Tudathasadás

Mester, Mózes törvénye azt mondja, hogy meg kell kövezni az ilyeneket, hát te mit mondasz? Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Erős válasz. A vagy-vagy, a fekete-fehér világban nincsenek árnyalatok. Minden olyan helyzetben, ahol csak két választásom van, vagy egyetértek, vagy tévedek, vagy egyetértenek velem, vagy tévednek, biztos lehetek benne, hogy egy játszmában találtam magam. A játszma célja sohasem az, ami a felszínen húzódik, hanem általában rejtett. A játszmában résztvevő felek valamilyen haszonra tesznek szert. Mindenki megkapja, amit akart. Persze, hierarchia van abban, hogy melyik haszon mennyire értékes a felek számára, és az igazán jó játékosok azok, akik jól tudnak osztozni a játszma hasznában. Ha a résztvevő felek azt kapják, amire pályáztak. A játszma felszíni része csupán fedő-sztori egy mélyebben húzódó, általában a felek számára sem ismert célhoz. Nekem van valami, amire neked szükséged van, neked van valami, amire nekem szükségem van, ezt nyíltan soha nem ismernénk be, ezért folyamodunk a játszmához. Mert a játszma segítségével úgy kapjuk meg a másiktól, amire szükségünk van, hogy nem kérjük el tőle, és én úgy adom oda neki, hogy nem kérte el tőlem. Megmaradhatunk önmagunkban vett tökéletesnek, miközben azon a területen, ahol a játszma zajlik, félemberek vagyunk. Az asszony és az őt megkövezni vágyó férfiak egyetlen embert alkotnak. Ami külön-külön van meg bennük, annak egyetlen emberben kellene meglennie. A teológiai üzenet természetesen az, hogy a bűn mindkettőjükben megtalálható. Erre irányul Jézus válasza: aki közületek bűntelen, az vesse rá az első követ. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az asszony bűntelen. Jézus nagyon nehéz terepen teremt egyensúlyt. Hiszen mindkét fél önigazolást keres. Figyelmet terel, a másikra mutogat, hárít, hibáztat. Ti sem vagytok jobbak, mint én – látjátok? Pedig a történet teljesen másról szól. Ha önigazolást keresünk, sosem jutunk ki a játszmák világából, mert a játszma az önigazolásról szól. Az önigazolás pedig mindig valaki kárára történik, valakire szükség van, aki eljátssza a bűnbak szerepét. Nem arról van tehát szó, hogy Jézus az önhitt férfiaknak példaként állítja az erkölcsileg kifogásolhatóan cselekvő nőt. Próbáljuk meg ezt a történetet egy kicsit más szemmel nézni. A történetben férfiakról van szó, akik a házasságtörés közben tetten  ért nőt viszik Jézus elé, hogy Jézus elítélje őt, és ezzel igazolja őket. A cél az, hogy a nő legyen a bűnös, a férfiak pedig igazak maradhassanak, vagy legalábbis megmaradhassanak önigazult állapotukban. A hivatkozott mózesi törvény valóban azt mondja, hogy meg kell kövezni az ilyet, de ott a házasságtörés közben tetten ért férfiról is szó van. Hol van a házasságtörés közben tetten ért férfi? Helyettesítsük be őt a férfiak helyére, akik odaviszik a nőt  Jézus  elé, hogy Jézus elítélje a nőt, és ezzel a férfiakat felmentse. Próbáljuk meg azt a történetet úgy olvasni, hogy a házasságtörés közben önmagát tetten érő férfi odaviszi Jézus elé a házasságtörésében vele vétkező nőt, és miután megkapta tőle azt a szexuális kielégülést, amire szüksége volt, az erkölcsi felelősséget áttolja a nőre. Iszonyúan groteszk helyzet. Pedig pontosan ez történik, amikor az önmagukat bűntelennek ítélő férfiak odaviszik a nőt Jézushoz, és közben a férfit futni hagyják. A hamis ítélet már akkor megszületett, amikor a férfit felmentették. Ugyanis igen nehéz valakit házasságtörés közben tetten érni úgy, hogy nincs ott egy másik, akivel megtörténik a házasságtörés. A házasságtöréshez két ember kell. Ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született? A szülők azt mondják: természetesen a fiú. A fiú talán azt mondja: természetesen a szülők. A bűnösség ősi játszmájának dinamikája ez. Az asszony, akit mellém adtál, ő adott, és így ettem belőle. Tehát, ha nem lenne az asszony, most nem lenne ez a helyzet sem. Ha nem lenne a nő eredendően bűnös, akkor most nem lennénk mi sem tisztátalanok. De ha a nő eredendően bűnös, elviheti egyedül is a balhét. Neki már úgyis mindegy. Ne faragjunk áldozatot a nőből. Próbáljuk Jézus kiegyensúlyozott megítélését követni. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. A helyzet az, hogy az asszonynak sincs joga elítélni a férfiakat, vagy a férfit, aki magáévá tette. Sőt, az asszonynak saját magát sincs joga elítélni. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Önmagam elítélése ugyanolyan igazságtalan ítélet, mintha ezt mással tenném. Mert amikor önmagamat elítélem, akkor azt mondom: nincsen bűnöm. Saját bűnömet külsővé téve elítélem saját magamat. Ha nem vagyok bűntelen, nincs jogom az önmagam feletti ítélkezéshez sem. Az első árnyalat tehát, hogy a házasságtörés közben tetten ért nő és férfi is bűnös. Az asszony ott áll középen. Jézus ezt kérdezi, senki sem ítél el téged? Mi van, amikor senki sem ítél el? Mi van, ha nekünk lételemünk volt, hogy elítéljenek. Ha abból éltünk, ha erre bazíroztunk, hogy végre mondja már azt valaki, hogy kövezést és halált érdemlek? Mi van, ha még Isten sem ítél el? Mi van, ha kitisztul a kép és már senki sem ítél el senkit? Mi van akkor, amikor azt mondja az egyetlen, akinek joga van ítélni, hogy én sem ítéllek el téged? Olyankor rendszer-újraindítás van. Menj el, és többé ne vétkezzél. Újrapozicionálás. Teljesen biztos, hogy a „többé nem vétkezés” nem egy egyszerű döntés kérdése, hanem a korábbi valóságról alkotott kép és úgy általában a feltételezett viszonyok, viszonyulások, érzékelések és önértelmezés teljes revíziója. Egy nagy-volumenű önfelülvizsgálat, amikor visszavonom kivetítéseimet, visszavonom ítéleteimet, amikor elkezdek élni az erkölcsi érzékemmel és önuralmammal, amikor élek az Istentől kapott elidegeníthetetlen emberi méltóságommal, amikor már megszűnök igényelni, hogy elítéljenek. Már magammal sem teszem ezt. Már nem akarok áldozat lenni. Már nem akarom azt hallani, amit talán egész életem folyamán hallottam. Nem akarom az erkölcstelent játszani. Itt nincs szó a férfiak reakciójáról, vagy a behelyettesítést követve a házasságtörés közben tetten ért férfiról. Az önismeret fejlődése. Felelősségvállalás saját szexuális vágyaimért. Saját bűnösségemért, ami a felelősség-elhárításban realizálódik. Nem keresek bűnbakot saját vágyaim kielégítésének a szükséglete miatt. Lehetnek-e, helyes-e, hogy vannak vágyaim, és megtalálhatom-e a betöltésük egészséges módját? Önazonosság. Én sem ítéllek el. Amikor már senki nem ítél el senkit. A rendszer ilyenkor lefagy. Mert a rendszer eddig arra volt kalibrálva, hogy valaki valakit mindig elítél, és ez ellen az ítélet ellen lehet lázadni, ezzel az ítélettel lehet azonosulni. De most már senki nem ítél el senkit. Ilyenkor mi van? Ilyenkor van itt az ideje annak, hogy belenézzek a saját lelkembe. Egészen megjárni a mélységeit az emberi léleknek, a motivációkat, a vágyakat, az igazi szükségletetek, emlékeket, traumákat, hamis szerepeket, amelyeket ránk kényszerítettek, vagy amelyeket önként és dalolva vettünk magunkra önvédelemből. Kilépni az élet ciklikusságából és a bipolaritásból. Én sem ítéllek el téged. Nem hangzik el, hogy ki a bűnös, de nyilvánvaló, hogy mindenki. Nem történik felmentés a bűnösség alól, de nyilvánvaló, hogy van út a máshogyan élt életbe. Az életbe, ahol nem csak Jézus mondja az asszonynak, hogy én sem ítéllek el téged, de az asszony is ezt mondja a férfinak, akivel közösen érték tetten magukat házasságtörés közben. És ezt mondja a férfi – és ezt mondjuk egymásnak. Ez a megbékélés útja.

Születés

Az emberi életnek már a fogantatástól kezdve egy szimbiotikus kapcsolat adja a kereteit. A gyermek szimbiotikus egységet alkot az édesanyjával. Ez a szimbiózis a legtökéletesebb szimbiózis, hiszen a születésig a gyermek fizikai és élettani értelemben az édesanyja testének a része, és a fogantatástól kezdve folyamatosan különállóvá is válik egyben. Ennek a kezdettől meglévő szimbiózisnak az első megtörése a születés. Az anyaméh által nyújtott biztonság, tápláltatás, az anyával meglévő harmónia törést szenved. Válásra kerül a sor. A köldökzsinór elvágásával a baba megéli első halálát a születésével párhuzamosan. Úgy tűnik nekem, hogy az emberi élet fejlődésében ez a mozzanat ismétlődik, és ha egészséges és kiegyensúlyozott felnőttekké szeretnénk válni, szükségessé válik megtanulnunk aktívan részt venni a kötődések és leválások ritmikus váltakozásában. Ha nem aktív résztvevőként veszünk benne részt, akkor is történik, csupán nem veszünk tudomást róla, és ezért az életünket a meghatározhatatlannak tűnő veszteségek miatti gyász jellemzi majd. Az első ember születés-traumája, majd ennek a születés-traumának az újbóli bekövetkezése megtaníthat minket erre a fejlődési folyamatra. Lépés-kombinációk ismétlődése, amely által az életünk egy szépen eljárt tánccá válik. Táncolni kell Uram, a zene majd csak megjön valahonnan. – mondja, Zorbász, a görög. A kötődés és leválás, a táncban történő összefonódás és eltávolodás ritmikus egymásutánjának a művészetére (táncművészet) két úton is rá lehet találni. C. S. Lewis azt javasolja, amit Zorbász, hogy kezdjünk el táncolni, és idővel elkezdjük majd hallani a zenét is. Az életről alkotott képünk kialakulása, vagy változása magával hozza annak kifejlődését is minden elemében. Ha megértjük, hogy az élet egy tánc, amiben egy bizonyos lépés-kombináció ismétlődik, idővel meghalljuk a lépés-kombináció által létrejött tánchoz tartozó zenét is. Ebben segítenek a rítusok, a szimbólumok, a hagyomány, a cselekvés-sorozatok. Önmagukban ezek az ősi dolgok élettelenek, ha nem fedezzük fel bennük azt a művészetet, ami megtanít bennünket egy táncra, és a tánc megtanulását követően idővel majd csak megjön a zene is valahonnan. Arra eszmélünk, hogy elkezdtünk hallani egy dallamot, ami illik a tánchoz, amit járunk. Ez a dallam mindig is bennünk volt, de ha nem tudom, hogy van egy dallam, azt sem tudom, hogy keresnem kellene valamit. Lehet, hogy keresem, de nem tudom, hogy mit keresek. Kell valami támpont. A lépés-kombináció, az élet lépéseinek a felismerése elvezethet bennünket a dallamig, elkezdjük lelkünk mélyén felfedezni azt a belső dallamot, amivel a tánc teljessé válik. Ettől válik az életünk életművészetté. Ez a tánc és ez a dallam lüktet, áramlik, magával ragad, elsodor, szédülésig pörget, majd elhallgat a zene, pihenés következik. És idővel változik a lépés-kombináció és változik a zene is, talán lágyabbá válik, és finomabbak lesznek a lépések, talán épp fordítva történik. Új életszakaszba léptünk. Az új lépések és az új dallam megtalálása nehéz út, talán nem olyan nehéz, mint először rátalálni az élet tánc-szerűségére és az első dallamra, amit a lelkünk húrjai megszólaltatnak – de nehéz, mert minden változás nehéz. De egyben természetes is, ezért nincs okom nehéznek tartani, hiszen a „nehéz”, mint minősítés, csupán a saját viszonyomat fejezi ki ahhoz, ami történik. Előrébb vivő, ha inkább azt mondom: más, vagy azt, hogy ismeretlen, ha megpróbálom felfedezni magamban a helyzet által kiváltott érzéseket. Hiszen ez már az első lépés a tánclépések között és út a dallam megtalálása felé. Életünk táncai és dallamai egyazon céllal születnek bennünk, hogy eljárjuk az életünk táncát. Vannak, akik nem tanulnak meg táncolni, ezért az életük leginkább sodródás a tömegben. Mások az élet minden szakaszában azt az első táncot próbálják eljárni, amit a szüleik tanítottak nekik, amit valószínűleg a szüleiknek meg a szüleik tanítottak. Ez a tánc általában görcsös és merev, örömtelen és üres. Mint a megtalált lelkiség nélküli rítus. A forma megtöltött tartalom nélkül üres – ez még akkor is így van, ha a forma szép. Az igazi esztétika a formában található belső szépség kivetülése. Az igazi tánc, a lélek mélyén megtalált dallamra reagál, ezt a dallamot keresi, és hogy esztétikus, az csupán következmény – a szemlélődő felismerései a forma mögött megtalálható szépséget illetően. Egymásba fonódás – eltávolodás – elengedjük a másik kezét – elvágjuk a köldökzsinórt – a tánc egyedül eljárt szakasza – majd az újra-egymásra találás és egybefonódás. Minden ismétlést követően egyre szabadabbakká válunk minden szakaszban. Már nem félünk az eltávolodástól és a leválástól, nem félünk a magánytól és nem félünk az újraegyesüléstől sem. Megtaláljuk az életörömöt és az életszenvedélyt a táncban – az életünk művészetté lesz, mi pedig művészekké, akik alkotnak.

Az élet tánc-szerűsége felismerésének egy másik útja is van. Ez az út nem a tánclépésektől vezet a dallamig, hanem a dallamtól vezet a dallamhoz tartozó tánclépésekig. Ez az ember belső útja a külvilág felfedezéséig. Platón barlanghasonlata nagyon szépen kifejezi ezt a képet. A barlang falán a fényben táncukat járók árnyékai láthatóak és a szemlélődő közben keresi saját lelkében azt a belső dallamot, ami illik a falra vetült árnyéktánc ritmusára. A belső archetípusok ősi tánca, amely lelkünk falára veti árnyékát. Ez az út a belső világból vezet a külső világ felé. A barlang szimbólum lehet a szimbiózisra, az anyaméhre, a csecsemőállapotra. A kisbabák hallják édesanyjuk énekét az anyaméhben. Talán ez a belső dallam épp innen származik. Talán az édesanya generációkra visszamenőleg ugyanazt a dallamot dúdolja, amit ő maga is hallott édesanyja méhében. Talán ez a dallam az anya testének ritmusa, az anya testét meghatározó belső dallam. A szívdobogás. A kecsesen ringó női csípő ritmusa. Lefekvés és felkelés. Örömujjongás. Összeszorult szív. Émelygés. Minden lenyomata megtalálható a babában. A lélek mélyén ott van ez az ősi dallam. Az ember összekuporodva ott van a barlangban, hall és lát, és próbál érteni, érezni és együtt lüktetni a barlanggal. Kivetülő képek egy dallamhoz, aminek a forrása beazonosíthatatlan. Többet nem tudok, csak neked dúdolni halkan. A megtalált belső dallam hoz ki a fényre. Újjászületés vagy illumináció. Így válik a táncunk a barlang falára kivetült árnyékká azok számára, akik még a barlangban vannak és keresik saját belső dallamukat. Így válik az életünk örömtánccá. Újraszületés. A belső dallamot, az elfelejtett dallamot és a hozzá tartozó táncot a megvilágosodottak tanítják meg újra azoknak, akik már rég elfelejtették a táncot. Akik a tánc utánzása által törekszenek belső dallamuk megtalálására, azok táncát követik, akik saját táncukat nem másoktól látták, hanem magukban megtalál dallamra kezdték el járni. Mindkét út az újjászületés felé vezet. A megvilágosodáshoz. A lélek születéséhez. Mert a belső dallam saját, másokéval összekeverhetetlen és összehasonlíthatatlan. A lépés-kombináció azonos, a mintázat eltérő. A forma azonos a tartalom egyedi.

Megteremtette az Úristen az eget és a földet. Majd a föld porából embert alkotott. Ádám neve földet jelent, utalva a porra, amiből vétetett és a földel alkotott szimbiotikus egységre, ami megtört, amikor az Úristen életnek leheletét lehelte az emberbe, és így lett az ember élőlénnyé. És Ádám sírt, ahogyan minden újszülött. Mert különállóvá vált a portól, amiből vétetett, és mert élőlénnyé lett, önálló létezővé. Éva már egy megmunkált anyagból formáltatott, és Ádám magányára válaszként. Nem jó az embernek egyedül lenni. A társastánc igényének a megszületése. Ádám elalszik, új életszakasz következik. Új tánc, amiben a következő lépést Évával együtt járják. Éva szimbiózisa Ádámmal. Ádám Isten szemében visszatükröződő önmagában válik élőlénnyé. Éva Ádám szemében eszmél rá önmagára, és sír, mert minden lány sír, amikor meglátja a férfi szemében önmagát, amit mindig keresett, de sehol sem talált. Az igazi kapcsolat akkor jön létre, amikor egymás szemében felfedezzük önmagunkat. Egy közös tánc kezdődik. Egy új szakasz. Majd a kiűzetés és az élethelyzet megváltozása a végső önállóság és függetlenség felé vezető út. Hogyan dolgozta fel az első pár saját világra-jöttének és önállóságának kialakulását? Vajon megtalálták a dallamot, amely által létrehívható a tánc? Nem tudjuk. Talán a gyermekek születése jelentheti az alkotás aktusát. A szexualitás, mint a tánc spiritualitása. Az új élet születése. Isten alkotói tevékenységének kivetülése az emberben.

Árnyékmunka

Mint a vetítő és a vetítővászon, úgy viszonyul egymáshoz Káin és Ábel. A film önmagunk elfogadhatatlannak ítélt részeit tartalmazza, amelyeket úgy próbálunk külsővé tenni, és elkerülni, hogy saját magunkról alkotott képünk részévé tegyük, hogy vagy kivetítjük, vagy azáltal térünk ki előle, hogy azonosulunk mások ránk kivetített tartalmaival. A történet nem tartalmazza Ábel és Isten beszélgetését, pedig igen izgalmas lehetett az a beszélgetés is. Káin kapcsolódási módjából kiindulva Ábel inkább az a típus lehetett, aki megfelel az elvárásoknak, és alkalmazkodó abban a tekintetben, hogy mi az, amit a másik vár tőle. Ábel engedelmes típus lehetett. Tökéletesen alkalmas arra, hogy Káin benne büntesse meg azt, ami az Istennel való beszélgetéséből kiderül, valójában Káinban volt. Áldozat-e Ábel, és ha igen, ki az elkövető? Ábel Káin és Isten dialógusának túlsúlya miatt mellékszereplőnek tűnik a történetben, ahol valójában az ő halála játssza a főszerepet. Káin terve Ábelre irányul és Isten figyelmeztetése Ábel védelmére. Isten és Káin találkozása Káin érzelmeiben valósul meg. Így lesz a történet két-főszereplős. A szereposztásban az elkövető és az áldozat viszonya rajzolódik ki. A káini hangsúlyok miatt Ábel, mint tehetetlen tárgy, az események áldozata rajzolódik ki előttünk. Viszont ha ennek a történetnek a kapcsolati vetületét próbáljuk megérteni, akkor mindig látnunk kell, hogy az áldozat is ugyanolyan szereplője a világot áldozatokra és elkövetőkre osztott valóságértelmezésnek, mint az elkövető. Az áldozat passzivitásával és viszonyulásával lehetővé teszi, hogy az elkövető elkövető lehessen, mert ezzel ő beteljesítheti a szerepét, ami az áldozatszerep. Az iménti mondatot egy az elkövető-szerep felé hajló olvasó úgy érti, hogy a végül megtörtént erőszak az áldozat hibája, mert az áldozat viselkedése idézte elő az elkövető tettét. De ez nem így van, csupán az elkövető valóságértelmezésében. A klasszikus áldozathibáztatás dinamikája ez, amiben a bántalmazó azzal védekezik, hogy a másik viselkedését nevezi meg a bántalmazás okának. Ez azonban felelősség-áthárítás, és épp ezért áldozathibáztatás. „A hibás a másik.” Az áldozathibáztatásnak a másik oldalon megjelenő párja az elkövető-hibáztatás, ami az áldozathibáztatással ellentétben erkölcsileg elfogadott, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan téves, mint az áldozathibáztatás. Az áldozatszerep már az elkövető tettét megelőzően készen volt, csupán elkövetőt keresett, hogy így a szereppel együtt járó dráma megvalósulhasson. Ez nem azt jelenti, hogy az áldozat kiprovokálja az ellene elkövetett agressziót, hanem sokkal inkább egy tévesen rögzült szükséglet-betöltésre történő vágyat jelent: az elkövető szükséglete, hogy a saját magában elfogadhatatlannak ítélt tartalmakat valaki másban büntesse meg, az áldozat szükséglete az, hogy a saját magában el nem fogadott én-részeket valaki más büntesse meg benne. Bármilyen paradoxnak tűnik, a bántalmazó kapcsolat azért „működik”, mert a benne élő felek kielégítik egymás szükségleteit. A szerepek tettekben realizálódó motivációit kell megértenünk ahhoz, hogy a kapcsolat megváltozzon. A szerepem a kapcsolatban és általában véve a világban az én szerepem, és nem a másik kényszeríti rám. Leginkább ez azt jelenti, hogy számomra a „szeretet”, az, hogy a másik megadja nekem azt, amire szükségem van: vagy azt, hogy benne büntessem önmagam, vagy azt, hogy a másik büntesse meg rajtam azt, amit magamban elfogadhatatlannak és bűnösnek érzek. Az áldozat és az elkövető önértelmezésében közös, hogy mindkét fél szerepe által törekszik elkerülni a bűnösségből fakadó tökéletlenséggel történő szembenézést. Maximalizmus és tökéletesség-hajhászás. A bántalmazás és így az egymásra mutatás lehetővé teszi, hogy mindketten „tökéletesek” maradhassanak. A saját bűnösségünk, hibáink, árnyoldalaink elfogadása jelenti a kiutat az áldozat-elkövető mókuskerékből. Nem kell feltétlenül a bántalmazó kapcsolat alatt olyan helyzetet érteni, ahol fizikai bántalmazás történik. A hétköznapi áldozatok például folyamatosan áldozatszerepben érzik magukat, és nem döbbennek rá, hogy a szerep az övék, de mondhatnám azt is, hogy a szerep az enyém. Én vagyok az áldozat. A szereppel együtt járó hasznot én zsebelem be. A körülmények áldozatának lenni egy olyan dinamikát teremt, amiben soha semmi nem az én mulasztásom, nem az én hibám, nem az én döntésem és nem az én felelősségem. Mindenért valaki más viseli a felelősséget. Ez a dinamika gyakran egy végeláthatatlan kapcsolati rendszert eredményez, ahol mindenki valaki más áldozata és mindeközben egyben más relációkban egyszerre elkövető is. Erre még gyerekkorunkban szocializálódunk, ahol kezdetben a ránk osztott szerep az áldozaté, majd később – mivel a közeg, amiben felnőttünk bipoláris – lehetséges, hogy beletanulunk az elkövető szerepébe is, vagy inkább az elkövető szerepével azonosulunk. Isten Káinnal folytatott beszélgetése viszont azt mutatja meg nekünk, hogy Isten világa nem bipoláris. Isten rámutat Káinnak arra, hogy dönthet másként, kiléphet az áldozat-elkövető relációból. Cselekedhet jól, és akkor emelt fővel járhat. Ez azonban gyakran a kapcsolat megszakadását hozza magával, mert a korábbiakban a kapcsolat kötőanyaga az áldozat-elkövető dinamikája volt, amit szeretetnek neveztek. A szeretet újraértelmezése elkerülhetetlen az áldozat-elkövető valóságképből kilépve. Elsőként szeretni magamban azt is, amit eddig nem szerettem és vagy másban büntettem vagy azt vártam, hogy más bünteti meg helyettem bennem. A valódi szükségletek megtalálása. A valódi szeretet megtanulása. A valódi kapcsolat valódi emberek között egy valódi világban, amit a bipolaritás helyett a multipolaritás jellemez. A bipoláris világban minden vagy-vagy, fekete vagy fehér, áldozat vagy elkövető. A multipoláris világban választások sorozata jellemzi a kapcsolatokat, változás és kölcsönösség, értő figyelem, határok és tisztelet, ez egy színes világ, ahol a kapcsolatokat az önismeret és egymás megismerése utáni vágy jellemzi. Felelősség önmagunkért és egymásért. Ezeket a kapcsolatokat a dialógus jellemzi monológ helyett. Egymás mellett elbeszélés helyett egymás valódiságának és egyediségének felismerése. Ábelnek nem kell meghalnia és Káinnak nem kell megölnie Ábelt. A bűn megbocsáttatott, és nem kíván áldozatot. Senki nem büntet már senkit, és már nem kell tökéletesnek lennünk.