Megszakításos

„Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét.” 1Kor 7,11 Tizenévesen úgy gondoltam, hogy akit megcsókolunk, azt akkor már feleségül is kell vennünk. Mert a csók komoly dolog. Azt mondták, a lányok szíve porcelánból van. Ezt mondta az anyám. Ezt mondta a kultúra, ami körülvett. Ebben a kultúrában a fiúk nem éreznek, a férfiaknak nem volt szívük. Ebben a kultúrában mindenről a férfi tehetett. A család boldogtalanná tevője. Ebben a kultúrában a fiúgyermek sorsa már akkor meg lett pecsételve, amikor lába között némi hússal többel született. Már akkor erőszaktevővé vált. Érzéketlen pasivá, aki összetöri a lányok szívét. De nem jobb ennek a lány-verziója sem. A lányokat a tanult tehetetlenség állapotára nevelték. Hogy egy férfitól függ az életük, hogy a férfi gondoskodik majd, boldoggá tesz, megadja, amit az apám nem tudott, felhőtlen gyerekkorom lesz majd egy férj mellett, aki apám helyett apám lesz, és én végre kislány lehetek, apám feleségpótléka helyett. Mert az apám kisfiú maradt. Egész élete folyamán kisfiú maradt. Akihez hozzáillő társként jobban illett a kislánya, mint a felesége. Mert a feleségének már sokkal erősebbek voltak az igényei. Neki már kevés volt a szép szó, a vakítás, a süketelés, a duma, a hazugságok. De mindeközben valójában apa mindkét kislánya ugyanarra a hazugságra vágyott, csak a kisebbik lány még elhitte, hogy ez igazság, a nagyobbik lány meg már dühös volt, egyre dühösebb, iszonyúan dühös, hogy nem teljesülnek az ígéretek és nem jön a felhőtlenség, az önfeledt játék, a mérhetetlen boldogság. A kisebbik lányt még boldoggá lehetett tenni pusztán figyelemmel, ölbe-vétellel, puszival, öleléssel, csokival, játékkal. A nagyobbik lány már maga sem tudta mire vágyott, már semminek sem tudott örülni, egyre több kellett, és mind többet kapott, egyre értéktelenebbé vált az élete, mindene és ő maga is, és különösen a pasi, akiről azt gondolta, majd ő lesz a megváltója. A beteljesülés. És egy idő után apa idősebb lánya féltékeny lett a fiatalabb lányra. Rivalizálni kezdett, és így még jobban parentifikálta.  Eltaszította magától. Eldobta, megvetette, kiutálta. Ordított vele. Féltékenységi jeleneteket rendezett. Úgy érezte, elvette tőle a pasit. Hogy ő már nem is kell. Megcsaltál vele. Így bélyegezte meg az anya saját lányát, és mondta rá, hogy egy hálátlan ribanc vagy. Feslett. Pedig még csak kislány volt. Még csak szeretetet szeretett volna. Mint az édesanyja. A két kislány így ítéltetett boldogtalanságra, és így várta mindkettő ugyanattól a pasitól a boldogságot, de sohasem kaphatta meg.

De ki törődik a pasival? A pasival, aki csupán átmeneti tárgy. Egy boldogságforrás. A pasi, aki felé csakis elvárások érkeztek egész életében. Akinek egyetlen bűne az volt, hogy fiúnak született. Az anya összes frusztrációját fiúgyermekén töltötte ki. De az összes irreális elvárását is ráöntötte. Nem adta meg nekem az apám, a férjem, akkor majd megadja nekem a fiam. A nőben lévő mérhetetlen elégedetlenség és elvárás-tenger, ami halvaszületett gyerekké teszi az életét. Ki figyel a férfira? Hol van a férfi szíve? Nincs hely számára, mert minden a nő érzelmeiről szól. Mintha a férfi-női kapcsolat egyetlen kapcsolat lenne, és az apa, a férj, a fiú behelyettesíthetőek minden relációban. Persze, a szexet kivéve. De jellemzően az anya, feleség, lánygyereknél néha még ez a határ sem egyértelmű. Szerintem ugyanolyan sebeket okoz az érzelmi abúzus is, amikor a gyereket, az ellenkező neműt a férjem vagy a feleségem helyettesítésére használom érzelmileg.  Apahelyettesítők, anyahelyettesítők, férj és feleséghelyettesítők. De rohanunk itt előre és már nem is használt kifejezéseket használunk. Már jobb párkapcsolatról, vagy még inkább a férfi és a nő kapcsolatáról beszélni. Talán mindig is jobb volt. Világosabb. Már nem kötünk házasságot. Mert már lehullott a lepel. Hazudnak, rendületlenül. Mert mit ér, ha az egész világot megnyerem, de lelkem vallja kárát? Ha lelkemben kárt vallok? Papíralapú házasságok. Mire megyünk a látszattal? Legfeljebb ítélkezésre. A törpe kisebbség erkölcsi felsőbbrendűsége az elzüllőben lévő társadalom, különösen a fiatalok felett. Hogy már házasodni sem akarnak. És még el is válnak. Szörnyű.  Ugyanilyen voltam. Mert ilyen emberek neveltek ilyenné. Húszas éveim elején engem is ez foglalkoztatott leginkább: hogy ki mennyire erkölcstelen. És ebben különösen erős helyet foglalt el a nemiség. És közben kapcsolódott ehhez egy csomó bűntudat. Nem tudatosított kapcsolat a szüleimmel, önmagammal, saját kapcsolataim, amelyek villámcsapásszerűen értek véget, és rendre én szakítottam. Kihátráltam, és belesodródtam. A kezdete már előrevetítette a végét. Amibe belesodródunk, azt nem akartuk igazán. Nem hittem magamban, ezért nem mertem kezdeményezni. Durva önértékelési problémáim voltak. Fogalmam sem volt, hogy mit tud szeretni egy nő egy pasin. Hiszen a pasin semmi szép nincsen. Nem láttam, hogy anyám mit szeret az apámon. Szerintem ezt anyám sem tudta. De nem azért, mert az apám nem volt jó pasi. Nem. Csupán azért, mert ő sem látta soha, hogy mit szeret egy nő egy férfin. Így szereti aztán azt, amit a férfi ad neki. Főleg kézzelfogható dolgok. És így vész el a szeretet, a szerelem, a vonzalom lehetősége is. A pasi érzelmileg szomjan hal a kapcsolatban. Mert a nő nem tudja, nem érti, nem érdekli, hogy a pasinak is vannak érzései. Hogy a pasi is szeretetre vágyik, hogy a férfinek is szíve van. Hogy a férfi is olykor bizonytalan, olykor fél, olykor dühös, és olykor meg se tudja fogalmazni az érzéseit. Mert egy olyan anya fia, aki folyamatosan a saját érzéseivel volt elfoglalva, és ezt várta a férjétől és a fiától is:  hogy az ő érzelmeivel foglalkozzanak. De anyu a saját érzéseit sem értette. Így lesz a feleségem is épp ilyen, és én, mint az apám. Nem tudom, hogy én érzek. Hogy tulajdonképpen nekem vannak saját érzéseim.

Vannak a férfiaknak is érzéseik. Tudod, ugyanarra vágyom, amire te is. És még arra is, hogy taníts meg érezni. Taníts meg megértenem az érzéseimet, felszínre hozni őket. Arra vágyom, hogy értsd, amit érzek. Láss a felszín mögé. Te is erre vágsz, ugye? Látod? Én is. Én is. Gyere már ki a nárcizmusból, ébredj fel és vedd észre, hogy van egy másik. Hogy van egy másik ember, más érzésekkel, más gondolatokkal, más vágyakkal, más sebekkel, más sérülésekkel, és kérlek, ne várd tőlem, hogy tökéletes legyek. Kapcsolati válság. A férfiakat senki sem kérdezi. Az internet nőkkel van tele. És vannak olyan nők, kevesen, akik megértettek egy pasit, akik megláttak egy pasit, akik beletekinthettek egy férfi lelkébe, ők képesek nem egyoldalúan beszélni erről az egészről. Már nem a szemét pasiról beszélni, aki összetöri a lányok porcelánszívét. Mert ez nem így van. Ez egyetlen történet, amiből ha nem is látszik, ugyanazt kapjuk. Boldogságot, vagy boldogtalanságot. Beteljesülést, vagy tátongó szakadékot. Hiányt vagy betöltöttséget. Egy kapcsolatban ketten vagyunk. Ha nem látom, hogy egymásból vagyunk, egymásért vagyunk, egymás szemében vagyunk, akkor sosem kapom meg, amit keresek. Mert akkor még magamról se tudok. A szex így lesz önmagamra irányuló. Önző, kisajátító önkielégítéssé. Céltalanná. Mint ahogy maga a kapcsolat is. Sokat elmond a kapcsolatunkról a szexuális életünk. Még a hiánya is. A nem szabad. A nem lehet. A heti hányszor kell. A szégyen. Az elpirulás. A kapcsoljuk le a villanyt. A szorongás. Az utána hátat fordítás. A bűntudat. A veszteségérzet vagy a gyász. Az önmegvetés. Anyám fejével gondolni erre az egészre. A monoton. A kényszeres. A szenvedélytelen. A fáradt. Az élettelen. Az orgazmustalan. A lélektelen. A türelmetlen. Az egyoldalú, és ezért megalázó mindkettőnknek. A kielégületlen. A már nem is megy. A nem nevethetünk, mert ez komoly dolog. A feszengős. Az örök beteljesületlen. A mindig vágyakozó. És persze, a megszakításos. Ez a legerősebb metafora a férfi-női kapcsolat dinamikájához. A megszakításos. Amikor a beteljesülés előtt vége. Amikor végig arra figyelünk, hogy nehogy. Amikor nincs önelengedés. Nincs beleveszés. Nincs önelvesztés. Kontrollvesztés. Nincs beléd-veszés. És így nem csupán akkor szakad meg, amikor beteljesülne, de elejétől. Nem alakul ki a kötődés. Pedig kötődésre vágyunk. Kötődni és eggyé lenni egy folyamatban. Érted, hogy ez nem csak a szex, ez maga a kapcsolat, mert a kapcsolat maga a szex? Hogy vagyunk, hogy kapcsolatba léptünk, a végeredmény a kapcsolatunk metaforája. A beteljesületlenség. Hogy nem adom bele magam, és nem fogadsz be. Elhúzzuk a szánkat és elpirulunk. Hát ez a kapcsolatunk dinamikája. A szégyen.

Levetkőzni egymás előtt, és nézni egymás szemébe. Szemlélni egymást, és elfeledkezni magunkról is. Elfeledkezni a történetünkről. Hogy voltunk máshogyan is. Hogy vannak mások is. Hogy volt apánk és volt anyánk. Hogy voltunk máséi is. Kívül hagyni a történetünk. Kívül hagyni önmagunk, hogy létrejöjjön a mi. Ez a beteljesülés.

Anyu

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ézsaiás 49,15

Könyvtárnyi pszichológiai meg fejlődéslélektani szakirodalmat olvastam el, és megértettem, hogy ha az anyai kötődés a későbbi életünk alakulásának az alapja, akkor végérvényesen eldőlt az életünk még akkor, amikor anyánk visszatükrözött minket. Már végérvényesen ambivalens, elkerülő, vagy biztonságosan kötődő ember leszek. Erre predestináltattam. Ha nincs Isten, anyu alkotása leszek. De mi történik, ha van?

Anyu, mekkora terhet rakott rád az élet és én mennyire nem értettem ezt. Hiszen gyerek voltam. A tökéletesen szerető és gondoskodó anya, aki olykor a férjének is anyja, és közben saját maga anyjának is kell lennie anyja helyett, mert még fejlődésre, nevelésre, bátorításra van szüksége. És ki gondoskodott rólad? Rád ki figyelt? Ki értette a bizonytalanságodat, amelyet te megad sem értettél? Tudod, anyu, nekem nagyon nehéz a gyerekkori érzéseimet közel engedni magamhoz, mert a belső gyermek ezer sebe kötődik hozzád. Anyaseb. Minden mérgező érzés, amit te is magaddal hoztál saját édesanyádtól, bennem is testet öltött. Sebeid sebeimmé lettek. Elvárásaid velem szemben támasztott elvárásokká lettek. Tudtad, hogy én nem tudtam különbséget tenni önmagam és közted? Talán te sem. Talán te ma sem. Talán te ma is abban a hitben élsz, amiben akkor, hogy ismerem a csecsemőmet, mert az enyém. Ismerem a fiam, hiszen az enyém. Jobban ismerem, mint ő önmagát. Anyu, ez lehet, hogy így volt, amikor csecsemő voltam, de idővel ez számomra korlátozó, kontrolláló és nyomasztó lett. Én egyénné lettem. Engem fojtogatott az ölelésed. A babusgatás egy idő után fojtogatássá lett. A gondoskodás kontrollálássá. Anyu, nekem voltak saját érzéseim. Te nem tudtad ezeket megérteni, mert a sajátjaidat sem tudtad. Anyu, én mást éreztem. Átadtad minden érzésedet nekem, köztünk szabadon áradt a szégyen és a bűntudat, a szorongás és az önmegvetés. Amikor szégyellted magad, és nem tudtam ezt magamtól elkülöníteni, és úgy éreztem, engem szégyellsz. Hogy én egy szégyen vagyok. Anyaseb. Így kaptad te is. Megértettem. Sokat tanultam, anyu. Megértettem, mit jelent az eredendő bűn. Anyám vétekben fogant engem. Én megértettem a szégyenem és a bűntudatom. És megértettem, hogy ezek a tökéletesség kényszeréből fakadnak. Hogy anyaseb-történet a családunk története. Azt adtad, amit te is kaptál. Az önértelmezésed generációk anyáinak öröksége. A transzgenerációs anya-archetípus. Tudod, még csak így tudok erről beszélni, a felnőtt önmagam szavaival, mert a belső gyermek hozzád való viszonya még iszonyú félelmekkel terhelt. Nem tudok közel menni hozzád. “De ha ő meg is feledkeznék” – ezt érzem én, hogy megfeledkeztél rólam, amikor saját érzéseidet vetítetted belém. Én évek hosszú sorát éltem le így, érzelmi öntudatlanságban. Csak sodródva, egy érzelmi hullámvasút volt az életem. Mások érzelmeivel összekapcsolódva szárnyaltam vagy zuhantam a mélybe, ahogyan ezt mutattad nekem születésemtől, sőt fogantatásomtól kezdve. Hogy nekem nem volt egy érzelmi te és egy érzelmi én. Én leváltam, anyu. És elfogadtam, hogy te ezt nem érted, mert te sosem váltál le. Számodra a mindenség veled lélegzik, veled sír és veled örül. Számodra nincsen érzelmi értelemben vett te és én. Nincsen én és az a dolog. Veled mozog a mindenség, és te a mindenséggel mozogsz. Hullámvasút, ahol minden csak megtörténik. Megértettem a nárcizmusod, anyu. Hogy számodra a saját akaratod a mindenség akarata, mert benned még nem vált el a te és az én, az én és a másik. Minden egybe tartozik érzelmileg. Anyu, elbúcsúzom. Idegenné lettem, hogy a saját érzéseimet érezhessem. Hogy a mindenség tőlem különálló, csodálatra és megismerésre váró univerzummá váljon, amelyet nem én mozgatok. Elveszett mindenhatóság-érzet. A mindenség nem sír velem és nem örül velem. A mindenségnek saját élete van, és nekem is. Számomra Isten egy másik anyává lett. És anyává lettek az emberek, akik figyelő tekintetében annak tükröződöm vissza, ami épp most valójában vagyok, és hogy jól vagyok így. Erre volt szükségem. Elengedem a kezed, anyu. Köszönöm az életem. Amit adni tudtál. Rábízlak a számodra veled egységet alkotó mindenségre és én Isten kezében a föld porából emberré leszek, hogy betelvén az élettel majd visszatérjek a porba, amiből vétettem. De addig még feladatom van. Alkotni és nevelni. Szeretni és figyelni. Apának lenni és férjnek. Szerető férfinak és testvérnek. Kiváltam belőled, a porból, amiből vétettem. Isten veled.

Apu

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – profán egyszerűséggel ezt így lehet lefordítani: mennyei apukánk, vagy apácskánk. Talán legjobban az apu szó tudja ezt visszaadni. Nekem. Rendezetlen gondolatrohanás az apaságról.

Apu, te olyan erős vagy. Csodálom az erődet. Ahogyan erős karoddal neked nem jelent akadályt olyan nehézség, ami alatt én összerogyok. Amikor nem bírom, odahajolsz és felemelsz. Ahogyan könnyebbül a teher, lelkem erősödik. Apu, vigyázz rám! Ugye, mindig itt leszel, amikor úgy érzem, maga alá temet a teher, amit vinni tanulok? Apu, amikor járni tanulok, és elesek, ott vagy, hogy felemelj? Vigyázol, a tekinteteddel nyomon követed a lépéseimet? Apu, ugye örülsz, amikor látod, hogy a fiad járni tanul? Figyelsz, apu? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, amikor dühös vagy, nagyon félek. Félek, mert azt hiszem, rám vagy dühös, mert apu, tudod, számomra még nincsen te és én, csak mi. Én nem tudom, hogy a te dühöd nem csak miattam lehet, és én nem értem meg, ha nem nyugtatsz meg, hogy amikor dühös vagy, akkor is szeretsz. Apu, szeretsz akkor is, amikor dühös vagy? Kérlek, ne hagyj érzelmileg magamra. Mert félek. Azt kérdezed, mitől félek? Hogy én nem vagyok olyan erős, mint te, és én nem tudok vigyázni magamra, és megvédeni magam. Apu, taníts meg megvédeni magam. Apu, ugye figyelsz? ÉN nagyon felnézek rád, olyan szeretnék lenni, mint te. Én nem tudom, hogy te rossz vagy jó vagy, én csak azt érzem, hogy valami nekem rossz, vagy nekem jó. Apu, nekem nagyon rossz, ha haragszol vagy dühös vagy. Tudod, összeszorul a gyomrom még ma is néha, amikor a próféták történeteit olvasom. Apu, én félek, ha dühös vagy és haragszol. Szeretnék olyan gyerek lenni, akire büszke vagy. Apu, figyelsz? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, én nagyon boldog vagyok, ha büszke vagy rám. Ez nekem minden — amikor azt érzem, szeretsz és büszke vagy rám. Én nagyon sokat teszek azért, hogy ilyennek lássalak. Nagyon rossz, amikor elutasítasz. Olyankor úgy érzem, rossz vagyok, és hogy már soha nem leszünk jóban. De én nagyon szeretek jóban lenni veled. Szeretem, amikor mesélsz, amikor beszélsz nekem. Amikor régi történeteket mondasz. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült! Apu, nagyon féltem, amikor dühös voltál és haragudtál. Úgy éreztem, már soha nem leszünk jóban. Nekem minden álmom, hogy büszke légy rám. Apu, figyelsz? Figyelsz rám? Figyelj rám, kérlek. Apu, nagyon sírtam, amikor elmentél, vagy nem jöttél, amikor megígérted, de nem tetted meg. Apu, nagyon hiányoztál, amikor nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád. Nagyon boldog voltam, ha játszottál velem. Olyankor azt éreztem, én is tudok neked adni valamit, mert örülni láttalak. Apu, én nagyon féltem, amikor féltél. Én mindent éreztem, amit te is. Apu, kérlek, ne kiabálj. Apu, félek.

Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább mennyei atyátok. Apu, köszönöm, amit adni tudtál. Sok hiány maradt bennem. Sok seb, és sok rossz emlék. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült. Nézd, sikerült meggyógyulnom a sebeimből. Apu, figyelsz? Figyelj rám. Kérlek, figyelj rám. Apu, sok fájdalmat okoztál, de megbocsátottam. Apu, érted, amit mondok? Itt vagy? Apu, figyelj rám! Nézd, felnőttem. Nézd, sikerült. Nézd, erős lettem. Apu, én rájöttem, hogy mi nagyon mások vagyunk, és nagyon sírtam, amikor megértettem, hogy olyan sokszor nem figyeltél rám, és én annyira vágytam a figyelmedre. Apu, megértettelek. Megértettelek magamban. Megértettem magamat benned. Apu, felnőttem. Nézd, sikerült! Figyelsz? Apu, kérlek, ne hagyj el!

Apu, aki a mennyben vagy! Itt vagyok. Köszönöm, hogy figyelsz rám. Nézd, járni tanulok. Nézd, sikerült! Apu, figyelsz?