Előjáték

„Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat.” Efézus 5,29  Mi van, ha végül a generációm minden tünetét produkálom. Mi van, ha széthullott, vagy még inkább soha meg sem köttetett kapcsolatok tengerében élem le az életem. Mi van, ha tipikusan kortársa leszek önmagamnak, és nem tudok majd megfelelni a társadalom, azaz a szüleim generációja elvárásainak. Ha hiába a vízió az életfogytiglan tartó kapcsolatról, egyszerűen ez ebben a korban nem működik. Nem működik, mert egy tünetegyüttes vagyunk. Ez a generációnk. Mi van, ha már nem a minta-követők útját választottam, és elindultam az önismeret útján, hozzám hasonlóan labilis, szüntelen változó, fejlődő nőket keresek? Vagy mi van, ha mindig olyan nőket keresek, akik végül eltaszítanak? Olyan férfiak után futok, akiknek nem kellek, és közben nem veszed észre, hogy ezzel a feltételezéssel magadtól taszítasz el, pedig kellesz. A fejünkben mélyen elültetett gyerekkori alapélmények. Anyák hiedelmeinek magvai növekednek fel lányaik életében. Apám viszonya teremtődik újra. Anyák érzelmi elzárkózása válik vonzóvá, a kötődés-fóbia, amivel eltaszította saját kisfiát, mert félt tőle, mert számára a férfi félelmet keltő volt. Vagy a magába olvasztó nő, az elnyelő anya, akinek a karjaiból életprogram kivetkőzni, hogy élhessek. Mi van, ha végül sosem az kell, akinek én kellek, és mindig az kell, akinek nem kellek? Ha akinek nem kellek, azt hiszi, ő nem kell nekem, és akinek én kellek, azt hiszem, nem én kellek neki, csak egy pasi. Egy tökmindegy pasi. Egy, mert végre férjhez kell menni, és gyereket kell szülni. És egyáltalán mi a szerelem.

Emlékszem, milyen volt veled. Olyan volt, mint valami drog. Leginkább az orgazmushoz hasonlítható, amit a fejem búbjától a kislábujjamig érzek és elkábít. Hát ez a kémia. Hogy olyan izgatottság uralkodott bennem, hogy leginkább a szorongáshoz hasonlít a testem reakciója a veled való találkozáskor. A tested közelségétől rosszul voltam, annyira felizgatott. Nem lehet, hogy ezt keressük, de ez csak életünk egy korszakához kötődik? Amikor még a női vagy a férfi test annyira idegen és annyira ismeretlen, feltérképezetlen egymás által, és ennél fogva annyira izgató a puszta gondolat is, hogy közel mehetek, hozzád érhetek, hogy fizikailag rosszul leszek tőle. Emlékszem, a Margit Szigeten annyira görcsölt a gyomrom, hogy fájdalomcsillapítót kellett hoznod. Ez a szerelem? Ami fizikai rosszullétig fokozódik. Olyan voltál, mint egy habos torta. Mint valami istennő, vagy egy szent templom legszentebb szentélye. Vajon ez a szerelem, vagy ez az az élmény, amit mindannyian átélünk életünk egy adott szakaszában egy adott nővel vagy férfival? A tested közelsége rosszullétig fokozott izgatottságot váltott ki belőlem.

Így visszagondolva rossz volt. Jobban vágyom arra a finom, békés közelségre és ismerősségre, ami az izgatottság után van. A csendes szemlélésre. A tekintetem megpihenésére a meztelen csípődön. A szeretkezés utáni megnyugvásra. Talán ez az előtte-utána jellemzi az éretlen és az érett férfi-női kapcsolatot. Az “előtte” az előjáték nélküli egymásnak-esés, bele a közepébe, habzsolni, magunkba tömni, mértéktelenül szeretkezni és soha be nem telni, mindig éhesnek lenni, megcsömörleni, kihányni, aztán újrakezdeni. Túlevés vagy túl-szeretkezés. Azt hittük, szexre vágyunk, pedig arra vágytunk, amit jelentett, de mit sem tudtunk a jelentésről. És nem kaptuk, amire vágytunk, hiába csináltuk zabolátlanul, mértéktelenül és betelhetetlenül. És szorongós lett, és vigyázós lett, és félelemmel telt lett, és végül traumatikus, el nem múló negatív élmények sora. Kiéléssé lett az egész, beleélés helyett. Pedig nem erre vágytunk. De ki mondta el nekünk, hogy mi is a szex? Beszélt róla apánk, anyánk? Mély szégyen övezte a nemiséget. Áthatja a kultúránkat. Elpirulunk, amikor a szexre terelődik a szó, vagy a meztelenségre. A testedre. Mintha szégyellnéd, hogy melleid vannak. Ahogyan megpihen egy férfi szeme rajtad. Még ha az a férjed is, vagy a férfi, akihez tartozol. Menyire kötődik ez a szégyen apánk és anyánk szégyennel telt tekintetéhez? Ami megteremtett egy viszonyt. Hogy vagyunk mi a testünkkel? Elrejtőztem, mert mezítelen voltam. Ki mondta neked, hogy az szégyen? Ki mondta, hogy undorító a női test? Sehogyan sem fér a fejembe férfiként, hogy miért gondolod, hogy a női test undorító. Elsütök egy poént a szexszel kapcsolatban, és elhúzod a szádat — a kötelező undor-reakció. Mintha maga a szex valami gusztustalan dolog lenne. Pedig nem az. Nekem nem az. És tudom, hogy valójában neked sem. Mégis, mintha muszáj lenne, mintha kötelező lenne undorodni. Magunktól és egymástól, és attól, amit ketten teszünk. A tested nekem nem az undor szinonimája, hanem a csodálaté, a vágyakozásé. Én másnak látom a tested.

Nem értem, hogy lehet a nő mindig olyan illatos. Mindegy a kence, a krémek, az ilyen-olyan-amolyan tusfürdő, még futás után is illatos tudsz lenni. Nem értem én ezt. Értetlenül néztelek, és nem értettem, hogy mi a bajod neked a testeddel. Mi a bajod vele? Nekem nincs bajom vele, sőt. Csodálom.

Eltűnődöm, hogy hogyan tudott Isten ilyen csodálatosat alkotni. A női test, mint remekmű. Maga az esztétika. Csodálom. Én nem szeretem a múzeumokat, nem vagyok egy nagy műkedvelő, de ez a művészet nekem is bejön. Amikor még a szakavatatlan szem is felismeri, hogy valami eredetivel, különlegessel, igazival áll szemben. De valahogyan féltelek nézni. Játszani veled. Kipróbálni, mire hogyan reagálsz. Lassan, nagyon lassan, a “megáll az idő”-ig lelassítani az egymáshoz való közeledést. Nem lehetett, csak egymásnak esve. Mert annyi félelem volt bennünk, és olyan erős, mély és elviselhetetlen szexuális vágy a kielégülésre. Mértéktelenül habzsolni, majd túlenni magunkat. Ez az első alapélmény. Az igazi, meghatározó és kitörölhetetlen. A már kiüresedetté váló érintkezések sora. Mechanikusság.

Mit sem tudtunk arról, hogy mi az igazi szeretkezés. Pornón szocializálódott nemzedék vagyunk. Olyan szülők gyerekei, akik szégyelltek a szexről beszélni, és onnan szereztünk ismereteket, ahonnan tudunk. A pornóban meg csak reszelnek. És mindenki nagyon élvezi. Hát biztosan ez a szex. Hogy a nő nagyon hangos. Nem normális módon hangos. A pasi meg olyan, mint egy gép, aki mindig tettre kész. A nő mindig kívánja, mintha csak mindig azon járna az esze. És az egész gépies, lélektelen és kerettörténet-nélküli. Személytelen. Ez a jó szó. Még az arcok sem számítanak. Jellemzően a pasinak nem is látszik legtöbbször az arca. Mintha az nem is lenne fontos. Az egész iszonyatosan rázummol a pornó által lényegnek bemutatott történetre. De nem látjuk a tágabb képet. Nem mondta el anyánk és apánk, hogy volt velük. Sosem beszéltek egymással sem erről. Még önmagukkal sem. Leélték az életüket szexmentesen, vagy olyan szexszel, amit egyikük sem élvezett, de nem tudták ezt elmondani egymásnak. Mi meg keressük azt, hogyan működik. És azt hiszem, jó helyen keresünk, nagyon jó helyen.

Szüleink elítélő tekintetétől övezve keresünk. Keressük, hogy hogyan is van ez igaziból. Már rájöttünk, hogy az egész többről szól, mint fizikai kontaktusról. Hogy számít a kerettörténet, és a kerettörténetet a személyed és a személyem adja. Az érzéseink és a gondolataink, és végül megszületik a szexmentes pornó – és a pornófelhasználó elkattint, mert lankasztó a lelkizés. Pedig a beszélgetés a szeretkezés kerettörténete. Egy nagyon-nagyon-nagyon távolról elinduló előjáték. Már nem ugrunk egymásnak. Nem fektetjük le egymást. Nem kaparintjuk meg egymás testét lelketlenül. Mert talán már a saját testünket is becsülni kezdtük, mert a lelkünk testeként tekintünk rá. És mert elkezdtük megérteni magunkat, elkezdtünk figyelni a testünkre is. Hogy mire vágyik, mi hiányzik neki. Már többről szól a szex, mint testek egymáshoz érintkezéséről az orgazmus elérésének céljából. Már kötődéssé vált. A kapcsolatunk szerves részévé, amiben a kapcsolatunk alkotja az előjátékot.

Érintések sokasága előzi meg azt a közelséget, ami elvezet a lelkünkig. Így tanuljuk meg megélni a szexualitásunk. Lassan, pianóban, a fokozatosság elve alapján. Mintha már kielégültünk volna, azzal a nyugalommal közeledni második alkalommal. Ilyen az élet második fele is. Nem vágyaktól űzött és nem kielégületlen s ennél fogva zaklatott és kapkodó, hanem nyugodt, békés és belefeledkező, türelmes. Apró lépések egymás felé. Tánc, amiben közeledünk, összefonódunk és távolodunk. Megtanuljuk az életet, mint szeretkezést. És így minden új értelmet nyer. Minden jelentést hordoz. Új tartalommal telik meg. Így válunk egymás számára jelentéssé. Így töltődik meg tartalommal a szeretlek.

Óvszer

„Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.” Zsoltárok 27,5 Énvédő mechanizmusok. Ezt is mondhatnám, mert ha védtelen vagyok, meg kell védenem valahogyan magam. De kibogozhatatlan, hogy magamat védem, vagy arra vágyom, hogy megvédj. Tőled védem magamat; arra vágyom, megvédj magadtól; védd meg magad tőlem; vagy te véded tőlem magadat? Mi ellen védekezünk? Mi történhet, ami jobb, ha nem történik meg? Mi a félelmünk gyökere? Védőburokba öltözöm, és érinthetetlenné válok. Intimitás-gátló módszerek, hogy ne szülessen meg ami köztünk van. Hogy ne hozzunk gyümölcsöt. Védjük magunkat attól, hogy elválaszthatatlanul eggyé váljunk. Mert akkor elveszünk. Elvész az én, aki önmagam voltam, pedig egész életemben ezt építettem, ezt védtem, ezt őriztem, ezt burkoltam be. Óvtam mindenféle óvszerrel magamat attól, hogy teherbe essek. Hogy megterhelj, s hogy megterheljelek. Mitől félünk, meg tudod fogalmazni? Mi érhet, ha nem óvom magam semmilyen szerrel? Ha engedem, hogy megtörténjen? Mi érhet, amit nem akarok? Mi ez az elemi, zsigeri, ösztönös, alapvető félelem az egyesüléstől?

Meg fogsz csalni, el fogsz hagyni, be fogsz csapni. És ráadásul még a végén biztosan meg is fogsz halni. Azt nem bírnám ki, pedig elkerülhetetlenül bekövetkezik majd. Már tudom, már nem menekülhetek sorsom elől, nem menekülhetsz sorsod elől. Végül meghalunk. És ülök majd a koporsódnál, mint nagyapám nagyanyám koporsója mellett, és gyerekmódjára fogok sírni, és drágaságomnak és egyetlenegyemnek nevezlek majd. És sírok majd és meg akarok halni veled, mert ha már nem védtem magam, eggyé lettem, veled élek és veled halok meg. Az életünk elválaszthatatlanul eggyé lesz. És majd sírok egy évig, már nem akarok élni, enni, járni, nevetni, csak meghalni, hogy végre újra egyesüljünk az örökkévaló szeretkezésben. És meghalok végül utánad. Utánad megyek, mert nélküled az életem már nem találom, mert elválaszthatatlanul részemmé lettél. Minden hozzád köt, belőled fakad. Már nem tudok a tükörbe nézni, hogy ne lássam az arcomon a kezed nyomát. Már illatodat érzem az utcán, és utánad-fordulok, de te nem vagy ott. Vonásaid másokban nekem egyetlen arcot festenek meg. Az ezerféle nő ezerféle teste közül az ragad meg, ami rád emlékeztet. Pusztán a nő rád emlékeztet. És az, hogy férfi vagyok. Létem az emléked. Arcodra formáltál, tükörképeddé tettél. Beléd-forrtam. Mint egy összeforrt seb, amiben mindketten ott vagyunk. Belém-épültél, és akár ha meghalok, belőled fakadok.

Hát ezért védekezünk. A kikerülhetetlenül bekövetkező fájdalom miatt. Mert azt gondoljuk, ha egyedül maradunk, könnyebb. Könnyebb egyedül élni és egyedül halni meg? Könnyebb egyedül szenvedni és egyedül járni az utat, amin jobb a kettőnek, mint egynek? Jobb nem érezni, bezárkózni, védekezni? Van, amitől nem védhetlek meg, mert nem belőlem fakad. Van, amitől magamat sem védhetem meg, mert nem belőlem fakad. Van, ami kikerülhetetlenül elér, akár védekezünk, akár nem. És ez a halál. És tényleg meg fogunk halni. De előtte élhetünk. Érett haláltudat – mondja Jung, és milyen igaza van. Hogy itt kezdődik az élet. A szerelem, a kapcsolat, a kötődés. Annak a tudatában, hogy ez egyszer mindenképpen megszakad majd. És vele a szívünk is. De már nem csak mi leszünk, már gyerekeink és unokáink lesznek, és kicsi szíveik értünk dobognak majd. A te és az én szívem dobog majd bennük. És megszakadás helyett élni fogunk újra. Begyógyul a seb, részemmé válsz s részeddé válok. Ilyen a halál és ilyen a szakítás is. Nem olyan ez az egész, mint az összesúgnak a hátunk mögött. Tudod, nem érdekel. Nem érdekel, mit mondanak. Mert meghalni is egyedül halok, miért számítana, hogy ki mit gondol a halálomról? Miért hinném, hogy számít, ki mit gondol az életemről? Senki nem hal meg helyettem, és ha mégis, végül nekem is meg kell halnom. Élni sem él helyettem más, csak én. És én vállalom a védekezés-mentességet, hogy teherbe ejthetsz, s teherbe eshetek. Hogy megterhelhetlek, s megterhelhetsz. Önmagam terhed lehetek, s te terhem lehetsz. Leszek neked befogadás, megnyílás és kitárulkozás. És nem haragszom, ha nem jössz be az ajtón, amit nyitva hagytam neked. Nem haragszom, ha nem szeretsz. Mert megértettelek. Megértettem, hogy szeretni kockázatos. Teherbe eshetünk, és végül egész életünkre összeköt bennünket, hogy megszülettünk. Eggyé fonódik az életünk. Nem haragszom. Mert ha haragudnék rád, magamra haragudnék, mert te annyira részemmé lettél, hogy önmegvetés, önmegtagadás és önvád nélkül nem tudnék rád haragudni.  Befogadtalak és megszültelek. Majd egyedül felnevellek. Ezt kaptam tőled. Egy nőt magamban, aki megtanított mindarra, amire ketten sohasem jöttünk volna rá együtt talán. Menni fog, Nyuszi, együtt meg tudjuk csinálni – mondod, és én visszhangzom ezt a mondatot magamban végtelenítetten. Együtt. Hát így vagyok nélküled is veled. Ha nem hallgatsz is meg. Ha eltolsz és nem érdekellek. Bennem mégis együtt vagyunk, és ez az együtt már egyre kevésbé áll kapcsolatban veled, és egyre inkább kapcsolódik hozzám, aki egészen más lettem, mint míg veled voltam. Már belsővé lett a szerelem. Már az a nő, aki belőled nőtt ki bennem, egészen más lett. Rá sem ismernél. Mint anya a lányára, aki kész nő lett. Ez történt veled bennem. Megfontolt, bölcs, de vonzó, iszonyúan vonzó és magával ragadó. Elveszek benned. Valahogyan, valamilyen módon belém estél, és én kihordtalak. Megszültelek. Felnövünk együtt. Ez a szerelem.

Óvszer-szerelem. Hiába védekeztünk, valami hiba csúszott a dologba, mert közben belém szivárogtál, és megtermékenyítettél. Hogy ezeket a sorokat leírom, magam is eltűnődöm, hogy mintha olykor jobban tudnék női fejjel gondolkodni, mint a nők. Érezni, átélni. Nem voltam ilyen, te tettél ilyenné. Veled, melletted váltam ilyenné. És bontakoztam, nevelkedtem, formálódtam, és amikor elmentél, akkor váltam általad azzá, aki korábban nem voltam. Úgy lettem férfivá, hogy elveszítettelek, és így magamban kellett megtaláljalak. És mondtam is neked, rád hasonlít az a nő, akit magamban találtam. Mert te tudtad hitelesen megjelenítetni nekem a nőt. De talán így: a Nőt. A nőt, aki végül el is taszít, hogy felnőjek és leváljak. Így neveljük fel egymást. Így tettem szert mély bölcsességre. Hogy engedtem, hogy a lelkemben mindenhez hozzáférj, mindent bejárj, megkérdezd, ez mi, ez mi, ez mi. És ez miért ilyen, és ez miért. Hogy megmondd, mi nem jó. Nagy barna szemeidbe olvadtam bele. Ezt tetted velem. Az a nő, aki kötődni próbál hozzám, már végérvényesen hozzád is kötődni fog. Közötök lesz egymáshoz. Hogyan lehet ezt elviselni? Nem tudom. Én megértettem a menyek és az anyósok közötti feszültség forrását. De egy nő kitartó. Addig éli belém magát, míg végül már jobban belőle vagyok, mint a saját anyámból. Ezt tetted velem. És én hiába védekeztem, mert akartalak, megnyíltam neked. És megtörtént, amitől féltem: hogy elhagysz, becsapsz, és meghalsz. Mert meghaltál. Sírtam a koporsód mellett, ami a lelkemben volt. És drágaságomnak neveztelek, egyetlenegyemnek. És azt mondtam, veled halok meg. És eltelt egy év, és lassan meghalok. Meghal a férfi, aki szűz és érintetlen volt egy nő által. Aki ártatlan volt, és nem érintette lelkét női kéz. Akiben még soha nem járt más. Már nem vagyok tiszta. De tisztábbnak érzem magam, mint amilyen valaha is voltam. Mert megtisztítottál. Féltem tőled, és te megszelídítettél. És mielőtt már a kezedből ettem volna, feladtad és elmentél dühösen. Hát ez a történet vége. A mese boldogan élnek, míg meg nem halnak nélkül. Vagy igen, de mással. De mégis együtt. Elválaszthatatlan, mint a sziámi ikrek. Furcsa ez. Hogy közelebb érezlek magamhoz, mint bármikor korábban. Pedig elengedtelek. Mintha a lelkem nyitva maradt volna előtted és bezárhatatlanná vált volna. Ha akarnám, sem tudnám, csak erőszakkal, de akkor magamat kellene kizárnom magamból. Otthon maradtál bennem.

A fenébe az óvszerrel, így nem érezlek. Levetem, hogy ne legyen közöttünk semmi. Hogy megszűnjön, ami elválasztott. Hogy eggyé váljunk. Már nem védekezem — így teljesül be a védekezés-mentes szerelem.

Megszakításos

„Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét.” 1Kor 7,11 Tizenévesen úgy gondoltam, hogy akit megcsókolunk, azt akkor már feleségül is kell vennünk. Mert a csók komoly dolog. Azt mondták, a lányok szíve porcelánból van. Ezt mondta az anyám. Ezt mondta a kultúra, ami körülvett. Ebben a kultúrában a fiúk nem éreznek, a férfiaknak nem volt szívük. Ebben a kultúrában mindenről a férfi tehetett. A család boldogtalanná tevője. Ebben a kultúrában a fiúgyermek sorsa már akkor meg lett pecsételve, amikor lába között némi hússal többel született. Már akkor erőszaktevővé vált. Érzéketlen pasivá, aki összetöri a lányok szívét. De nem jobb ennek a lány-verziója sem. A lányokat a tanult tehetetlenség állapotára nevelték. Hogy egy férfitól függ az életük, hogy a férfi gondoskodik majd, boldoggá tesz, megadja, amit az apám nem tudott, felhőtlen gyerekkorom lesz majd egy férj mellett, aki apám helyett apám lesz, és én végre kislány lehetek, apám feleségpótléka helyett. Mert az apám kisfiú maradt. Egész élete folyamán kisfiú maradt. Akihez hozzáillő társként jobban illett a kislánya, mint a felesége. Mert a feleségének már sokkal erősebbek voltak az igényei. Neki már kevés volt a szép szó, a vakítás, a süketelés, a duma, a hazugságok. De mindeközben valójában apa mindkét kislánya ugyanarra a hazugságra vágyott, csak a kisebbik lány még elhitte, hogy ez igazság, a nagyobbik lány meg már dühös volt, egyre dühösebb, iszonyúan dühös, hogy nem teljesülnek az ígéretek és nem jön a felhőtlenség, az önfeledt játék, a mérhetetlen boldogság. A kisebbik lányt még boldoggá lehetett tenni pusztán figyelemmel, ölbe-vétellel, puszival, öleléssel, csokival, játékkal. A nagyobbik lány már maga sem tudta mire vágyott, már semminek sem tudott örülni, egyre több kellett, és mind többet kapott, egyre értéktelenebbé vált az élete, mindene és ő maga is, és különösen a pasi, akiről azt gondolta, majd ő lesz a megváltója. A beteljesülés. És egy idő után apa idősebb lánya féltékeny lett a fiatalabb lányra. Rivalizálni kezdett, és így még jobban parentifikálta.  Eltaszította magától. Eldobta, megvetette, kiutálta. Ordított vele. Féltékenységi jeleneteket rendezett. Úgy érezte, elvette tőle a pasit. Hogy ő már nem is kell. Megcsaltál vele. Így bélyegezte meg az anya saját lányát, és mondta rá, hogy egy hálátlan ribanc vagy. Feslett. Pedig még csak kislány volt. Még csak szeretetet szeretett volna. Mint az édesanyja. A két kislány így ítéltetett boldogtalanságra, és így várta mindkettő ugyanattól a pasitól a boldogságot, de sohasem kaphatta meg.

De ki törődik a pasival? A pasival, aki csupán átmeneti tárgy. Egy boldogságforrás. A pasi, aki felé csakis elvárások érkeztek egész életében. Akinek egyetlen bűne az volt, hogy fiúnak született. Az anya összes frusztrációját fiúgyermekén töltötte ki. De az összes irreális elvárását is ráöntötte. Nem adta meg nekem az apám, a férjem, akkor majd megadja nekem a fiam. A nőben lévő mérhetetlen elégedetlenség és elvárás-tenger, ami halvaszületett gyerekké teszi az életét. Ki figyel a férfira? Hol van a férfi szíve? Nincs hely számára, mert minden a nő érzelmeiről szól. Mintha a férfi-női kapcsolat egyetlen kapcsolat lenne, és az apa, a férj, a fiú behelyettesíthetőek minden relációban. Persze, a szexet kivéve. De jellemzően az anya, feleség, lánygyereknél néha még ez a határ sem egyértelmű. Szerintem ugyanolyan sebeket okoz az érzelmi abúzus is, amikor a gyereket, az ellenkező neműt a férjem vagy a feleségem helyettesítésére használom érzelmileg.  Apahelyettesítők, anyahelyettesítők, férj és feleséghelyettesítők. De rohanunk itt előre és már nem is használt kifejezéseket használunk. Már jobb párkapcsolatról, vagy még inkább a férfi és a nő kapcsolatáról beszélni. Talán mindig is jobb volt. Világosabb. Már nem kötünk házasságot. Mert már lehullott a lepel. Hazudnak, rendületlenül. Mert mit ér, ha az egész világot megnyerem, de lelkem vallja kárát? Ha lelkemben kárt vallok? Papíralapú házasságok. Mire megyünk a látszattal? Legfeljebb ítélkezésre. A törpe kisebbség erkölcsi felsőbbrendűsége az elzüllőben lévő társadalom, különösen a fiatalok felett. Hogy már házasodni sem akarnak. És még el is válnak. Szörnyű.  Ugyanilyen voltam. Mert ilyen emberek neveltek ilyenné. Húszas éveim elején engem is ez foglalkoztatott leginkább: hogy ki mennyire erkölcstelen. És ebben különösen erős helyet foglalt el a nemiség. És közben kapcsolódott ehhez egy csomó bűntudat. Nem tudatosított kapcsolat a szüleimmel, önmagammal, saját kapcsolataim, amelyek villámcsapásszerűen értek véget, és rendre én szakítottam. Kihátráltam, és belesodródtam. A kezdete már előrevetítette a végét. Amibe belesodródunk, azt nem akartuk igazán. Nem hittem magamban, ezért nem mertem kezdeményezni. Durva önértékelési problémáim voltak. Fogalmam sem volt, hogy mit tud szeretni egy nő egy pasin. Hiszen a pasin semmi szép nincsen. Nem láttam, hogy anyám mit szeret az apámon. Szerintem ezt anyám sem tudta. De nem azért, mert az apám nem volt jó pasi. Nem. Csupán azért, mert ő sem látta soha, hogy mit szeret egy nő egy férfin. Így szereti aztán azt, amit a férfi ad neki. Főleg kézzelfogható dolgok. És így vész el a szeretet, a szerelem, a vonzalom lehetősége is. A pasi érzelmileg szomjan hal a kapcsolatban. Mert a nő nem tudja, nem érti, nem érdekli, hogy a pasinak is vannak érzései. Hogy a pasi is szeretetre vágyik, hogy a férfinek is szíve van. Hogy a férfi is olykor bizonytalan, olykor fél, olykor dühös, és olykor meg se tudja fogalmazni az érzéseit. Mert egy olyan anya fia, aki folyamatosan a saját érzéseivel volt elfoglalva, és ezt várta a férjétől és a fiától is:  hogy az ő érzelmeivel foglalkozzanak. De anyu a saját érzéseit sem értette. Így lesz a feleségem is épp ilyen, és én, mint az apám. Nem tudom, hogy én érzek. Hogy tulajdonképpen nekem vannak saját érzéseim.

Vannak a férfiaknak is érzéseik. Tudod, ugyanarra vágyom, amire te is. És még arra is, hogy taníts meg érezni. Taníts meg megértenem az érzéseimet, felszínre hozni őket. Arra vágyom, hogy értsd, amit érzek. Láss a felszín mögé. Te is erre vágsz, ugye? Látod? Én is. Én is. Gyere már ki a nárcizmusból, ébredj fel és vedd észre, hogy van egy másik. Hogy van egy másik ember, más érzésekkel, más gondolatokkal, más vágyakkal, más sebekkel, más sérülésekkel, és kérlek, ne várd tőlem, hogy tökéletes legyek. Kapcsolati válság. A férfiakat senki sem kérdezi. Az internet nőkkel van tele. És vannak olyan nők, kevesen, akik megértettek egy pasit, akik megláttak egy pasit, akik beletekinthettek egy férfi lelkébe, ők képesek nem egyoldalúan beszélni erről az egészről. Már nem a szemét pasiról beszélni, aki összetöri a lányok porcelánszívét. Mert ez nem így van. Ez egyetlen történet, amiből ha nem is látszik, ugyanazt kapjuk. Boldogságot, vagy boldogtalanságot. Beteljesülést, vagy tátongó szakadékot. Hiányt vagy betöltöttséget. Egy kapcsolatban ketten vagyunk. Ha nem látom, hogy egymásból vagyunk, egymásért vagyunk, egymás szemében vagyunk, akkor sosem kapom meg, amit keresek. Mert akkor még magamról se tudok. A szex így lesz önmagamra irányuló. Önző, kisajátító önkielégítéssé. Céltalanná. Mint ahogy maga a kapcsolat is. Sokat elmond a kapcsolatunkról a szexuális életünk. Még a hiánya is. A nem szabad. A nem lehet. A heti hányszor kell. A szégyen. Az elpirulás. A kapcsoljuk le a villanyt. A szorongás. Az utána hátat fordítás. A bűntudat. A veszteségérzet vagy a gyász. Az önmegvetés. Anyám fejével gondolni erre az egészre. A monoton. A kényszeres. A szenvedélytelen. A fáradt. Az élettelen. Az orgazmustalan. A lélektelen. A türelmetlen. Az egyoldalú, és ezért megalázó mindkettőnknek. A kielégületlen. A már nem is megy. A nem nevethetünk, mert ez komoly dolog. A feszengős. Az örök beteljesületlen. A mindig vágyakozó. És persze, a megszakításos. Ez a legerősebb metafora a férfi-női kapcsolat dinamikájához. A megszakításos. Amikor a beteljesülés előtt vége. Amikor végig arra figyelünk, hogy nehogy. Amikor nincs önelengedés. Nincs beleveszés. Nincs önelvesztés. Kontrollvesztés. Nincs beléd-veszés. És így nem csupán akkor szakad meg, amikor beteljesülne, de elejétől. Nem alakul ki a kötődés. Pedig kötődésre vágyunk. Kötődni és eggyé lenni egy folyamatban. Érted, hogy ez nem csak a szex, ez maga a kapcsolat, mert a kapcsolat maga a szex? Hogy vagyunk, hogy kapcsolatba léptünk, a végeredmény a kapcsolatunk metaforája. A beteljesületlenség. Hogy nem adom bele magam, és nem fogadsz be. Elhúzzuk a szánkat és elpirulunk. Hát ez a kapcsolatunk dinamikája. A szégyen.

Levetkőzni egymás előtt, és nézni egymás szemébe. Szemlélni egymást, és elfeledkezni magunkról is. Elfeledkezni a történetünkről. Hogy voltunk máshogyan is. Hogy vannak mások is. Hogy volt apánk és volt anyánk. Hogy voltunk máséi is. Kívül hagyni a történetünk. Kívül hagyni önmagunk, hogy létrejöjjön a mi. Ez a beteljesülés.