A férfi

„Az Úr irányítja a férfi lépteit, az ember hogyan érthetné meg útját?” Példabeszédek 20,24 Talán furcsán hangzik, de sokkal egyszerűbb számomra férfiként a nőről írni, mint a férfiról. Magamról beszélni, a férfiról. Egyszerűbb a nőről, hibáiról és misztikumáról is írni, mint a férfiról hibáival és a férfiban elrejtett üzenettel. Mennyivel jobban megy nekünk, nőként a nők hibáiról beszélni, de a nőben lévő ajándékokról nem. Vagy egyszerűen a férfi hibáiról beszélni, és közben azt érezni, hogy én sem vagyok jobb. Mennyivel könnyebb a nőkről beszélni, lelkesedni értük, rajongani, vágyakozni, máskor szidni, lemondani, elutasítónak lenni, eltaszítani. És mennyire nehéz egyensúlyt teremteni. Önmagamról beszélni. Nekem könnyebb a nőről írni, és látni őt annak, ami, mint magamról mint férfiról beszélni. Talán hibáimról azért, mert más férfiakat sérthet, hisz ezzel róluk is beszélek. A férfi titkáról vagy küldetéséről meg azért, mert mégiscsak furcsa, hogy erről épp egy férfi írjon. Nem erre tanítottak bennünket. Önmegvetésre, vagy a másik félre való mutogatásra, de semmiképpen nem egy egészséges, kiegyensúlyozott önképre vagy önértelmezésre.

De talán maga ez a problémásság is egy férfivonás. És a férfiak egymástól való félelme, vagy egymással való vetekedése. A félelem, mint a férfivé válás meghatározó érzése. Ezekkel a félelmekkel megküzdenie, harcolni. Mintha a Bibliában a férfin lenne az élet súlya. Még a házasságnak is. Hol van ebben a nőnek a szerepe. Nehéz kérdések. Talán leginkább a férfi küldetésének a támogatásában. Hogy kibontakozhasson. De ehhez kell egy a férfi útján elindult férfi. És ez ezzel a mondattal kezdődik: elhagyja a férfi apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. A fiú és a férfi közötti lényeges különbség, hogy elhagyta-e apját és anyját. Lehet időbeli eltolódás, sőt, talán lennie is kell. Megjárni, egyfajta férfiúi spirituális beavatottság útján a férfivá válást egyedül. A férfi útja egyedül kezdődik. A senki sincs velem, sőt, gyakran a mindenki ellenem van érzésével. A férfi küzdelem. Harc. Leginkább önmagával. Ha megtaláltam az önmagammal való megharcolás, a belső harcolás útját, már nem kívül harcolok, már megértettem, hogy minden külső harc belül dől el. És az éretlen férfi, a fiú mindig kívül harcol, és mindig vesztesnek érzi magát, soha nem érzi magát biztonságban, mindig bizonyítania kell az erejét. És ezt a végletességig űzi. Apjával, anyjával, feleségével, feletteseivel, a társadalommal, intézményekkel, normákkal, szabályokkal és gyakran még a saját gyerekeivel is, különösen a fiával. Az éretlen férfi mindig harcol, de sohasem győz, mert ő még kisfiú, aki bizonytalan és nem érzi magát biztonságban.

A férfi szüleiről való leválásában születik. Elhagyni apját és anyját. Nem harcolni apámmal, és nem menekülni anyám szoknyájához. Öngondoskodás. Csak az a fiú válik férfivá, aki egyszer elindul, felkerekedik, útnak indul, megharcolja a maga harcait, aki sebeket kap, veréseket az élettől, aki megfelelő mennyiségű kudarcot szenvedett el, és megtanulta ezeket a kudarcokat elfogadni, sőt, tanulni belőlük. A férfi a bukásokban edződik férfivá. Az a fiú, akit mindig megmentenek, soha nem nő férfivá. Mindig fiú marad. Apu kisfia, akire apu büszke, vagy apu kisfia, aki szerint soha nem lesz belőle férfi. Vagy anyu kisfia, aki kimossa ruháit, elé teszi az ételt, megsimogatja a fejét, és siratja, hogy szenvednie kell, és bántják a fiát. Vagy a kisajátító anya, aki birtokolja a fiát, aki bekebelezi, aki erre építette a nevelését: hogy az a fiú örökre az övé maradjon; aki magához láncolta, hogy soha ne veszítse el. Akit így örök szerzetességre predestinált. Aki így kiheréltté vált. Aki soha nem lesz nemzőképes. És értsétek, hogy ez szimbolikus. Ezer és ezer olyan férfi van, akinek lett felesége, lettek gyerekei, de soha nem lett belőle férfi. Ez a függő kisfiú története. Az alkoholista férfié. Ehhez mindig kell egy kislány, aki örökre anyja lánya maradt, anyja függésében maradt, és apja szeretetéért küzdött egész életében a férjével való kapcsolatában is. A megmentős játszma erről szól. Ott van mindig valaki, aki megment. De a férfi a magányban fejlődik, válik férfivá. Az egyedül végigjárt útban. Ha kell, eltaszítva minden segítő kezet. Vagy meghalni, vagy felnőni. Ez a férfi útja. Vagy a halál, vagy a győzelem. A férfi a csatában az első sorban harcol. A kisfiú a hátsóban, vagy szót fogadva édesanyjának, otthon marad, nehogy baja essen. Nem nőhetek férfivá, ha nem vállalom a kockázatokat. Nem válhatok férfivá, ha félek a szenvedéstől és nem cselekszem a félelmeim ellenében.

A férfi útja embert-próbáló út. A mindent-eltaszítás útja, hogy megtaláljam saját alkotóképességem . A teremtő erőt. Mert ez a férfi szimbóluma. A megtermékenyítő erő. Behatolás a dolgokba. És ahová behatoltam, azt megváltoztatom önmagammal. Erről szól a férfi útja a nővel is. Beleadom magam, és ahogyan beleadtam, örökre megváltoztattam a nőt, aki befogadott. Ehhez kell egy ilyen nő. Hogy a szimbolika, ami a szeretkezésben kirajzolódik előttünk, spirituális értelemben is megvalósuljon. A nőnek szüksége van a férfi egyedül végigjárt útjára. De az a férfi, aki végigjárta saját mélységei útját, a legfélelmetesebb magány útját, a belső harc útját, az a férfi csak egy befogadó nőhöz képes kapcsolódni. Egy nőhöz, aki befogadja, akiben otthonra talál. Egy kislány erre képtelen, mint ahogyan egy kisfiú is képtelen feltétel nélkül beleadni magát egy nőbe. Az önelveszítéstől való félelem miatt. Innen jön az intimitás-kerülés. A bizonytalanságból, a bekebelezéstől való félelemből, hogy megszűnök férfi lenni, ha belemerülök a nőbe. Ha félek a nőtől, magamtól félek. Magamat féltem.

A férfi alkot. De a teremtést a káosz előzi meg. A férfi a káoszban születik. Saját belső, spirituális káoszában. Ezt a káoszt maga a férfivá-váló fiú teremti meg. Idegenbe menni. Látást nyerni. Kapcsolatokat kötni. Háborúkat nyerni és elveszíteni. Megtanulni forgatni a szavak kardját. Az izmoknál is fontosabb a lelki erő. Megtalálni a gyengeségem. Akkor találtad meg a férfiasságod, amikor megtaláltad magadban a gyengeségedet. A férfi, aki nem mer gyenge lenni, kisfiú még. A gyengeségem adja meg a biztos talajt a lelkemben a magabiztossághoz és a belső lelkierőhöz. A gyengeségem megtalálása a belső nő megtalálása magamban. Míg nem találtam meg gyengeségem, képtelen vagyok kapcsolódni a nőhöz. És míg nem találtam meg gyengeségem, erőmet sem találtam meg. Bizonytalanság. És ez a bizonytalanság a fiúé, nem a férfié. A fiú mindig bennem marad, de felnevelkedik bennem a férfi és az apa is. A fiú csapong, kitalál, lázad, ellentmond, a férfi higgadt, átgondol, stratégiát alkot, megvalósít. Az apa szeret, elfogad, simogat, támogat, biztat, megerősít, nyugalmat áraszt, megnyugtat. Így érik bennünk a férfi árnyalataiban.

A férfi még átlátszóság is: hitelesség. Bátorság a rejtegetés nélküli önmegmutatásra. Nem mindenkinek, de például a nőnek. Ehhez kell egy ilyen nő, kétségtelen. Delila elárulja Sámsont. Vannak nők, akik visszaélnek a férfi önmegmutatásával. Ez a pakliban van.

A férfi uralkodó. De egészen máshogyan, ahogyan a kisfiú-identitású, névleges férfi gondolja, vagy ami ellen a kislány-identitású éretlen nő küzd. Az uralom: vezetés. Épp az előremenés a veszélyben. Felelősségvállalás. Másokért is. Ez fontos. Az éretlen férfi önző, ahogyan az éretlen nő is. Csak a saját érdekeit nézi, vagy még azt sem, csupán a pillanatnyi élvezet érdekli. A férfi: felelősségvállalás. Ebben áll az uralma. Vezető, aki vállalja a felelősséget a terveiért, a döntéseiért. És terveket sző, stratégiát alkot, kitalál és meg is valósít. Ebben mindig szempont a közösség, a társadalom, az emberek érdeke és szempontja. És a család. Felelőtlen apák felelőtlen fiai lettünk. Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni. Nem ránk-erőszakolva. Nem úgy, hogy nem akartam elvenni feleségül, de ha már teherbe esett, elveszem, mert vállalom a felelősséget. A felelősségvállalás nem a felelősség ránk-erőszakolásából fakad, hanem belső, személyes döntésből. Vállalom, mert vállalni akarom. Mert ez kihívás, és a férfiaknak kihívásokra van szükségük. Kihívások nélkül sosem lesz belőlünk férfi. És persze, az apaság. Az apa, aki képes felnevelni a fiát, hogy idővel a fia erősebb legyen nála is. Hány ilyen apát láttunk mi magunk előtt? Aki nem az ereje fitogtatásával akarta bebizonyítani, hogy erősebb nálunk? Aki képes volt saját erőfölényét nem kihasználni? És hány apa élt vissza fizikai erejével, és nevelési elvnek hazudva vezette le gyerekein vagy feleségén a feldolgozni nem képes frusztrációját a munkahelyén, vagy az életben. Ez valójában a bizonytalanság és a valódi erő hiányának a jele. Mert a valódi erő gyengéd. Ezért képes kapcsolódni a női gyengédséghez. De nem csak képes, igénye is van rá. A nő a férfi legigazibb, legmélyebb lényét képes megjeleníteni ezzel a gyengédséggel. De ehhez ismét csak kell egy ilyen nő. Aki gyengéd. Aki nem fél a férfi gyengeségét megtapasztalni, és bízik benne. Hát ez a férfi útja nem csak a leánnyal. Önmagával is.

A nő

„Úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” Prédikátor 7,26 A nő talány. Rejtély. Sokáig azt hittem, csak a férfiak számára, de rájöttem, önmaga számára is rejtély. Összetett érzelemvilág, sokkal összetettebb, mint a férfié. Összetett biológia. Összetett kapcsolatrendszerrel való igény. A férfi ennél egyszerűbb. És igényei is egyszerűbbek. Állandó kíváncsiság. Látom magam előtt a női fürkésző tekintetet, ahogyan szeretne belelátni a gondolataimba és mindent megtudni, megismerni. A nő kimeríthetetlen kíváncsiság, megismerés utáni vágy. A nő, aki már megtalálta nőiessége útját.

Mert a nőiesség egy út. A nő útja. Nem születünk ilyennek vagy olyannak, csupán ilyen vagy olyan emberek neveltek fel, és épp olyanná nőttünk fel, amilyenek azok, akik felneveltek. És amikor felnőttünk, és megláttuk a végeredményt, hogy íme, készen vagy, leányom, akkor adatik meg a rálátás arra, hogy megértsem, hogy lehet, hogy anyám sohasem nőtt fel. Még biológiai értelemben sem. Nővé nem születik egyetlen nő sem. Nővé érik, nővé fejlődik. És ez folyamatosan tart. Ahogyan a férfi, úgy a nő is a másik nemmel történő interakciók folyamatában válik azzá, amivé született. De mindig céltévesztés a vége, ha csak a másikra figyelek. Végül végletesen nőies maradok, és hiányozni fog belőlem, amit a férfiból kapok, és így válok sárkánnyá, aki minduntalan okádja elégedetlensége és elvárásai tüzét, amivel elemészti a másikat. Az önazonosság-féltés miatt. Vagy átbillenek és végül férfias leszek, és elveszítem nőiességemet, és így bájomat, finomságomat, kedvességemet, mindazt, amit egy férfi szomjazik egy nőből. Az interakció elengedhetetlen, de sem elszigetelődni, sem egybeolvadni nem célravezető, mert mindkettő torzuláshoz vezet.

Mi a nő? Talány. Ijesztő, ahogyan belelátok a női lélek vívódásaiba, hogy erre a kérdésre maguk a nők is állandóan keresik a választ. Míg nem jutottam el saját kételyemig nőiességemet illetően, nem is jutottam el a nő útjáig. Mert nővé nem öntudatlanságban válunk, hanem tudatosságban. Megfigyeltétek már, hogy számos negatív tulajdonság kötődik a nőkhöz? Például a rosszra csábítás. A nők hajlama az elcsábulásra. Nem a férfitól való elcsábulásra, mert azt hiszem, ez uniszex, mármint az egymástól elcsábulás, hanem sokkal inkább az, amit Évánál is látunk: a pénz, a hatalom, a megistenülés megszerzése.

A nőben iszonyú mély vágy van a többé válásra. Talán ez azért is kell, mert minden férfit egy nő nevel fel, és egy fiú az anyjától tanulja az ambíciózusságot; az anya ülteti el a fiában a törekvést, a nagyratörő vágyakat. Az anya így a fián keresztül is szeretné megkapni, legtöbbször nem is tudatosan, mindazt, amire vágyik. De aztán ott van a férfiak mellett egy nő, egy feleség, gyermekei anyja. Mindig hoz valamit egy nő egy kapcsolatba, és a család, a házasság messzemenőkig a nő arcára formálódik végül, mert a nőnek ekkora hatalma van nem csak a férfi felett, de a család felett is. A férfi vagy azért, mert szereti, vagy azért, mert fél tőle, vagy mert fél és szereti, idővel idomul hozzá, hogy boldoggá tegye. Mivel minden fiú egy asszonyból származik, minden férfi fölött nagy hatalma van egy nőnek. Akár szereti, akár fél tőle, akár szereti és fél is tőle, a férfi érzelmileg iszonyú mértékben befolyásolható a nő által. Az a nő, aki megértette halalmát a férfi és a családja felett, bölcsen tudja ezt használni.

De ehhez érni kell. A kiindulási pont nem ez. És kevés nő jut tovább a kiindulási pontnál. Megmarad a kislányszerepnél. Nem ismeri fel hatalmát. Egyenjogúságáért harcol, és nem látja meg, hogy milyen hatalma van a férfin –hogy harcával nem egyenjogúságát éri el, hanem a férfi teljes megsemmisítését, és végül nem marad más, csak egy valamikor volt szépreményű férfi, aki felesége szeszélyeinek megfelelni próbálva elveszítette még azt a szemernyi férfiasságát is, amiből felnevelkedhetett volna. Egy férfit igazi férfivá egy nő nevel fel. De hogyan? Nem, nem kontrollálva, mert ez valójában gyerekszerepben tartáshoz vezet, vagy gyerekszerepbe kényszerítéshez. Mi a kontroll? Az erőszakosság. Hogy mindennek úgy kell lennie, ahogyan elgondolta a nő. A férfi vágyik a nő elismerésére, vagy egy idő után lázadni kezd. A nő meg félti az egyenjogúságát, és így alakul ki köztük egy hatalmi harc, ami egymás felőrléséhez vezet. A félelem félelmet szül és rabságot, a szeretet szeretetet szül és szabadságot.

Tragikus, amikor egy férfi hamarabb érik férfivá egy kapcsolatban, mint egy nő nővé, mert ez a nőből félelmet vált ki, a férfiból pedig kiábrándulást. A nő hatalom a férfin, de ezt a hatalmat csak akkor tudja rendeltetésszerűen használni, ha önmagán is képessé válik uralkodni. Ez az önuralom. Ha a nő nem képes önmagán uralkodni, ezt az uralmat a férfi kezébe helyezi, és a férfival harcol, hogy szabad legyen. Vedd a kezedbe a saját magad fölötti uralmat, tanuld meg az önuralmat, és képessé válsz használni a hatalmad, amit nőként kaptál Istentől. Azt az iszonyú mértékű befolyást, amit a férfi és minden felett kaptál. Megtanulni ezt a hatalmat valójában a férfi felé való kinyílásban lehet. Ez egy bizalmi játék. Nem félni egy férfitól, megtalálni, akitől nem félek, megbízni benne, és a szeretetében kibontakozni. Ehhez hatalmas bátorság kell.

Nagyon nehéz annak a nőnek bíznia a férfiakban, akinek az apja megbízhatatlan volt, vagy erőszakos, vagy gyáva, vagy megalkuvó, függő, éretlen, vagy érzelmileg elérhetetlen, vagy fizikailag is. És ahol ilyen egy kislány apja, ott mindig az anyamintával is gondok vannak, mert ez már a szülők közötti kapcsolat dinamikájáról is sokat elmond. Az anya kislányának átörökített félelme a férfiaktól. Ki tudja, hány generáció óta öröklődik ez a félelem. De ez a félelem legyőzhető. A realitást látni. A férfiban megbízni, aki képes arra, amiről azt mondja a Biblia, hogy úgy szeressétek feleségeteket, mint a saját testeteket. Táplálás, óvás, védés, gondoskodás, tisztelet és megbecsülés. Ehhez kell egy ilyen férfi, kétségtelen. Aki szereti a saját testét. Önmagát. Mert csak úgy tudom szeretni a nőt, ahogyan magamat is szeretem. Ha megvetem magam, ha nem becsülöm magam, ha leértékelem magam, nincs önbizalmam, hogyan lennék képes mást adni? Úgy szeressétek, mint a saját testeteket. Vagy mint ahogyan Krisztus szerette az egyházat, ami a saját teste. Megvan a párhuzam? Hogy az egyház egy nő, egy asszony? Hogy Isten viszonylatában mi mindannyian, az emberek közössége, nőiesek vagyunk? Hogy Krisztus egyházhoz való viszonya, a vele lelki kapcsolatban állókhoz való viszonya tanít bennünket arra, hogy hogyan érjünk meg arra, amire születtünk? Hogy mennyire sok köze van egymáshoz a férfi és a nő kapcsolatának és a spiritualitásnak?

Réges-rég rájöttem, hogy a férfi és a nő kapcsolatának válsága egy tünet, nem maga a probléma. A spirituális válság tünete. Mi a spiritualitás? Hogy megtalálom azt, amit személyes kapcsolatnak nevezünk Istennel. De nem úgy, ahogyan tanítottak rá, mert ez valójában taníthatatlan. Mint ahogyan az is taníthatatlan, hogy hogyan legyek nőként nő egy kapcsolatban, vagy férfiként férfi. Nem funkcióellátásról van szó, hanem lelkiségről. A nőiesség ezer szállal kötődik össze a spiritualitással.

A megújulás, az újjászületés, a születés, a szülés, a megszülés és megszületés, az élet, az új élet, mind-mind a nőhöz kötődő szimbólumok. A nő két lábon járó szimbolika. De ehhez fel kell nőni. Megérni rá. Abbahagyni a gyerekes játszmázást. Az önazonosságféltést, vagy az egybeolvadás utáni vágyat. Elengedni a kontrollt. A nőiesség spiritualitás. Misztikum. A nő hozza el a kapcsolatba a misztikumot. Mert a nő maga misztikum. Rejtély. Önmaga megfejtését keresi, de ehhez a megfejtéshez valójában a férfi a kulcs. Mert egy férfi szemében képes megkeresni önmaga értelmét. Férfiak. Férj, fiúgyermek. És önazonosság, mint egy férfihoz tartozó nő, és leánygyermek. Azt tudom tanítani, ami vagyok. Olyan nővé nő a lányom, amilyen nő vagyok. Olyan nőhöz illő férfivá nevelem a fiam, amilyen vagyok. Ez a nő hatalma. Aki megértette ezt a hatalmat, fejlődni akar. De fejlődni csak énféltés-mentesen lehet. Önátadásban. Megnyílásban, befogadásban. Megteremtve annak a biztonságnak a tartalmát, amire vágyom. Tevékenyen részt venni annak a világnak a megteremtésében, amire vágyom. Már nem várni, hogy valaki adja meg nekem; felnőni a kislányszerepből és nővé válni. Befogadni a megtermékenyítő férfiúi impulzusokat és megtapasztalásokat, és megfoganva megszülni saját felnőtt női önmagam. Erről szól az anyaság. Mert a nőiesség a megszülető anya és a bennem élő kislány kettősének egyensúlyából származik. Amikor egy nő elkezd gyermekre vágyni, alapvetően nővé válni vágyik. Sok nő nem jön rá erre egész életében. Mert nővé válni egy önismereti út. Egy spirituális út. És ebben az útban fokozatosan veszítem el az én-féltésemet és osztom szét önmagam mindazoknak, akiket szeretek és akik szeretnek. Így válok magam szeretetforrássá. Isten legnagyobb ajándékává.

Párkapcsolat

„Ajtót nyitottam szerelmesemnek, de szerelmesem már megfordult, elment. Lelkem megindult beszédétől, azért kerestem őt, de nem találtam, kiáltottam, de nem válaszolt.” Énekek éneke 5,6.  Sokféle párkapcsolat van. Gyakran egyazon párkapcsolaton belül is. Párhuzamos valóságok. Mert onnantól, hogy párkapcsolatról van szó, mindjárt gondolhatnánk, hogy itt két egyéni elgondolás van. Beszélgessünk, kedvesem. De nem beszélgetünk. Mert tudat alatt, valahol nagyon mélyen, elemi szinten félünk attól, hogy kedvesünknek mást jelent a párkapcsolat. De nem kell ennyire előre szaladni, saját magunkban is párhuzamos párkapcsolat-értelmezések lehetnek. Egyszerre több párkapcsolatban élünk. Ezeket persze csak a nagyon őszinték vallják be maguknak. Akiknek minden egyértelmű, azok még a hazugság, vagy a valóságtól való félelem profán egyértelműségében élnek. De akik már eljutottak önmaguk megítélésének mély kételyéig, és túlélték – mi tudjuk, hogy a jéghegy csúcsa nem maga a jéghegy. Hogy a mélyben ezer és egy motiváció, érzés, vágy és elvárás húzódik, és nem csak lapul, de dolgozik is. Az önismeret könyörtelen szembenézés önmagammal. Önismeretem hiánya, vagy hiányos volta elmenekülés hétköznapiságom elől a tökéletesség látszata mögé. Még magam számára is. Szóval vannak, akik felháborodva mondják, ők sosem. De, te is. Van, amikor csak szexre kellesz. Férfiúi gerjedelem – mondja archaikusan, finoman, szemérmesen a jó öreg Károli. Olvastam egy egyszerű fordítású angol nyelvű Bibliát. Egy időben csak így tudtam Bibliát olvasni, angolul, mert úgy nem azt hallottam belőle, amivel már nem értettem egyet. Már nem a gyerekkori utasítások világában éltem, de valahogyan a Biblia még mindig ezen a hangon beszélt. Angolul nem. Szóval ott lepődtem meg, hogy mennyire egyszerűen fordították le a héber szöveget. Szex. Ezt a szót nem találod meg a magyar Bibliában. Sokat elmond ez a mi hithez való viszonyunkról, meg a szexualitásunkhoz való viszonyunkról. Kisfiús és kislányos életünkbe nem férnek bele az olyan szavak, mint punci, szex, vagy farok. Zavartan gondolkodunk azon, hogy minek nevezhetnénk, vagy körülírjuk, vagy egyáltalán nem beszélünk róla. Még az ágyban sem. Sokat elmond ez arról, milyen viszonyban állunk egymással. És ennek milyen a kivetülése az Istennel való kapcsolatunkra. Amikor azt mondja a Biblia, hogy Krisztus és az Egyház kapcsolata olyan, mint a férfi és a nő kapcsolata a házasságban, akkor itt mindjárt két terület is igen nagyon nagyító alá kerül. Hogy van ez? Milyen a viszonyom a feleségemmel vagy a férjemmel? Finomkodunk a szavakkal? Áthatja a szégyen a kommunikációnkat? Olyan, mintha anyánk ott állna az ágy mellett, és ráncolt szemöldökkel figyelné, hogy illendően és szép rendben történik-e minden? Ilyen a spiritualitásunk. Emlékszem, éveken át az volt bennem, hogy Istenem, csak nyelveken ne kelljen szólnom, mert azt nem tudnám elképzelni. Csak karizmatikus ne legyek. Miközben iszonyú izgalmas. Nem teológiailag, nem agyon-agyalva és szét-teologizálva, hanem spirituálisan, de akkor ez engem mélyen szétszedett volna. Mi van, ha egy napon kiderül, hogy nyelveken szólok, hogy látomásokat látok és próféciákat kapok? Ez nem fért bele az illendőképpen és szép rendben elgondolt vallásos életembe. És nem is ez a nehéz, hanem a mit fognak mondani mások? Rám sütik a bélyeget, hogy én egy karizmatikus vagyok. Már nem érdekel. Ez épp olyan, mint amit Máriáról mondtak: Hallottátok? Még el sem vette József, és már teherbe esett. Azt mondja, a Szentlélektől, de mi tudjuk, hogy nem. Teherbe eshetek a Szentlélektől spirituális értelemben? Élhetek át olyan spirituális érintettséget, hogy azt mondják erre, hát ennek elmentek otthonról? Milyen az a párkapcsolat, ahol a hangsúly a bennünket körülvevő emberek állítólagos véleményén van? Ez a kirakat-kapcsolat. De van más kapcsolat is. A tolkieni “egy gyűrű mind felett”- elve szerint felépülő kapcsolat. A bilincs. A börtön. Még nincs gyűrű, de birtoklás már van. Első perctől van. És féltékenység. Jelenetek, vagy csak lelki zsarolás, manipuláció, elszeparálás, kisajátítás. Szerelmesem az enyém, csak az enyém. A drágaságom. És a szép fiatal hobbitból egy szméagol válik, egy gollam. Ezt teszi a birtoklás bűvölete. Végül már azt sem tudjuk, kik vagyunk, és önmagunkkal is vitában állunk. Személyiségünk összeforr a másikkal. A drágaságunkkal. Ez is párkapcsolat, de vajon erre gondolt Isten, amikor az egy testről beszélt? Hol van ebben a ketten? Itt csak egy összeforrt identitás van. De van a függő kapcsolat. Ahol a másik szer, amit szívok, amivel lövöm magam, amit iszom. Ő éltet, ő ad örömet, és teljesen elhasználódom benne. Te vagy a mindenem. Nélküled nem élnék, te vagy az örömöm. Máskor ugyanő azt mondja, te vagy az oka a boldogtalanságomnak. Hoppá, nem jó az anyag. A férfi és a nő kapcsolatára azt mondja a Biblia, hogy misztérium. És tényleg van benne valami misztikus, talán ezért lehet ezer módon visszaélni vele, és benne visszaélni egymással. Leélni egymást. Élősködni egymáson. Van a mérgező kapcsolat, amiben nincsenek határok, és amiben bántalmazzuk egymást, és mindezt a szeretlek leple alatt. Paplan alatt, titokban. Romboljuk egymás önbecsülését, nem jellemez egymás teste, lelke és érzelmei, hite iránti tisztelet, csak lenézés, leértékelés, letaposás. És még nem is látjuk, hogy ezt mi csináljuk. Ez nem megtörténik velünk, és nem a másik csinálja velem, hanem mi ketten csináljuk. Mi mérgezzük egymás életét, és nem azért, mert mérgező embereknek születtünk egy mérgező kapcsolatra, hanem azért, mert azt hisszük, áldozatok vagyunk. Ne bánts. És mindketten ezt mondják. Ki az agresszor és ki az áldozat? Senki, és mindenki. Verena Kast, Búcsú az áldozatszereptől. Nem hosszú könyv, de csak akkor olvasod majd el, amikor már rájöttél, te magad csináltad, és nem veled csinálták. Hogy áldozat vagyok-e és meddig, ahhoz nekem is van néhány szavam. Ha nincs is, van. Jó, mi? És orrvérzésig lehet tolni a szekeret, és újabb és újabb és újabb kapcsolatban keresni ugyanazt, és nem észrevenni, hogy a fejemben van az a hibás kapcsolat, ami megvalósul. Engem miért hoz össze mindig idiótákkal az élet? Mert ezt keresem. Ezért hoz. És mert illek hozzá. A párkapcsolathoz felnövünk. Mások hibáztatása vagy az önhibáztatás éretlenségünk két pólusa. Egyik sem érettségünkről árulkodik. Éretlenségünkről. Én mindent elrontok – mondom, és valóban. És ettől megváltozott valami? Majd bedobom magam, ezerrel mindent jól akarok csinálni, és nem veszem észre, hogy mindig így rontom el. Helló, nem látod, hogy ezt csináltad minden kapcsolatban? Vagy mondjuk, elköteleződtél hamar. Korán záró módjára döntöttem, és vele fogom leélni az életem. Egyetlen kapcsolatban is meg lehet élni egymillió szakítást és újrakezdést. És lehet nem észrevenni, hogy mindig ugyanaz a lefolyása a próbálkozásainknak. Erről is van tapasztalatom. És arról is, hogy lehet hárítani a friss házasok, vagy az egyedülállók naivitásával, vagy félelemből történő hárításával, hogy persze, veletek, mert ti bénák vagytok, de majd mi. Nem baj, ez is megvolt. Valójában végül mind oda jutunk, hogy megtanulunk esendő, tökéletlen embereknek lenni, és végre abbahagyjuk a gyerekes tökéletesség-hajszolást, és elkezdjük megismerni magunkat és a másikat. Kilépni a gyerekes énközpontúságból. A nárcizmusból. Leállítani anyámat és apámat. Végiggondolni, hogy hogyan is van ez. Mit csináltam eddig? Mit nem? Mivégre létezem én a világon? Mire is való egy kapcsolat? Nekem mire kell? Hogy legyen szex? Vagy legyen, aki ad egy puszit elalvás előtt? Ez tök jó. De kevés. A párkapcsolatnak rajtam túlmutató célra van szüksége, mert ha öncélú, akkor egyben céltalan is. A kapcsolatra megérünk, és a kapcsolat megérlel. És akkor még lépjünk eggyel tovább is, és gondolkodjunk el azon, hogy ha egy kapcsolat két érett ember szabad döntéséből származó elkötelezett kapcsolat, amiben együttműködünk egy önmagunkon túlmutató cél érdekében, és közben megéljük azt az önátadást, amit Krisztus tanított nekünk, akkor lehet olyan, hogy az egyikünk azt mondja:, „Helló, én feladtam”. Ez kemény sztori. De joga van. Jogom van. És lehet, hogy én nem tenném, de ha szeretem, nem csak az „enyémnek” szeretem, hanem a nem-enyémnek, sőt még másénak is. Ez a birtoklásmentes szeretet. Relation – kapcsolat. Erről szól az Istennel való kapcsolatom is. És ez lelkiség. Ennek van kerete, van társadalmi keret, szerződések, de a magjában lelkiség van, spiritualitás. Ti férfiak, úgy szeressétek feleségeteket, mint ahogyan Krisztus szerette az egyházat, amiért az életét adta. Hát, ez nagyon szép, csak akkor eszembe jut az egyház, és elgondolkodom, hogy szegény Krisztus. Nem túl kiegyenlített ez a dolog. De akkor az is eszembe jut, hogy én nem vagyok Krisztus. Hogy ez egy jó magas mérce. És hogy ez út, ez cselekvés, ez folyamat, ez valamivé válás. Mint a mustármag, ami nagy fává nő. Kivárjuk, hogy felnőjön?