Szeretlek

„Szeretlek benneteket – mondja az Úr. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” Malakiás 1,2. Öröklött szeretetzavarban élünk. Szeretetzavaros emberek zavaros szereteteiben nőttünk fel. Még a két, számunkra gyerekként meghatározó felnőtt sem tudta együtt kimutatni, hogy mi is a szeretet. Nem ennek vagy annak a szeretete, hanem maga a szeretet. Önközpontú emberek hatottak ránk, és mi magunk is önközpontú emberekké nőttünk, akiknek a szeretet az, hogy engem szeretnek. A megkapható szeretet, az általam elgondolt, másoktól kapott szeretet utáni vágy égeti el az életünk. A kikövetelt, de meg nem kapott szeretet. A megkapott szeretet utáni üresség érzése. És hányan mondták nekünk életünk folyamán, hogy szeretlek? Heves szeretkezés közben, előtt vagy után. A birtokbavétel reményében kimondott szeretlek. A ki nem mondott feltételekhez kötött feltétel nélküli szeretet. Az üres szóként elhasznált, ronggyá hordott szeretlek. A fűnek-fának mondott szeretlek. A tetteket nélkülöző szeretlek. Sőt, a szeretlek, amit a tettek mezején sohasem tapasztaltunk meg. A szemrehányások az általunk adott szeretet nem megfelelő volta miatt. És az álomszeretet. Hogy majd egyszer megkapom a szeretetet, aminek a vágyával a világba születtem. De az ember szeretetzavaros világba született. Scott Peck Járatlan út című könyvében azt írja, hogy a pszichoterápián leggyakrabban elhangzó hazugságok ezek: „Mi szeretjük a gyerekeinket” (csak azt nem, hogy probléma van velük); „Én szeretem az anyámat/apámat” (Csak lettek volna olyanok, hogy most tudnék okot találni, hogy ne gyűlöljem őket titkon, és ne érezzek bűntudatot, hogy gyűlölöm őket titkon); „Én szeretem a férjem/feleségem.” (Csak lenne olyan, amilyen szeretném, hogy legyen). A kötelességszeretet. Hogy szeretnem kell. Ezt kell éreznem. A minden tökéletes szeretet. A szeretet, amibe nem fér bele az őszinteség, mert mihelyst kritika ér, robbanok, és megsértődöm. A kisajátító szeretlek, amikor azt hiszem, akkor szeretsz, ha csak én létezem számodra, senki más. A prostituált szeretet, amit fizetségért kapunk, ami termék, tárgyiasított, promótált, kiárusított szeretet. A leértékelt, outlet-szeretet. Mindannyian meg vagyunk győződve, hogy szeretünk, és mégis azt érezzük, hogy mások nem szeretnek bennünket. Zavarban vagyunk, ha egy picit elgondolkodunk szeretetfogalmainkon. De a zavarunk már jó út, már a szeretetbetegségünk gyógyulásának a kezdete. Amíg töretlenül szeretném adni azt, amit szeretetnek hiszek, és dühös vagyok, ha nem értékelik, vagy töretlenül elfogadom, amit szeretetnek ismertem meg, de szenvedek tőle — még szeretetbetegségem elmélyülésében ügyeskedem. A gyógyulás a szeretetben való csalódás után jön. A szeretetbetegség utáni szeretet reális. Reális, mint az igazi szeretkezés. Ahol nem próbálunk pornófilm-jelenetbe illően viselkedni. Ahol tisztában vagyunk sebezhetőségünkkel, a testek egymáshoz érésének fájdalmas egyszerűségével. Az önmegjátszás-mentes öröm átélése. Az intimitás, amiben minden az, ami. Testszagok és testnedvek. Kellemetlen lehelet, csipás szemek reggel, elgyűrt arc. Ahol a testünk és a lelkünk is az, ami. Nem több, de nem is kevesebb. Isteni képmás. Isteni jelenlét. Misztikum. A szeretet realitás. A szeretet reális. Szeretetzavaros szívünknek szánalmasan evilági. Romantikamentes abban az értelemben, hogy nem akar többet mutatni, mint ami valójában. Szeretlek: ezt csak annak mondhatjuk, akit ismerünk. De ide út vezet. A kívánlak nem szeretet. A megőrülök érted nem szeretet. Ezek a meg akarlak dugni szinonímái. A nélküled nem tudom elképzelni az életem sem szeretet. Ez a rácsimpaszkodás a másikra, az önzés egy formája. Szükségem van rád a túléléshez. Kihasznállak, majd eldoblak, ha jobb lehetőségem adódik a túlélésre. Nem baj ez. De ez nem szeretet. Ebben a szeretlek csak fedő-sztori egy másik célhoz. Csak azt szerethetjük, akit ismerünk. De a megismerés utáni vágyunk szeretetbetegségünk gyógyulásának első tünete. A megismerés általában. Mert nem szerethetek másképp, mint ahogyan önmagamat szeretem. És önmagamat úgy szeretem eredendően, ahogyan a szüleim szerettek. Ezt a viszonyt tettem a magamévá, és ezzel a viszonnyal szeretek. Így örököltem szeretetzavaros szeretetem. Önmagam is ilyen zavaros szeretettel szeretem. Önmegvetően. Bűntudatosan. Kisajátítóan. Kizsákmányolóan. Öntárgyiasítottan. Önprostituáltan. Értékemet önmagam szabom, és hogy mennyit érek, azoktól tanultam, akik közé születtem. És ők annyira tartottak értékesnek, mint önmagukat. Veled csak a baj van, utállak – mondja anya, és ezt magának mondja, de én nem tudom, és elhiszem, hogy nekem mondja. Ezt mondták neki is. Ez az eredendő bűn. Milyen szépen el lehet ezt az üzenetet rejteni archaikus teológiai szövegekbe és első szüleink paradicsombéli bűnesetéről beszélni, de szüleink bűneiről nem, és így természetesen a sajátunkról sem. Mert mi is a bűn? Ha egymástól kérdezzük, bántalmazás, kioktatás és vádolás lesz a vége, vagy legjobb esetben is felmentés, de válasz aligha. A bűn betegség. Ami egzisztenciálisan érint bennünket. És az egyik legalapvetőbb tünete ennek a betegségnek a szeretetzavar. Csak azért vertelek, mert szeretlek. Egészséges lelkű ember érti ezt az ellentmondást, és összeszorul a szíve. Hogy rendes embert neveljek belőled. Szeretlek, mondja a feleségem, és közben ezt más férfiaknak is mondja talán. Szeretlek, mondja a férjem, és ezt más nőknek is mondja talán. Szeretlek, mondja, majd két óra múlva úgy bánik velem, mintha egy életre sem méltó ember lennék. És én magamra veszem, mert szeretetre vágyom. Ő is ezért teszi. Mert van egy elgondolás bennünk a szeretetről, de ez eltorzult szeretetkép. Önmagunkra irányuló, vagy önkívületben van. E kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Felfedezhető ez a mintázat sok kapcsolatban. Az egyik fél az, aki szerint a szeretet az, amit neki adnak. A másik fél az, aki szerint a szeretet az, amit ő ad. Az egyik nem tud adni, a másik nem tud elfogadni. Az egyik folyamatosan elvár, a másik folyamatosan teljesít. Egyre fogy az élet és az öröm, vagy sohasem volt. Az egyik azzal a reménnyel indult el a kapcsolatban, hogy majd kielégül a szeretetvágya, a másik azzal, hogy majd ki tudja elégíteni a másik szeretetvágyát. De ez így nem működik. A szeretet kölcsönösség. Az adni és elfogadni művészete. Az adni és a kapni öröme. Mentes az elvárásoktól. Mentes a birtoklási vágytól. A szeretetet a szabad ember önkéntessége jellemzi. Olyan, mint az adomány, amit adunk, mert van, mert akinek adjuk, értékeljük őt. Így is kifejezzük. Az Istenhez való viszonyban is megjelenik ez a kettős mintázat. Aki Istentől kapni akar, de sosem elég, és nem is tudja, mit akar kapni, de azt nagyon. És dühös. Nagyon dühös, hogy nem kapja, amit akar, de nem tudja, mit is akar. Az ilyen embernek az Istenben történő csalódása abból fakad, hogy nem teljesültek az elvárásai. A másik megfelelni próbál Istennek, és képtelen a feltétel-nélküliséget elfogadni. Számára a szeretem Istent azt jelenti, hogy megteszek mindent, hogy ne haragudjon rám, mert eleve azt feltételezem, hogy haragszik, és ki kell engesztelnem. Ez az Istenről alkotott kép egy dühös Istent feltételez. Egy Istent, aki dühös, mert nem kapja meg, amit akar, de nem tudja, mit akar. Érezhető az emberi kapcsolataink és az istenképeink közötti kapcsolat? Olyan emberekhez vonzódunk, amilyen képünk van Istenről. És Istenről alkotott képünket a szüleinkről mintázzuk. Ezért van szükség a megismerésre, mert a megismerés vezet el a valódi személyig. Az önismeret is erről szól. Elvisz valódi önmagam megismeréséig.  A feltétel nélküli elfogadásig. A teljességig. Amikor már nem szelektálok sem önmagamban, sem másokban. Mindent annak fogadok el, ami. Nem vagyok kirekesztő sem magammal, sem másokkal. Interperszonálisan szemlélem a kapcsolatokat. Isten és a másik, én és a másik, én és önmagam, Isten és önmaga, a másik és önmaga. Sokáig lehet ezt még szétbontani. Isten önmagában békítette meg a világot önmagával. Önmaga lett emberré, szállt alá, vállalt sorsközösséget az emberrel, szenvedett tejesen hasonlóként a hasonlóktól, élt, dolgozott, gyógyított, tanított, igazi ember volt, miközben megtartotta isteni önazonosságát. Meghalt, majd feltámadt. Isten így szerzett tapasztalati ismeretet az emberről. Így ismerte meg életünket, érzéseinket, szenvedéseinket, és így vállalt velünk maximális közösséget. Amikor azt mondja: szeretlek, az nem lóg a levegőben. Ez egy megismerési út eredménye. Az én szeretetgyógyulásom is egy ilyen úton történik. Isten szeretet. Az egészséges szeretet útja rajta keresztül vezet. Belé visz. Benne gyógyulok. Mint ahogyan emberi szeretetünk is a másikba történő megérkezés felé visz. De előbb önmagamba kell megérkeznem, mert a másik lelkéhez, szívéhez, érzelmeihez a saját szívemen, lelkemen és érzelmeimen át vezet az út.

Szerelem

„Arra jártam, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél.” Ezékiel 16,8. Patriarchális társadalom – ezt mondaná erre a felvilágosult, emancipált, feminista vagy neofeminista nő. Életem folyamán, mert szerettem a nőket, gyakran éreztem, hogy erősen feminista vagyok. Mit is értünk feminizmus alatt? Mit értek én feminizmus alatt? Ehhez egy kicsit ki kell lépni az alapvetően valóban iszonyúan férfiak által definiált kultúránkból. A nem-feminizmus az, amikor a férfiak mondják meg még azt is, hogy hogyan legyenek nők a nők. A férfi-perspektívájú feminizmus meg az, amikor a nők önként törekszenek arra, hogy úgy győzzenek a férfiak elnyomásával szemben, hogy elnyomó „férfiakká” lesznek. És így jutunk el a nemek felcserélődéséhez mint kortünethez. Ahol a férfiak, miközben úgy próbálnak férfinak lenni, hogy megfeleljenek a nők által kívánatosnak ítélt férfiségnek, addig a nők úgy próbálnak nők lenni, hogy közben férfivá válnak. A szerepcsere identitás-zavarhoz vezet. Ahhoz, hogy ezeket a sorokat megértsd, tök fontos, hogy képes légy a másik nem viszonylatán kívül gondolkodni. Hogy nem a férfi viszonylatában fogalmazom meg magamat nőként, és nem a nő viszonylatában fogalmazom meg magam férfiként. Mert ezek az identitásom részei. Mindennek gyökere a szüleinktől ered. Szülői minták és szülői alapkonfliktusok, és mivel ezek tabuk, ezeket az alapkonfliktusokat a párkapcsolatokban és a felnőttkori férfi-női szerepekben látjuk problémaként, és itt próbáljuk megoldani. Ez azt eredményezi, hogy a szüleink meg nem oldott problémáinak a megoldásával telik az életünk, olyan konfliktusok megoldásával, aminek a létrejötte nem hozzánk kötődik, mert ezeket a konfliktusokat örököltük. Sokat olvasok ilyen cikkeket. Vannak egészen jók, egészen mélyek, kifinomultak, reálisak, érettek. És vannak nagyon éretlenek és leegyszerűsítők. Ugyanez a helyezet a jó párkapcsolat szabályaival. Az éretlen párkapcsolat receptje így kezdődik: találd meg a megfelelő férfit, találd meg a megfelelő nőt. Az éretlen párkapcsolat receptje arról szól, hogy a boldogság a megfelelő férfinál vagy a megfelelő nőnél kezdődik. Ebből következően a boldogtalanság abból ered, hogy nem a megfelelő férfihoz mentem hozzá, vagy nem a megfelelő nőt vettem feleségül. A boldogtalan párkapcsolat receptje ezzel ellentétben valójában az, hogy azt feltételezem, hogy ha a megfelelő emberrel kötöm össze az életem, az a boldogság útja. Ez tesz boldogtalanná. Ragozhatnánk ezt sokáig. Az Istent által nekem teremtett tökéletesen hozzám-illő társ. Erős nárcisztikus felhangok vannak ebben az elgondolásban. Két ember összekeveredik életében, mindketten ebben hisznek, összeházasodnak, mosolyognak egymásra amaddig bírják, fenntartják egymás előtt és mások és önmaguk előtt is a tökéletesség álarcát, majd egy nap előbújik belőlük a sok időn át elfojtott cseppet se tökéletes önmaguk. A valódi ember, aki nem egy kirakatbaba, akit Isten egy másik ember boldogságára teremtett, hanem önálló emberi lénynek, akinek szintén szüksége van arra, hogy szeressék. Az Istentől nekem teremtett tökéletesen hozzám illő társ egy elvárás-teljesítő robot, vagy egy, a vágyaim kielégítésére szolgáló szexuális segédeszköz, de nem személy, nem egyén, nem egy iszonyúan összetett személyiséggel, saját élettörténettel , érzelmi és gondolati struktúrával bíró személy. Éretlenség. Anya és apa, és úgy általában véve a világ is azért létezik, hogy kielégítse a szükségleteimet. A gyerekeknél ez egészséges. Nagyon is fontos, hogy ez az igény a lehetőségekhez mérten kielégüljön. Legtöbbünknél azonban nem elégül ki. Ebből eredően egész életünkben ezeknek a nárcisztikus szükségleteknek a kielégítését keressük. Hogy rajongjanak értünk. Hogy feltétel nélkül rajongjanak, hogy csak azért létezzenek, hogy kielégítsék szeretet-vágyunkat, hogy megadják, amire vágyunk, hogy kielégítsék vágyainkat. De a világ nem így működik. Ebből fakad a nárcisztikus düh. Hogy nekem jár valami, amit nem adnak meg nekem, és biztosan azért nem adják meg nekem, mert nem akarják, és nem azért, mert valójában nem jár. Nem jár. Nem jár a boldogság. Nem jár a gazdagság, és nem jár a szexuális kielégülés. Nem jár a dicséret teljesítmény nélkül, és valójában önmagában véve a gyerekkori dicséret utáni vágyat nem is lehet felnőttkori dicséretekkel kielégíteni. A nárcisztikus düh a gyerekkori egészséges feltétel-nélküliség kielégítetlenségéből fakad. Nekem jár ez a nő. Én turkálhatok közöttük, sőt, mint egy katalógusban, összerakhatom magamnak a tökéletes nőt, akinek pont akkorák a mellei, amilyenek szerintem szépek, pont olyan a csípője, pont olyan a lába, pont olyan a szeme, pont akkora magas, pont olyan a haja színe, hossza, és persze, agyonretusált, és mindig azon jár az esze, hogy nekem milyen szexuális vágyaim vannak. De nem. Az éretlen pasi egy számítógépes program „fejével” gondolkodik a nőkről. De a szerelem nem pornó. De az instagramon saját meztelen testéről készült szelfit közzétevő lánynak milyen önértelmezése van, és mit gondol arról, hogy mi kell a pasinak?  Apu mennyire lehetett érett? És anyu? A szex a téma, és ez is az éretlenségre utal. Mert valóban brutál-fontos a szex. Nem ok nélkül mozgat ez bennünket ennyire, kortól és nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Mindenkit. Még azokat is, akiket „nem”, mert ez emberlétünk alapja. A szex létünk eredete. Az ember maga a szex. De pontosan mi is a szex? Na, ez az, amit nem tudunk. Ez az, amit életfeladat megértenünk és megismernünk. És mennyire iszonyú fapadosan gondolunk mi erre az egészre. A szexi fehérnemű meg az illatos gyertya az intimitás. Ez tök jó. De nem, nem ez az intimitás. És a szex-probléma mindig kapcsolat-probléma, és a kapcsolat-probléma mindig egyéni probléma, és az egyéni probléma mindig családtörténet-probléma. Ó, ez rohadt bonyolult. A webáruházban olcsóbb intimitást lehet kapni.  Igazából szerelem. És milyen szerelmet láttunk mi magunk előtt? Mi, Y generációs srácok? Tiszavirág-életű szerelmeket. Szerelmeket, amelyekből gyűlölet fakadt. Szerelmeket, amelyekből gyerekek születtek, de a házasságok nem születtek meg, vagy ha igen, véget értek. Mozaikcsaládokban felnőtt srácok vagyunk. De van a másik Y generációs. Az általában vallásos, vagy vidéki, ahol iszonyúan merev konvenciók között haltak bele a szüleink a házasságba. Ahol a szerelem a mi-nem-válunk el volt. A még-mindig- jobb- együtt, mint-külön. A magánytól való félelem. A kétségbeesett próbálkozásból megjátszott háromnapos idill-szerelmekben élő szülők gyermekei vagyunk. Ez az Y generáció. A szüleink maguknak sem merték bevallani, hogy gyűlölik egymást. Hogy nem is akartak megházasodni, de a szüleink szülei ezt akarták. Hogy nem is akartak gyereket, de aki felnőtt, annak van. Kettő, nem több. Vagy egy, nem több. Vagy három, ha nagyon hippik vagyunk. Vagy a vallás, mert Isten ajándéka a gyermek. De kettő, nem több. Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ád, mondták bölcsen, és mi éheztünk, mert nem volt legelő. És sebeket kaptunk. És szeretet nélkül nőttünk fel. És haragszunk, hogy még ki sem mondhatjuk. De így volt. És én értem, én, az Y generációs, hogy ez az egész nem direkt van, hogy ők nem tudták, mit tesznek. Nem értették. Hogy talán most sem értetik. És nem baj. Meg lehet bocsátani, meg tudtam. És ez a gyógyulás útja. De ki kell mondanunk. Nem tudtad,hogy bántottál, de bántottál. A hazugságaid belém fojtották ki sem bontakozó önmagam. Ezt tették veled is. Megértettem, együttérzek. Ne tedd velem, amit veled tettek. Engedd, hogy a saját életemet éljem. Itt kezdődik a szerelem. És itt kezdődik a nemiség. Hogy a valódi önmagamat megtalálva elkezdem összerakni a saját, valódi életemből kinövő önmagam, hogy mi a férfi, mi számomra a nő, mi a világ, mi az Isten, mi az egyház, mi a hit, mi a barátság, mi a hivatás és mi mire való. Kitalálni egyedül. Ezt érzem, hogy így tudok Y generációs lenni. A saját generációm része. Nem élek szégyenben és nem élek önmegvetésben, és megkeresem az életem, mert nekem Isten adott egyet, ami az enyém. A jelenben. A saját generációm részeként. Elfogadlak és megértettelek, de már nem felelek meg. Már értem a küldetésem, és ez a generációmhoz kötődik. Amiben élek, amibe születtem. Itt keresem meg, hogy mi a szerelem. Itt találom meg önmagam. Nem leszek szócső, ami szülői elvárásokat közvetít. Isteni szócső leszek, aki felszabadít és nem megkötöz. Így találjuk meg az életünk. Így találom meg én is. A szerelem-betegségünket örököltük. Nem genetikailag — családi mintaként. Hogy meggyógyulunk-e, az annak a függvénye, hogy megtaláljuk-e a gyógyulás útját, ahogyan azt Isten pont nekünk, pont itt, pont most adni tudja. Az eke szarvára vetni a kezünket, és nem hátra tekinteni.

Kontrollmánia

Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre. A diszfunkcionális családban felnőtt gyerekek önmagukért szorongó és aggodalmaskodó felnőttek lesznek, akik nem tudják, hogyan értsék meg a másik érzelmeit, és hogyan fejezzék ki sajátjaikat – mondják a tök normálisak, akik a diszfunkcionális srácokhoz képest tök normálisak. Az egész diszfunkcionális család dolog arra az előfeltevésre épül, hogy van nem-diszfunkcionális család, amiről mindenesetre a diszfunkcionális családban felnőtt srácok azt gondolják, mindenki tökéletes benne. Persze, nem. De ehhez nagyban hozzájárulnak a nem-diszfunkcionális emberek, akik saját nem-diszfunkcionális identitásukat a diszfunkcionálisok viszonylatában fogalmazzák meg. Én jobb vagyok, mint a Béla. És valóban jobb, de bármilyen furcsa, ezért rosszabb helyzetben is vagyok, mint a Béla, aki tök nyilvánvalóan diszfunkcionális. Minél nyilvánvalóbbak a problémáim, és minél rejtegethetetlenebbek, annál valószínűbb, hogy megoldom őket. A buktató a viszonyításban van. A társadalmilag elutasított függőségekben szenvedők diszfunkciója társadalmilag elutasított voltából fakadóan nagyon jó viszonyítási pontot jelent a társadalmilag nem-elutasított diszfunkciók vagy függőségek hajszolásához. Például minden további nélkül lehet az aggodalom a drogom. De simán lehet a drogom a házastársam, a romantikus szerelem hajszolása. Simán használhatom drogként a gyerekeimet. Drogos-identitásom kiélhetem szexben, gondoskodásban, visszajelzés-drog, drog a tudás, vagy a vallási élmény, a hatalom mások felett, legyen az bármilyen formája, és persze a függőség legalattomosabb fajtája a segítő-szindróma, amikor az a függőségem, hogy mások függőségeit tartom fenn a segítés által. Mindez a kontrollról szól. A függőség, legyen az bármilyen formája a függőségnek, azt az illúziót adja, hogy ura vagyok az életemnek. Befolyásolhatom a megtapasztalásaimat. Mámor és kijózanodás egymásutánjában élek. Önelvesztések és katartikus önmegtalálások láncolata. Szexuális kihasználtság, szégyen és megalázottság mint drogok, majd a mártírium mint jutalom. A kontroll azt jelenti, hogy irányítom az életem. Önkontrollálás. De ez nem az az önuralom, ami épp az életem egészséges folyásához szükséges, például nemet mondani a kísértésnek arra, hogy kontrolláljak másokat, vagy aggodalom-drogommal belőjem magam, hanem az a fajta kontroll, aminek az elvesztésétől való félelmemben folyamodom a szeremhez, legyen az bármi. Mert rettegek, hogy elveszítem a kontrollt. A kontroll uralmat jelent. Uralkodást. Leigázást. Letaposást. Megalázást. És kontrollmániánkkal mindig magunkkal tesszük ezt elsőként, magunkat prostituáljuk, amikor szexben éljük ki kontrollmániánkat. Magunkat bántalmazzuk, amikor agresszió-drogunkkal lőjük magunkat. Magunkat szégyenítjük meg amikor szégyenletes dolgokat teszünk. Pornófüggőség. Nézem azt, ami szégyennel tölt el, és azt teszem, amit szégyellek, hogy aztán szégyellhessem magam, mert szégyentelen vagyok. Önhiteltelenítés. Leköpöm magam. Minden, amit másokkal teszünk, előbb bennünk okoz kárt. A másoknak okozott kár már csupán utórezgése önmagunk bántalmazásának. Bűntudat-drog. Amikor azt teszem, amit nem akarok, hogy miután megtettem, átélhessem a bűnösség érzését, és bebizonyítsam magamnak, hogy nem érdemlem, hogy szeressenek. A bűntudat-drog lényegét tekintve ragaszkodás a bűn-identitáshoz, mámoros érzés az önelítélés. Igazán művészi alkotások születnek belőle. Szomorú vasárnap. A bűntudat-drog a feloldozás makacs elutasítása. Valójában nem akarom, hogy megszűnjön, mert ez éltet. A bűntudatom. Én szabom a törvényt, amely alapján elítélem magamat. Én vagyok, aki odarángatom házasságtörésen tetten ért önmagamat, és én vagyok, aki bűntelenként köveket ragadok, hogy a magam által megkonstruált vallási előírások nevében megkövezzem magam. Magamat köpöm le. És a feloldozást adó másik is én vagyok. Mert Isten nem kívül van, hanem belül. Nem találom, ha magamon kívül vagyok. És a kontrollmánia az önkívületről szól. Kívül kézben tartani az életem, és elmenekülni a belső káosz elől.

A kontrollban iszonyú erős az akarat jelentősége. De ez egy nem-akarat, egy próbálkozás annak az elkerülésére, amitől félek. A legalapvetőbb félelem bennünk az, hogy félünk szembenézni azzal, amitől félünk. Ezért felszíni problémákat generálunk, és így elkerülhetjük a valódi félelmeinkkel történő szembenézést. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, lövöd magad drogjaiddal – illuminált állapot. Milyen kifejező. Az illuminációt a megvilágosodásra használja Szent Ágoston, akinek intenzív kapcsolata volt a függőségekkel, benne a szexszel, a tudással, a spirituális tapasztalatokkal, az erkölcstelenség mámorával. Az illuminált állapot a megvilágosodás utáni vágyunk beteljesítésére tett elhibázott próbálkozás. Kontrollvesztetté vált. Az illuminált állapot leoldozza a kontrollt és előhozza az embert, aki a kontroll által el van temetve bennem. A mély és intenzív szexuális vágyait megélni félő embert. Vagy a haragját, az agresszióját megélni félő embert, aki dühös és erőszakos lesz. A félelmeitől félő embert. A félelem az önelvesztéstől. A szexualitás-kontroll. Hogy miközben hajszolom, nem tudok kontrollvesztetté lenni benne és feloldódni abban a másikban, hanem a szexualitást használom a másik és önmagam felett gyakorolt kontroll-élmény megszerzésére. Az életünk előjátékok és szeretkezések és orgazmusok láncolata, ami persze szimbolikus, de a szimbolikusság nem azt jelenti, hogy nincs benne az a tartalom, ami a jelentést magában hordozó szimbólumban. Az orgazmus kontrollvesztettség, és ezt a kontrollvesztettséget keressük. De maga az orgazmusban megélt kontrollvesztettség szimbolizmus, a valódi vágyam a kontroll elengedése. A mindennel eggyé létel utáni mély sóvárgás. Az orgazmus-képesség hiánya, vagy a szexualitástól való félelem, vagy a kényszeres orgazmus-hajszolás és a szexualitásba menekülés egyazon vágy két megnyilvánulási módja: a kontroll elengedésének a vágya. Kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta. A belső kontrolláló Márta uralkodik bennünk a jobb részre vágyó Márián. Aki Jézus lábainál ül és hallgatja, mit mond. A totális elengedés megélése. A kontroll elengedése. Hogy nem félek, hogy ha nem kontrollálom az életem, és mindent amihez közöm van, hogy elveszek és minden elvész, ami nekem fontos. Az elengedés útja ezzel a felismeréssel kezdődik: az életem irányíthatatlanná vált. Kontrollálhatatlanná lettem. Már nem tudom önnön életemben betölteni a kontrolláló isten szerepét. Elvesztettem a fonalat. Nem tudom kézben tartani az eseményeket. Kicsúszott az életem a kezeim közül. A tagadás feloldódása. A kontroll elengedése a valódi spirituális isten-tapasztalat útja. Amikor megszűnök isten-szerepben lenni magamnak és másoknak. Nem én vagyok az, aki önmagamat hallgatom. Szükségem van egy nem-kontrolláló másikra, aki a szavaival és a tekintetével keretet ad az életemnek. Aki lelkem rejtett zugaiban járva segít megértenem eddig rejtett összefüggéseimet. Aki a valódi szükségleteimet találja meg. A valódi vágyaimat ismeri fel. Aki nem azt adja, amit akarok, hanem azt, amire szükségem van. A kontrollvesztés élménye spirituális élmény, spirituális orgazmus. Az ide vezető út a szégyenem gyógyulásán át vezet. Ha zavarba ejtő számomra a szexualitás és a lelkiség vagy az isten-tapasztalat összefüggéseinek végiggondolása, jól mutatja a szégyenem és a nemiségem miatti bűntudatom. A kontroll elengedése önmagam elengedése. És önmagam elengedése jelenti a kontrollálatlan nő és a kontrollálatlan férfi születését. A szerepszemélyiség összeomlását. A leplezetlen önmagam megélésének az útját. Isten az embert férfivá és nővé teremtette. A nemi identitásom elválaszthatatlanul összefonódik önmagam kontrollálatlan megélésével. Az istentapasztalat számomra férfiasan nőies. Ha nő vagyok, nőiesen férfias. A spiritualitás nem unisex – a nemiségem elfogadása és átélése a kontrollvesztés által szorosan kapcsolódik a valódi ön- és istenismeret útjának a megtalálásában.

Kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre: a kontroll elengedésére.