Gyógyulás

Akarsz meggyógyulni? Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj – járt a fejemben éveken át a dalszöveg, és nem értettem meg, hogy az én homokom üres. Az én homokomba leginkább a saját bűneim vannak írva, hogy számomra nem volt szabad látni, hogy ellenem is követtek el bűnöket, és az ellenem elkövetett bűnöket csak akkor lehet a homokba írni, sorban mindent, elolvasni, könnyeimmel megsiratni, elgyászolni, ha a mélységeiben szembesültem azzal, amit ellenem vétettek. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. A vétkeim az ellenem elkövetett vétkekhez kötődnek, és az egyik legsúlyosabb vétek a tagadás. Hogy részt veszek a játszmákban, elásom mélyre az ellenem elkövetett vétkeket, amelyek odalenn, lassan de erőteljesen, fokozatosan megrohasztják a lelkem. A másik az elfojtás, az érzelmek száműzése félelemből, rettegésből. Nem láttam a bűnök kétarcúságát. Nem láttam, hogy követtek el ellenem vétkeket, és hogy ezek bennem sebeket okoztak, amelyek fájtak, amelyeket szégyelltem és elrejtettem, és amelyek beteggé tették a lelkem, és olykor a testem is. Én csak a saját vétkeimet kerestem, és mélyen meg voltam győződve róla, hogy valami szörnyű bűneim vannak, és vezekelnem kell miattuk. Ebben nevelődtem, szóval ez nekem olyan természetes volt, mint az, hogy létezem. A bűntudat lételemem volt. A már elviselhetetlenné váló, és lassan felismert bűntudat miatt kezdtem el Freudot olvasni úgy 10 éve. Mert éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Az isten akiben hittem, egy büntető isten volt. Egy isten, aki nem törődik velem, csak ha „vétkeztem” és a vétek kiszámíthatatlan volt, leginkább minden lehetett vétek, amiért büntetés járt. Mintha a létem lett volna a vétek. Az egyetlen bűnöm, hogy megszülettem. Ma már ezt így tudnám megfogalmazni. A tanáraim döbbentettek rá, hogy én nem értem, hogy Isten kegyelmes is. Hogy Isten szeret is. Hogy mi a bűn, azt a szeretet és a kegyelem szemszögéből nézve értjük meg. Hát, jó sok év kellett ahhoz, hogy végre Isten elérje nálam, hogy felismerjem, hogy ellenem is vétkeztek. És hogy én tulajdonképpen mélyen ezért haragszom is, de mivel a harag is „bűn” még haragudni sem mertem. Aki engedelmes, nem haragszik. A harag veszélyes dolog, mert akkor kiderül, hogy bűnös vagyok. Nem haragudhatok. Pedig van jogos harag. Nem a harag érzésével van baj, hanem a ki nem mondott, meg nem élt haragból származó cselekedetekkel. A haragjukat vannak, akik másokon élik ki, és megölik Ábelt. Mások magukra haragszanak mások helyett is. Magukat büntetik, és eleve erre számítunk, hogy valaki jól megmondja nekünk, milyen bűnösek vagyunk. Én minden veretes, ostorozó prédikációt magamra vettem, összeszorult tőle a gyomrom, az nekem nagyon szólt, mert megerősítette bennem, amire neveltek: menthetetlenül „bűnös” vagyok. A létem a vétek. Ha az első vétkem kellene megneveznem, akkor az az lenne, hogy elhittem azt a hazugságot, hogy én szerethetetlen vagyok, és csak büntetést érdemlek. Sok évig tartott távol, igen távol ez a bűn Istentől, aki szeretett. Aki várt haza, aki velem sírt a távolban, aki megértett, és aki együtt-érzett, és aki a távolból is vigyázott rám. Nem ő volt messze, én. Fogságban lelkem börtönében. Ha gyermek vagyok, és bántanak, akiket azért adott az Isten, vagy akiknek azért adott, hogy szeressenek és vigyázzanak rám, lényegében csak egy választásom van: azt mondom, hogy ha ez történik, azért csak én lehetek a hibás. Mert a szülő nem lehet hibás. Később már több választásom van, az egyik az áldozat-szerep, vagy a megmentőszerep, hogy addig adom másoknak, amire vágyom, hogy talán egyszer valaki nekem is megadja, amit sosem kaptam meg senkitől. A másik az, hogy én magam is továbbadom, amit kaptam, és így válok olyanná, mint akik bántottak. A harmadik, hogy teleírok egy tengerpartnyi homokot az ellenem elkövetett vétkekkel, amelyek annyira fájnak, és hagyom, hogy vigye a szél. Ez viszont a legnehezebb út több okból is. Ez az út a gyógyulás útja. A legnehezebb, mert ez egy járatlan út. Egy olyan világban, ahol két típusú szerep között ingázunk, vagy belebetonozódunk, a gyógyulás a lehetetlen kategóriája. Mert az egy harmadik út. Erre mondta a húgom, hogy megtaláltunk egy utat, amiről sokan azt hiszik, nem is létezik. Pedig létezik. Ez a gyógyulás útja. Alkoholfüggő családszerkezetben nevelkedtem. Ezzel vagyunk így néhány millióan, és ráadásul ez egy transzgenerációs minta, tehát a leszármazottak életében lehetséges, hogy nincs jelen az alkohol, de a függő minta jelen van. Mert ez valójában egy minta, egy transzgenerációs minta. A nem-alkoholfüggők, vagy azok, akik „leszoktak” és ezt gyógyulásnak és eredménynek nevezik, elgondoltak egy olyan elméletet, hogy az egész problémát a szerfüggőség okozza. Iszonyú nagy felismerés volt számomra három éve, hogy az alkohol nem az oka a családi bántalmazó viselkedésnek, hanem a tünete. Hogy ennek a gyökerei generációkra nyúlnak vissza, hogy minden ilyen családnak több-generációs tapasztalata van ebben a viselkedésmintában. Az alkohollal azonosítani a problémát, valójában képmutatás. Mert ezzel azt mondjuk, hogy ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy alkoholista lett. Minden ember felel a tetteiért és a viselkedéséért, és a felelősség kérdése az alkoholfüggő családokban különösen nehéz téma, mert vannak tagok, akik egyáltalán nem vállalnak semmiért felelősséget, mások meg az egész családért, sőt olykor az egész világért. Belőlük lesznek a legelhivatottabb segítők. De a valódi probléma nem az alkohol, ami csupán egy tünet, hanem az, ami valójában minden család problémája, és amit a vallás bűnnek nevez. Legalább egy évtizede foglalkoztatott a bűn, bűntudat bűnbocsánat kérdése. Még a szakdolgozatomat is ebből írtam. Hogy tulajdonképpen mi is a bűn. Mert, hogy a bűnös világ bűnértelmezése egy bűnös bűnértelmezés, és erre a bűnértelmezésre mondja Nietzsche a hatalom akarásában, hogy az ilyen bűnértelmezés részrehajló, tehát a bűn az, ami nem tetszik azoknak, akik erősebbek, vagy hatalmasabbak. Van, ami bűn, ha te teszed, de nem bűn, ha én teszem. Te bűnös vagy valami miatt, és mert én abban nem vagyok bűnös, amiben te, ezért én nem vagyok bűnös. Ezért egyre inkább arra gondoltam, hogy a bűn olyan, mint egy álom, ami nagyon valóságosnak tűnik, és a felébredés az, amit a 12 lépés programok spirituális ébredésnek neveznek, de ha teológusként közelítem meg a kérdést, akkor azt mondom, ez az újjászületés. A gyógyulás nehéz téma, nehéz út, mert mindent megváltoztat. És mert egy járatlan útra vezet. Egy útra, ahová nem jön velem mindenki. Egy útra, ahová lehet, hogy egyedül kell mennem. Szintén a 12 lépés programokban fedezték fel, hogy az egyébként több évig tartó elkötelezett és kitartó önismereti munka (aminek a józanság a kezdete és nem a célja!), szóval hogy ez elvezet egy spirituális ébredéshez. Ami viszont kihívás elé állítja a családtagjaimat és kapcsolati hálómat, és azt fedezték fel több 10 éves tapasztalatuk alapján, hogy ha egy alkoholbeteg meggyógyul, újjászületik, átél egy spirituális ébredést, aminek nagyon erős lépései vannak, például mások ellenem elkövetett vétkei mellett a saját mások ellen elkövetett vétkeimnek is a beismerése, egy felsőbb hatalom elfogadása, szóval hogy a házastárs fél éven belül szintén elindul a gyógyulás útján, vagy visszaesik az alkoholbeteg a régi életébe, vagy elválik a házastárs. Mert a gyógyulás útja egy iszonyúan nehéz út. El kell benne engedni olyan kapcsolatokat, amelyek fenntartják a betegségemet. El kell engednem mindazt, ami az identitásomat adta, mert lényegében az identitásom volt maga a betegség. És ott maradok a semmi közepén nincstelenül, tapasztalatok és képességek nélkül, és meg kell tanulnom egy új életet élni. A kivezető út a régi életemből ugyanolyan nehéz, mint a bevezető út az új életembe. Amit iszonyúan kimerevítve látunk az alkoholbetegek, vagy más függőségekben szenvedők életében, az az ember problémája. Ezt nevezi a Biblia bűnnek. De a Biblia a bűnről árnyaltan beszél, mint ami transzgenerációs, és ami megfertőzte a lelkünket még öntudatra ébredésünk előtt. Hogy ez egy családi betegség. A nem annyira elesett családokban ez nem olyan megvilágosodás-szerű és csodás gyógyulás, de minden bűnből való szabadulás mégis az: gyógyulás és megvilágosodás. Semmivel sem vagyok rosszabb azért, mert egy alkoholfüggő családban nőttem fel. De talán azért, mert annyira szörnyű következményekkel jár egy ilyen családban felnőni, másoknál intenzívebben kerestem a gyógyulást. És Isten elhozta. Megértettem az igét: aki keres, az talál.

Intimitás

Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van. Látni megtanítanak. Hogy mit lássak és mit ne. Hogy mit nézzek, mit keressek, hogy amit látok, hogyan értelmezzem. Megtanítanak arra, hogy amire vágyom, azt a felszínen keressem. Viselkedéssel tanítanak viselkedésre. Ami a szívben van. Nem a külső a fontos. Pedig az is. Itt nem arról van szó, hogy nem tetszik valaki, de azt mondom, nem a külső a fontos, hanem a belső értékek. Nem, nincsen rombolóbb kapcsolat, mint amikor valakinek úgy kell járnom a tekintetében, hogy nem tetszem neki. Nem talál vonzónak, aki csak a „belső értékeim” miatt szeret. Az ilyen kapcsolatok általában nem egészségesek. Mert mérgező az a lebecsülés, amit a másiktól kapok. Mert nem arról van szó, hogy én nem vagyok szép, hanem arról, hogy ő nem talál annak, számára nem vagyok szép. De attól, hogy nem vagyok szép valaki számára, egyáltalán nem jelenti, hogy nem is vagyok szép. Miért adom egy másik ember kezébe a jogot, hogy eldöntse, szép vagyok-e? Egy olyan ember kezébe, aki lehet, hogy maga sem tudja, mi is az a „szép”. Mindenki szép valaki számára, és amikor a belsőt a külsővel ellentétbe állítjuk, erőszakot teszünk az emberen, akinek a belője és a külseje egyazon személyhez tartozik. Kettéhasítjuk. Szeretem „a belső értékeidet”, és kimondatlanul meg azt kommunikálom, hogy de a külsődet nem. Mintha a külsőm nem én lennék. Szerethetek valakit igazán, akinek a teste számomra nem szép? Mit üzenek annak a másiknak, aki szeretne szeretve lenni általam? Nem azt üzenem, hogy esélytelen próbálkozás „széppé” lenned? Miért adok jogot eldönteni valaki másnak, hogy én szép vagyok-e vagy sem. Szóval az intimitás nem az, hogy a külsőt leértékelem, mert nekem a belső értékek számítanak. Hogy a szexualitás nem is olyan fontos. Nem, ez elmenekülés az intimitás elől. Egy testetlen lelkiség. Szívtelen szeretet. Romboló kapcsolódás. A testem a személyem része, ha elutasítod, elutasítasz. Ne mondd nekem, hogy de a benső értékeidért szeretlek, mert nekem ez azt üzeni, hogy nem vagyok szép, de legalább vannak értékeim, csak nem látszanak kívül. Én látom benned az értéket. Nem, ezt tedd magaddal, ha szerinted te ezt érdemled, de ne tedd velem. Ezt ne tedd egy másik emberrel. Sem férfival, sem nővel. Ezt a viszonyulást megtarthatod magadnak. Ez üres szöveg egy nem-létező szeretetről.

Aztán ott van a másik, ahol nagyon is fontos a külső a lelketlenség másik arca. Amikor egy darab hús vagyok a húspiacon. Amikor turkálóból előkotort ruhadarab vagyok, amit valaki eldobott, majd valaki más előszedett. Másodkézből való árú. Amikor a használati cikként kezelsz. A szép külső a minden. A kétperces kedvesség, a kielégülés utáni sóvárgás. A szex azonosítása az intimitással. Az érzelem és a lelkiség nem-létének a kiélése testileg. Közelségre vágyom, de nem arra, hogy belém gázolj, belém hatolj, mint éles kés a vajba, vagy mint balta a hasogatásra szánt fába. Mert nem egy darab fa vagyok. Nekem lelkem van, érted? Hová tetted a lelkedet? Neked ez nem fáj? Nem fáj, hogy megerőszakolod magad, hogy szeressenek? Nem fáj, ahogyan nekem? Hogy szeretni akarlak, és úgy érzem, kifosztottak és megvertek? Hogy elutasítottak, és kihasználtak? Nem érzed eldobva magad önmagad által? Mellőzöttnek? Van szívem, nem vagyok szívtelen, te hová tetted a szíved? Te nem érzed, hogy fáj? Egy másik öleléssel fojtjuk el az előző ölelésben szerzett fájdalmat. Másoknak okozott fájdalomból fakadó könnyekkel gyógyítjuk sebeinket, amelyeket nekünk okoztak. Önprostituálás. Amikor elfojtom saját valódi önmagam, hogy tetszek neked. Személytelenül, alkalmazkodóan, eladva magam a szeretetért, ami valójában önbántalmazás és önmeglopás. Jöttök nekem a vallással meg a házassággal, mintha egy közhivatal által kiállított papír, vagy egy vallási szertartás semmissé tenné az intimitásra való képességem elveszítésének a tényét. Tényleg azt hiszitek, a papír begyógyítja a sebeket? Hogy visszaadja, amit gyerekkoromban elvettek tőlem? Amit ide sem adtak? Hogy átmeneti tárgyként kezeltek? Egy eldobott cigarettacsikk vagyok. De ennél erősebb képet is mondhatok, használat után eldobott óvszer. Ilyen az intimitásmentes szexualitás. Házasságon belül és kívül, előtt és után. Mindenkor. Mindenhol. Mindenkivel. Hát ezt nem értitek meg ti, akik elhittétek az évezredes hazugságot, hogy szégyenre lehet intimitást építeni. Elrejtőztünk, mert mezítelenek voltunk. És ki hogyan rejtőzik saját szégyene elől. Van, aki az állandó meztelenség-kényszerbe, van aki garbó-identitásba menekül, hogy ne szembesüljön a mérgező szégyennel, ami szülei tekintetéből származik, akik nem tudtak mit kezdeni gyermeki meztelenségünkkel, mert a sajátjukkal sem tudtak. Akiknek a szexualitását a szégyen övezte, és a tekintetük által, amiben identitásunk formálódott, belénk ivódott a szégyen és a bűntudat a szexualitásunk miatt. Márpedig a szégyen és a bűntudat nem ismer házassági anyakönyvi kivonatokat. Semmilyen papír nem teszi semmissé a belénk elvetett szégyen és bűntudatmagokat. Ezt csak Isten tudja gyógyítani. Például azzal, hogy szereti, ami a szívben van, legyen ott bármi. Szeret sokszor-használtan is. Elváltan, elhasználtan, kihasználtan, elgyötörten, megtörten, kiüresedetten, kiégetten, mert ő látja, ami a szívben van. Nem vetíti belém önmagát. Azzal fogad el, ami bennem van. De Isten nem hasít ketté. Számára én egészében szép vagyok. Egészében szeret. Mindenestül, szennyesen, eldobottan, elhasználtan is. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Élni fogok, mert épp a kövek suhogása közepette vetkőzöm le a szégyen és a bűntudat ezeréves gúnyáját, ami gúzsba kötötte legbelső önmagam. Nem vagyok bűntelen, és már nem is akarok az lenni. Míg próbáltam, egyre bűnösebbnek éreztem magam, egyre szennyesebbnek, egyre jobban szégyelltem magam, egyre csak elítéltem magam, mások ítélő tekintetét keresetem, és meg is találtam. Én sem ítéllek el. Köszönöm neked, Jézus, hogy te nem ítélsz el. Köszönöm, hogy a betegekhez jöttél, és hogy a mennyben nagyobb öröm van egyetlen bűnös ember megtérésén, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincsen szükségük megtérésre. Kilépek a kilencvenkilencből, és levetkőzöm szégyenből és bűntudatból font ruhámat, és meztelen lelkemmel állok meg előtted, hogy te ítélj felettem igazságosan. Hogy többé senkinek ne legyen joga jogtalanul elítélni.

Tisztaságmánia

Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Puritanizmus – ezt a címet is adhattam volna ennek az írásnak. Nem teológiatörténeti értelemben, persze, hanem életgyakorlatilag. De mondhatnám azt is, hogy megtisztítani az edény külsejét – hogy a vallás kísértése a tiszta külső mögé rejtett méreg. Megtisztulást nyerni azáltal, hogy önmagamat megtisztítom, kívül. Mint naponta többször beállni a zuhany alá, hogy lemossam magamról, ami valójában a lelkemet, a szívemet szennyezte be. Akinek a lelkén, az érzésein, vagy a testén erőszakot tettek, szennyesnek érzik magukat. Eredendően szennyesnek. Magunkévá tesszük azoknak a véleményét rólunk, akik erőszakot tettek rajtunk. Akik így tettek bennünket bűnbakokká, hogy ők tiszták maradhassanak. Az áldozathibáztatás arról szó, hogy az erőszak oka – legyen az bármilyen jellegű – nem az elkövetőben van, hanem az áldozatban. Az áldozat a viselkedésével, vagy pusztán azzal, hogy épp ő volt ott, tehát rosszkor volt rossz helyen, vagy a puszta létével okozta a rajta elkövetett erőszakot. Az áldozat meg vezekel, egy belső hang állandóan hibáztatja, vagy kárhoztatja, ez a hang folyamatosan azt mondja, hogy te eredendően rossz vagy, lusta vagy, kihívó vagy, erkölcsileg romlott vagy, hibás vagy, egy selejt vagy, minden bántás, ami ér, minden seb, amit okoznak neked, belőled fakad, te vagy az oka, mert megérdemled. Hát ezt érdemlem én. Számomra az istenhit is egy szűnni nem tudó, állandó megfelelni akarás, egy tisztává válási törekvés, hogy megkapjam azt, amiről én magam sem vagyok képes elhinni, hogy megkaphatnám: a szeretetet. Mert a szeretet nevében bántottak. A szeretet nevében neveltek. A szeretet nevében szennyezték be a szívemet, a lelkemet. A szeretet nevében ölték meg bennem az eleven, élő, kreatív gyermeket. Önmagam. Elhittem, hogy igaz, amit mondtatok, hiszen nektek mindig igazatok van, és én mindig tévedek. Felmentést kerestem, ahogyan teltek az évek. Neked is nehéz gyerekkorod volt. Csak azért erőszakolt meg, mert őt is bántották gyerekkorában. Amikor az áldozat felmenti az elkövetőt. Máskor ki szerettem volna mondani, de megdermedtem, és rettegés fogott el a büntetés lehetőségétől. Mélyen magamba véstem a nevelési elveket: ne beszélj, ne érezz, ne gondolkozz.  Mintha meg lettem volna kötözve. Megdermedtem. Ha kimondtam, bűntudatom volt, hogy rossz vagyok, hogy kimondom, hogy nem csak én vagyok rossz, hogy mások is követnek el hibákat. Nem, ez nincs így, bármi van, bármi történik, minden körülmények között te vagy a hibás. A léted a hiba. Egy hiba vagyok.  De írhatnám azt is, a harcosok klubja analógiájára, hogy apu elhibázott élete vagyok. Mert tényleg. Bennem büntetted magad. Nekem az Isten is egy rabszolgahajcsár volt. Nem is értem a folyamatát, hogy hogyan törtél át, Istenem, ezen a mélyen belém táplált bebetonozott szíven. Hogyan jött egyszer csak valahonnan iszonyúan mélyről egy szerető Isten léte utáni vágy. Hogyan halt meg fiatal felnőtt korom hajnalán az Isten, aki nem ismeri a kegyemet, mert kegyetlen, és állandóan csak a bűnökről beszél, meg a megtérésről, ami azt jelenti, hogy bár esélyem sincs rá, hogy tiszta legyek, de azért próbálkozzak. Majd úgyis jön leellenőrizni, hogy elég tiszta-e a lelkem. És persze, sosem az. Mert a te szennyeid is bennem voltak. A te bűneid is bennem voltak. Magadat is bennem büntetted. Apu megbocsáthatatlan bűne vagyok. Apu mostohagyereke lettem, amikor elkezdtem keresni egy Istent, aki egészen más. Az egészen más Isten. Köszönöm a teológusoknak, hogy éltek, és beszéltek nekem erről az egésze más Istenről. Köszönöm a filozófiának, hogy felszabadított a kételkedésre. Mert a kétely bűn, aki hisz, nem kételkedik, engedelmeskedik. Szót-fogad, és véresre sikálja saját tisztátalan lelkét, hogy megtisztulva szeresse Isten. Az én gyerekkori istenem nem vette magára a szennyes ruhámat, hanem rám adta a sajátját is. Isten tisztátalan fia vagyok. Egy velejéig romlott lény, aki csak útban van, aki nem kapott jogot a létezésre, aki meg kell, hogy szolgálja az életét, ami megszolgálhatatlan. De Isten egészen más. Apu hitevesztett fia vagyok. Amikor Updike Isten velünk vonul című regényét olvastam, Calence tiszteletessel, a presbiteriánus lelkésszel együtt az én hitem is elveszett. Azt mondtam, ha nem lennék teológus, biztosan humanista lennék. Már értem, hogy miért van, hogy annyi filozófus hagyta ott a megkezdett teológiai tanulmányait. Hogy mit keresett Darwin a teológián. Ha becsületesen műveljük a teológiát, a teológia lebontja az emberszabású istenképeinket, elvesztjük istent, akit mindig is ismertünk. Az istent, aki gyerekkorunk istene volt. Ez a hitvesztés elengedhetetlen abban, hogy megtaláljam Istent, aki egészen más. Aki szeret. Aki egy hosszú úton sétál velem az életben, életem emmausi útján, és aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, sőt, emberré lett, hozzám szegődött az úton, az elejétől kezdve elmagyarázta az írásokat. Így leszünk mindnyájan Istentől tanítottak. A szívünk nem tiszta. De ez a mondat csak akkor kezd el valódi jelentésével betörni tisztaságmániás szívembe, amikor megértem, hogy senki szíve nem tiszta. Hogy azok szíve sem tiszta, akik megkövetelték, hogy az én szívem tiszta legyen. Hogy helyettük is én legyek tiszta. Tiszta gyerek-szívem így lett mások szennyeinek szemetesládája. Isten bejön a szívembe, mosatlan edények, szennyes ruhák, felmosatlan padló, kitisztítatlan WC, kinyitja az ablakot, leül mellém a földre, engedi, hogy sírjak a vállain. Órákig, napokig, hetekig, hónapokig így megy ez. Csak sírok. És könnyeim, amelyek végigfolynak a vállán, megtöltik a szívem. A belső szobám. Velem ül a földön, és végighallgatja a dühből mondott szavaimat. Végighallgatja, ahogyan azt ordítom, bárcsak meg sem születtem volna. Bárcsak végül mégsem sírok fel, és megmaradok halva-született gyereknek. Mintha egész életemben ezt éreztem volna. Ezt a halva-születettséget. Ezt az élethez való jognak a hiányát. Hogy nekem úgy kellett volna maradnom. De Isten örül nekem. Velem sír. Együtt sírunk. Nem utasít helyre. Mert ő tudja, a könnyek által tisztul a szív. Így tisztul meg a szívem. Ezek a könnyek azok, amelyek megtisztítják beszennyezett szívemet. Isten megtisztított szíve vagyok. Boldog vagyok. Megláttam őt annak, aki ő valójában. Aki szeret.