Viszonyrendszer

Olyanok lesztek, mint Isten. Ezzel az igen kecsegtető állítással csalja az első asszonyt tőrbe a kígyó. De mindjárt saját megfogalmazásomat is megkérdőjelezem, mert ez azt feltételezi, hogy az istenné-válás, a magasabb státuszra történő törekvés, az irigység, vagy a felsőbb tekintély megdöntésére irányuló vágy nem lett volna meg az emberben. Amikor azt mondom, a kígyó csalta tőrbe az első asszonyt, akkor mindjárt fel is mentem őt a felelősség alól, mert azt állítom, hogy ha nincs a kígyó, nincs az elbukás sem. Hogy mindenért a kígyót terheli a felelősség. Klasszikus önfelmentős és megmentős játszma ez. A logikája nem túl bonyolult, lévén, hogy játszmáról van szó, viszont cserébe kérlelhetetlenül következetesen logikus. A játszma lényege, hogy nem azon van a hangsúly, hogy én mit tettem, hanem azon, hogy a tettem reakció volt arra, amit valaki más tett. Így kerül saját tettem helyébe a másik tette. A folyamatban, amiben az asszony a kígyót hibáztatja, majd Ádám pedig az asszonyt, szépen ki is kerekedik az önfelmentés érdekében elindított legősibb játszma. A játszma több-szereplős, mint általában a játszmák. A játszmában Isten kerül az elkövető szerepébe, és az első ember és a felesége mindketten az áldozat szerepére pályáznak, miközben a kígyó röhög a markába. Már ha valóban voltak kezei még akkoriban. A játszma a felelősségvállalás kérdését veti fel. Ki viseli a felelősséget. Isten, azzal, hogy az emberre bízza az Éden Kertet, és annak minden fáját a rendelkezésére bocsátja, kivéve a jó és rossz tudásának a fáját, felelősséggel ruházza fel az embert. Mert a választás szabadsága felelősségvállalás. A kert minden fájáról ehetsz, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját, mert ha eszel róla, meg kell halnod. A következmény tanít meg a felelősségvállalás és így a szabadság súlyára. A felelősségvállalás a szabadság ára. A szabadság nem a tiltott gyümölcs elfogyasztásával lett az emberé, hanem eleve az övé volt a választás lehetősége folytán. A kert minden fája és a harmónia, mint haszon, vagy a jó és rossz tudásának a fája és a kiűzetés és a halál, mint következmény. Ez nekem jó ajánlatnak tűnik. Isten felruházza az embert a választás szabadságával. A szabadság viszont mindig felelősség. A tetteink árát nekünk kell megfizetnünk. A felelősségvállalás elkerülésére irányuló játszma arra megy ki, hogy az embernek ne kelljen szembesülnie a tettei következményeivel. Lehetséges, hogy minden játszma erre megy ki. Erről Erick Berne talán többet tudna mondani. Megkapni valamit a vele együtt járó felelősség súlya nélkül. Megtenni valamit a tett által kiváltott következmény elfogadása nélkül. Nem halljuk, mit mondott a kígyó, mert a kígyót nem beszélteti a történet, de talán nem kell nagy logikai érzék hozzá, hogy a kígyó meg azt mondhatta, hogy annak, hogy ő erre kényszerült, Isten az oka. Így épül fel az Ádámtól Istenig jutó játszma. Az asszony, akit mellém adtál. A kígyó, akit te alkottál. Te, akinek a létem köszönhetem. A felelősség az Istené? Valóban az erkölcsi törvény az oka a bennünk keletkező bűntudatnak? Nem lehetséges, hogy a bűntudatunk az tetteinkért történő felelősségvállalás alóli kibújás következtében jön létre? Ha nem lenne erkölcs, nem lenne bűntudata az embernek – mondja Freud. (Persze, ez egy nagyon leegyszerűsítő és sarkított értelmezés). Valóban az Istent terheli a felelősség, hiszen minden vele kezdődött? Megdönthetetlennek tűnik az érvelés, mert valóban Istenek köszönheti a létét minden szereplő. A helyzet viszont az, hogy szükség van játékszabályra, és ezt a játékszabályt annak áll jogában megalkotni, aki megalkotta a szereplőket, és ezzel a játékban betöltött szerepüket is. A történetben senki nincs a helyén. De Isten a helyén van. És ebből fakad a szereplők problémája. Az első emberpár és a kígyó játszmája a játékszabályok újraírására tett próbálkozás. Nem tartjuk méltányosnak, hogy van valami, ami tilos. És különösen kegyetlennek tartjuk, aránytalannak és igazságtalannak, hogy egy ilyen apró hibáért ilyen szigorú következményeket szabsz ki. Büntetés, amit Isten kiszab? Szerintem nem büntetés. A büntetés utólagos, a következmény megelőlegezett. Mint ahogyan a bizalom is. Megelőlegezem neked a bizalmam, hogy nem kerül sor arra, hogy érvényre juttassam a következményeket, mert elhiszem, hogy helyesen cselekszel. Ha eszel róla, meghalsz. Ha odanyúlsz a tűzhelyhez, megég a kezed. A bekövetkező baleset, hogy megég a keze a gyereknek, nem a szülő által végrehajtott büntetés, hanem a figyelmeztetés ellenére tett cselekvés következménye. Lehet hibáztatni a szülőt. Hogy miért engedte, hogy a gyerek a figyelmeztetés ellenére mégis megégethesse a kezét, sőt, még azt is lehet mondani a szülőnek, hogy ha nem születtem volna meg, most nem fájna a kezem, és ez meg sem történik. Gyakran pont ebben az érvelésben és így a felelősségvállalás elhárítására tett próbálkozásban telik el sok ember élete. Az életünk. Az igazság viszont az, hogy a gyermek birtokában volt minden információnak. Lehetséges, hogy még soha nem égette meg magát, így nem tudta, mit is jelent az, hogy meg fogod égetni magad – ezért megtette, mert arra gondolt, hogy a szülők valami jótól akarják megfosztani, nem valami rossztól megóvni. Fontos tapasztalatok a felnőtté válás folyamatában. Így vagyunk azóta is. Ha esztek róla, meghaltok. Aztán újra és újra meghalunk. Isten bekötözi az égett sebeinket és felöltöztet, elfedi szégyenünket. Ahol a felelősséget nem vállaljuk, ott mindig megjelenik a szégyen. Azt szégyelljük, amiről azt hisszük, mivel elrejtettük, ezért nincs is. De a szégyen nem az, hogy mások látnak valamit, hanem az, hogy én érzek valamit. Én szégyellem magam. A szégyenem az enyém. A szégyenem oka nem a másikban van. A tettekért, a döntésekért és az érzésekért történő felelősségvállalás a felnőtté válás útja. Hankiss Elemér az Ezerarcú én című könyvében azt állíja, hogy a bűneset az ember felnőtté válásának a története. Mások azt mondják, hogy a felvilágosodás hozta el a középkori gyermek-szerepben élő ember számára a felnőtté válást. Velük ellentétben számomra inkább úgy tűnik, hogy ezek a kamaszkorra jellemző viselkedésformák, semmint a felnőttekre. Viselni a felelősséget, szégyen helyett színt vallani. Vállalni a következményeket. Ha nem kielégítő a rendelkezésemre álló információ, további információt kérni. Az emberiség és benne az egyén életének története maga a felnőtté válás. A folyamat valahol kezdetét veszi, és szerintem ez a kezdet akkor jön el, amikor Ádám Isten kérdésére azt mondja: bűnösök közt első vagyok én. Mert ez a mondat a saját tetteimért történő felelősségvállalás. A saját szememben megtalált gerenda. A saját életemben felfedezett felelőtlenség. Mások felelőtlensége nem ment meg a saját felelőtlenségem következményeitől. Ez azt is jelenti, hogy viszont nem vagyok felelős mások tetteiért. A magaméiért viszont igen. Önmagam számára is talány vagyok, magam számára is kihívás megérteni, mi a felelősségem, miért gondolom, hogy képes vagyok a másik helyzetébe képzelni magam? Mert ezt teszem, amikor azt mondom, hogy az asszony, akit mellém adtál, ő adott és ezért ettem. De amit tettem, az enyém. Az asszony is tett valamit, az meg az övé. És a kígyó is tett valamit, az meg az övé. És Isten is tesz valamit, az viszont valóban az övé. Isten útja a felelősségvállalás útja. Példamutató. Az ember, amikor felelősséget vállal a tetteiért, amikor kezdetét veszi a felelősségvállalás korszaka, maga is következményeket szab. Határokat húz mások tetteinek, így segítve a másikat a tetteiért történő felelősségvállalásban. Ádám szabadon dönthetett volna másként, mint az asszony, akit Isten mellé adott. Az asszony is szabadon dönthetett volna másként, mint amit a kígyó lehetőségként elé tárt. De hogy így döntöttek, döntésük oka bennük van. Olyanok lesztek, mint Isten. Az öntörvényűség csábítása. Már senki nem fog nektek határt szabni. Az igazság viszont az, hogy a határok és a boldogság szorosan összekapcsolódnak. A határokkal nem rendelkező kapcsolatokban az ember sérül, mert a felelősséghárítás, a hibáztatás, a vádaskodás mindig sérüléseket okoz. Az ember megég ezekben a kapcsolatokban. Amikor arra vágyom, hogy ne legyenek határok, saját síromat ásom. Saját szenvedésemet idézem elő és saját boldogtalanságomat építem. A felelősség a boldogság útja. Isten nem pusztán tudja, mi a jó és mi a rossz, hanem képes ezzel a tudással úgy élni, hogy az mindazok javát szolgálja, akikkel kapcsolatban van. A kiűzetés is az ember javát szolgálta. Hogy nehogy egyen az élet fájáról is, és így örökké éljen.  Hogy ne állandósuljon az állapot, amit az ember a felelőtlenségével idézett elő. Akkor meghaltok. De a meghalás és a gyász megújulás is egyben. A gyászban az ember elsirathatja, ami elveszett, majd új emberként, hamvaiból újjászülető főnixként indulhat neki újra az életnek. Már megértve, hogy a felelősségvállalás a boldogság útja.

Identitáskrízis

Igazad van-e, hogy haragszol? Igazam van, haragszom mindhalálig. A bebetonozott boldogtalanság receptje. Pedig a harag létének az elismerése már fejlődést feltételez. A haragomról tudomást venni azt jelenti, hogy valamennyire tudatában vagyok annak, hogy érzek valamit. Viszont a haragban benne maradni azt jelenti, hogy nem vállalok felelősséget a haragomért. Igazam van, hogy haragszom, mert a haragom okát rajtam kívülinek látom, ezért a haragomat is. Kívül van a haragom. Ha nem lenne az, ami miatt haragszom, nem is haragudnék. Így a haragom elmúlását is egy külső okra vezetem vissza. Ha megváltoznál, már nem haragudnék. A helyzet viszont az, hogy akkor valaki mást keresnék okként a haragomra. Ha nem találok okot benned arra, hogy haragudjak, találok másban okot. A harag okot keres magának. És míg a haragom okát kívül keresem, benne ragadok. És a rajtam kívüli okra visszavezetett harag mérgező harag. Egy állapot és nem egy lépcsőfok, ami egy következő fejlődési szakaszba vezet. Igazam van, haragszom mindhalálig. Ez azt jelenti, hogy haragudni akarok. Úgy döntöttem, hogy haragszom, és nem akarom, hogy összedőljön a haragból felépített identitásom. Úgy döntöttem, hogy mindhalálig haragszom. A legjobb ok egy életvitelszerű haraghoz egy megváltoztathatatlan esemény, a múlt vagy egy jóvátehetetlen sérelem. Ha a haragomat összetartozónak érzem azzal, amiért haragszom, a haragomat egyben elmúlhatatlannak is érzem. Mert valóban igazam van, az ember haragja általában jogos. Jogosan haragszom, ha megbántottak. Jogosan haragszom, ha elvettek tőlem valamit, vagy oda sem adták. A haragom jogos, ha bántottak vagy megaláztak, kihasználtak vagy becsaptak. A haragom kiváltó-oka valóban kívül van. De a haragom elmúlhatatlan lesz, ha a haragom oka jóvátehetetlen. És minden valódi harag oka valóban jóvátehetetlen. Isten haragja is jogos harag. Isten az ember bűnéért haragszik. De Isten egyszerre szeret is. A haragja nem a szeretet hiányára vezethető vissza, hanem a szeretetéből vezethető le. Isten a haragját feloldani törekedett, és az ember képtelen volt jóvátenni azt, amit elkövetett, ezért Isten saját magában oldotta fel a haragot. A haragom feloldása áldozatot kíván tőlem. Isten saját fiát áldozta fel azért, hogy helyreállítsa az emberrel a kapcsolatot. A kapcsolat így Isten részéről helyreállt, hiszen Isten már nem haragszik, nyitva áll az ajtaja az ember előtt. A tékozló fiú apja – ha a történetet nem-teológiai értelemben nézzük, hanem mint egy családregényt – biztosan nagyon haragudott az elején. De a haragjának az okát aztán egyre inkább magában kereste, egyre inkább azt kereste, hogy ő miért felelős, és egyre kevésbé hibáztatta fiát, aki kétségkívül nagy fájdalmat okozott neki azzal, hogy a vagyon felével lelépett. A haragom oka bennem van. Harry Potter áll a tükör előtt és a tükörben magát látja és a szüleit, akik szeretik, és a vállára teszik a kezüket. Egy olyan képet lát Harry, ami csak a vágyaiban lehetséges. Harry mélységes vágya arra, hogy a szülei a jelenben a szülei lehessenek, akadállyá lesz abban, hogy Harry elfogadja a tényt, hogy a szülei már soha nem lesznek a szülei, mert meghaltak. Dumbledore azt mondja Harrynek, amikor Harry már napok óta a tükör előtt ül, hogy rossz úton jár az, ami álmokból épít várat és közben elfelejt élni. A haragom forrása a vágy-álom, mert szeretném megkapni, amit nem kaptam meg. De visszamehet-e valaki anyja méhébe és megszülethetik újra? Nem. Ami a haragomat okozza, bennem oldható fel, mert a vágyam is az enyém, hogy megkapjam, amit nem kaptam meg. A haragom az enyém. A haragom jogos, de az én döntésem, hogy ebben a mérgező haragban töltöm-e az életem, vagy elengedem a haragomat. Egyszer kiengedem, kimondom, kibeszélem, majd elengedem. Igazam van, haragszom mindhalálig. Valóban igazam van? Furcsa paradoxon, de az ember azzá válik, ami miatt haragszik. A haragja formálja azzá az évek alatt, amiért haragudott. A külső ok így válik a részemmé. Így leszek az, akire haragszom. Így leszek én magam a haragom oka. Haragudni akarok magamra mindhalálig? Esztelen akarás. Nem akarhatom ezt, pedig mégis ezt nyilvánítom ki, amikor azt mondom, hogy mert igazam van, ezért a halálig haragszom. Inkább igazam legyen, mint hogy igaz legyek? Az igaz ember hitből él. A törvény alatt élő ember pedig a haragjából. Az igaz ember szabad, a törvény alatt lévő pedig a törvény rabszolgája. Ítélkezésével önmagát ítéli el. Amit elítélek az emberekben, az bennem van, így magamat ítélem el. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Mert ha nem ezt teszed, akkor magaddal is azt teszed, amit a felebarátoddal. Ősi misztérium el. Ezt a mondatot egy professzorom így fordította el: szeresd felebarátodat, mert ő olyan, mint te. Ő és te elválaszthatatlanul összekapcsolódtok, és amit benne gyűlölsz, magadban gyűlölöd, amire benne haragszol, arra magadban haragszol, amit tőle követelsz, magadtól várod, és ami benne zavar, magadban megváltoztatható. Minél inkább zavarnak az emberek, annál kevésbé vagyok elégedett magammal, és mindjobban elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, annál jobban elfogadom magam annak, aki vagyok. Mert ő olyan, mint én. Kapaszkodom az igazamba, de igaz csak úgy leszek igazán, hogy elengedem az igazamat. Mert így átadom Istennek az igazságtétel jogát. Mert az jogosan őt illeti. De Isten nem veszi el tőlünk erőszakkal ezt a jogot, amit bitorlunk. Rávezet, hogy jogtalanul ülünk az ítélőszékben, ahol az emberiséget és önmagunkat is halálra ítéljük haragunkban. Amikor visszaadjuk Istennek az ítélkezés jogát, akkor válunk szabaddá a haragunktól, mert Isten másként ítél felettünk és az emberiség felett is. Isten megkegyelmez. Nekem is, aki az imént még azt mondtam, igazam van, haragszom mindhalálig. És valóban, a haragom mindhalálig tart. Mert a haragommal meghal az ember, akinek igaza kell legyen. A haragommal meghal az ember, akinek a haragja formálta az identitását. A haragomat Istennek adom, és ekkor megértem, hogy Isten nem haragszik. Megértem, hogy Isten hogyan oldja fel a haragot, és ezzel megértem, hogy a haragom oka én voltam. Magamra haragudtam. Nehéz út ez, mert az ember egy haraggal telt világba születik. A pszichiáterek és terapeuták talán a harag felismerésével és a haragért történő felelősségvállalással dolgoznak a legtöbbet a klienseikkel. A haragot a veszteség szüli, és a legjobb családban felnőtt gyermek is – mert bennünk van velünk születetten a teljesség utáni vágy – él meg veszteséget. Senki nem kap meg mindent, amit szeretett volna. A különbség talán abban áll, hogy kaptam-e egyáltalán valamit. Aki keveset kapott abból, amire vágyott, nagyobb a haragja. A nagyobb haragot nehezebb elengedni, mert kevés dologba kapaszkodhatok aztán, amire felépíthetem az új identitásomat. De ahol sok a harag, ott sok a bűn is, és akinek sok bűne bocsáttatott meg, jobban szeret – ezt mondja Jézus. Sok harag, sok bűn. Nagy megbocsátás. A harag elengedése azt jelenti, hogy a bűnt már nem rajtam kívül keresem, hanem magamban. Én vagyok az az ember, akire haragszom. Mert én csak a saját bűneimért felelek. Magamra is haragudhatok, de általában amikor eljutunk a saját magunkkal szemben táplált haragig, megértjük, hogy nem muszáj ezt tennünk, elkezdjük keresni a megbocsátás a feloldás lehetőségét. A megbocsátás nem felmentés a tettekért vállalt felelősség alól. Isten megbocsát, de nem ment fel tetteim felelőssége alól, amit tettem, azért vállalnom kell a felelősséget. Érdekes módon épp a tetteinkért történő felelősségvállalás által éljük át a megbocsátás örömért. Megbocsátani magamnak – ez sem önfelmentés. Az önfelmentés az, amikor kegyelmet szeretnénk felelősségvállalás nélkül. A felelősségvállalás vezet el a kegyelemig, amit ekkor képessé válok elfogadni, sőt, magam is kegyelmessé válok. Kiszállok a bírói székből és engedem, hogy Isten igazságosan ítéljen. Mind felettem, mind azok felett, akik ellenem vétkeztek, és azok felett is, akik ellen én vétkeztem. Mert az nem lehet, hogy csak ellenem vétkeztek, de én nem vétkeztem mások ellen. Saját vétkeimért történő felelősségvállalásom vezet el a mások vétkeinek a megbocsátásáig. A haragom feloldódik a kegyelemben, amit kapok. Haragból szőtt identitásom kegyelem-identitássá lesz. A felebarátom pedig állandó emlékeztető arra, hogy olyan vagyok, mint ő. Amit benne szeretek, bennem is ott van. Ami benne zavar, bennem van. A problémám önmagamban találom. De a megoldást is.

Mélypont

Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Viszonyítás van ebben a mondatban. Valakihez képest hogyan szeretsz engem. A szeretet viszonyításban mérhető. Ez a viszonyítás arra ösztökél, hogy megvizsgáljam mások szeretetét. A saját mások iránti szeretetemet is vizsgálat tárgyává teszem. Hogyan szeretek? Hogyan szeretek a különböző kapcsolataimban? Aki jobban szereti az apját, vagy az anyját, vagy a testvérét, nem méltó hozzám. Nem méltó az én követésemre. Kemény szavak. Vizsgáld meg a viszonyaidat. Mit tartalmaz a szeretetviszony, ami azokhoz fűz, akiket szeretsz? Elhagyástól való félelem? Talán az egyik legmegtévesztőbb szeretet, a görcsős ragaszkodás. Akik túlságosan szerettek. Az elhagyástól való félelem viszont nem valódi szeretet, mert a középpontjában nem a másik személye áll, hanem én, aki félek, hogy elhagynak. Az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet egy idézőjeles szeretet. Önzés motiválja. Én vagyok a fontos, az én jóllétem a fontos. Az én biztonságom, az én elfogadottságom, az, amire nekem van szükségem. Az én szükségleteim betöltése áll a kapcsolat középpontjában. De az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet működésének lényegi része a félelem, ezért a szükségleteim betöltésre való igényemet nincs bátorságom nyíltan kérni, mert félek, azzal elriasztom a másikat, akitől úgy érzem, létem függ, ha ő nem lenne, nem lennék én sem. Mert félek az elhagyatottságtól, nem tudom betölteni a szükségleteimet a kapcsolatban, pedig valójában erre vágyom. Az elhagyástól való félelem nem engedi. Az az ellentmondás van tehát az elhagyástól való félelemre épülő szeretet-kapcsolatban, hogy miközben a szükségleteim betöltését várom tőle, nem töltődnek be a szükségleteim, mert félek kifejezni őket, félek, hogy a másik elszalad, elmenekül, megijed tőlem. A megszégyenüléstől való félelem is benne van az ilyen kapcsolatban, hisz mi lesz, ha a másik elutasít, ha nevetségessé válok, ha kinevet, ha alárendelt helyzetbe kerülök. És lehet, hogy végül valóban elhagy. Az elhagyástól való félelemre épülő szeretet társas magány. Mérgező kapcsolat, amiben elhervadnak, akik részt vesznek benne. A probléma nem a felekben van, hanem az egymáshoz fűződő viszonyukban. Talán mindketten az elhagyástól félnek, és mindketten arra vágynak, hogy szeressék őket. A kapcsolat rosszul van beállítva. Minkét fél kapni akar valamit, de fél kérni, mert fél a másik szükségleteitől. Mindketten szükségleteik kielégülésére vágynak, de mindketten félnek a másik ilyen irányú vágyától. Félnek adni, miközben kapni szeretnének. Megdöbbentőek Jézus megnyilvánulásai a családot illetően. A pszichológiai szaknyelvben a családot, amiből a felnőtt gyerekek származnak, származási családnak nevezzük. A családhoz való viszony, amiből származom, meghatározó arra nézve, hogy milyen viszonyban leszek azokkal, akik nem a származási családom tagjai, de szeretem őket. Szeretni szeretném őket. Vonzódom hozzájuk. Egy jól funkcionáló családban, ahol a családban lévő szeretet nem az elhagyástól való félelemre épül, nem a megszégyenüléstől való félelemre, és nem a szülők saját szükségleteinek a gyerekek általi kielégülésére, ott a gyerekek kapnak. És amikor felnőnek, ők maguk is képesek lesznek adni azoknak, akiket szeretnek. Generációkon áthagyományozott mintákról van szó. Ha a szülők saját magukra fókuszáltak, ezzel azt tanították a gyereküknek, hogy mások azért vannak, hogy kielégítsék a szükségleteiket. Nem azért, hogy én adjak nekik, hanem azért, hogy ők adjanak nekem. A családot, ahol a gyerekek kerülnek abba a szerepbe, amelyikbe a szülőknek kellene lenniük, diszfunkcionális családnak nevezzük. A diszfunkcionális családban a szülők a gyerektől kapott szeretetből élnek, a gyerek tölti fel szülő szeretet-tankját és nem fordítva. Ezért az ilyen családokban felnőtt gyerekek üres szeretet-tankkal indulnak neki a felnőtt életüknek. És azt keresik, hogyan tölthetnék fel a szeretet-tankjukat. Tehát valahonnan szeretetet szeretnének kapni. A gyerekek nem értik, hogy az, ami a családjukban volt, nem szeretet. Mert a szeretet ad. Kapok én is, de nem a kapni akarás a cél, hanem az adni akarás. Így gyarapszik a szeretet egy kapcsolatban. A benne lévők adnak egymásnak. A hármas kötél nehezen szakad el. A szeretet forrása Isten, nem a szülők közötti szeretet. A szülők közötti szeretet kifogyhatatlan forrása Isten. Így a szülők, akik Isten szeretetéből nyerték a szeretetüket, amit egymásnak adtak és gyermekeiknek, a felnőtt gyerekeket nem magukhoz kötik, hanem Istenhez. A gyermek mire felnő, kialakul egy elsődleges kötődése Istennel. Ez az elsődleges kötődés a legtöbb embernél soha nem alakul ki, vagy jóval a biológiai felnőtté válást követően. Megmarad elsődleges kötődésnek a szülő, aki gyerekét használta arra, amire Istent kellett volna. Így lesz a gyerek „megmentővé”, szeretetforrássá, energiaforrássá, biztos ponttá. Élő vizet adok neked, és ha abból iszol, soha örökké meg nem szomjazol. A felnőtt gyerek nem tud adni, mert folyamatosan elszivárog az, amit adhatna. Az ilyen szülőket nevezzük mérgező szülőknek. Akik elszívják az életenergiát a gyermekeikből és egymástól is. Mert az önmagamra irányuló szeretet mérgező. Elvesz, de nem ad viszonzásul semmit. A szülő, amikor szeretetet ad a gyermekének, a gyermek ösztönösen viszonyozza a szeretetét. Ezzel a viszonnyal tanítja a szülő a gyermekét arra, hogy hogyan szerethet ő is másokat önzetlenül. A gyermek szeretete reagáló szeretet. Ez azt is jelenti, hogy amikor a szülők a gyerekeiket reagáló szeretettel szeretik, akkor gyermek-viszonyban vannak saját gyermekeikkel. Parentifikálásnak hívjuk, amikor a gyereket helyezik a szülők a szülő szerepébe (szülősítés). A szülő, aki Isten gyermekeként éli az életét, átéli, hogy Isten előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk erre a szeretetre. A felnőtt ember, szülőként Isten gyermeke, aki előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk az ő szeretetére. Majd gyermekünk életében mi is előbb szerethetjük őket, akik reagálhatnak, és így válunk reprezentánsaivá gyermekeink életében az Isten szeretetének. A felnőtté válás a szülőkről történő érzelmi leválást jelenti, ami egyben magával hozza az Istennel történő személyes, saját és máséhoz nem hasonlítható kötődés kialakulását. Ez az újjászületés. Az új-ember képes szeretetet adni, amire mások reagálhatnak, mert Isten szeretetében gyökerezik a szeretete.

Aki jobban szereti anyját vagy apját, vagy testvérét, nem méltó hozzám. Míg ők az elsődleges kötődésem, addig feje tetején állnak a kapcsolataim. A viszonyok átalakulnak, a családtagok lehetnek mindannyian Isten gyermekei és egymás rokonai, de megszűnik a törzsi mentalitás és a feltétel nélküli egymáshoz történő lojalitás. Az családtagok Isten népéhez tartoznak és hozzá „lojálisak”. Így kerülnek helyre a dolgok. Követlek, de előbb eltemetem az apámat. Erre azt mondja Jézus, hogy temessék el a halottak a halottaikat. Aki él, azt az elsődleges kötődése, az elsődleges valahová-tartozása Istenhez köti. Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Milyen szeretettel szeretsz? Vizsgáld meg a szereteted. Képes vagy adni? Képes vagy az életedet is odaadni értem? Képes vagy mindent odaadni értem? Fontosabb vagyok neked, mint bárki? Mint bármi? Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Elszomorodott, mert igen nagy vagyona volt. Szeretsz-e engem? Elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte. De miért kérdezi ezt Jézus? Nekem ez egy terápiás beszélgetésnek tűnik, amiben Jézus feloldja Péterben a főpap udvarában átélt kudarcból fakadó traumát. Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Háromszor kérdezi, hogy szeretsz-e. Mindhárom alkalommal válaszol Péter, hogy szeretlek. Te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek. Azt is tudod, milyen szeretettel szeretlek. Nem hangzik el szemrehányás, utalás sem történik a megtagadásra, de ott van a levegőben. Tudod, hogy hogyan szeretlek, hiszen tudod, hogy megtagadtalak minden bizonygatásom ellenére. Tudod, hogy a szeretetem mennyit ér. Mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Jézus minden kérdés és válasz után újra megerősíti Pétert az elhívásában. Ez volt Péter mélypontjának a vége. A főpap udvarában halt meg az a Péter, aki azt hitte, elég a saját szeretete. Aki azt hitte, mindent tud, és tudja, hogy szereti Jézust. A halálig. A szégyen és az elhagyatottság mégis bebizonyította, hogy Péter szeretete kevés. Péter szeretete nem bírja ki a szégyentől és az elhagyástól való félelmet. Péter kudarcot vallott. Jézus újra- építi a Péter és közte lévő kapcsolatot, mert most már Péter is nyitott rá. Péter reagálóvá lesz, és elkezd Jézus szeretetéből élni a saját szeretete helyett. Mert ez a szeretet kell ahhoz, hogy mindennél fontosabbá váljon Isten, még a családomnál, még magamnál, még a vagyonomnál, a tudásomnál, a tapasztalataimnál is. Mert így jutok el a forráshoz. És a forrás a mélyponton fakad. A legmélyebb ponton. Ott találom meg a forrást. Az élő víz forrását, amiből ha iszom, soha többé meg nem szomjazom. Az igazi szeretet forrását.