Idegen

„Ruth arcra borult, a földig hajolt, és ezt mondta Bóáznak: Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél? Hiszen én idegen vagyok!” Ruth 2,10 Idegen lettél, és idegen lettem. Az ismerősség szempontjából nézve iszonyú fájdalom, de lassan elengedjük azt, ahogyan ismertük egymást, hogy megtaláljuk egymást idegenként újra. Ez az újra-ismerkedés.

Tudtad, hogy a kapcsolatoknak, amelyek éretté válnak, van kamaszkoruk? Amikor elkezdünk lázadni egymás ellen. Azt mondtam anyámnak, hogy nem ismersz engem, és ő azt mondta, jobban ismerlek téged, mint te saját magadat. Nem volt igaza. Ezt akkor még én sem tudtam, pedig ez a mondat kamaszkoromtól érett bennem, és azóta is egyre csak érik, és egyre világosabban látom, hogy ismerni nem lehet eredendően, csak egy önmegmutatási folyamatban. Ennek két oldala van. Egyik oldalon ott vagyok én, aki megmutatom magam neked, olyannak, amilyen vagyok. A másik oldalon ott vagy te, aki befogadsz engem olyannak, amilyen vagyok. Ez mindig kétoldalú. Nincs egyoldalú megismerés, csak kapcsolat van, ami valódivá válik. És ott vagy te, aki megmutatod magad olyannak, amilyen vagy, és én befogadlak téged olyannak, amilyen vagy. Hogy ez létrejöjjön, szükség van az egymás számára idegenné válásra. Tökéletesen idegenné. Mert ez a tökéletesen idegenné válás mutatja meg nekünk, hogy kik is vagyunk igazából. A mondat anyámnak még nem bírt tartalommal, amikor kimondtam, pedig majd’ tíz évig ért bennem: nem ismersz engem. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen is vagyok, ha nem vagyok olyan, amilyennek ismersz. Ki is vagyok, ha nem az vagyok, akinek hiszel. Ehhez szükségünk van az önismeret, a spiritualitás egyedül végigjárt útjára. Az egyedül: egy adott kapcsolat viszonylatán kívül lenni –ezt jelenti. Nem veled. Nélküled. Mint az olló egy fele – de mire újra találkozunk, már nem gondolunk magunkra úgy, mint az olló két felére. Mert már nem két fél vagyunk, hanem két egész.

A tökéletesen idegenség állapotában, amikor már nincs düh, nincs a hiány miatti gyász, nincs harag és vádolás azért, amit vártam, totális kiüresedés van. Maximális elveszés a másik számára, és maximális elveszés számomra. Nem vagy és nem vagyok. Meghalni egymás számára. Nem létezünk. Olyanná lettél, mint egy idegen nő az utcán. Olyanná lettem, mint egy férfi, aki sohasem érintett ismerősen. És ez az idegenség teremti meg a felismerést, hogy ez mindeddig igazából így volt. Mert a fizikai kontaktus, a külsőleg történő elköteleződés valójában a kapcsolat látszata. Ez törik meg a kamaszkorral. A kapcsolat kamaszkorával. És vele az illúzió, hogy ismerősek vagyunk, mert valójában idegenek voltunk. Én próbáltam az lenni neked, ami szeretted volna, hogy legyek, te meg próbáltál az lenni nekem, ami szerettem volna, hogy legyél. És ráadásul mindennek nem sok köze van a tudatossághoz, sokkal inkább tudatalatti motivációk mozgattak, általunk elgondolt elvárások. Önmagunknak próbáltunk megfelelni egymásban. Dühösen kiabáltunk, sírtunk, próbáltuk elengedni egymást, mindketten a magunk módján. Ahogy lehet. Ahogy életben lehet maradni egy ilyen összetörésnél. Jobban féltve magamnál a másikat, és közben dühösnek lenni a másikra, hogy nem érzi át, hogy nekem milyen rossz. Hát ilyen ez az elengedés.

Az a kapcsolat, amelyik képes végigjárni ezt a szakaszt, igazi kapcsolat lesz, mert benne mi igaziak leszünk. Éretté válunk. Már nem a gyerekkori egymásnak megfelelés mozgat majd. Már nem érdekel anyánk, apánk. Már ők is csak emberek. Már megtörténhet, hogy ők tanulnak tőlünk, ahelyett, hogy minket oktatnának az életre. És ez történhet általában is. Leomlanak a bálványok. Már nem hisszük, hogy van, aki helyettünk tudja, mi az életünk célja és értelme, mert nem. Már nincsenek guruk, csak emberek. Nincsenek sztárlelkészek, sztárpszichológusok és sztárírók, csak emberek. Emberek, akik tartanak valahol, ahogyan mi is. Ahogyan én is. Ahogyan te is. Ahogyan lehet. Felnövünk. Már nem pirulunk el, ha felnőttes témáról kell beszélnünk. És így válunk felnőttebbekké a felnőtteknél. Hogy közben megtaláljuk saját gyerekségünket. A belső gyermeket. A kreativitást, a szabadságot. Kitessékeljük anyánkat a hálószobánkból, és az életünkből is. Épp elég időt szentelt az életéből arra, hogy velünk foglalkozzon, most már bátran foglalkozhat a saját életével, a saját házasságával és a saját munkájával. Biztosan örül ő is. Ha nem, az sem baj. Már szenvedtünk eleget ahhoz, hogy megértsük, anyánk is túléli az elutasítást, és ha nem, az is az ő döntése. Mert mi is túléltük. Én is, és te is. És hogy így történt, az a mi döntésünk volt. Dönthettem volna, hogy padlón maradok, szomatizálok, belebetegszem, vagy alkoholista leszek, önpusztító módon kezelem a stresszt, vagy elmenekülök a szenvedés elől, de nem így döntöttem. És már nem fog rajtam a manipuláció, az érzelmi zsarolás.

A szenvedés az élet része, és az igazi szenvedések a kapcsolatainkban átélt veszteségekhez kötődnek. Például az idegenné váláshoz. Hogy elmegyek melletted, és nem is köszönök, és nem azért, mert haragszom, csak nem tudom, miről beszélgessünk. Mert eszembe jut a legutóbbi véletlen találkozásunk, és elfog a szomorúság, majd sírok és elengedem. Tovább lépek, és egyedül járom végig az utam. Vannak emberek, akiket el kell engednünk ahhoz, hogy ne töltsük egy helyben állva az életünket. Ez a felnőttség fájdalmas felismerése. Hogy aki valaha együtt haladt velünk, dönthet úgy, hogy már ő révbe ért. És várhatunk. Éveket. Egyre dühösebben, mert én mennék, ő egyre dühösebb, mert ő meg nem. Hát ez a válás története. A leválásé.

Sok házasság, sok jó kapcsolat érhetne meg megszakadás helyett, ha értenénk, hogy nem elválni vágyunk, hanem leválni. Bár ez valóban keményebb út. Mert akkor belátom, hogy nem arra vágyom, hogy a másik más legyen, hanem arra, hogy én más legyek. Hogy önmagammal van bajom. A saját életemmel. Hogy nem érzem magam boldognak, és a saját érzésemért én felelek. Ez a leválás nagy hozadéka, a te és az én szétválása. Hogy az én boldogtalan vagyok, azt jelenti, hogy én boldogtalan vagyok, és az én nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban azt, hogy én nem vagyok boldog. A leválás előtt azt hiszem, ez a másikról szól, a leválás után már tudom, hogy a saját boldogságomért én felelek.

A leválás utáni kapcsolatban nem várjuk, hogy a másik eredendően tudja, amit még én magam sem tudok. Hogy ő tudja helyettem. Ez olyan, mint amikor anyám azt mondja, jobban ismerlek, mint te magadat. És én dühös vagyok attól, akinek ismer, de nem én vagyok. Mert én nem erre vágyom, én nem ezt akarom, és én nem ez vagyok. De akkor ki vagyok és mit akarok és mire vágyom? Hát ez jön a leválás szakaszában. Megtanulni az ént énnek érteni, a tet meg tenek. A legtöbb vita pont abból fakad, hogy ez hiányzik. Hogy nem értjük, hogy én ugyanazt a kapcsolatot másként érzékelem, mert én egy másik ember vagyok. Nekem a szavaid mást jelentenek, belőlem a tetteid más érzéseket váltanak ki, és én lehetek boldog, amikor te boldogtalan vagy, és én lehetek épp békés, amikor te zaklatott vagy, és én lehetek más viszonyban a saját szüleimmel, vagy a tieiddel, mint te.  És ezeket mind te is megteheted. Mert mi két tökéletesen idegen ember vagyunk egymásnak. És a leválásban ezt végképp megértjük. Ettől lesz a másik mindig olyan, mintha most találkoztunk volna, mert már nem az számomra a másik, ami a fejemben van róla, hanem csupán annyi, amit megmutat magából.

Nem birtoklom; akkor az enyém, ha ideadja nekem magát. Nem tudom előre mit akar, mire vágyik, és mire van szüksége, csak ha kifejezésre juttatja. Magam adom. És te elfogadod, amit adok. Magad adod és én elfogadom, amit adsz. És amit adsz, nem jár, amit adok, nem jár. Amit adsz, ajándék, amit adok, ajándék. Hála. Önátadás. És már tudom, hogy minden teljesen más a másikban, és bennem is. A leválás megtanít arra, hogy még magamat is feladat megértenem, felfedeznem, mire vágyom, mi hiányzik, aztán ezt még meg is fogalmazni, kérni, kifejezni. Már nem várom, hogy kitaláld. Nem várom, hogy magadtól tudd. És már nem próbálom kielégíteni az elvárást, hogy magamtól tudjam. És nem vagyok dühös vagy sértődött, ha nem teszik, amit adok, mert tudom, hogy ez nem rólam szól, hanem rólad. Nem elutasítottál, hanem kifejezted a szükségleted. Nem dől össze a világ, hogy nem vagyunk egyformák.

Idegenné válunk, hogy végre megismerhessük egymást. Nem, fogalmad sincs arról, ki vagyok, de ha képes vagy rá, megmutatom magam neked. Megismerkedünk?

Előjáték

„Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat.” Efézus 5,29  Mi van, ha végül a generációm minden tünetét produkálom. Mi van, ha széthullott, vagy még inkább soha meg sem köttetett kapcsolatok tengerében élem le az életem. Mi van, ha tipikusan kortársa leszek önmagamnak, és nem tudok majd megfelelni a társadalom, azaz a szüleim generációja elvárásainak. Ha hiába a vízió az életfogytiglan tartó kapcsolatról, egyszerűen ez ebben a korban nem működik. Nem működik, mert egy tünetegyüttes vagyunk. Ez a generációnk. Mi van, ha már nem a minta-követők útját választottam, és elindultam az önismeret útján, hozzám hasonlóan labilis, szüntelen változó, fejlődő nőket keresek? Vagy mi van, ha mindig olyan nőket keresek, akik végül eltaszítanak? Olyan férfiak után futok, akiknek nem kellek, és közben nem veszed észre, hogy ezzel a feltételezéssel magadtól taszítasz el, pedig kellesz. A fejünkben mélyen elültetett gyerekkori alapélmények. Anyák hiedelmeinek magvai növekednek fel lányaik életében. Apám viszonya teremtődik újra. Anyák érzelmi elzárkózása válik vonzóvá, a kötődés-fóbia, amivel eltaszította saját kisfiát, mert félt tőle, mert számára a férfi félelmet keltő volt. Vagy a magába olvasztó nő, az elnyelő anya, akinek a karjaiból életprogram kivetkőzni, hogy élhessek. Mi van, ha végül sosem az kell, akinek én kellek, és mindig az kell, akinek nem kellek? Ha akinek nem kellek, azt hiszi, ő nem kell nekem, és akinek én kellek, azt hiszem, nem én kellek neki, csak egy pasi. Egy tökmindegy pasi. Egy, mert végre férjhez kell menni, és gyereket kell szülni. És egyáltalán mi a szerelem.

Emlékszem, milyen volt veled. Olyan volt, mint valami drog. Leginkább az orgazmushoz hasonlítható, amit a fejem búbjától a kislábujjamig érzek és elkábít. Hát ez a kémia. Hogy olyan izgatottság uralkodott bennem, hogy leginkább a szorongáshoz hasonlít a testem reakciója a veled való találkozáskor. A tested közelségétől rosszul voltam, annyira felizgatott. Nem lehet, hogy ezt keressük, de ez csak életünk egy korszakához kötődik? Amikor még a női vagy a férfi test annyira idegen és annyira ismeretlen, feltérképezetlen egymás által, és ennél fogva annyira izgató a puszta gondolat is, hogy közel mehetek, hozzád érhetek, hogy fizikailag rosszul leszek tőle. Emlékszem, a Margit Szigeten annyira görcsölt a gyomrom, hogy fájdalomcsillapítót kellett hoznod. Ez a szerelem? Ami fizikai rosszullétig fokozódik. Olyan voltál, mint egy habos torta. Mint valami istennő, vagy egy szent templom legszentebb szentélye. Vajon ez a szerelem, vagy ez az az élmény, amit mindannyian átélünk életünk egy adott szakaszában egy adott nővel vagy férfival? A tested közelsége rosszullétig fokozott izgatottságot váltott ki belőlem.

Így visszagondolva rossz volt. Jobban vágyom arra a finom, békés közelségre és ismerősségre, ami az izgatottság után van. A csendes szemlélésre. A tekintetem megpihenésére a meztelen csípődön. A szeretkezés utáni megnyugvásra. Talán ez az előtte-utána jellemzi az éretlen és az érett férfi-női kapcsolatot. Az “előtte” az előjáték nélküli egymásnak-esés, bele a közepébe, habzsolni, magunkba tömni, mértéktelenül szeretkezni és soha be nem telni, mindig éhesnek lenni, megcsömörleni, kihányni, aztán újrakezdeni. Túlevés vagy túl-szeretkezés. Azt hittük, szexre vágyunk, pedig arra vágytunk, amit jelentett, de mit sem tudtunk a jelentésről. És nem kaptuk, amire vágytunk, hiába csináltuk zabolátlanul, mértéktelenül és betelhetetlenül. És szorongós lett, és vigyázós lett, és félelemmel telt lett, és végül traumatikus, el nem múló negatív élmények sora. Kiéléssé lett az egész, beleélés helyett. Pedig nem erre vágytunk. De ki mondta el nekünk, hogy mi is a szex? Beszélt róla apánk, anyánk? Mély szégyen övezte a nemiséget. Áthatja a kultúránkat. Elpirulunk, amikor a szexre terelődik a szó, vagy a meztelenségre. A testedre. Mintha szégyellnéd, hogy melleid vannak. Ahogyan megpihen egy férfi szeme rajtad. Még ha az a férjed is, vagy a férfi, akihez tartozol. Menyire kötődik ez a szégyen apánk és anyánk szégyennel telt tekintetéhez? Ami megteremtett egy viszonyt. Hogy vagyunk mi a testünkkel? Elrejtőztem, mert mezítelen voltam. Ki mondta neked, hogy az szégyen? Ki mondta, hogy undorító a női test? Sehogyan sem fér a fejembe férfiként, hogy miért gondolod, hogy a női test undorító. Elsütök egy poént a szexszel kapcsolatban, és elhúzod a szádat — a kötelező undor-reakció. Mintha maga a szex valami gusztustalan dolog lenne. Pedig nem az. Nekem nem az. És tudom, hogy valójában neked sem. Mégis, mintha muszáj lenne, mintha kötelező lenne undorodni. Magunktól és egymástól, és attól, amit ketten teszünk. A tested nekem nem az undor szinonimája, hanem a csodálaté, a vágyakozásé. Én másnak látom a tested.

Nem értem, hogy lehet a nő mindig olyan illatos. Mindegy a kence, a krémek, az ilyen-olyan-amolyan tusfürdő, még futás után is illatos tudsz lenni. Nem értem én ezt. Értetlenül néztelek, és nem értettem, hogy mi a bajod neked a testeddel. Mi a bajod vele? Nekem nincs bajom vele, sőt. Csodálom.

Eltűnődöm, hogy hogyan tudott Isten ilyen csodálatosat alkotni. A női test, mint remekmű. Maga az esztétika. Csodálom. Én nem szeretem a múzeumokat, nem vagyok egy nagy műkedvelő, de ez a művészet nekem is bejön. Amikor még a szakavatatlan szem is felismeri, hogy valami eredetivel, különlegessel, igazival áll szemben. De valahogyan féltelek nézni. Játszani veled. Kipróbálni, mire hogyan reagálsz. Lassan, nagyon lassan, a “megáll az idő”-ig lelassítani az egymáshoz való közeledést. Nem lehetett, csak egymásnak esve. Mert annyi félelem volt bennünk, és olyan erős, mély és elviselhetetlen szexuális vágy a kielégülésre. Mértéktelenül habzsolni, majd túlenni magunkat. Ez az első alapélmény. Az igazi, meghatározó és kitörölhetetlen. A már kiüresedetté váló érintkezések sora. Mechanikusság.

Mit sem tudtunk arról, hogy mi az igazi szeretkezés. Pornón szocializálódott nemzedék vagyunk. Olyan szülők gyerekei, akik szégyelltek a szexről beszélni, és onnan szereztünk ismereteket, ahonnan tudunk. A pornóban meg csak reszelnek. És mindenki nagyon élvezi. Hát biztosan ez a szex. Hogy a nő nagyon hangos. Nem normális módon hangos. A pasi meg olyan, mint egy gép, aki mindig tettre kész. A nő mindig kívánja, mintha csak mindig azon járna az esze. És az egész gépies, lélektelen és kerettörténet-nélküli. Személytelen. Ez a jó szó. Még az arcok sem számítanak. Jellemzően a pasinak nem is látszik legtöbbször az arca. Mintha az nem is lenne fontos. Az egész iszonyatosan rázummol a pornó által lényegnek bemutatott történetre. De nem látjuk a tágabb képet. Nem mondta el anyánk és apánk, hogy volt velük. Sosem beszéltek egymással sem erről. Még önmagukkal sem. Leélték az életüket szexmentesen, vagy olyan szexszel, amit egyikük sem élvezett, de nem tudták ezt elmondani egymásnak. Mi meg keressük azt, hogyan működik. És azt hiszem, jó helyen keresünk, nagyon jó helyen.

Szüleink elítélő tekintetétől övezve keresünk. Keressük, hogy hogyan is van ez igaziból. Már rájöttünk, hogy az egész többről szól, mint fizikai kontaktusról. Hogy számít a kerettörténet, és a kerettörténetet a személyed és a személyem adja. Az érzéseink és a gondolataink, és végül megszületik a szexmentes pornó – és a pornófelhasználó elkattint, mert lankasztó a lelkizés. Pedig a beszélgetés a szeretkezés kerettörténete. Egy nagyon-nagyon-nagyon távolról elinduló előjáték. Már nem ugrunk egymásnak. Nem fektetjük le egymást. Nem kaparintjuk meg egymás testét lelketlenül. Mert talán már a saját testünket is becsülni kezdtük, mert a lelkünk testeként tekintünk rá. És mert elkezdtük megérteni magunkat, elkezdtünk figyelni a testünkre is. Hogy mire vágyik, mi hiányzik neki. Már többről szól a szex, mint testek egymáshoz érintkezéséről az orgazmus elérésének céljából. Már kötődéssé vált. A kapcsolatunk szerves részévé, amiben a kapcsolatunk alkotja az előjátékot.

Érintések sokasága előzi meg azt a közelséget, ami elvezet a lelkünkig. Így tanuljuk meg megélni a szexualitásunk. Lassan, pianóban, a fokozatosság elve alapján. Mintha már kielégültünk volna, azzal a nyugalommal közeledni második alkalommal. Ilyen az élet második fele is. Nem vágyaktól űzött és nem kielégületlen s ennél fogva zaklatott és kapkodó, hanem nyugodt, békés és belefeledkező, türelmes. Apró lépések egymás felé. Tánc, amiben közeledünk, összefonódunk és távolodunk. Megtanuljuk az életet, mint szeretkezést. És így minden új értelmet nyer. Minden jelentést hordoz. Új tartalommal telik meg. Így válunk egymás számára jelentéssé. Így töltődik meg tartalommal a szeretlek.

Óvszer

„Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.” Zsoltárok 27,5 Énvédő mechanizmusok. Ezt is mondhatnám, mert ha védtelen vagyok, meg kell védenem valahogyan magam. De kibogozhatatlan, hogy magamat védem, vagy arra vágyom, hogy megvédj. Tőled védem magamat; arra vágyom, megvédj magadtól; védd meg magad tőlem; vagy te véded tőlem magadat? Mi ellen védekezünk? Mi történhet, ami jobb, ha nem történik meg? Mi a félelmünk gyökere? Védőburokba öltözöm, és érinthetetlenné válok. Intimitás-gátló módszerek, hogy ne szülessen meg ami köztünk van. Hogy ne hozzunk gyümölcsöt. Védjük magunkat attól, hogy elválaszthatatlanul eggyé váljunk. Mert akkor elveszünk. Elvész az én, aki önmagam voltam, pedig egész életemben ezt építettem, ezt védtem, ezt őriztem, ezt burkoltam be. Óvtam mindenféle óvszerrel magamat attól, hogy teherbe essek. Hogy megterhelj, s hogy megterheljelek. Mitől félünk, meg tudod fogalmazni? Mi érhet, ha nem óvom magam semmilyen szerrel? Ha engedem, hogy megtörténjen? Mi érhet, amit nem akarok? Mi ez az elemi, zsigeri, ösztönös, alapvető félelem az egyesüléstől?

Meg fogsz csalni, el fogsz hagyni, be fogsz csapni. És ráadásul még a végén biztosan meg is fogsz halni. Azt nem bírnám ki, pedig elkerülhetetlenül bekövetkezik majd. Már tudom, már nem menekülhetek sorsom elől, nem menekülhetsz sorsod elől. Végül meghalunk. És ülök majd a koporsódnál, mint nagyapám nagyanyám koporsója mellett, és gyerekmódjára fogok sírni, és drágaságomnak és egyetlenegyemnek nevezlek majd. És sírok majd és meg akarok halni veled, mert ha már nem védtem magam, eggyé lettem, veled élek és veled halok meg. Az életünk elválaszthatatlanul eggyé lesz. És majd sírok egy évig, már nem akarok élni, enni, járni, nevetni, csak meghalni, hogy végre újra egyesüljünk az örökkévaló szeretkezésben. És meghalok végül utánad. Utánad megyek, mert nélküled az életem már nem találom, mert elválaszthatatlanul részemmé lettél. Minden hozzád köt, belőled fakad. Már nem tudok a tükörbe nézni, hogy ne lássam az arcomon a kezed nyomát. Már illatodat érzem az utcán, és utánad-fordulok, de te nem vagy ott. Vonásaid másokban nekem egyetlen arcot festenek meg. Az ezerféle nő ezerféle teste közül az ragad meg, ami rád emlékeztet. Pusztán a nő rád emlékeztet. És az, hogy férfi vagyok. Létem az emléked. Arcodra formáltál, tükörképeddé tettél. Beléd-forrtam. Mint egy összeforrt seb, amiben mindketten ott vagyunk. Belém-épültél, és akár ha meghalok, belőled fakadok.

Hát ezért védekezünk. A kikerülhetetlenül bekövetkező fájdalom miatt. Mert azt gondoljuk, ha egyedül maradunk, könnyebb. Könnyebb egyedül élni és egyedül halni meg? Könnyebb egyedül szenvedni és egyedül járni az utat, amin jobb a kettőnek, mint egynek? Jobb nem érezni, bezárkózni, védekezni? Van, amitől nem védhetlek meg, mert nem belőlem fakad. Van, amitől magamat sem védhetem meg, mert nem belőlem fakad. Van, ami kikerülhetetlenül elér, akár védekezünk, akár nem. És ez a halál. És tényleg meg fogunk halni. De előtte élhetünk. Érett haláltudat – mondja Jung, és milyen igaza van. Hogy itt kezdődik az élet. A szerelem, a kapcsolat, a kötődés. Annak a tudatában, hogy ez egyszer mindenképpen megszakad majd. És vele a szívünk is. De már nem csak mi leszünk, már gyerekeink és unokáink lesznek, és kicsi szíveik értünk dobognak majd. A te és az én szívem dobog majd bennük. És megszakadás helyett élni fogunk újra. Begyógyul a seb, részemmé válsz s részeddé válok. Ilyen a halál és ilyen a szakítás is. Nem olyan ez az egész, mint az összesúgnak a hátunk mögött. Tudod, nem érdekel. Nem érdekel, mit mondanak. Mert meghalni is egyedül halok, miért számítana, hogy ki mit gondol a halálomról? Miért hinném, hogy számít, ki mit gondol az életemről? Senki nem hal meg helyettem, és ha mégis, végül nekem is meg kell halnom. Élni sem él helyettem más, csak én. És én vállalom a védekezés-mentességet, hogy teherbe ejthetsz, s teherbe eshetek. Hogy megterhelhetlek, s megterhelhetsz. Önmagam terhed lehetek, s te terhem lehetsz. Leszek neked befogadás, megnyílás és kitárulkozás. És nem haragszom, ha nem jössz be az ajtón, amit nyitva hagytam neked. Nem haragszom, ha nem szeretsz. Mert megértettelek. Megértettem, hogy szeretni kockázatos. Teherbe eshetünk, és végül egész életünkre összeköt bennünket, hogy megszülettünk. Eggyé fonódik az életünk. Nem haragszom. Mert ha haragudnék rád, magamra haragudnék, mert te annyira részemmé lettél, hogy önmegvetés, önmegtagadás és önvád nélkül nem tudnék rád haragudni.  Befogadtalak és megszültelek. Majd egyedül felnevellek. Ezt kaptam tőled. Egy nőt magamban, aki megtanított mindarra, amire ketten sohasem jöttünk volna rá együtt talán. Menni fog, Nyuszi, együtt meg tudjuk csinálni – mondod, és én visszhangzom ezt a mondatot magamban végtelenítetten. Együtt. Hát így vagyok nélküled is veled. Ha nem hallgatsz is meg. Ha eltolsz és nem érdekellek. Bennem mégis együtt vagyunk, és ez az együtt már egyre kevésbé áll kapcsolatban veled, és egyre inkább kapcsolódik hozzám, aki egészen más lettem, mint míg veled voltam. Már belsővé lett a szerelem. Már az a nő, aki belőled nőtt ki bennem, egészen más lett. Rá sem ismernél. Mint anya a lányára, aki kész nő lett. Ez történt veled bennem. Megfontolt, bölcs, de vonzó, iszonyúan vonzó és magával ragadó. Elveszek benned. Valahogyan, valamilyen módon belém estél, és én kihordtalak. Megszültelek. Felnövünk együtt. Ez a szerelem.

Óvszer-szerelem. Hiába védekeztünk, valami hiba csúszott a dologba, mert közben belém szivárogtál, és megtermékenyítettél. Hogy ezeket a sorokat leírom, magam is eltűnődöm, hogy mintha olykor jobban tudnék női fejjel gondolkodni, mint a nők. Érezni, átélni. Nem voltam ilyen, te tettél ilyenné. Veled, melletted váltam ilyenné. És bontakoztam, nevelkedtem, formálódtam, és amikor elmentél, akkor váltam általad azzá, aki korábban nem voltam. Úgy lettem férfivá, hogy elveszítettelek, és így magamban kellett megtaláljalak. És mondtam is neked, rád hasonlít az a nő, akit magamban találtam. Mert te tudtad hitelesen megjelenítetni nekem a nőt. De talán így: a Nőt. A nőt, aki végül el is taszít, hogy felnőjek és leváljak. Így neveljük fel egymást. Így tettem szert mély bölcsességre. Hogy engedtem, hogy a lelkemben mindenhez hozzáférj, mindent bejárj, megkérdezd, ez mi, ez mi, ez mi. És ez miért ilyen, és ez miért. Hogy megmondd, mi nem jó. Nagy barna szemeidbe olvadtam bele. Ezt tetted velem. Az a nő, aki kötődni próbál hozzám, már végérvényesen hozzád is kötődni fog. Közötök lesz egymáshoz. Hogyan lehet ezt elviselni? Nem tudom. Én megértettem a menyek és az anyósok közötti feszültség forrását. De egy nő kitartó. Addig éli belém magát, míg végül már jobban belőle vagyok, mint a saját anyámból. Ezt tetted velem. És én hiába védekeztem, mert akartalak, megnyíltam neked. És megtörtént, amitől féltem: hogy elhagysz, becsapsz, és meghalsz. Mert meghaltál. Sírtam a koporsód mellett, ami a lelkemben volt. És drágaságomnak neveztelek, egyetlenegyemnek. És azt mondtam, veled halok meg. És eltelt egy év, és lassan meghalok. Meghal a férfi, aki szűz és érintetlen volt egy nő által. Aki ártatlan volt, és nem érintette lelkét női kéz. Akiben még soha nem járt más. Már nem vagyok tiszta. De tisztábbnak érzem magam, mint amilyen valaha is voltam. Mert megtisztítottál. Féltem tőled, és te megszelídítettél. És mielőtt már a kezedből ettem volna, feladtad és elmentél dühösen. Hát ez a történet vége. A mese boldogan élnek, míg meg nem halnak nélkül. Vagy igen, de mással. De mégis együtt. Elválaszthatatlan, mint a sziámi ikrek. Furcsa ez. Hogy közelebb érezlek magamhoz, mint bármikor korábban. Pedig elengedtelek. Mintha a lelkem nyitva maradt volna előtted és bezárhatatlanná vált volna. Ha akarnám, sem tudnám, csak erőszakkal, de akkor magamat kellene kizárnom magamból. Otthon maradtál bennem.

A fenébe az óvszerrel, így nem érezlek. Levetem, hogy ne legyen közöttünk semmi. Hogy megszűnjön, ami elválasztott. Hogy eggyé váljunk. Már nem védekezem — így teljesül be a védekezés-mentes szerelem.