Szeretkezés

„Senki sem nagyobb nálam ebben a házban. Semmit sem tiltott el tőlem, csak téged, mert te a felesége vagy. Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?! Bár az asszony nap, mint nap ezt mondogatta Józsefnek, ő mégsem engedett neki, és nem feküdt mellé, hogy vele legyen.” 1Mózes 39,9-10. A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és a rossz tudásának a fájáról nem ehetsz, mert akkor meghalsz. Éva a gyümölcsöt kívánatosnak minősítette. A gyümölcs megkívánásra méltó volt. Vajon mennyire szól a kívánatosság a gyümölcsről, és mennyire a tiltott voltáról? A tiltott gyümölcs. Mit kívánunk meg egy idegen nőben vagy egy idegen férfiban — a kívánatosságát vagy a tiltottságát? És amikor ellenállunk a megkívánásnak, mi motivál bennünket? Mi is a hűség? Ha nincsen valaki, akihez hűséges lehetnék, szabadon kóstolgathatom a gyümölcsöt, mert a hűség egy másikhoz köt? Ha nincs egy másik, akihez tartozom, szabadon kóstolgathatnak, mert nincsen, akihez kötődhetnék? Kihez vagyunk hűségesek?

Az idegenség vonzó. Az ismeretlen test. Az ismeretlen íz. Az ismeretlen és elrejtett látvány. Amióta az ember eltakarta meztelenségét a szégyen miatt, folyamatosan kíváncsian vágyna meglátni újra ezt a meztelenséget. Kezdődik ez kisgyerekkorunkban a kérdésekkel, hogy kinek mi van a lába között. Saját kicsi testünk felfedezésével, megismerve, mi mire való. A nemi szerveink felfedezése már nagyon pici korunkban elkezdődik, és kevés felnőtt tudja helyén kezelni a gyermek saját szexualitásának bontakozását. Talán azért, mert saját szexualitásának bontakozása sem következett be. Mert valaki, egy felnőtt a múltból, a már időközben nagymamává vált ifjú anyukan zavarba jött, vagy szégyellte magát a gyermeki szexuális kíváncsiság miatt. Kezdetben saját testünk is idegen test. Saját testünk is tiltott gyümölcs. Évtizedeket várunk rá, hogy végre belekóstolhassunk szexualitásunk gyümölcsének ízébe. Mindaddig potencialitás. Potenciál. Tiltott gyümölcs a szüzesség. Aztán tiltott gyümölcs a testem. Eltakarom, hogy ne lássák. Ez a belénk ültetett szégyen, amivel először Ádám és Éva szembesült, annyira áthatja önmagunkra való tekintésünket, hogy még amikor egyedül vagyunk, önmagunkkal, saját szemeink is szégyennel tekintenek meztelen testünkre. A gyermeki szégyennel nézzük felnőtté vált testünket, mint ahogyan szégyent vált ki a gyermekből a felnőttek meztelenségének a látványa. A szemünk gyermek maradt. A szem a lélek tükre, a lelkem szeme szégyelli magát, amikor felnőtté vált testemre tekint. Ne is érintsétek, mert akkor meghaltok. Megérinteni magamat. Talán előbb csak fizikailag. Nem leszakítva, csak megtapintva. A tapintás. Aztán megismerni az illatát. Nézegetni, csodálni, ahogyan növekszik. Ahogyan változik, ahogyan beérik. A gyümölcsöt fokozatosan sajátomnak tekinteni. Meddig tiltott a tiltott gyümölcs? Tiltott számomra is? Testem éretté vált gyümölcse. Aztán én vigyázok rá. Én adom gyümölcsöm oda, vagy vonom meg magamtól és másoktól. Ismerem saját testem ízét, illatát és tapintását? Érintés. Honnan tudhatnám, hogy ki az, aki úgy érint, ahogyan vágyom rá, ha magam sem tudom, hogyan vágyom rá? Ha tiltott gyümölcs magam számára a testem, tiltott egy másik számára is. Miről szól az önmegtartóztatás? A félelemről? Az úr-isten-nehogy-teherbe-essekről? Mitől múlik el ez egy kapcsolatban? Elmúlik? Hogyan válok felnőtté a testemhez, a szexualitásomhoz való viszonyomban?

Feküdj le velem. Kívánlak. Mit kívánunk? Mit jelent az, hogy kívánlak? Mennyire szól ez a saját szexuális vágyamról, és mennyire szól rólad, akit kívánok. Megkívántuk egymást. Meddig tart az én, és hol kezdődik a te? Érett szexualitás. Amikor képes vagyok érzékelni a másiktól függetlenül lévő szexuális vágyakozásomat. Hogy nincsen szükségem egy tárgyra, akiben tárgyiasul a szexuális vágyam. Így kiélnem sem kényszer. A szexualitásom hozzám tartozik. Én vagyok, aki kívánok. Én vagyok, aki vágyik a gyümölcs után. Hogy vágyaim vannak, nem a gyümölcsről szól, hanem rólam. Nem a gyümölcs hibája, hogy megkívántam. Még akkor sem, ha a gyümölcs szép és kívánatos. Ha annyira kihívóan illegeti magát azon az ágon. Olyan piros és illatos, és zamatosnak tűnik, és elképzelem, milyen lenne harapni, ízlelni, szagolni, érinteni. Ez mind az én érzékelésemről, vágyaimról és szexualitásomról szól. Nem a gyümölcsről.

Nem minden gyümölcsöt szakítunk le, amit megkívánunk. És nem minden gyümölcsöt kívánunk, amelyik odaadná magát nekünk. Ez az egész eredetileg saját vágyainkról szól. Megkívántalak. És nőként ettől érzem magam vonzónak. Pedig nem a másik megkívánása miatt vagyok vonzó és kívánatos. Hogy megkívántalak, ez eleve feltételezi, hogy vonzó vagy számomra. De itt még beljebb is léphetünk, egy belső dialógusba. Hogy számomra vonzó vagy, az pusztán arról szól, hogy számomra vagy vonzó. Ne add oda magad nekem, cserébe azért, mert számomra vonzó vagy. Gyümölcs-léted önmagában található a vonzalom. Megtalálni az önmagamban vett vonzóságomat. Vonzóvá válni önmagam számára. Tiltott gondolat, mint ahogyan a szexualitás is. De felnőtté válni épp ezeknek a tabuknak az átlépését jelenti. Soha senki nem nőne fel, nem létesítene szexuális kapcsolatot egy másik férfival vagy nővel, mindig szüleink gyerekei maradnánk, ha nem lépnénk át a tabukat. Például a szexualitás-tabut. A kérdés, hogy önmagunkat mint tabut át tudjuk e lépni. Tiltott gyümölcs-identitásunkat. Vagy a bűntudat vezérel. Azt érzem, amikor saját szexualitásomra gondolok, hogy tilosban járok, hogy bűnt követek el, ennél fogva szennyes vagyok. Ez egy hamis lelkiismeret hangja. Egy belső vádolás. Sokunkat ennek a belső hangnak való ellenszegülés hajt egyik idegen karjaiból a következőbe és a következőbe. Nem értem meg, hogy hiába lépem át a tabut kívül, ha belül nem teszem meg. Mert a tabu belül van. A tabu-mondatokat úgy ültetik el bennünk, vigyázva a „tisztaságunkra”, hogy azt mondják, mivé válsz, ha nem vigyázol. Vigyázz lányom, ne add oda magad a férfiaknak, mert akkor mindenki egy kurvának fog tartani. Csak a kurvák adják oda magukat. Egy ribanc leszel, ha odaadod magad. De a tabu így is hangozhat: vigyázz a tisztaságodra, mert a férfiak megbízhatatlan férgek, és csak szexet akarnak, de téged nem. Doktori disszertációt lehetne írni ezekből a mondatokból, és esettanulmányok tengerét találhatnánk teljesen hétköznapi életeink között, ami arról szól, milyen életet eredményeznek ezek a tabu-mondatok. Mondatok, amelyek tiltottá teszik a szexualitás gyümölcsét. És így szigetelik el a férfit a nőtől, a nőt a férfitól. Az intimitás lehetősége is tiltott marad.

Potifár felesége mire vágyott? Szexre, szeretkezésre, vagy pusztán a férfi érzelmi közelségére, simogatásra, becézgetésre, szeretetre? A tabu nem engedi megtanulni, miről is szól a szeretkezés. A tabut elhallgatjuk. De ha elhallgatjuk, hogyan tanuljuk meg, hogy miről szól? Így sokunk számára az intimitás egyenlővé válik a szexuális közeledéssel. Szeretlek, és ez azt jelenti, hogy szeretkezni szeretnék. De mi a szeretkezés? Nagyon kifejező ez a szó. Nem mindig szeretkezésre vágyunk, de nagyon sokszor igen. A szeretkezés nem dugás. De még csak nem is szex. Főleg nem kefélés. Ezek mind a férfi és a nő közötti szexuális kapcsolat egy-egy árnyalata. De a szeretkezés a legmeghittebb nem csak fogalmilag, de gyakorlatilag is. És a szeretkezés a tabu lebontásának az útja. Bűntudatosan lehet dugni, szexelni, kefélni is, de szeretkezni csak a tabu leomlásával lehet. Mert a szeretkezés odaadás, megnyílás, feloldódás, összeolvadás, a határok eltűnése. A szeretkezés nem fizikai érintkezés a nemi szervek tájékán, a szeretkezés érzelmi történés. A lelkünkben történik. Sőt, ennél több is, spiritualitás. Mi hiányzik ennek a nőnek, amit nem kapott meg a férjétől, de Józsefben látja, és vágyik utána? Mire mond nemet József? Az, hogy hogyan értjük ezt a jelenetet, elárulja nekünk, mit gondolunk a szexualitásról. Szexelni, dugni, vagy kefélni sok mindenkivel lehet, és ezeket mindig bevallott, vagy elfojtott bűntudat kíséri, de szeretkezni csak eggyel lehet. Mert a szeretkezés kapcsolat. A kapcsolat maga a szeretkezés. Talán József tudja, érti, amit ez a nő nem ért — hogy szexet kaphatsz tőlem, de azt, amire vágysz, nem kaphatod meg tőlem, mert az nem a szex, hanem a kapcsolat, ami maga a szeretkezés. A szűk értelemben vett szeretkezés ennek a kapcsolat-szeretkezésnek az ünnepe, de maga a kapcsolat az, amire vágyunk. Mert a szeretkezés maga a kapcsolat.

Meztelen

„Delila ezt mondta neki: Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd.” Bírák 16,15 A férfi lelke titok. És minél jobban titok, annál izgalmasabb, és minél izgalmasabb, annál vonzóbb, és minél vonzóbb, annál nagyobb szenvedést okoz a nőnek ez a titok. Mert a nő csak akkor hiszi el a szeretleket, ha a férfi feltárja a titkot. Hogy miben rejlik az ereje. Miben van az erőd? Mutasd meg nekem. És kiderül, hogy az erő álarca mögött egy gyönge kisfiú van. Ekkor jön a kiábrándulás szakasza. A félelemé, hogy ki fog engem megvédeni. Képes vagy megvédeni engem és a gyermekünket?

Erőre vágysz, de az én erőm a te gyengeségedből fakad. A férfi igazi ereje a női gyengeségben rejlik. Az a férfi, aki megtalálta a saját ereje forrását, a gyengeségét találta meg. Ez egy kívülről befelé vezető út, amiben eljutok saját erőm erőtlenségéig, majd ebből a megtalált erőtlenségből kifelé haladva megtalálom a saját igazi erőmet. Az erőm stabilitását az erőtlenségem, a gyengeségem adja. Így lesz számomra a gyengébbik nem az erőm titka.

Kell ehhez az érett nő. Delila csupán a titokra vágyik, de az a nő, aki nem ismeri saját erőtlenségében rejlő erejét, az erőtlen férfit erőtlenségében maga alá gyűrni akarja, vagy megijed, mert úgy érzi, a férfira épp az ereje miatt van szüksége. Szükségünk van életünk egy pontján arra, hogy felismerjük, Poppernek igaza van az éretlen kapcsolatot illetően, amit egy boltívhez hasonlít, ami szédületes súlyt képes megtartani, mert egymásra támaszkodik. Popper azt nem értette meg, hogy nem a boltívvel van a baj, hisz egy gyönyörű kiábrázolása a kapcsolatnak, ami súlyos terheket is elbír, hanem a másik viszonylatán kívül megtalált saját erőm ismeretének a hiánya a baj. Hogy azt gondolom, ha nem lenne a másik, nem maradnék életben; hogy nem tudnék nélküle élni, hogy nélküle összeroskadnék az élet terhének a súlya alatt. Ha így gondolkodom, túl nagy terhet teszek a másikra, és nem cipelem a sajátomat. Vagy azt gondolom, hogy nekem nincsen szükségem a másik által adott erőre, én egyedül mindent képes vagyok hordozni, megtartani, mindenre van erőm egyedül is. Ha így gondolkodom, túl sok terhet viselek magamon, és nem engedem, hogy a másik hordozza a saját terheit. Ketten vonzzuk egymást, hiszen szükségünk van egymásra. De ez így felemás.

Erre a felemásságra csak akkor jövünk rá, amikor éltünk egyedül, éltünk önállóan. Elkezdtük megadni egymásnak a szabadságot, kibontani egymást önmagunkból. Van, akinek ez felszabadulást, másnak rabság-érzést hoz. Ha nem hordoztam még a saját terheimet sem eddig, elviselhetetlen tehernek tűnik, ami rám terhelődött. Ha eddig mások terheit is én hordoztam, előbb azt érzem, hasznavehetetlen, haszontalan, értéktelen lettem, aztán egy iszonyú nagy felszabadulás-élményt élek meg. Ha nem hordoztam eddig a saját terheimet, mert más hordozta helyettem, férjem, feleségem, anyám, apám, testvérem, a munkatársam, vagy a barátaim, barátnőim, gyermekeim – akkor előbb azt érzem, hogy összeroskadok e teher alatt. Belehalok, mert azok a lelki izmaim, amelyek a terhek hordozásához szükségesek, nem fejlődtek ki, nem erősödtek meg. Olyan, mintha kómában töltöttem volna az eddigi életem, és most elkezdenék újra-tanulni járni. Ez egy fájdalmas és nehéz tanulási folyamat, de hamar ráérzek arra, hogy a terhem olyan nehezék, ami súlyt ad az életemnek, a létemnek, hangsúlyossá válok tőle. Én is vagyok valaki. A terhem, amit viszek, amit magamra veszek, megerősít abban, hogy képes vagyok egyedül is megállni a lábamon a világban. Szükségem van erre a teherre. A kétségbeesetten csimpaszkodó magatartás így múlik el, mintha soha nem is lett volna, és helyét átveszi az egészséges, kiegyensúlyozott önbizalom, önmagam értékének helyes megítélése, mert megéreztem a súlyomat, hordani kezdtem magamat, felvettem a keresztem, és ezt a gyakorlatot állhatatosan végzem minden nap.

Bele állni valamibe, és benne maradni, nem lépni ki belőle: ezt jelenti az állhatatosság szó. Állhatatosan benne lenni az életemben. Nem lépni ki szüntelen. De ez egy egyensúlyiságot igényel. Mert nem csak arról van szó, hogy benne állok és benne maradok az életemben, de azt is, hogy megfontolom, mibe állok bele, mit vállalok magamra, mi az, ami valóban az enyém az életből, mi tartozik hozzám, és mi nem. Hogy nem vállalom magamra mások terheit. Beleállok, benne maradok. De nem állok bele abba, ami nem az enyém. Erről szólnak a határok. És határok nélkül egymás kölcsönös áthágása, meghágása és megerőszakolása történik. Hol én téged, hol te engem, és ez mindkettőnknek rossz.

Nagyszerű hasonlat a boltív, de a boltív arányos, mérnöki pontossággal összerakott remekmű, ahol mindkét oszlopra, amely a másikra hajlik, pontosan ugyanannyi teher jut. Ez az, amit mi rakunk össze, és amit senki más nem rak össze helyettünk. De ehhez le kell vetkőznünk önmagunkat. Teljesen. Ez egy lelki folyamat. Ebben segíthet a külsőleg történő végigélés is, de ezt nem mindenki teheti meg, ezt nem mindig tehetjük meg, de nem is muszáj ezt tennünk. Ez belsőleg is végigélhető. Önmagunk teljes levetkőzése. A meztelenség. A rejtegetőzés-mentesség. Az önelrejtés-mentesség. Ez az önfeltárás. Ez bizalomjáték.

Nincs baj azzal, hogy akarod, hogy bizonyítsam, hogy tiéd a szívem, hogy szeretlek, azzal, hogy megmutatom legbensőbb önmagam, legféltettebb titkomat. De ehhez kellesz te is. De a bizalomjáték légyege épp az, hogy a másik lehet, hogy kiröhög majd. Hogy nem tud élni a helyzettel. Zavarát leplezendő kigúnyol, vagy eltaszít, elutasít. Saját meztelenségét szégyellve a meztelenségemet szégyelli. Kihasznál, hasznot húz belőlem, majd elhagy, vagy eldob, átver, vagy megcsal, odaadja magát a filiszteusoknak jó pénzért, és engem is elárul.

A bizalom drága, de általában nagyon olcsón képesek vagyunk eladni. Harminc ezüstpénz a megváltóért. Ennyit ér néha. És csókkal árulta el. Talán ez a legmélyebb árulás. A megcsalás netovábbja. Az áruló csók. Meztelenre vetkőztem neked, láttál belőlem mindent, elmondtam neked mindent, feltártam neked titkaimat, érinthettél mindenhol és mindenhogyan, majd visszaéltél azzal, amit feltártam neked. Csókkal árultál el.

A meztelenség kizárólagosságot igényel. Ezért fáj a megcsalás vagy az árulás. És ha őszinték vagyunk magunkkal, aki teszi, annak legalább annyira fáj, mint akivel megtették. Megcsaltalak, és ezzel magamat büntetem, miközben azt hittem, téged. A te meztelenségedet árultam el azzal, hogy saját meztelenségem egy idegennel osztottam meg. Mert valahová, ami csak a miénk, beengedtem egy harmadikat is. Így tártam fel a te meztelenséged is neki. Mi van, ha összetörik a boltív? Mi van, ha sohasem történt meg ténylegesen, gyakorlatilag ez a megcsalás, de naponta megtörténik belsőleg? Mi van, ha nem tiszta a kapcsolat, mert nincs benne megtisztulás? Nincs rá gyakorlatunk? Mi van, ha elárultnak érzem magam újra és újra, amikor feltárom magam neked? Mert következetesen nem tudsz élni a bizalmammal, és kiadsz engem. Mi van, ha te taszítasz vétekbe, hogy így büntesd meg magadat általam, és közbe engem büntetsz vétkeim miatt?

A kapcsolat Isten legnagyobb ajándéka az embernek, de a legnagyobb fájdalmak és vétkek is a kapcsolatokhoz kötődnek. A szüleinkkel, a testvéreinkkel, a férfival, a nővel, és persze, Istennel is. Itt jönnek a játszmák, itt jönnek a megcsalások, elhagyások, átverések, bántalmazások, a szeretet nevében minden, amit ember el tud követni, itt elkövethető, és el is követjük. És mindaddig ez meg is történik, míg meg nem értjük, hogy a kapcsolat nem evidencia. Hogy nem születtünk sziámi ikreknek. Hogy a boltív összeroskadhat. Hogy szükség van a kapcsolatok gyógyulására ahhoz, hogy az, amit a társadalom katedrálisának nevezhetünk, amit boltíveink tartanak egyben, elkezdjen újjáépülni. Gyógyuló kapcsolatok hozzák el egy társadalom gyógyulását.

Ha önmagamért felelősséget vállaltam, ha saját erőmet és erőtlenségemet magtaláltam, és vállaltam az életből rám eső terhet, de nem többet, de nem is kevesebbet, már hatalmas lépést tettem, mert a sajátomat megtettem. Nem élhetek egyetlen ember helyett sem, ahogyan egyetlen ember sem élhet helyettem. Nem élhetek helyetted, és nem élhetsz helyettem. De élhetek magam helyett, élhetem az életem, és ezzel mutathatom meg, hogy ezt te is megteheted. Hogy élheted az életed, nem többet, nem kevesebbet.  A másét nem, de a sajátodat. Hogy hordhatod te is a magad keresztjét. Másét nem, de a sajátodat.

A hozzád tartozó terhet. A hozzád tartozó testet. A hozzád tartozó lelket. A hozzád tartozó történetet. Mert ez mind az enyém, ez mind a tiéd. A tiéd és az enyém. Így a miénk.

Érintés

„Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” Máté 8,15 Érintés, hogy valaki hozzám ér, de nem úgy, mint mindenki. Nem véletlenül: a zsúfolt villamoson, buszon, metrón vagy bevásárlóközpontban. Kéretlen érintések sora ér bennünket, de ezek az érintések nem olyanok, amelyek megadják, amire vágyunk, ami hiányzik az életünkből, csupán elvesznek. Olyan ez, hogy mi is azt érezzük: erő áradt ki belőlünk. A sok kéretlen érintés után a nap végére már erőtlenné leszünk. De hogy nem kaptuk meg azt az érintést, amire vágytunk, és helyette kaptuk az érintéseket, amelyekre nem vágytunk – ez okoz szomorúságot és kiüresedettséget.

Érints meg. De hogyan, de hol? És ez még csak a fizikai kontaktus. De a valódi érintés spirituális. A valódi érintés lelki érintés. Érintsd meg a lelkem. Ez nem szentimentalizmus. Nem érzelmes önmegjátszás, hogy milyen nagyszerű az érintésed. Az érintés-készségünket fejlesztenünk kell, mert eredendően nem tudunk érinteni, és képtelenek vagyunk annak az érintésnek a befogadására, amire vágyunk. A szeretetteljes érintés.

Apánktól vagy anyánktól a szexualitásmentes érintés. Ami szeretetteljes, gyengéd, de nincs áthatva a felnőttek között lévő szexualitással. Nem átszexualizált. És ehhez érni kell. Az érett személyiség képes érinteni és érintést kapni. Érteni, érzékelni, vágyni arra, amit kapni szeretne. Felismerni. Az éretlen személynek minden érintés szexuális. Férfiak nem ölelgetik egymást, nem simogatják meg egymás arcát és nem puszilják meg egymást, mert mindjárt megbélyegzik egymást miatta. Talán a családtagjainkat, de szégyellősen, elkapkodva, nem érezve át a tartalmát, a töltetét. Pedig egy férfi-barát ölelése és érintése ugyanolyan fontos, mint hogy apánk azt mondja nekünk gyerekként: szeretlek. Hogy megérintsen. Ez kislányoknál különösen fontos. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hús-vér ember vagyok. De a kisfiúk és a nagyfiúk is vágynak erre az érintésre. Amikor zaklatott vagyok, kétségbeesett, vagy a már elpárolgó düh után felszínre tör bennem a szomorúság, mennyire jól esik egy baráti kéz simogatása az arcomon, vagy egy baráti, férfi-ölelés. Nem férfiasan elhadart, hanem átkaroló, biztonságot nyújtó.

Valaki, aki megsimogatja a hajamat, és ezzel azt üzeni: biztonságban vagy. A megnyugtató érintés. Ami stabilizálja az érzelmeimet, amelyek hullámzanak, belső viharként zúzzák össze belül a lelkem. De kevés ilyen van, mert a férfiak legyenek férfiak: kemények, távolságtartóak, mert még a végén megkapom a bélyeget, hogy nem vagyok eléggé férfias férfi. Mert a férfias férfi érzelmileg éretlen. Intimitáskerülő. Nem érint. Érzelmileg analfabéta. Az érintése elválaszthatatlan a szextől. Ezért gondolja, hogy férfiakat nem ölelgetünk, mert én a nőket szeretem. És nőket sem, ha csak nem lesz ennek a vége szex, vagy legalábbis annak egy formája.

Milyen apa lesz így belőlem? A gyermekem is fiú, akiből férfi lesz. Lány, akiből nő lesz. És igen, sokszor, nagyon sokszor van szüksége egy nőnek szexualitásmentes érintésre, amikor nem azért vágyik az ölelésemre, hogy utána magamévá tehessem, vagy, mert szexet akar, hanem biztonságra vágyik, arra, hogy megnyugtassam. Ez egyfajta apai attitűd. Ne félj, itt vagyok veled, számíthatsz rám. Idebújhatsz, és biztonságot kereshetsz nálam. És nem kell attól félned, hogy ha ezt teszed, akkor cserébe szexszel kell fizetned. De vágyunk arra a szeretetteljes női érintésre is, ami szexualitásmentes. Nem az előjáték része, nem a szeretkezésre irányuló folyamat kezdete. Nem, csupán simogatás, megnyugtatás. Amikor zaklatott vagyok, szorongok, félek, arra vágyom, hogy az öledbe fekhessek, és csak simogasd a hajam. A hátam. A hasam. Az arcom. Hogy a tekinteteddel érints, nyugtass, bátoríts. Nem szól minden a szexről. És hogy kényszeresen ezt gondoljuk, ez jelzi, hogy nem ismerjük még saját vágyainkat sem. A szexhez vezető út a szexmentes intimitás apró érintéseiből épül fel. Érzelemdús.

De nem csak intimitáskerülő férfiak vannak, sőt a klasszikus nemi szerepek felborulása miatt egyre jellemzőbb az érzelmes, érzelmeit kezelni nem tudó férfi, és az érzelemmentes, szexet hajszoló, intimitáskerülő nő. A szexbe belemenekülő nő. Mert erről szól az intimitáskerülés — hogy belemenekülök a szexbe. Előremenekülök az intimitás elől. Mert nem tanította meg senki, hogy mit kezdjek a meghittséggel. Félek feltárni, megmutatni magam.

De nem csak a szexbe lehet belemenekülni az intimitás elől, hanem a házasságba is. Aztán amikor már benne vagyunk, érzelmileg belehalni. Mert nem házasságra vágyunk és nem szexre, hanem intimitásra, bensőségességre, meghittségre. És ez lehetetlen önfeltárás nélkül. Hogy érintsen a másik. És ez az érzelmi érintés, vagy érintettség. Lelkünk fáj, és sóvárog, szomjazik, vágyakozik arra, hogy valaki megérintse, de minden érintés fáj, a gyógyító érintés is. És sokszor, amikor megpróbáljuk feltárni magunkat, jellemzően olyanoknak tárjuk fel, akik azokhoz hasonlítanak, akik sebeinket okozták, és így még több sebet kapunk.

Lelkünk több sebből vérzik. Az érzelmileg zárkózott még azt sem tudja, hogy sebei vannak. Voltam ilyen is. Az érintésről volt szó napokon át, és engem iszonyúan dühített, nekem felszínes volt, pszichologizáló, és mivel én akkor épp nagyon evangelikál voltam, nekem ez nem volt rendben. És végigszorongtam azt a három napot. Végigröhögtem, és közben belül spirituális és érzelmi értelemben percenként meghaltam. Pedig talán nekem volt a legnagyobb szükségem a 3000 résztvevő közül arra az érintésre, amiről szó volt, de bennem mély volt az elfojtás és a tagadás. 27 éves voltam, pályakezdő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene élni házasságban, lelkészként, felnőttként, és erre akkor már rá is jöttem, hála Csernusnak, és a feleségemnek, aki segített kikelnem az egyetemista álomvilágból, hogy bármire is elég az, hogy a leckekönyvemben jó jegyek vannak. Semmire sem. Nekem akkor mindennél jobban szükségem lett volna arra a lelki és érzelmi, de akár fizikai érintésre is. És voltak ott emberek, barátok is, de érzelmek megélése helyett röhögtünk, oldalról úgy tűnt, mi vagyunk a találkozó legvidámabb barakkja, de nem így volt. A találkozón végig zuhogott az eső, mintha ez is kiábrázolta volna azt, ami bennem volt. De én nem tudtam sírni. Bennem az érzelmek olyan mélyen el voltak temetve, hogy nem tudtam sírni. Életem talán legkeményebb nyara volt. Hazaúton még a kocsimat is összetörtem. Ilyennek éreztem az életem is. És közben 518 kilométerre költöztem fiatal házasként, pályakezdőként mindazoktól, akiket addig ismertem. Egy csődnek éreztem magam. Annyira vágytam arra az érintésre, amiről szó volt azon a találkozón, de még felismerni sem voltam képes, hogy mire vágyom. És nem tudták nekem megadni azok, akik körülvettek. Mert ők is olyanok voltak, mint én. Érzelmileg és spirituális értelemben kiszáradva. Hát itt kezdődik a történetem. Innen indultam el.

És aztán az isteni érintés, amire vágyunk. Én legalábbis biztosan. Miután túljutottam a saját mély kételyemen, amiben benne volt minden, miután eljutottam a mondatig: nem tudok hinni Istenben, vagy nem hiszem, hogy létezik, lassan elkezdtem őt és magamat is megismerni másként. Ahogyan lehet. Aminek mutatja magát. Furcsa paradoxon vár ezen az úton. Mert mind jobban mélyült ez a megismerés Istennel és önmagammal, és mind erőteljesebben kaptam tőle a spirituális érintéseket, annál nagyobb fájdalmat és feszültséget, és haragot hozott felszínre bennem ez a folyamat. Furcsa ez, hogy a feltétel nélkül szerető Isten megbocsátó, magához ölelő szeretete, az Atyáé, aki elém fut és megölel – ez hozta felszínre bennem a gyermekkori bántalmazás miatt érzett gyászt és fájdalmat. Ez a spirituális érintettség. Mert ez iszonyú közel van az érzelmi érintettséghez. Érints meg, Istenem, és én megérintetté válok. Érints meg, de nem úgy, mint mindenki. Hogy Isten másként szeret, mint az apám és az anyám szeretett. A szeretetteljes kapcsolatok felszínre hozzák a haragot, a dühöt és a gyászt közeli kapcsolatainkért, amelyekben szeretet helyett bántalmazást, elhanyagolást vagy eltaszítást kaptunk. Hát ezért félünk a szeretetteljes érintéstől. A szexualitásmentes érintéstől. A szerető apai és anyai attitűdtől. Az intimitástól és a közelségtől. Mert ebben felszínre jöhet minden. Minden, ami eddig gátolt abban, hogy megkapjam azokat az érintéseket, amelyekre vágyom. És hogy oda tudjam adni.

Néha a saját szeretetteljes, számomra fontos másikomhoz fűződő viszonyom hozza fel bennem a haragot, a dühöt és a gyászt. És ilyenkor iszonyú nehéz eldönteni, hogy én most a számomra fontos másikra haragszom, rá lettem dühös, és miért érzek gyászt, mikor valójában épp most vagyok ott, amire vágytam – vagy ez a düh, ez a harag és gyász egy számomra fontos másik kapcsolathoz kötődik, mondjuk az anyámhoz vagy az apámhoz. Az érintés-készségünk gyógyul. Érintések által gyógyul. Az érintések, amelyekre vágyunk, először fájdalmat okoznak, de ez a fájdalom gyógyít. Kitisztulnak általuk sebeink, és egyre mélyebben átéljük, hogy az érintések által kapcsolódunk egymáshoz.