Szerepazonosulás

Mert mindenki, aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? De akár azt is mondhatnánk, hogy a lelke látja kárát. Az egész világot törekszünk megnyerni: ki milyen mértékben képes megnyerni saját világát, ami számára a világ, annak a megnyerésére törekszik. Hogy elfogadottá tegyük magunkat. Felépítünk egy hamis ént, egy énvagyokot, ami talán elfogadható és megnyerő lehet, és közben észre sem vesszük, hogy minden újabb lépéssel egyre távolabb kerülünk az Isten által teremtett és életre-hívott önmagunktól. Ez az önfelszámolás az, amit az élet megtartására tett törekvés jelent. Megtartani az életünket, azaz önmagunk megtartójává válni. Isten viszonylatán kívül keresni önmagunkat. De mi is az az én, amit megtartani igyekszek? A Biblia a bűnről úgy beszél, mint ami Ádám óta generációról generációra hagyományozódik át. Ezt a korai teológia áteredő vagy eredendő bűnnek nevezte. A pszichológiának van egy másik megfogalmazása erre: transzgenerációs minta, vagy transzgenerációs traumaátadás — mikor a szüleink velünk való bánásmódját tanúsítjuk saját gyerekeink felé, és így tesszük őket olyanná, amilyenekké a szüleink tettek minket. De van egy ennél személyesebb olvasata is a transzgenerációs mintának: a transzgenerációs identitás. Ez azt jelenti, hogy valamilyen módon végül ugyanolyanná válok, mint a szüleim. A tetteik számontartása közepette saját lelkembe és a lelkükbe soha bele nem látva ugyanarra az eredményre jutok az életemben. Amikor a gyermek a szüleinek történő megfelelésben, vagy a velük szemben tanúsított lázadásban elrejti és így elveszíti valódi önmagát, és ez az énelveszítés jut teljességre, miközben szentül meg vagyunk győződve, hogy önmagunk megtartására törekszünk. A szüleink bűnös természetének az eluralkodása rajtunk nem csak a nevelés, hanem a családban elfojtott érzések, a vallás-értelmezés, amit a család használt, de leginkább a szerepek segítségével történik. Van a bűnös természetnek egy ősi, jól-bejáratott bölcsessége, amit aforizmaszerűen így hallunk gyakorlatilag mindenféle szülőtől, akivel szemben a gyermeke kritikát fogalmaz meg: majd amikor te is apa /anya leszel, vagy majd amikor te is megnősülsz, meglátod. Ezek a mondatok egyrészt azt a szent meggyőződést fogalmazzák meg, hogy mi helyesen cselekszünk és a te kritikád jogtalan, és csak azért mondod, mert nem tudod, hogy ez a helyes élet, és természetesen a szüleinknek a szüleik ugyanezeket a mondatokat mondták, és valóban ugyanolyanokká váltak, mint a szüleik, akik ezeket a mondatokat mondták nekik gyerekként. Másrészt viszont van ezeknek a mondatoknak egy önbeteljesítő jóslat jellege. Azt jósolom, és egyben azt kívánom neked, hogy a te életed pontosan olyan boldogtalan legyen, mint az enyém. A felszínen elmondott jó-akarat mélyén a hamis igazságérzet miatt így azt kívánjuk, hogy a gyermekeink ugyanazt az életet éljék, amit mi. Mivel a bűn progresszív, tehát nem stagnáló állapot, hanem egyre rosszabbá válik, ahogyan kiteljesedésre jut bennünk és a kapcsolatainkban, arra törekszik, hogy a folyamat a felnőtt gyerekekkel a korábban meglévő interakciók formájában tovább folytatódhasson. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a gyermekeink ugyanolyan életet éljenek, mint amilyet mi élünk. A bűn így reprodukálja önmagát. A reprodukció pedig mi vagyunk.

Van a tíz parancsolatban egy mondat, aminek az első felét sokszor hallottam gyerekként az egyébként akkor még nem vallásgyakorló anyámtól: megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. A bűn az első bűnesettől kezdve folyamatosan egy olyan módszerrel dolgozik, amiben az Isten szavait kontextusból kiragadottan önigazolásra használja. Az Isten viszonylatán kívüli önértelmezés (ami a bűnös természet) Isten helyére saját magát helyezi be, aki igazságot szolgáltat — innen ered az ítélkezésre való hajlam; ez egy isten-szerep. Az a szülő, aki „rendes embert” akar nevelni a gyerekéből, megbünteti az atyák vétkét a fiaiban, harmad és negyedíziglen, mert meggyőződése, hogy gyűlölik őt. De a gyűlölet, a harag már a gyermek születése előtt volt, a gyermek csak felület, amire rávetíthetem saját gyűlöletemet. Amit büntetek benne, én magam vagyok. A saját gyűlöletemet vetítem rá, és azt büntetem meg benne. De ennek a parancsolatnak van egy másik része is: és irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. Az irgalmasság szó azt jelenti, hogy egy jogos ítéletet nem hajtunk végre, megbocsátjuk, és így szabaddá válunk. Ezt csak a szeretet parancsának a betartásával lehet, és a szeretet parancsát csak az Isten megbocsátó szeretetét átélve lehetséges betartani. Mert az az Isten, aki irgalmas, a valódi Isten. A bűnös ember nem játszhatja el az irgalmas Istent, mert az legfeljebb passzív-agresszív magatartásba torkollik, és nincs fájdalmasabb, mint az olyan sebek, amelyeknek nincsen nyoma, mert érzelmi sebek.

Öntudatlan csecsemők voltunk, amikor már elkezdődött „rendes emberré” nevelésünk. A jó szülők talán még távolabbra viszik Istentől a gyermekeiket, és ezek a gyermekek tudtukon kívül egész életük folyamán szüleiket tekintik majd Istennek, akitől támogatást, gondoskodást, segítséget és a jó és rossz megkülönböztetését várják. Így válunk generációról generációra ugyanolyanná, és ezt vissza lehet fejteni egészen Ádámig, és erről beszél a Biblia, amikor arról van szó, hogy mit jelent az, hogy bűnben fogantattam és bűnben születtem, anyám vétekben fogant egem. És a bűn mélyén az Istennel szembeni haragot és lázadást találjuk, mert az ember boldogtalanságának okát Istenben látja, akit a szülei jelenítenek meg. Nem a saját döntéseinkben. És ez az alapviszony adja minden más kapcsolatunkhoz a mintát, így várjuk a boldogságot a feleségünktől, a férjünktől, a munkahelyünktől, és aztán a saját gyerekeinktől is, az államtól, az egyháztól, a lelkészektől, feletteseinktől, a világtól, és mert nem kapjuk meg, mert nem kaphatjuk meg, boldogtalanságunk okát is bennük látjuk, és rájuk haragszunk. Jézusban Isten emberré lett, mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ő nem az apja gyermeke volt, hanem a Mennyei Atyáé. Jézussal kezdődik egy új lap az ember, és így az én életem történetében is. De ez csak akkor lehetséges, ha felhagyok azzal, hogy a szüleim bűnét értem „a bűn” alatt, vagy valaki, bárki más bűnét. Isten a Jézusban való életet csak a saját bűnös életem elvesztésével adhatja meg nekem. Hát így jutunk a hamis önigazultság csapdájába, hogy csecsemőkorunktól az volt a természetes, hogy mindenért valaki más felel, és gyakran a szüleink és nagyszüleink bűnéért mi magunk, gyerekként. De Isten engem a saját bűnömből szabadít meg, és a saját bűnömet összefogva, egy nagy csomagba, azokért felelősséget vállalva, belátva, hogy nem tudtam jobb lenni a szüleimnél, és mert jobb akartam lenni, ez tett olyanná, amilyenek voltak, feladom a jóvá-válásra törekvést, és odaadom Istennek a bűneimet cserébe a kegyelemért és a megbocsátásért.  Amíg meg akarom tartani az életem, az életem elvesztésének a folyamata zajlik. Szokatlan módon a saját bűneim segítenek el arra az útra, amin megnyerem az életem. Míg a szüleim bűnei vagy mások bűnei állnak szemléletmódom középpontjában, önmagam elvesztésében tevékenykedem. Csak személyes bűnösségem vezet el a személyes hitre Istennel, ahol én mint személy, Jézusban egy új nemzetségtábla felsorolásába kerülök, ami az élet könyvében található. Így nyerek életet általa.

A kritikus szülő

„Hallottátok, hogy megmondatott… én pedig azt mondom nektek.” De úgy is fogalmazhatnánk, hogy meg van mondva. Az ellenvetés-nélküli elfogadást megkövetelő kijelentésekről van szó, amelyek vitán felül állnak. Amikor azt kérdezzük, de miért, azt a választ kapjuk: mert én azt mondtam. Aki azt mondja, mert én azt mondtam, egy olyan ősi szakrális mondatot mond ki, amit ezer évek óta mondanak a szülők a gyerekeiknek. Susan Forard Mérgező szülők című könyvében beszél az istenszerű szülőkről. A pszichológusok rég rájöttek, a modern pszichológia egyik felismerése, hogy a kisbaba a szüleire istenként néz fel. Egy istenként, aki táplál, gondoz, szeret, babusgat, és akitől az életem, az életben-maradásom függ. Amíg nem alakul ki a babában az úgynevezett érzelmi tárgyállandóság, a mamája távollétét úgy éli meg, mintha ő ilyenkor megszűnne létezni. A mamától különálló én-tudat kialakulásáig a baba tényleg úgy érez (ezt nem gondolja, mert ehhez kellene egy különálló én), hogy a létezése a mamájától függ. A kisbaba számára a mama az isten. Ez előrevetít valamit abból, hogy miért elmondhatatlanul nagy felelősség a gyerekvállalás. Nem véletlenül van úgy, hogy a baba istenként tekint az őt megszülő felnőttre. Ugyanis a szülői hivatás egyik legfontosabb küldetése, hogy a szülő a gyermeke életében bemutassa, hogy milyen a Mennyei Atya. Ehhez viszont a szülőnek tudnia kell, még ha a gyermek sokáig nem is tudja, hogy nem ő Isten. Hogy van egy Isten, akinek az ismeretére a gyermekéhez fűződő viszonya által szeretné elvezetni a gyermeket. Tehát a tetteivel, és nem a szavaival. A legtöbb szülő nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud megbirkózni ezzel a feladattal. Lévén, hogy magára van hagyva ezzel, és a gyerek, ha akarja a szülő, ha nem akarja, a szülőt istenszerű hatalmasságnak tekinti. Ez még később is így van, és mindenféle szülő gyermekének az életében elérkezik a kamaszkor, amikor a gyerek lázad a szülője ellen. Csak az ellen lázadhatunk, akinek hatalma van felettünk, aki tőlünk hatalmasabb, akiről úgy érezzük, fenyegeti az önállóságunkat, és akitől félünk is, mert annyival nagyobb, mint én, hogy félek, megszűnök lenni a viszonylatában. Sok szülő azt gondolja, a gyerek lázadása a szülő ellen szól, mint ahogyan ezt maguk a kamaszok valóban hiszik, de ez a lázadás valójában saját magunk mellett szól. Az önálló, a szülők véleményétől és tekintélyétől megszabadult, szabad, felelősségteljes felnőtt kibontakoztatására tett próbálkozás. Nincs szomorúbb, mint az elmaradt kamaszkor, mert az a gyermek gyermekszerepben való maradását jelenti, aki élete folyamán – ha csak idővel meg nem találja a módját ennek a korrigálására – mindenki viszonylatában gyerek-pozícióból fog viszonyulni, alárendeltnek érezve magát. A sikeres kamaszkor vezethet el a szüleinktől külön álló, egészen más Isten megismeréséhez, és a vele való egyéni kapcsolat kialakulásához. Ellenkező esetben a gyermek (akár 15 éves, akár 50) Isten „magyar hangjaként” a szülei hangját fogja hallani. Amit a szüleim mondanak, az olyan, mintha Isten mondaná, és amit Isten mond, az csak ugyanaz, amit a szüleim mondanak. Pedig mi sem áll távolabb ettől. Az ember kritikus szülő, mert képtelen arra, hogy azt az istenszerű szerepet, amit a babája életében betölt, helyesen kezelje, vagy később, idővel elengedje. Rettegünk a tekintélyvesztéstől, pedig ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink érett felnőtt emberek legyenek a hitben, és mindenféle szempontból, elkerülhetetlen ez a tekintélyvesztés. A pont, amikor eljutunk oda, hogy a gyerek már nem engedelmeskedik sem a szüleinek, sem más tekintélyszemélyeknek úgy, mintha ők lennének Isten, nem is lázad ellenük, és nem érzi magát alárendelt helyzetben, ez az a pont, amikor elveszítjük az istenszerűségünket, és ugyanolyan halandó emberekké válunk gyermekeink számára, mint amilyenek valójában vagyunk. A szülők rettegnek ennek a napnak az eljövetelétől, pedig ebben a napban felbecsülhetetlen lehetőségek vannak, bár kétségtelenül hatalmas kihívás az ember számára. Akkor alakulhat ki igazi kapcsolat a szülők és a gyerekek között, mester és tanítvány, tanár és diák, idősebb testvér és fiatalabb testvér között, amikor megszűnik a fölé-alárendelő viszony. Amikor mindketten esendő emberekké válunk. Az igazi, megélhető, saját és hiteles hit is ebből a helyzetből nyílik meg előttünk. Gyerekpozícióból a gyerek úgy érzi, a szülei és Isten egyek. A szülő meg azt, hogy ő és Isten egyek. Isten csak legitimációs eszköz a „neveléshez”. És ez független attól, hogy jó vagy rossz szülőkről van szó. Mind a szülő, mind a gyerek számára az Istennel való bensőséges kapcsolatra akkor nyílik lehetőség, amikor elkezdik mindketten Isten viszonylatában gyermekként megismerni magukat. Azt hiszem, a pszichológusok által „elég jó szülőnek” nevezett szülő épp az, aki miközben szülő lesz, nem istenül meg, és nem veszíti el saját Isten-viszonylatában megfogalmazott identitását, de már érzelmileg és minden tekintetben levált a saját szüleiről. Ellenkező esetben a saját szülei viszonylatában függő helyzetben lesz, a gyermekei pedig vele szemben lesznek függő helyzetben. Istenszerű szülők istenszerű gyermekei.

Isten megismerése elvezet a felnőtt hithez, ami egyben istenszerű szüleink végső hatalomvesztését is eredményezi. De nem csak a szüleink, de minden korábbi tekintélyszemély hatalomvesztését. A nevelők számára gyakran nehezen elengedhető ez az istenszerűség. Jó érzés, hogy valaki issza a szavaimat, és a kijelentéseimet úgy fogadja, mintha azt maga Isten mondta volna. Az újjászületésben születik meg az az ember, aki közvetítő tekintélyszemélyek nélkül kerül kapcsolatba Istennel. Az igazi, az egészen más Istennel. A kritikus szülő istene, amit a gyerekek számára közvetít, gyakran épp olyan kritikus, mint a szülők, akik közvetítik. Ítélkező, kioktató, szigorú, büntető, szankciókat helyez kilátásba, gyakran érthetetlen, dühös és haragos. Ez az isten „nevel”. Ezt nevezi Jézus és az apostoli levelek: törvénynek. A szülő (akár jó, akár rossz), a tudtán kívül a törvény képviselője a gyerek életében. Azt kérdezzük: de miért? Majd azt a választ kapjuk, mert megmondatott. Az atyák hagyományaként is beszél erről a Biblia. Jézus a közhiedelemnek megfelelő állításokat idéz, amelyek Isten eredeti törvényének az elferdítései, pl. szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. De Jézus korrigál, és azt mondja, hogy ez a ti véleményetek, ez rólatok beszél, és nem Istenről. Jézus Isten valódi személyiségéről beszél, aki tökéletes, és felhozza napját jókra és rosszakra: hogy ő nem személyválogató, nem köti feltételhez a szeretetét;  Isten szereti az ellenségeit is. És ez egy olyan üzenet Istenről, ami megemészthetetlen a kritikus szülő számára, aki nem tűr ellentmondást, tudniillik, hogy Isten nem csak akkor szeret és fogad el, ha jól viselkedünk, hanem mindig és minden helyzetben. Az ő szeretete elveszíthetetlen. Elfordulhatunk tőle, mi lehetünk az ő ellenségei, de ő nem lesz ettől az ellenségünk. És amikor visszaérkezünk hozzá, nem tesz szemrehányást és nem kelt bennünk bűntudatot.

Van olyan, hogy kritikus belső szülő. Ez az a hang, ami vádol, kárhoztat, hibáztat és bűntudatot kelt bennünk, ami szapul, megaláz, megszégyenít – és azt sugallja, amikor hibáztunk, hogy soha nem lesz belőlünk rendes ember. Gyakran összetévesztjük ezt a hangot Isten hangjával, de ez nem Isten hangja. Isten nem vádol bennünket. Jézus azt mondja: én pedig azt mondom nektek. És amit mond, annak az üzenete, hogy az az Isten, akiről ő beszél, szeret, és nem kárhoztat. Ennek az Istennek mindannyian az ellenségei voltunk, ellenségesek voltunk vele, szemben-álltunk, vagy rettegtünk tőle, mert féltünk, hogy megbüntet, de Jézusban megismertük őt, aki szeret, és aki lebontotta az elválasztó falat, hogy haza mehessünk, hogy nála igazi gyermekek lehessünk. Ez az út a leghosszabb és a legnehezebb út, amit az ember élete folyamán végigjár, de ez az út a felnőtté-válás útja. A tékozló fiú útja a mélyponttól az Atyáig.

Árnyékmunka

Mint a vetítő és a vetítővászon, úgy viszonyul egymáshoz Káin és Ábel. A film önmagunk elfogadhatatlannak ítélt részeit tartalmazza, amelyeket úgy próbálunk külsővé tenni, és elkerülni, hogy saját magunkról alkotott képünk részévé tegyük, hogy vagy kivetítjük, vagy azáltal térünk ki előle, hogy azonosulunk mások ránk kivetített tartalmaival. A történet nem tartalmazza Ábel és Isten beszélgetését, pedig igen izgalmas lehetett az a beszélgetés is. Káin kapcsolódási módjából kiindulva Ábel inkább az a típus lehetett, aki megfelel az elvárásoknak, és alkalmazkodó abban a tekintetben, hogy mi az, amit a másik vár tőle. Ábel engedelmes típus lehetett. Tökéletesen alkalmas arra, hogy Káin benne büntesse meg azt, ami az Istennel való beszélgetéséből kiderül, valójában Káinban volt. Áldozat-e Ábel, és ha igen, ki az elkövető? Ábel Káin és Isten dialógusának túlsúlya miatt mellékszereplőnek tűnik a történetben, ahol valójában az ő halála játssza a főszerepet. Káin terve Ábelre irányul és Isten figyelmeztetése Ábel védelmére. Isten és Káin találkozása Káin érzelmeiben valósul meg. Így lesz a történet két-főszereplős. A szereposztásban az elkövető és az áldozat viszonya rajzolódik ki. A káini hangsúlyok miatt Ábel, mint tehetetlen tárgy, az események áldozata rajzolódik ki előttünk. Viszont ha ennek a történetnek a kapcsolati vetületét próbáljuk megérteni, akkor mindig látnunk kell, hogy az áldozat is ugyanolyan szereplője a világot áldozatokra és elkövetőkre osztott valóságértelmezésnek, mint az elkövető. Az áldozat passzivitásával és viszonyulásával lehetővé teszi, hogy az elkövető elkövető lehessen, mert ezzel ő beteljesítheti a szerepét, ami az áldozatszerep. Az iménti mondatot egy az elkövető-szerep felé hajló olvasó úgy érti, hogy a végül megtörtént erőszak az áldozat hibája, mert az áldozat viselkedése idézte elő az elkövető tettét. De ez nem így van, csupán az elkövető valóságértelmezésében. A klasszikus áldozathibáztatás dinamikája ez, amiben a bántalmazó azzal védekezik, hogy a másik viselkedését nevezi meg a bántalmazás okának. Ez azonban felelősség-áthárítás, és épp ezért áldozathibáztatás. „A hibás a másik.” Az áldozathibáztatásnak a másik oldalon megjelenő párja az elkövető-hibáztatás, ami az áldozathibáztatással ellentétben erkölcsileg elfogadott, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan téves, mint az áldozathibáztatás. Az áldozatszerep már az elkövető tettét megelőzően készen volt, csupán elkövetőt keresett, hogy így a szereppel együtt járó dráma megvalósulhasson. Ez nem azt jelenti, hogy az áldozat kiprovokálja az ellene elkövetett agressziót, hanem sokkal inkább egy tévesen rögzült szükséglet-betöltésre történő vágyat jelent: az elkövető szükséglete, hogy a saját magában elfogadhatatlannak ítélt tartalmakat valaki másban büntesse meg, az áldozat szükséglete az, hogy a saját magában el nem fogadott én-részeket valaki más büntesse meg benne. Bármilyen paradoxnak tűnik, a bántalmazó kapcsolat azért „működik”, mert a benne élő felek kielégítik egymás szükségleteit. A szerepek tettekben realizálódó motivációit kell megértenünk ahhoz, hogy a kapcsolat megváltozzon. A szerepem a kapcsolatban és általában véve a világban az én szerepem, és nem a másik kényszeríti rám. Leginkább ez azt jelenti, hogy számomra a „szeretet”, az, hogy a másik megadja nekem azt, amire szükségem van: vagy azt, hogy benne büntessem önmagam, vagy azt, hogy a másik büntesse meg rajtam azt, amit magamban elfogadhatatlannak és bűnösnek érzek. Az áldozat és az elkövető önértelmezésében közös, hogy mindkét fél szerepe által törekszik elkerülni a bűnösségből fakadó tökéletlenséggel történő szembenézést. Maximalizmus és tökéletesség-hajhászás. A bántalmazás és így az egymásra mutatás lehetővé teszi, hogy mindketten „tökéletesek” maradhassanak. A saját bűnösségünk, hibáink, árnyoldalaink elfogadása jelenti a kiutat az áldozat-elkövető mókuskerékből. Nem kell feltétlenül a bántalmazó kapcsolat alatt olyan helyzetet érteni, ahol fizikai bántalmazás történik. A hétköznapi áldozatok például folyamatosan áldozatszerepben érzik magukat, és nem döbbennek rá, hogy a szerep az övék, de mondhatnám azt is, hogy a szerep az enyém. Én vagyok az áldozat. A szereppel együtt járó hasznot én zsebelem be. A körülmények áldozatának lenni egy olyan dinamikát teremt, amiben soha semmi nem az én mulasztásom, nem az én hibám, nem az én döntésem és nem az én felelősségem. Mindenért valaki más viseli a felelősséget. Ez a dinamika gyakran egy végeláthatatlan kapcsolati rendszert eredményez, ahol mindenki valaki más áldozata és mindeközben egyben más relációkban egyszerre elkövető is. Erre még gyerekkorunkban szocializálódunk, ahol kezdetben a ránk osztott szerep az áldozaté, majd később – mivel a közeg, amiben felnőttünk bipoláris – lehetséges, hogy beletanulunk az elkövető szerepébe is, vagy inkább az elkövető szerepével azonosulunk. Isten Káinnal folytatott beszélgetése viszont azt mutatja meg nekünk, hogy Isten világa nem bipoláris. Isten rámutat Káinnak arra, hogy dönthet másként, kiléphet az áldozat-elkövető relációból. Cselekedhet jól, és akkor emelt fővel járhat. Ez azonban gyakran a kapcsolat megszakadását hozza magával, mert a korábbiakban a kapcsolat kötőanyaga az áldozat-elkövető dinamikája volt, amit szeretetnek neveztek. A szeretet újraértelmezése elkerülhetetlen az áldozat-elkövető valóságképből kilépve. Elsőként szeretni magamban azt is, amit eddig nem szerettem és vagy másban büntettem vagy azt vártam, hogy más bünteti meg helyettem bennem. A valódi szükségletek megtalálása. A valódi szeretet megtanulása. A valódi kapcsolat valódi emberek között egy valódi világban, amit a bipolaritás helyett a multipolaritás jellemez. A bipoláris világban minden vagy-vagy, fekete vagy fehér, áldozat vagy elkövető. A multipoláris világban választások sorozata jellemzi a kapcsolatokat, változás és kölcsönösség, értő figyelem, határok és tisztelet, ez egy színes világ, ahol a kapcsolatokat az önismeret és egymás megismerése utáni vágy jellemzi. Felelősség önmagunkért és egymásért. Ezeket a kapcsolatokat a dialógus jellemzi monológ helyett. Egymás mellett elbeszélés helyett egymás valódiságának és egyediségének felismerése. Ábelnek nem kell meghalnia és Káinnak nem kell megölnie Ábelt. A bűn megbocsáttatott, és nem kíván áldozatot. Senki nem büntet már senkit, és már nem kell tökéletesnek lennünk.