások által betölthetetlen szükségletek mások általi betöltéséből fakadó kudarcból ered. Mert a társfüggőségben úgy érezzük, hogy a másik nem azért nem adja meg nekem, amire szükségem van, mert nem tudja, és nem azért, mert leheteten, hogy valaki más adja meg nekem azt, amit csak önmagamban élhetek meg, hanem azért, mert bár meg tudná adni, de nem akarja. Például ilyen a boldogság. De ilyen az istentapasztalat, a szexuális kielégülés, vagy a nemi indentitásban megélt stabiltitás.

A nem-társfüggő istenkapcsolat is egészen más, mint a társfüggő. A társfüggő istenkép egy projekcióra épül. Lelki habitusomat tekintve mást és mást projektálok Istenre, de ennek az Istennek annyi köze van a valódihoz, mint nekem a valódi önmagamhoz. Az önnön bántalmazói magatartásával, vagy a benne lévő haraggal szembenézni nem tudó ember bántalmazói magatartását, a benne lévő haragot vetti Istenre, és így ennek az embernek az istenképe egy büntető Isten lesz. De ez az Isten önmagam gonoszságának a kiprojektálása Istenre. Mások önmaguk jóságát nem tudják elfogadni, és a feltétel nélkül szerető Isten képét tartják fenn, miközben önmagukat erre a feltétel nélküli szeretetre nem tartják érdemesnek. Megint mások az önmagukba vetett hit hiányát vetítik Istenre, és ebből lesz a szkepszis vagy a hitetlenség. Valójában azonban ezek egy önismereti út állomásai is egyben, ha megértjük, hogy nincs egy viszonylatomon kívül lévő Isten számomra. Ez nagyon fontos: számomra. Hogy az, hogy számomra kicsoda Isten, sokkal többet mond el rólam, mint Istenről. Mert Isten nem csupán az, ami számomra, és ha számomra Isten valamilyen, az nem Isten személyéről beszél, hanem sokkal inkább az én személyemről. Kicsoda számámomra Isten? Leválás Istenről. Ezt nevezhetjük a társfüggő istenkapcsolatból a személyes istenkapcsolat felé vezető útnak. Isten nem én vagyok, és én nem vagyok Isten. Istent megismerni folyamat, életfogytiglan tart. Az igazi istenkapcsolat születése – előzze meg bármilyen korábbi ismeret róla – ezzel a mondattal kezdődik: nem tudom, kicsoda Isten. És ez a mondat mindig párhuzamos azzal, hogy nem tudom, ki vagyok én, és nem tudom, ki vagy te.

Elindul egy másik folyamat, ami nem egymás személyiségének folyamatba helyezet felszámolása, hanem épp az ellenkezője: a személyiség kiteljesedése a kapcsolat által.

Intimitás

Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van. Látni megtanítanak. Hogy mit lássak és mit ne. Hogy mit nézzek, mit keressek, hogy amit látok, hogyan értelmezzem. Megtanítanak arra, hogy amire vágyom, azt a felszínen keressem. Viselkedéssel tanítanak viselkedésre. Ami a szívben van. Nem a külső a fontos. Pedig az is. Itt nem arról van szó, hogy nem tetszik valaki, de azt mondom, nem a külső a fontos, hanem a belső értékek. Nem, nincsen rombolóbb kapcsolat, mint amikor valakinek úgy kell járnom a tekintetében, hogy nem tetszem neki. Nem talál vonzónak, aki csak a „belső értékeim” miatt szeret. Az ilyen kapcsolatok általában nem egészségesek. Mert mérgező az a lebecsülés, amit a másiktól kapok. Mert nem arról van szó, hogy én nem vagyok szép, hanem arról, hogy ő nem talál annak, számára nem vagyok szép. De attól, hogy nem vagyok szép valaki számára, egyáltalán nem jelenti, hogy nem is vagyok szép. Miért adom egy másik ember kezébe a jogot, hogy eldöntse, szép vagyok-e? Egy olyan ember kezébe, aki lehet, hogy maga sem tudja, mi is az a „szép”. Mindenki szép valaki számára, és amikor a belsőt a külsővel ellentétbe állítjuk, erőszakot teszünk az emberen, akinek a belője és a külseje egyazon személyhez tartozik. Kettéhasítjuk. Szeretem „a belső értékeidet”, és kimondatlanul meg azt kommunikálom, hogy de a külsődet nem. Mintha a külsőm nem én lennék. Szerethetek valakit igazán, akinek a teste számomra nem szép? Mit üzenek annak a másiknak, aki szeretne szeretve lenni általam? Nem azt üzenem, hogy esélytelen próbálkozás „széppé” lenned? Miért adok jogot eldönteni valaki másnak, hogy én szép vagyok-e vagy sem. Szóval az intimitás nem az, hogy a külsőt leértékelem, mert nekem a belső értékek számítanak. Hogy a szexualitás nem is olyan fontos. Nem, ez elmenekülés az intimitás elől. Egy testetlen lelkiség. Szívtelen szeretet. Romboló kapcsolódás. A testem a személyem része, ha elutasítod, elutasítasz. Ne mondd nekem, hogy de a benső értékeidért szeretlek, mert nekem ez azt üzeni, hogy nem vagyok szép, de legalább vannak értékeim, csak nem látszanak kívül. Én látom benned az értéket. Nem, ezt tedd magaddal, ha szerinted te ezt érdemled, de ne tedd velem. Ezt ne tedd egy másik emberrel. Sem férfival, sem nővel. Ezt a viszonyulást megtarthatod magadnak. Ez üres szöveg egy nem-létező szeretetről.

Aztán ott van a másik, ahol nagyon is fontos a külső a lelketlenség másik arca. Amikor egy darab hús vagyok a húspiacon. Amikor turkálóból előkotort ruhadarab vagyok, amit valaki eldobott, majd valaki más előszedett. Másodkézből való árú. Amikor a használati cikként kezelsz. A szép külső a minden. A kétperces kedvesség, a kielégülés utáni sóvárgás. A szex azonosítása az intimitással. Az érzelem és a lelkiség nem-létének a kiélése testileg. Közelségre vágyom, de nem arra, hogy belém gázolj, belém hatolj, mint éles kés a vajba, vagy mint balta a hasogatásra szánt fába. Mert nem egy darab fa vagyok. Nekem lelkem van, érted? Hová tetted a lelkedet? Neked ez nem fáj? Nem fáj, hogy megerőszakolod magad, hogy szeressenek? Nem fáj, ahogyan nekem? Hogy szeretni akarlak, és úgy érzem, kifosztottak és megvertek? Hogy elutasítottak, és kihasználtak? Nem érzed eldobva magad önmagad által? Mellőzöttnek? Van szívem, nem vagyok szívtelen, te hová tetted a szíved? Te nem érzed, hogy fáj? Egy másik öleléssel fojtjuk el az előző ölelésben szerzett fájdalmat. Másoknak okozott fájdalomból fakadó könnyekkel gyógyítjuk sebeinket, amelyeket nekünk okoztak. Önprostituálás. Amikor elfojtom saját valódi önmagam, hogy tetszek neked. Személytelenül, alkalmazkodóan, eladva magam a szeretetért, ami valójában önbántalmazás és önmeglopás. Jöttök nekem a vallással meg a házassággal, mintha egy közhivatal által kiállított papír, vagy egy vallási szertartás semmissé tenné az intimitásra való képességem elveszítésének a tényét. Tényleg azt hiszitek, a papír begyógyítja a sebeket? Hogy visszaadja, amit gyerekkoromban elvettek tőlem? Amit ide sem adtak? Hogy átmeneti tárgyként kezeltek? Egy eldobott cigarettacsikk vagyok. De ennél erősebb képet is mondhatok, használat után eldobott óvszer. Ilyen az intimitásmentes szexualitás. Házasságon belül és kívül, előtt és után. Mindenkor. Mindenhol. Mindenkivel. Hát ezt nem értitek meg ti, akik elhittétek az évezredes hazugságot, hogy szégyenre lehet intimitást építeni. Elrejtőztünk, mert mezítelenek voltunk. És ki hogyan rejtőzik saját szégyene elől. Van, aki az állandó meztelenség-kényszerbe, van aki garbó-identitásba menekül, hogy ne szembesüljön a mérgező szégyennel, ami szülei tekintetéből származik, akik nem tudtak mit kezdeni gyermeki meztelenségünkkel, mert a sajátjukkal sem tudtak. Akiknek a szexualitását a szégyen övezte, és a tekintetük által, amiben identitásunk formálódott, belénk ivódott a szégyen és a bűntudat a szexualitásunk miatt. Márpedig a szégyen és a bűntudat nem ismer házassági anyakönyvi kivonatokat. Semmilyen papír nem teszi semmissé a belénk elvetett szégyen és bűntudatmagokat. Ezt csak Isten tudja gyógyítani. Például azzal, hogy szereti, ami a szívben van, legyen ott bármi. Szeret sokszor-használtan is. Elváltan, elhasználtan, kihasználtan, elgyötörten, megtörten, kiüresedetten, kiégetten, mert ő látja, ami a szívben van. Nem vetíti belém önmagát. Azzal fogad el, ami bennem van. De Isten nem hasít ketté. Számára én egészében szép vagyok. Egészében szeret. Mindenestül, szennyesen, eldobottan, elhasználtan is. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Élni fogok, mert épp a kövek suhogása közepette vetkőzöm le a szégyen és a bűntudat ezeréves gúnyáját, ami gúzsba kötötte legbelső önmagam. Nem vagyok bűntelen, és már nem is akarok az lenni. Míg próbáltam, egyre bűnösebbnek éreztem magam, egyre szennyesebbnek, egyre jobban szégyelltem magam, egyre csak elítéltem magam, mások ítélő tekintetét keresetem, és meg is találtam. Én sem ítéllek el. Köszönöm neked, Jézus, hogy te nem ítélsz el. Köszönöm, hogy a betegekhez jöttél, és hogy a mennyben nagyobb öröm van egyetlen bűnös ember megtérésén, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincsen szükségük megtérésre. Kilépek a kilencvenkilencből, és levetkőzöm szégyenből és bűntudatból font ruhámat, és meztelen lelkemmel állok meg előtted, hogy te ítélj felettem igazságosan. Hogy többé senkinek ne legyen joga jogtalanul elítélni.

Ambivalencia

Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Teológiai nyelven megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a már nem és a még nem feszültségében töltjük az életünket. Valami már nincs és valami még nem lett nyilvánvalóvá. Egyre kevésbé vagyunk az, akik voltunk, és egyre inkább azzá válunk, akik leszünk. Ez az organikusság jellemzi annak az életét, aki él. Ambivalencia. Egyszerre vagyok is valaki, aki voltam, és válok is valakivé, aki leszek. Ez a mély ambivalencia alapjaiban határozza meg az életem, amikor rálépek a metamorfózis útjára. Mert ez egy metamorfózis. Ezt a görög szót használja Pál apostol, amikor arról beszél, hogy ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával. A megújulás egy metamorfózis. Egy felülről való útalakulás, egy felülírás, egy felülről való átformáltatás. Vezérel bennünket valami. Szabjuk magunkat valamihez, nincsen abban az értelemben vett függetlenség, hogy semmi nem gyakorol hatást ránk. Viszonylények vagyunk, viszonyításokban formálódunk. A felülről formáltatás, vagy a belülről formáltatás egy olyan ambivalens út, ami elsőre rémisztő. El kezdek válni valamivé, ami eddig nem voltam. És az Úr Isten a föld porából embert alkotott. A világhoz szabni magam, a világ viszonylatában megfogalmazni az állandóságot holt anyagiságot jelent. Aki nem él, csupán létezik. Mint a föld, ez az állandóság az életre kelés hiányára utal. A földön heverő por vagyok, amikor a világhoz szabom magam. Más porszemek által meghatározottan élem állandónak tetsző életem. A porból kiválni Isten kezében és emberré formálódni egy olyan metamorfózis, ami félelmetes. Megszűnik a por viszonyítási pont lenni, és egyre inkább az számít, mivé válok, bár ez nem nyilvánvaló még. Gyerekkoromtól kezdve hitben nevelkedtem – hallottam ezer és egy alkalommal emberektől, és jól, egyre jobban kirajzolódott, hogy ez azt is jelenti, hogy még mindig ugyanabban a gyerekkorban nevelkedem. És ebben az értelemben a nevelkedés valójában stagnálás, vegetálás, egy mások mondják meg ki vagyok én. Pusztán a hit nevében. A por, ami identitását más porszemek véleményéből építi a hitben nevelkedés nevében. Ez a földhözragadtság az élettelen lét jellemzője. Most Isten gyermekei vagyunk, de nem tudjuk, még mivé válunk. Aki Istentől született, nem cselekszik bűnt. De itt van egy kiválás valahonnan, és ez a kiválás, vagy leválás a bűn fogalmának a megértéséhez elengedhetetlen. Nem az történik, hogy hitben nevelkedtem, és egyszer csak végre jó kisfiú leszek, és már nem követek el bűnt, és jól viselkedem. Tehát végre beérik a nevelés. Azt sem jelenti, hogy csak azért is nem viselkedem jól. Kiválni a földből, a porszemek által alkotott társadalomból és Isten kezében formálódni, és valamivé válni, ezt jelenti az életre kelés, vagy a metamorfózis. A többi porszem kétségbeesve szemléli a történéseket, más porszemek hevesen rám parancsolnak, hogy máris térjek vissza a porba, a helyemre, és viselkedjek rendes porszemként. Jézus meg köp egyet a földre és sarat csinál. Majd megkeni a szemeimet, hogy a vakon született lásson. Örök idők óta nem láttunk olyat, hogy valaki egy vakon született ember szemét megnyitotta volna. És amit nem láttunk, nem is létezik, mondják a vakok. Valóban csak a föld van és a semmi? A Jézus sarat csinál a saját nyálával elegyítve a porból, és íme, az ember. Mintha megismétlődne a teremtés, és azt mondaná az evangélium, hogy akkor köpött egyet az Úristen a föld porába, és megalkotta belőle az embert. Nyál és föld – nem is lehetne ennél profánabb az ember. Hogy mennyire fontos itt a test. A test, ami a vallás viszonylatában újra és újra elfogadhatatlan vagy szégyellnivaló volt. A szexualitás és a nemiség. Hogy az Úristennek nem derogált olyan bonyolult nemi szerveket formálni az embernek. Hogy egyszer minden test járt az Isten kezében, mert ő formálta és ő formálta olyanná, amilyen lett. Céllal formálta olyanná, nem egy véletlen műve, hogy az ember férfivá és nővé lett. Nem nemtelen, és a nemiség nem bűn, amit le kell győzni. Nincs nagyobb bűn, mint a nemiség ellen elkövetett bűn. Az Isten nevében szégyellnivalónak nevezni azt, hogy az ember egy két lábon járó szexualitás. Minden átitatott a nemiséggel. Még a születés is. Esterházy írja hogy apámat és engem összeköt anyám ölével való kapcsolatunk. Hogy mindkettőnknek közünk van hozzá. Hogy maga a születés is mélyen bele van ágyazva a szexualitásba. És ezt a szexualitást iszonyú tabuk határolják körül. A test valami undorító dolog, meg a nemi szervek, meg a meztelenség. Nem szabad – hallottuk, és innen jön az elfojtás és a szégyen. A szexualitás valami olyasmi, amit szégyellni kell. Pedig a születésünk sem jöhetne létre szexualitás nélkül. Az ember léte maga a szexualitás. Jézus köp egyet a földre és a sárból, ami lett a két anyag érintkezéséből, megnyílt a szemük. Apropó, megnyílt a szemük és észrevették, hogy mezítelenek, ezért elrejtőztek. A szégyen első megjelenése. Szégyelltük magunkat, mert mezítelenek vagyunk. Ki mondta ezt nektek? Ki mondta, hogy szégyen a meztelenség? Ki mondta, hogy ez azt jelenti, hogy süsd le a szemed, amikor a zuhany alatt végignézel a saját testeden. A létem ez a szégyen, mert a létem elválaszthatatlanul szexualitás. Az élet forrása – ezért teremtette Isten az embert férfivá és nővé. Most Isten gyermekei vagyunk, de nem nyilvánvaló még, mivé válunk. Valamivé viszont válunk. Egyre kevésbé vagyunk az, aki szégyelli azt, amivé válik. Szégyennel tekinteni saját serdülő testemre – hát ez az ambivalencia. Amikor gyermekből férfivá vagy nővé kezdünk érni. Már nem vagyunk gyerekek, és szokatlan ez a másság, ez az anya és apaszerűség. Ez a szőrösödő, domborodó, szélesedő, mutálódó, hormonbomba által minden átalakulóban lévő mássá-válás. A kamaszság maga a megtestesült ambivalencia. Egy már nem és egy még nem. Az ember életében viszont van egy másik kamaszság, ami lélekben történik. Aminek az eredménye a sokak által második naivitásnak nevezett állapot. Amikor kiválok a földből és Isten kezében emberré formálódom, és ez szorosan a nemiséghez kapcsolódik, és ebben születik meg a női és a férfi identitás. És ebben a formálódásban fontos szerepe van a szégyen-identitás levetkőzésének.

Egyre kevésbé vagyok az, aki voltam, és egyre inkább azzá válok, aki leszek. Ez az ambivalencia az életre-kelés folyamata és kiteljesedése. Egyre inkább hasonlóvá leszek hozzá, és olyannak látom őt, amilyen valójában. Hát ez itt a lényeg. Elfogadni magamat annak, aki vagyok. Megismerni, felfedezni: testestül, lelkestül, vágyastul, szőröstül, bőröstül, szexualitásostul, kételyestül, hitestül – annak, ami épp vagyok. Nem kontrollálni magam folyamatosan egy külső hang által, hogy nekem milyennek kellene lennem, hogy nekem hogyan kellene viselkednem, nekem már itt vagy ott kellene lennem, hogy ezt vagy azt nem szabad, vagy mit kell és mit nem. Hanem annak látni, ami. Ez az ambivalencia kisimulása, amikor elkezdek önmagamra mit valamivé válóra gondolni. És a világra is. És önmagamat az Isten viszonylatában, ebben a metamorfózis-szerű folyamatban értelmezni. Hogy a válok valamivé az állandó. Elhagyom a port, amiből vétettem. Jézus lehajolt, és írt a föld porába. Miközben írt, mindenki elment, csak ő maradt ott és az asszony. Hol vannak a vádlóid, senki sem ítél el téged? Senki, Uram. Én, sem ítéllek el, menj el és többé ne vétkezz. Annak látni magam, aki valójában vagyok. Annak látni Istent, aki ő valójában. Annak látni téged, aki valójában vagy. Egymás szemében visszatükröződve szégyen-mentesen szemlélni meztelen önmagunkat. Ez a felnőtté vált gyermekiség.