Tagadólagosan

Önmegváltás – annak a bebizonyítása, hogy nincs is szükségem megváltásra. Gúnyos vagy kételkedő és cinikus kérdés: visszamehet valaki az anyja méhébe, ha már vén? Az állapot fenntartásába vetett mély és önsorsrontó meggyőződés. Hogy az ember meg tudja oldani egyedül a problémáit. Mint a futóhomok, és addig tapos benne, míg el nem nyeli egészen. Nem az a baj, hogy nyakig ülünk a trágyában, hanem az, hogy hullámzik. Hát valahogy így van az önmegváltással is. Fenntartani egy illúziót arról, hogy mindent a kezünkben tartunk. Minden rendben, csak egy kicsit megbillent az életem. És közben nem látom, mert nincs rálátásom, hiszen az egész létem egy külső perspektíva nélküli, önmagába zárt létezés, szóval nem látom, hogy ez a megbillenés egész életemben tartott és egyre jobban billenek önmagam irányába. Saját-kezűleg végzett önmegsemmisítés az önmegváltás. Nincs szükség egy Istenre, aki ezt megtenné, mert világomban az isten is én magam vagyok. Hiszen nincs más, csak én. Csak magamra számíthatok. De hogy ki vagyok én, azt egy másik viszonylatában lennék képes megismerni. Úgy fogunk ismerni, ahogyan az Isten is megismert minket. Tagadás. A tagadása annak, hogy az ember bűnös, és hogy ez a bűnösség azt jelenti, hogy képtelen vagyok meglátni, megérteni, felfogni, hogy mi a bűn, mert a bűn a burok, az anyaméh, ami mindig is körbevett, a bűn egy szimbiotikus kapcsolat önmagammal. A tagadás logikus, mint a halál. Minden jól bejósolható benne, és minden egymásból következik. Hiszen a tagadás egy ismétlés. Eredendő bűn. Hagyomány. Kell egy Isten, aki levezeti a szülést, megmos, felsírok, megpasolja a fenekem és a szemembe néz, letörli a könnyeimet, és a szemeiben elkezdem megérteni, hogy vagyok. És lassan azt is, hogy én és ő nem egy vagyunk. Wittgenstein egy írásában arról beszél, hogy ha álmodunk, akármennyire valóságos az, amit az álmunkban átélünk, az még mindig álom. A valóság illúziója. Ölelés, ami a valóságban nem az enyém, mert aki ölel az álmomban, az az ébrenlétemnek már nem a része. Az álmaimban létező önképem a képzelt bűntelenség. Az ember önmaga istene, és Isten az embert az önistenítés fogságából szabadítja meg. A légszomjtól, hogy a magányba zárt és egyre fogyatkozó semmi vagyok. Amikor helyére kerül az áldozat, és a viszonyrendszerek letisztázódnak, hogy ki szenvedett kiért, és ki kinek a keresztjét viszi, és kinek a keresztje hoz üdvösséget kinek. Én vagyok a te megváltód, vagy te az enyém. A narcisztikus magányban nincs szükség megváltásra, mert ott elgondolhatatlan egy mások, aki tőlem különállóként van. A nárcizmus az anyaméh, amiből még nem születtél meg, csak fizikai értelemben. Valóban vissza kell menni anyám méhéig az újjászületéshez, hogy aztán lelki, spirituális értelemben az Isten a világra segítsen egy másik gyereket, aki látni fogja a fától az erdőt, és képes lesz magán kívül másokat is érzékelni, mint önálló létezőket, nem úgy, mint önmaga kiterjesztéseit. De ez idő. Ez folyamat.

Az önmegváltás lehet vallásos és nem vallásos. A máz, az edény külseje más, a tartalom ugyanaz. Csak a megfogalmazás más, az üzenet azonos. Légy jó, és így megváltod önmagad. A törvény betartása. A törvény, aminek az értelmezését önmagam számára úgy szabom, hogy az betartható legyen. Csűröm-csavarom, csűrcsavar levelei. És addig teszem ezt, míg bele nem magyarázom magam az elfogadhatóságba. Íme, megváltódtam önmagam által. Az önmegváltás önmagába-zártság. A totális magány. Az egyedüllét netovábbja. Szeparációs szorongás. A betartott törvény illúziója. Önigazultság. Önmagam saját törvényértelmezésem általi igaznak-nyilvánítása. Önmegigazítás. Amikor önmagam tükre vagyok. Részrehajlóan. Mindezt megtartottam ifjú koromtól kezdve. Folt és ránc nélküli kiteljesedésre törekvés. Töretlenség. A fejlődésbe vetett bigott hit. Megingathatatlanság.

Az önmegváltás a tagadásra épül. A valódi bűnösség tagadására. Mert a valódi bűnösségből az ember nem szabadíthatja ki saját magát. Mert tudatában sincs, hogy van valahol, és ahol van, az a hely veszélyes, és szabadításra van szüksége. Egy kígyókkal teli helyen feltekinteni a póznán függő részkígyóra. Lehetőség. Az arrogancia jó ellenszer az életre. A tagadás feloldódása a bűneim felismerése, önmagamra eszmélés. Még a sliccem is lent van, hogy nézek ki. Egy önmagamra rálátás. A burok szétreped, és én védtelenül ott állok, szimbólumaim hamis voltának felismerésében, és elkezd világossá válni, hogy a bűnbánat és a bűntudat különböző dolgok. Hogy a bűntudat fenntartja a bűnösséget. A bűntudat az eredendő bűnösség belső törvényszerűségei szerint ítél, és ezért hamis bíró. Maga felé hajlik a keze, magát menti fel, vagy magát bántalmazza. A bűntudat nem vezet el az alagút végéig. Saját farkába harapó kígyó. Végtelenítése egyazon jelenetnek, amiben megszületik ugyanaz az ítélet sokadik esetben is. A bűnbánat feltárja a bűnösséget. Ablakot nyitni egy sötét szobában. Platón példázatbeli embere kilép a barlangból és megvilágosodik. A vakon született látja az embereket, mint fákat járni. Rácsodálkozás arra, hogy nem csak én vagyok. Hogy én is csupán egy vagyok a sok másik között. Mint egy gennyes seb kitisztítása a rejtegetése helyett.

Önistenítés. Generalizált szorongás. Hamis tökéletesség-tudat, bűntudat, félelem-burokba csomagolva. Nehogy kiderüljön, hogy nem vagyok isten, csak egy törékeny és Isten szabadítására szoruló ember. Megfosztva attól, hogy valaki mást imádhasson, és megszabaduljon a mindenhatóság nyomasztó terhétől, amit képtelen rendes istenként megvalósítani, de azért próbálkozik. Maximalizmus. Vagy magától várja el, és magát ítéli halálra mindenért, ami nem maximálisan jó, vagy másokat, és önmagáról tudomása sincsen, így maximalizmusáról sem. Hogy a maximum mit is jelent tulajdonképpen? Mi a viszonyítási pont? Ki a mérce a jónak és rossznak nyilvánítás folyamatában?

A megváltás Jézus helyettes áldozatához kötődik. Felébredés a nárcizmus anyaméh-szerű valóságából, és felismerni a különbséget a kereszten függő emberfia és a kereszt alatt álló ember között. Hogy én nem vagyok ő. Ő nem én. Mi két személy vagyunk. Hogy nekem rád van szükségem, hogy végre megérkezzek igazi önmagamba. Ráeszmélés arra, aki vagyok, és aki lehetek benned. Hogy a kereszten függő emberfia a kereszt alatt álló ember helyett függ a kereszten. Ő ott az én helyettesem. Nem én vagyok az áldozat. Nem én vagyok a kereszten. Nem engem ítélnek el. Hogy kibújhatok a biztonságosnak hitt anyaméhből. Isten gyermekévé lehetek. Gyermekké tettél kereszted alatt. A Jézushoz vezető út a bűneink felismerése, ráeszmélés saját magamra, eszmélet, megvallás, megbánás, az elfogadottság átélése. A kereszten függő emberfia szemében meglátni, hogy jó hogy vagyok. Jó látni, három nap múlva újra találkozunk. És addigra már sem te, sem én nem leszünk ugyanazok. Feltámadunk. Még ma velem leszel a paradicsomban. Mert elközelített a mennyeknek országa. Itt van. Történik. Kiteljesedik. Megvalósul. Valósággá lesz. Én vagyok a valóság. És Isten elfogadja a bocsánatkérésünket Jézusért, mert ő kegyelmes. A kegyelem, ami felszabadít önmagam valamivé-tevésének rabságából. És szabaddá tesz arra, hogy bűnösségem tudatában átélhessen: elfogadva vagyok.