Otthontalanság

„A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Máté 8,20 Követlek, bárhová mégy, mondja Jézusnak lelkesen egy írástudó, és Jézus mintha ezzel a mondattal azt mondaná, hogy valóban bárhová? Valóban bárhogyan? Valóban olyan mély az elköteleződés benned? Képes vagy vállalni valóban bármit? Végigjárni bármit? Jézus nagyon jól ráérez azokra a megkötöttségeinkre, amelyek korlátokat szabnak bárhováinknak és bármieinknek. Életünk válságokkal-telt időszakaiban mindig radikális kilépésekre volna szükségünk, nem azért, hogy végképp elhagyjuk, amiből kilépünk, hanem azért, hogy kilépve önmagunkat kívülről láthassuk. Hogy önmagunktól megszabadulhassunk. A megkötözöttség bennünk található. És mi nem tesszük, és legtöbbször azért nem, mert félünk. Mitől félünk? A kontroll elvesztésétől. Pedig a kontroll csak illúzió. Nincsen kontroll, minden szál Isten kezében fut össze. Nem én tartom kézben élete irányítását, de felelősséget én vállalok érte. Bármit megteszek érted, Mester, kivéve azt, hogy ne temessem el az apámat, mondja egy másik lelkes követő-csemete. Bármit megteszek érted, csak azt nem, hogy elhagyjam apámat és anyámat. Apropó, elhagyja azért a férfi apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Én pedig Krisztusról és az egyházról mondom ezt, ami felette nagy titok. Az elköteleződés elhagyással jár. Elhagyom apámat és anyámat, és ragaszkodom feleségemhez. Elhagyom házamat és követem Jézust. Elköteleződöm. Elhagyom, ami identitás-meghatározó volt. Ez mindig egy belső elhagyás és egy belső elköteleződés. De ezt a belsőt nagyon nehéz magunk számára megtalálni, ezért szükséges a külsőleg történő kilépés, elengedés, elhagyás. Nem örökre, nem ellene-fordulva, nem véglegesség, de minden, ami fontos volt számunkra, nem veszíthető el meggyűlölés nélkül, mert annyira fontos volt, annyira fontos nekünk, hogy másként nem tudunk elhatárolódni tőle. Pedig önmagunk elvesztésének az útja elhatárolódás mindentől, ami nem én vagyok, hogy Jézust követve megtalálhassam igazi életem. Elhagyás és elköteleződés. Az elköteleződés egy magányosan végigjárt út eredménye. Nem társadalmi szerződés, nem papír és nem rítus, ezek mind már a belsőleg végigjárt út külsődleges megpecsételései. Hajlamosak vagyunk összekeverni a belsőleg szükséges elköteleződés pecsétjeit magával az elköteleződéssel. De a pecsétek önmagukban üresek. Csak papír, csak szó, csak rítus. A papír és a szó és a rítus mély, misztikus üzenettel bír viszont, ha megvan bennem a belsőleg megtörtént elhagyás és elköteleződés. És igaz ez a hitre és a szerelemre is. Elhagyni belsőleg apámat és anyámat és ragaszkodni szerelmemhez, elhagyni belsőleg otthonomat, örömségemet és követni Jézust a bárhovába, ez az igazi elköteleződés útja. Rúth és Naomi esete. Életünk meghatározó kapcsolatai belső metamorfózis útján válnak igazi, identitásadó kapcsolatokká. Ez annak a bölcsességnek az útja, amiről a Biblia beszél. Ez a tapasztalati úton szerzett bölcsesség. A műbölcsesség a mások által végigjárt út eredményeinek a bemagolásából áll, a valódi bölcsesség saját végigjárt és megélt utunk részünkké válásából. A tapasztalati bölcsesség eredménye az önazonosság és az önbecsülés. Tudom, hogy ami az életem, az egy megtett út eredménye. Elhagyás és elköteleződés. Szenvedések útján eljutni a boldogságomba. Mert a boldogság megelégedettség. Míg kerülöm szenvedésem, kerülöm elhagyattatásom és meghalásom, kerülöm boldogságom is. Az elhagyástól való félelem. Rettegek, valahol mélyen, látensen attól, hogy elhagynak és magamra maradok, ezért kapaszkodom, ragaszkodom, és mind jobban teszem, annál jobban félek az elveszítéstől, hiszen kapaszkodásommal magamnak is azt üzenem, hogy nem élném túl, ha elveszíteném. Az elveszítéstől való félelem viszont nem enged szeretni, mert szeretni csak az képes, akinek van lehetősége arra, hogy ne szeressen. A kényszer-szülte szeretet mindig bizonytalan és elveszíthető. Az elköteleződésen alapuló szeretet az elveszítést követő szeretet. Elveszítettem és így nyertem meg. Elveszítettem életem, hogy megnyerjem azt. Aztán ott van a halálfélelem. Félni, hogy meghal. Hogy megöli magát. Hogy beteg lesz és meghal. És ezekben a féltésekben mindig attól is félünk, hogy mi lesz velünk, ha meghal. Azt nem élném túl. Bármit, csak ezt ne. Az érett haláltudat, ami életünk második felét hozza magával. Sok gyászbeszélgetés után jól tudom, mennyire érthetetlen és elfogadhatatlan a halál számunkra. És a számunkra fontos személy halála mindig egy átmeneti tárgyként funkcionál saját halálunk témájához. Mert azt még nem tudjuk közel engedni magunkhoz. Hogy én is meghalok. Hogy az életem az emberi időt tekintve nem időtlen. Elmúlok, és velem minden elmúlik, ami fontos volt. Semmi sem állandó. Életünk születésünktől fogva folyamatos meghalás. Életünk második felében elérkezhet a saját lélekben végigjárt meghalásom ideje. Amikor már készülök arra, hogy itthagyok mindent. Életem a halálom tényével élem. És így kezdek el bölcsen élni. Úgy számlálni napjaimat, hogy bölcs szívhez jussak. Így kezdem értékelni az életem. A halál a legjobb barátja életemnek, mert megtanít értékes életet élnem. Míg nem kötöttem barátságot vele, életem értéktelenségek, kacatok gyűjtőhelye volt. Kár és szemét. Halálom tényének tudata tanít meg bölcs szívhez jutni napjaim számozott volta miatt. Értelmes életre vágyom. Ha életem ideje számozott napokból áll, értelmesen szeretném eltölteni életem. Mi Isten értelmet adó üzenete számomra? Mi értelme élnem? A tapasztalati bölcsesség vezet el életem értelmének megtalálásához. Minden érték átértékelése a tapasztalat útján. Új percepciók. Elengedni és elhagyni, hogy távolról szemlélve új észleléseket szerezzek róla és összefüggésében önmagamról is. A környezet percepcióinak (észleléseinek) másodlagossá válása, hogy elsődlegessé váljon saját megtapasztalt és megértett bölcsességem. Kipróbálni a kipróbálhatatlant. Egyszer Jézusra azt mondták a zsidók, hogy magánkívül van. Kifejező megfogalmazás. Hol is van igazán a kívül és a belül? Jézus azt mondja, hogy önkívületben éljük életünk, míg nem veszítjük el magunk és nem találunk így önmagunkra. Jézus önkívületisége a jézusi értelemben vett önazonosság.

Kipróbálni a hajléktalanságot. Az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Vajon hányan szereztünk erről tapasztalati ismereteket? Persze, van hová lehajtania. És van mit ennie és van kihez fordulnia. És nincs egyedül és nem aggódik a holnapért, mert elég minden napnak a maga baja. Jézus önmaga számára is mondja, hogy ne aggódjatok, hogy mit esztek, vagy mivel ruházkodtok, mert tudja Mennyei Atyátok, hogy szükségetek van minderre, de keressétek először Isten országát és igazságát, és mindezek ráadásként adatnak. Hogy nem lehet az életünk értelme az étkezés, a ruházkodás és a lakhatás hajszolása. Pedig ez az, ami kitölti az életünk. Nem arról van szó, hogy ezek nem fontos dolgok, de, azok, de belsőleg, prioritások szintjén nem lehet egy értelmes életben mindez a legfontosabb. De még a kapcsolatok sem. Isten országa és igazsága minden máshoz való viszonyomat felülírja. De ezt az országot és igazságot tapasztalati úton ismerem meg. Kövess engem. Hová és mibe? Mit takar, mit jelent Jézust követni? Ha ebbe mélyen belegondolunk, ez egy teljesíthetetlennek tűnő feladat. Mester, követlek bárhová mész, csak ne kérd, hogy egy másik városba költözzek. Ugye, hogy akadályokba ütközünk? És a kemény az, hogy Jézus nem kéri ezt. Nem vár el semmit. És épp ebben válik nyilvánvalóvá az elköteleződés. Mert az elköteleződés a saját elköteleződésem. Nézd, kedves írástudó barátom, követni engem azt jelenti, hogy lehet, hogy nem lesz hová lefeküdnöd, nem lesz otthonod. Lehet, hogy lesz, de lehet, hogy nem lesz. Vállalod ezt a bizonytalanságot? Közel tudod engedni magadhoz a lehetőségét annak, hogy hajléktalanná válj? Lehet, hogy nem lesz így, lehet, hogy igen, de a lényeg nem ez, hanem az elköteleződésed. Az út becsülettel végigjárása válogatás-mentesen. Nem piszkálva az ételt, mindent megéve, ami benne van. Tudsz így követni? Vállalva saját életeddel együtt-járó saját szenvedésed útját? Képes vagy arra a belső kihívásra, ami a követésemmel jár?

Megbocsátás

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” Ki képes ezt a mondatot kimondani? Mikor van helye, súlya, valódi, mély, átélt jelentése ennek a mondatnak? Mit jelent ez a mondat? Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet. Egy ilyen mondat után már csak a halál következik, de mit is ért Jézus halál alatt? Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt. Aki hisz énbennem, ha meghal is él. Egy ilyen mondatot a halál követ. A haldokló utolsó mondatai ezek. Kemény végiggondolni, hogy ez a mondat nem így hangzik: megbocsátok nektek, mert nem tudjátok, mit cselekszetek. Az igazi bűnökért soha nem egymásnak tartozunk elszámolással, hanem Istennek.  Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja Isten. Ezzel együtt azt is mondja, hogy engedd át a bosszút nekem, engedd át az ítéletet nekem. Add nekem, mert engem illet. Isten fia odaadja ezt a jogot Istennek, akit megillet. Bocsáss meg nekik te, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ez persze, egy ima is. Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott tanítása ölt testet ebben a mondatban: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket. Egy imádság azokért, akiknek Isten bocsánatára van szükségük tetteik miatt. Jézus közbenjár azokért, akik megölik. Az elszenvedett bántalmazás fontos szakasza imádkozni azokért, akik bántottak. Látni tetteik mögött, amit ők maguk nem látnak, mert ha látnák, nem tennék, amit tesznek. Hogy minden ember tette mögött van egy történet. És van, hogy ezt a történetet csak utólag értjük meg, amikor már elkövettük vétkeinket. Amikor már nem lehet meg nem történtté tenni, amit elkövettünk. Az igazi bűnöket mindig személyek ellen követjük el, mindig szenvedést okoznak, és az igazi bűnök mindig összetettek, és mindig találunk magyarázatot arra, miért tettük. És a legnehezebb az egészben az, hogy ezek a magyarázatok legtöbbször jogosak. De hogy nem tudtuk, hogy ezzel bántunk valakit, még bántottunk. Annyira kézenfekvő ilyenkor az önvád. De az önvád nem old meg semmit. Elítélem magam, és nem engedem, hogy Isten ítéljen igazságosan. Vagy a vádaskodás: amikor a másikat hibáztatjuk. Ez egy élet-program is lehet. Amikor ezzel telik az életünk. Vagy az önfelmentés, amivel kivonjuk magunkat a felelősség alól, és a körülmények áldozatának mutatjuk be magunkat. De jó a tagadás is. Az meg sem történt. Nem beszélünk róla, csak csendben felőrlődünk. A tagadás az, amikor a zuhany alatt találunk egy csomót a mellünkben, és úgy teszünk, mintha nem találtunk volna. Még ott van. Attól, hogy letagadom, van, és kibontakozik belőle az, amivel nem akarok szembenézni. Aztán ott van az elfojtás. Nyeld le, ne mondd ki, ne érezd, bírnod kell. Szorítsd össze a fogad, mással is történt ilyen. Menj vissza, és tegyél úgy, mintha nem éreznéd, amit érzel, és idővel tényleg „nem érezzük”, mert lehasítottuk magunkról ezt az érzést, és vele önmagunk egy darabját is. A megbocsátás útja más. A megbocsátásban elengedhetetlen a kimondott igazság.

A kimondott igazság pedig iszonyúan szubjektív. Az igazam igazságtalannak tűnik mások számára. Vannak, akik együttéreznek velem, mert hasonló érzelemvilággal vagy történettel rendelkeznek. De az én érzéseim nem a te érzéseid, még ha hasonlítanak is. Az empátia az, amikor „mintha én is érezném”, megpróbálom átérezni, mit érzel, de nem érzem az érzéseidet. Ha érezném, akkor mindjárt fontosabbá válna, hogy nekem milyen rossz lett, mert neked rossz, és máris nem vagyok ott veled. Együttérzek, de nem érzem, amit érzel. Az érzéseid megnyilvánulása bennem is érzéseket vált ki, amelyek az enyémek. Egyetlen igazság van, de ennek az igazságnak a megélése annyi, ahányan vagyunk. És ahogyan épp most igaznak érzünk valamit, az számunkra igaz is. Ez az, amikor engedjük magunknak, hogy szenvedjünk, sírjunk, gyászoljunk és haragudjunk. Isten is engedi. Még Káinnak is. Önnön haragunk megértése, átélése a fontos, hogy ne éljük ki igazságtalanul. Haragudhat Káin Ábelre, és a maga helyén ez a harag jogos. Isten, mint egy jó terapeuta annyira helyén kezeli Káin haragját: miért gerjedtél haragra és miért horgasztottad le a fejed? Látom, hogy haragszol, elmondod, miért haragszol? Szellőztesd ki az érzéseidet. A harag alatt sok fájdalom van. A harag alatt veszteségérzés húzódik, csalódás, hogy valamire vágytam, és végérvényesen kiderült, hogy azt nem fogom megkapni. Mindig szerettem volna én lenni a kedvenc, de már soha nem leszek az. A másik ellen irányuló haragunk mindig önmagunk ellen is irányul, és az önmagunk ellen irányuló haragunk nagyon könnyen csaphat át mások ellen irányuló haragba. A gyásznak ez egy fontos szakasza is. És a jó testvér érti, hogy ha most őt is vádolom, vagy ellene fordulok, nem rá haragszom. Próbálunk okot találni, sokszor utólag visszatekintve oktalanul hibáztattunk másokat, de akkor annak ott mégis oka volt. És aki szeret, ezt megérti. Amikor megbocsátunk másoknak, mindig magunknak is megbocsátunk, és amikor magunknak megbocsátunk, mindig másoknak is. Ezek összetartozó dolgok. És a megbocsátásunk egy új élet nyitánya.

A megbocsátás szabaddá tesz. De a megbocsátás folyamatában teljes önmagunk átalakul. Az identitásunk, ami a meg-nem-bocsátásra épült, megbocsátás-identitássá lesz. Ahogyan a kereszt is ott áll egy életváltáson állomásként, a megbocsátás is így van. Új időszámítás veszi kezdetét, ami elválasztja a megbocsátás előtti időt a megbocsátás utáni időtől. Megbocsátani egészen más. A megbocsátás arról a szemléletváltásról beszél, hogy egyetlen ember se állandó, és ha nem tudok nem-állandó lenni, elveszítem azokat, akik elérkeznek saját mulandóságuk világába. Mert a megbocsátást az elmúltak elgyászolása előzi meg. Mindennek gyásza, ami elveszett, ami elmúlt, ami már megvalósíthatatlan, ami visszahozhatatlan. És ebben az útban elveszek mindenki számára, akinek az idő állandó. Mert ha az idő állandó, én sem léphetek át a mulandóságomba. A mulandóságom a megbocsátás utáni idő. Mondhatom, hogy az életem második fele. Megbocsátom magamnak, hogy ember vagyok. Egy halandó. Megbocsátom, hogy nem vagyok tökéletes és mindenható. A bibliai megbocsátás-fogalom legjobb megfogalmazása az, hogy elengedjük követeléseinket. És követelni csak azt követeljük másoktól, amit magunktól is. Amikor megbocsátom magamnak, hogy bűnös vagyok, hogy nem vagyok bűn nélkül való, ezzel megbocsátok mindazoknak is, akik ellenem vétkeztek. Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Megérteni, hogy egymás ellen elkövetett vétkeink súlyának legtöbbször nem vagyunk tudatában. Még magának a véteknek sem. Ezért nem értjük a másik haragját, és hogy miért is kellene bocsánatot kérnünk. Ha egymás bocsánatkérésére várnánk, soha semmit nem bocsáthatnánk meg. A megbocsátáshoz viszont nincs szükség az ellenem vétkező bocsánatkérésére. Épp a megbocsátás szabadít meg a másokhoz-kötözöttség béklyóiból. Elengedem követeléseimet. Viszont ez magával hoz egy új életszemléletet. Ami kétirányú. Egyik oldalon már nem követelem, hogy tökéletesek legyetek és bűntelenek. Szembenézek a bűnös világ valódiságával, és elgyászolom a vágyam, hogy ebben a világban megkaphatnám azt a boldogságot, aminek a vágyával ide születtem. De ennek van egy másik oldala is: már nem tekintem jogosnak azt, amikor valaki más támaszt velem szemben bűntelenséget igénylő követeléseket. Már nem veszem magamra, ha hibáztatnak. Hibáztathatsz, de már megértettem, hogy ez saját félelmeidből és veszteségedből fakad. Mert megértettem a saját érzéseimet is. Megbocsátok, hogy életet nyerjek.

Megbocsátani önmagamnak, hogy azzá lehessek, akivé váltam. Elveszteni az életem, ami voltam, hogy ebben ez elvesztésben új értelmet nyerjen számomra az életem. Ez egész történetem újraíródását jelenti. Egy differenciálódást és egy integrálódást. A megbocsátás utáni életem története az igazi történetem, mert az már az sajátom. Ezt már én írtam, a részem benne minden, ami ért, és ami érhet az életemben. A megbocsátás utáni élet életünk második fele, ahol már tekintetünk nem önmagunkra irányul. Már elfogadjuk az élettel együtt járó, jogos szenvedést. Integráns részét képezi életemnek a traumatörténetem, mert ez a traumatörténet lesz a legdrágább értékem. Mert ez a történet és a hozzá fűződő gyógyulás ad új értelmet az élettörténetemnek. A gyógyító történet. Mert minden gyógyulástörténet gyógyító történet is egyben. És minden alkalommal, amikor elmesélem, arról az Istenről beszélek, aki meggyógyított. A megbocsátás gyógyító erő. A bántalmazott Isten fia bocsánatért imádkozik az ellene vétkezők számára Istennél halálának előszobájában. Így lépünk ki mi is végleg a megbocsátás-mentes életünkből.

Isten bocsánata gyógyít. Isten holisztikusan látja az embert. Mert számára nem csupán az én történetem van, de a családom története is. Számára nem csupán a családom története van, de a népem története is. Számára nem csupán a népem története van, de a világ története is. Számára nem csupán a világ története van, de az üdvtörténet is. És az üdvtörténetben helye van a történetemnek. Saját üdvtörténetem az üdvtörténet egy cseppje. Benne mindennel, ami az üdvtörténet. Megigazulás. Így tisztulunk meg Számára és önmagunk számára is.

Neki megadom magam.

Hittan

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik. Zsidók 11; 1,6 Vagy egy régebbi fordításban: a remélt dolgok valósága, avagy a hit az, amikor valóságosnak tekintem, amiben reménykedem. A hit ezer szállal kapcsolódik a reményhez. A reménység pedig nem szégyenít meg. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, olvassuk a másik fordításban. A tetszés az ember alapvető vágya. Vágyunk tetszeni az embereknek; amikor valakik nemtetszését váltjuk ki, akkor is valaki más tetszésére törekszünk. Gyakran önmagunk tetszését is keressük. Hogy tetsszen önmagamnak, amit teszek. De a legalapvetőbb kérdés mégis az, hogy mit is értünk hit alatt. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, vagy kedvesnek lenni Isten előtt, lehetetlen kedvességet találni előtte. Egy másik kérdés, hogy ez a mondat milyen Istenről alkotott képet feltételez? Egy olyan Istenét, akinek, ha elvárásai szerint cselekszünk, elnyerjük a szeretetét, de ha nem teljesülnek az elvárásai, akkor elutasít és megvonja a szeretetét? Ez az Istenről alkotott belső kép, vagy belső reprezentáció sokkal inkább hasonlít egy éretlen szülőre, aki gyermeke által törekszik betölteni a saját szükségleteit. Egy elkényeztetett emberre. Milyen Isten képét hordozom magamban? Mit jelent számomra tetszeni Istennek? Milyen következményektől való félelem társul ehhez a mondathoz számomra? Mit gondolok Istenről? Mit tanítottak róla azok, akiktől Istenről tanultam? Milyen emberek voltak, akik Isten képmásai voltak számomra gyerekként? Milyen istenképet adtak ők nekem? Milyenek voltak az emberek, akik Isten képviselőiként az akaratát közvetítették nekem? Egy mély hit- és személyiségválságot követően elkezdtem magam utánajárni annak, hogy mi is a kereszténység igazi üzenete. És fokozatosan elkezdtem rádöbbenni arra, hogy egész más, mint amire tanítottak. Egy látszólag evangéliumi hitet tanítottak, ami a gyakorlat vagy az etika szintjén színtiszta kirekesztő ítélkezéssé változott. Ez nem teljesítmény, a legősibb bűn az, hogy az ember szentül meg van győződve arról, hogy eredendően tudja, mi a jó és mi a rossz. Ez a szó fontos: eredendően. Isten üzenete ezzel szemben radikálisan az ellenkezőjéről beszél –arról, hogy az ember eredendően nem tudja, mi a jó és mi a rossz. És hogy azt képzeljük, hogy tudjuk, ez a bűnösségünk alapmintázatára mutat rá. Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. Szükségszerűen meg kell buknia jóról és rosszról alkotott fogalmaimnak, hogy megértsem, belsőleg, nem-megtanult módon, hogy mit is értünk hit alatt. A hitnek van egy tartalma, ezt nevezhetjük tanításnak, vagy teológiának is, és könnyedén megeshet, hogy egy olyan hittartalmat öröklök elődeimtől, ami alapvetően evangéliumi, de ez a hit egy tőlem, az életemtől idegen hit. Ezzel a hittel jól megfér a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, gyilkos ideológiák dicsőítése, megfér mellette a féktelen ítélkezés, a gyermekbántalmazás, a korrupt viszony mindahhoz ami körülvesz és önmagamhoz is, a hazugság, a követelőző szeretet, ami valójában az elvárásaim teljesülését jelenti, megfér vele a szexuális kizsákmányolás, vagy a szexualitásom elfojtása, a spirituális vagy érzelmi hatalomgyakorlás és kontroll mások felett, a kirekesztés a végletességig. A kirekesztés nem bonyolult dolog, arról szól, hogy az ember hajlamos arra, hogy önmagát feltétel nélkül igaznak vallja, és akik nem értenek egyet önigazultságával és önistenítésével, azokat rossznak nevezze és kirekessze. A vallás ilyen felhasználása Isten és önmagunk végső elárulását eredményezi. A srácok, akiket a vallás vagy Isten nevében bántalmaztak és megaláztak, megbélyegeztek, meg lettek fosztva attól a segítségtől, ami képes egy olyan életből is megszabadítani, amiből senki és semmi más. Ez pedig az istenhit. De Isten egészen más. Ezt tanultam meg az elmúlt 10 évben, saját istenkeresésem útján. Hogy Isten nem olyan, mint amilyennek bemutatták azok, akik a képviselői voltak az életemben. Isten egészen más. És Isten nem ért egyet ezekkel az emberekkel. És bátran kifejezhetem én is az egyet nem értésemet. Elkerülhetetlenül szükségem van egy mélybeszállásra ahhoz, hogy levetkőzzem magamról minden tanult, örökölt, hamis vallásosságomat, amiben Istent nem szükséges megismerni, hiszem már mindent tudok róla. Isten ismerete és az igazi önismeret is akkor veszi kezdetét, amikor eljutok életemben oda, hogy azt mondom, nem értem Istent. Ez általában egy hitvesztési szakaszban fogalmazódik meg. Volt ilyen szakasz az én életemben is. Háromszor is. Egyszer kamaszkoromban. Egyszer egyetemen, és egyszer egy évvel ezelőtt. És mindhárom alkalommal valamit levetkőztem abból, amit rámöltöztettek, a gúnyából, amit rámöltöttek. Egyre mélyebb ön- és istenismeret felé vittek ezek a távolodások és közeledések. Egyre szakadtak el a kötelek és hullottak le a láncok. De ez egy fájdalmas út. A hit Isten ajándéka, és csak akkor kaphatom meg ezt az ajándékot, ha van hová érkezzen. Ha abban a hitben élek, hogy a hit már a birtokomban van, nem kaphatom meg a hitet. Pedig a hit az egyre mélyülő istenkapcslatomhoz elengedhetetlen. Mindenki hisz valamiben. Istenben ezer és egy módon lehet hinni, de az igazi hit megszabadít. És az igazi hit által én is szabadulást hozok a kapcsolataimba. Az ideológia-hit megkötöz, legitimál, lehetővé teszi a bűnös élet törvényszerűségei szerint zajló életet, az ideológia-hit változás-mentes. Fenntartja a fennálló heléyzetet. Az igazi hit rombol és pusztít, szétrombolja hazugságokból épült boldogtalan világomat, amit nem kizárt, hogy boldogságnak hittem. Az igazi hit megtörtté és boldogtalanná tesz előbb. Az igazi hit előbb nincstelenné tesz. Előbb megvakít. Előbb meztelenre vetkőztet. Előbb sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz. Előbb kálváriához vezet. Megostoroztatáshoz és bántalmazásokhoz. Az igazi hit hamis vádakat hoz ellenem azok részéről, akik nem ebben a hitben élnek. Az igazi hit old és köt. Elvág lelki köldökzsinórokat, kiszakít kötelékeimből. Az igazi hit újraköti kötelékeimet, de azok már meggyógyult, megújult kötelékek lesznek. De az igazi hit a gyász útja is. Mert elvesznek kapcsolatok, amelyekben a másik fél régi önmagunkat követeli, és nem megújult énünket. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert a hit állít Isten oldalára bármivel és bárkivel szemben. A hit szembeállít és összeköt. A hit meghasonlást eredményez. A hit szembefordít. De gyakran a meghasonlások és a szembefordulások hozzák el a korábban elgondolhatatlan megújulásokat. A hit konfrontáció. Mert a hit Isten velünk szembeni konfrontációjából születik. Amikor szembesít életünk következményeivel és érvényre juttatja azokat. És a konfrontációban megváltoztathatom az életem, bűnvallásom szabadít meg korábbi önmagamtól és nyitja meg a bizalom és a mély intimitás és spiritualitás előtt a kapukat. Az igazi hit nem földhözragadt,mert nem ebből a világból származik. Az igazi hit kiemel bennszülött életvilágomból és rálátást ad mindenre, amibe születtem. Az igazi hit, Isten ajándéka, olyan hit, ami gyakorlati kövekezményekkel jár. Ami felforgatást jelent. Az igazi hit adja meg Isten üzenetének a nem tanult módon való megértését. Hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert hit nélkül lehetetlen végigcsinálni azt, amit a hit hoz az életünkbe. Csak az Istennek tetszés, hogy életem tetszik Istennek, ez ad erőt mindahhoz, amit átélünk,amit átéltek Jézus tanítványai, Péter, majd Pál apostolék is. Üldöztetések, vádaskodások, megkövezések, kiűzetések, de szeretet, befogadottság, megnyílás, életgyógyulások, szentlélekkitölttetés, hitre jutás, gyógyulások és megvilágosodások. A hit feszültséget teremt, mert választásra késztet. Ahol nincs hit, ott rabság van. Ahol hit van, szabadulások történek. Mert Isten felszabadítja szolgáit, akiken eddig istenkedő emberek uralkodtak. Van egy álmom, mondta Martin Luther King. Annak az álomnak és minden álomnak a megvalósulásához elengedhetetlen ez a hit. Ez a hit pedig a kilátástalanságban adatik, és a reményvesztettségben növekszik. Amikor kevéssé válik minden saját erőfeszítés, amikor hitre van szükség. Álltam a feleségemmel szemben novemberben, és sírva mondtam neki, hogy nem tagadhatom meg a hitem, mert akkor nem maradnék semmi, megszűnnék én én lenni, mert a hitem az identitásom. És mégis elveszett a hitem, de épp ebben az eddig ilyen módon meg nem élt hitvesztésben nyíltam meg egy olyan istenkapcsolatra, amire szomjaztam egész életemben. Isten feltétel nélkül szeret – ezt hozta a végképp elveszett hit, amiben Isten felfoghatatlan módon megtalált. Mert a hit középpontjában Isten cselekvései állnak, nem a saját elvárásaim vagy erkölcsi teljesíményem. Isten pedig cselekszik. Nem emberi módon, nem emberi lépték szerint, hanem isteni módon és isteni léptékekben. Hiszek az ígéreteiben. Hiszem, hogy amit most nem látok, valóság.