Forrásmegjelölés

Nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és ő maga és állatai is ittak belőle? Hivatkozásokkal teletűzdelt életet élünk. Mások szavait mondjuk vissza, generációról-generációra. A családi hagyomány vagy a vallási hagyomány forrása, valójában a kettő egy és ugyanaz. Mert minden szakrális. Erről beszél nekünk a bálványimádás, és erről beszél nekünk a bálványimádás modern formája, amit függőségnek nevezünk. Minden bálványimádás alapja az emberrel vele-született Isten utáni szomjúság kioltása. Egy elviselhetetlen hiányérzet, amit megpróbálunk betölteni a családi kapcsolataink által. A szülők megpróbálják gyerekeik velük-született szeretet-szomjúságát betölteni, de az ember akár gyermek, akár felnőtt, egy másik ember által betölthetetlen. A szülők megpróbálják betölteni gyerekeik életében az Isten szerepét. Anya önfeláldozó szeretete. Ha a gyermek soha nem válik le a szüleiről, soha nem lép túl a családi normalitás korlátain, soha nem derül ki, hogy valójában nem lett betöltve ez a szeretet-hiány. És ebből fakad a depresszió, ebből fakad a munkaalkoholizmus, ebből fakad a társfüggőség, az intimitáskerülés, az alkoholizmus, a drogfüggőség, szexfüggőség, romantikafüggőség, játékszenvedély, ebből fakad a segítő-szindróma, mint a függőség másik oldala, ebből fakad a pánikbetegség, a fóbiák, a hatalomfüggőség, az ideológia-függőség, a beteges lázadás-kényszer, a vallás-függőség és a fanatizmus, a moralizmus, a bántalmazó magatartás, a lelki zsarolás kényszere, a manipuláció, a képmutatás. Minden innen jön, egyazon forrásból, a velünk-született szeretet-hiányból, amit a szüleink, akik számunkra, akik Istennel való szeretet-kapcsolatra lettünk alkotva, isten szerepében megpróbáltak betölteni. Eredménytelenül. És a saját szeretet-hiányáról mit sem tudó szülő, aki már feladta, hogy a szüleitől, a házastársától, vagy a munkájától megkapja a szeretet-hiányának a betöltését, megpróbálja a gyerekeitől megkapni. Ez az egész modern és mindenkori bálványimádás működésmódja. Isten-szerepekben éljük az életünket. A boldoggá-tevő pasi. A boldoggá-tevő nő. A boldoggá-tevő gyerek. A messiás-prédikátor. A lelkigondozói szuperhős. A gyógyító. A megmentő. A szabadító. A feltétel nélkül szerető és elfogadó szülő. És mindig mindenhol sántítunk. Mert egyikünk sem Isten. A hamis tökéletesség összetörik, csalódás, düh és vádaskodás fakad a be nem teljesült ígéretekből, hogy majd te boldoggá teszel. Részt veszek egy esküvőn, és már összeszorul a szívem, hogy mennyire mélyen belénk van nevelve ez a szemléletmód. A házasság, amiben majd a férfi „boldoggá teszi” a nőt. Ahol majd a nő „boldoggá teszi” a férfit. Vallás ide, vallás oda, ez mélyen belénk van nevelve. Mert az ember a boldogság utáni vágyával születik erre a világra, mert Isten az embert egy vele örökké tartó boldogságra teremtette. Ez a vágy ugyan megvan bennünk, de ez a vágy a bűnösségünkkel való szembenézés nélkül betölthetetlen. Illetve épp arról van szó, hogy a boldogságunk útja felé vezető út a gyászon keresztül vezet. Elgyászolni a boldogságot, amit nem kaptam meg a szüleimtől, a házastársamtól, a gyerekemtől, a főnökömtől, a testvéremtől, a lelkészemtől, és persze, Istentől sem. Mert valójában a vágyam realizálódása, az a megfogalmazhatatlan boldogság-sóvárgás, ami bennem van, teljesen beteg módon törekszik betöltötté válni. Például a szeretet utáni sóvárgás betöltése szexualitás útján. Erről szól az intimitáskerülés. A szeretet utáni vágyam betöltése azáltal, hogy saját szükségleteim és saját betöltetlenségem helyett benned látom a szükséget és a betöltetlenséget, és általad próbálom betölteni önmagam. Ez az önprostituálás és ez mindig a kihasználtság és a kiégés érzéséhez vezet. Mert adok, addig adok, míg csak ki nem fogyok, és mindig azt fogom végül érezni, hogy kihasználtak, hogy kihasználtál. Pedig úgy adtam, hogy senki nem kérte tőlem, amit adtam, én adtam, és önzetlenségem mögött nagyon is önző szándék húzódott, történetesen az, hogy megkapjam kérés nélkül azt, amit akarok. És dühös, sértődött és vádaskodó ember bújik elő az álarcom mögül, amikor végérvényesen kiderül, hogy nem kapom meg azt, amit valójában senki sem ígért nekem. A mérhetetlen mértékű elvárás elvárás-mentességbe burkolva. Ezt nevezzük társfüggőségnek. A pénz, a lakás, a kocsi, a hírnév, a szakmai elismerés, a gyerekek, a szerető család, a család mindenek-felett, mind-mind kétségbeesett kapaszkodás arra nézve, hogy megkapjam a betöltését annak a szeretet és boldogság utáni mély vágynak, amivel erre a világra születtem. Ebből fakad a frusztráció, a depresszió, a betegségek, amelyeknek beazonosíthatatlan az eredete, ebből fakad a kapcsolatról-kapcsolatra vándorlás, a gyülekezetről-gyülekezetre, a tanítótól-tanítóig, egyetemről egyetemre, munkahelyről munkahelyre, országról országra vándorlás kényszere. És ez a vágy olyan erős bennünk, és annyira mélyen el van bennünk temetve, hogy addig, amíg nem jutunk el a végső határig, a mélypontig, az életük reménytelen ürességének felismeréséig és átérzéséig, amíg nem jutunk el a mélypontig, ahol a disznók vályújánál magunkra nézünk, és azt mondjuk, nem vagyok boldog – addig boldogtalanságra ítéljük saját magunkat. Mert ez az egész egy Isten nélkül keresett boldogság. Életemet gyerekkoromtól a vallási világ körében éltem. Ezt lehet csinálni vallásosan is. Templomban ülve. Fundamentalistán. Karizmatikusan. Liberálisan. Hitevesztetten. Kételkedőn. Lázadva. Egyházfüggőségben. Istenfüggőségben. Még több Bibliát olvasva. Még több áhítatos könyvet olvasva. Még több dicsőítő zenét hallgatva. Még többet „szolgálva”. Még több alkalomra eljárva. Újra és újra jóvá válni majd megint bűntudatot érezni, vagy dühösnek lenni, hogy nem tudok jó lenni. És közben nem találni az életemben a valódi bűnösséget. Már csak nem kellene önkielégítenem, meg csúnyán beszélnem, és tökéletes lennék, gondoltam az újjászületésről meg a „jóságról” 22 évesen. Ha nem élek szexuális életet házasság előtt, akkor jó leszek. Éltem, iszonyú kognitív disszonancia, iszonyú fájdalmas és mély bűntudat. Ma már tudom, ez a neurotikus bűntudat. A hamis vallás által belénk táplált bűntudat. Amiből nem a bűn felismerése adódik, hanem ami maga a bűnöm. Hogy jóvá akartam lenni, és nem sikerült. Lehet idősebb testvérként „szolgálni az úrnak” mély hazugságokban élve, haragudva az újjászületett kistestvérekre. Le lehet élni egy életet a jóbi kálvária végigjárása nélkül is, miközben mélyen vallásos vagyok. Mások megtérésén dolgozva folyamatosan, miközben nekem lenne szükségem megtérésre. De nem találva, hogy miből is kellene megtérnem. Mert a bűn-fogalmam egy bűnös bűnfogalom. Sosem váltam le az anyámról és az apámról, akik megtanítottak arra, hogy mi a bűn. Ők azok, akik „jóvá” neveltek, és egész életemet azzal töltöttem, hogy az ő jóság-fogalmuknak megfeleljek. És a szülőség valójában egy szerep. Lehetek lelkészként is szülő-szerepben. Szerepszemélyiség. Mi lennék én, ha nem lennék lelkész? Ez a mondat fogalmazódott meg bennem három éve. Ki lennék én a szerepszemélyiségem nélkül? És még milyen hosszú és fájdalmas út vezetett oda, hogy találkozzam valódi mélyen boldogtalan önmagammal, aki egy senkinek érezte  magát, és aki mindent megtett, hogy legyen valaki, és minél inkább lett valaki, annál boldogtalanabb lett, és annál jobban elveszítette magát. De ez nem a jézusi értelemben vett önelveszítés, hanem a bűn hatásmechanizmusa. A jóvá válási törekvés azt jelenti, hogy megpróbálok mindenkinek jó lenni. Jó férj, jó gyerek, jó lelkész, jó barát, jó értelmiségi, jó apahelyettesítő, minden-helyettesítő mindenkinek, mindenkinek az, amire vágynak. Magyarán isten szerepét betölteni a többiek életében. Egy jóságos isten szerepét. De én nem vagyok Isten. Viszont ezt a szerepet szánta nekem a családom. Majd te leszel az, aki megváltja Izráelt. Akár Immánuelnek is keresztelhettek volna. De nem én vagyok a szabadító. Én is egy ember vagyok, aki ugyanazt a boldogságot kereste, ugyanolyan bűnös módon, mint bárki más. Én vagyok a boldoggá-tevő pasi. És ez mennyire boldogtalanná tett engem! Mérhetetlenül. És mennyire hazug volt ez a szerep. Öntudatlan volt, de így volt. Ez a szerepszemélyiség. Az emberek beazonosítanak az alapján, amit csinálok, és hamarosan elkezdem magam azzal azonosítani, amit csinálok. És így veszítem el a személyiségem egyediségét, és formálódom azok képére, akik rám projektálták a vágyaikat. Miközben megpróbálom betölteni a jóságos isten szerepét az életedben, megszűnök önmagam lenni. Még ruhát sem tudok venni magamnak, mert még a testképem is deformálódik. Már nem látom a saját szememmel a világot. Nem látom a csillagokat. Nem látom a napfényt. Nem látom a felhőket. Ez is egy addikció. Szerepfüggőség. Vonzottam mindazokat, akikhez vonzódtam, mint légypapír a legyeket. Hogy ki melyik, eldönthetetlen.

Ebből az életből hozott ki az Isten. Amikor végre szembenéztem saját mély, betöltetlen szeretethiányommal, és azzal a szomjúsággal, amit ezer módon próbáltam betölteni. Amikor átéreztem saját elviselhetetlen boldogtalanságomat. Én már értem a mondatot, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Mert az igazi boldogság mindig egy mély, elviselhetetlenül fájdalmas boldogtalansággal kezdődik. Amikor elveszítettem már minden reményt. Már nem hazudhatok magamnak tovább. Amikor mindenem odalett. Oda a társadalmi megbecsülésem, a házasságom, a szakmai karrierem, az elveszett gyerekkor helyén lévő tátongó üresség, de ez a tátongó üresség az, amit Isten be tud tölteni. Amikor a semmiből alkot egy életet. Egy olyan életet, amiben helye van a boldogtalanságomnak is. Már nem félek a szenvedéstől. Már nem félek a számomra fontos kapcsolatok elveszítésétől. Már nem félek, hogy nem leszek jó lelkész. Nem félek, hogy kiderül, hogy nem vagyok jó. Már nem félek a haláltól sem. De épp ez az elengedés. Ez az igazi szabadság útja. Amikor a szenvedésem is részévé válik az életemnek, amikor a sírásban vigasztalódom. A nincsben megtalálom a vant. Amikor Istennel való kapcsolatomban, Krisztusban megtalálom igazi önmagam. Így kerül minden a helyére, és így veszíti el isten-szerepét minden, amitől korábban a szomjúságom megelégítését vártam. Már minden az, ami. Én is. Már nem kell jónak lennem. Nem kell félnem, hogy rossz vagyok. Jó és rossz fogalma új értelmet nyer. Már megszűnik a kétpólusúság. Már nem követelek senkitől semmit, és nem érzem, hogy meg kellene felelnem bárki követeléseinek. Ez az elengedés. Önmagam elengedése. Ott a disznók vályújánál. Már nem duzzogok kívül. Már nem félek saját bűnösségemtől. Nem szorongok, hogy kiderül, nem vagyok jó, és elhagynak. Mert már mindez bekövetkezett. Már mindent elveszítettem. Már mindent elgyászoltam. Már minden a része az életemnek, ami ért, ér és ezután érhet. Már meghalhatok. És épp az adja vissza lassan, és soha nem ismert módon az életörömet. Amikor már nem várom magamtól sem mástól, semmitől és senkitől, hogy boldoggá tegyen, mert Isten a boldogságom. És minden boldogság, ami van. A szenvedés is. Az elveszítés is. A veszteség is. A kitagadás, vádaskodás, az elutasítottság is. És már tudok határokat húzni, az emberi morál értelmében akár „rossz” is lenni. Már nem játszom a jófiú szerepét. Mert végérvényesen megértettem, hogy nem kell annak lennem. Hogy minden fájdalom, minden szenvedés, minden veszteség elmúlhatatlan kincseket rejt magában. Hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem, az, hogy csődbe ment az életem. Hogy megbuktam a vizsgán. Hogy elveszítettem mindent. Jób boldog. Még mielőtt mindent visszakapna, már semmire nincs szüksége. Mert ez a teljesség útja. A tejes szabadságé. Így lesz életem alapja Ő, aki az egyetlen, aki boldoggá tehet. Így tudok boldog lenni, és így tudok azokkal boldogan élni, akiknek szintén Ő a boldogság forrása. A válogatás-mentes boldogságé. Ahol minden üdvösségemet szolgálja. Még a veszteség is. A munkanélküliség is. A halál is. A válás is. A szeretet személy elvesztése is. A bántalmazott gyerekkor is. Minden ezért van, hogy megtaláljam őt. És megtaláltam. És megtalált. Ez az elengedés ajándéka. Már nem félek attól, hogy elutasítsalak, mert átéltem, hogy mit adhat az embernek, ha már mindenki elutasította, és amikor már nincs más remény, csak Ő. Egy igazi élet kezdetét.

Pszichoszomatikus

Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt adom neked, a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. Na persze. Ez az ember egy születése óta sánta férfi volt, aki már több mint negyven éve így élt. Identitás-betegség. Minden nap kivitték a templom egy frekventált helyére, ahol megszerezte a megélhetéséhez szükséges aprópénzt. Az élete működött. Eszembe jut Monty Python humoros jelenete: könyörüljön az ex-lepráson. Mert mit kezdjünk az életünkkel, ha az életünk egy egészen más élet lett? A sánta-identitásnak vége, és ott maradok sántikálás-mentesen, és teljesen tanácstalanul. Meddig sántikáltok még kétfelé, kérdezi Illés. Sánta szülők sánta gyereke a sánta szüleitől sántához illő életet tanult. A sánta-valóság. A vakok között félszemű a király. Féllábúak között a sánta a király. Érdekes, hogy Jézus tevékenységének mennyire fontos része volt a gyógyítás. Ehhez képest a vallási világ milyen hamar elfelejtette ezt a fontos részt. Ami talán a legfontosabb. Akarsz meggyógyulni? Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem mintha valaki eredendően egészséges lenne, hanem sokkal inkább betegségtudatról van itt szó. Vannak olyan emberek, akik nem tagadhatják betegségüket, mert betegségük rejtegethetetlen és nyilvánvaló. De még ők is mondhatják azt, hogy ez normális, hiszen minden normálisnak érezhető, ami mindig is így volt. Még a betegség is. A vérfolyásos asszony. De vannak, akikben valamilyen csodamódon mégis megszületik egy másik élet utáni vágy. Másokban nem, de vannak, akikben igen. És persze, vannak, akik eltökélten tagadnak, sőt mások percepcióit (észleléseit) is tagadják elkötelezetten, és egy ponton fordul egyet velük a világ, és rádöbbennek saját sánta-voltukra. Mi okozza ezt?  A betegeknek van szükségük orvosra. Pszichológushoz azoknak kell menniük, akiknek valami baj van az „agyukkal”. Menjenek azok pszichológushoz, akiknek problémáik vannak. Ebben a családban nincsenek alkoholisták. Mert az alkoholista a Béla, aki nem csak minden másnap, hanem minden nap az árok partján fekszik részegen. Végül is a sánta egészséges a bénához képest. Szóval vannak, akik eljutnak a helyzet felismeréséig. Akiknek már elviselhetetlen, és muszáj hinniük abban, hogy nem ez a normális. Hogy kell lennie valami másnak. De ez egy iszonyúan nehéz út. Mert az ember nem a semmiben lebeg, hanem egy társadalom, egy kapcsolati háló, egy család, egy párkapcsolat, egy szülő- gyerek-kapcsolat részeként létezik. És ha a betegség-állapotot, mint helyemet a kapcsolataimban értelmezem, mindjárt rájövök, hogy a betegség nem csak testi, de még csak nem is lelki is, de még gondolkodásmódbeli (normális fogalma), és egyszerre társadalmi is. A sántának volt egy fizikai betegsége. A sánta lélektani értelemben is sánta volt, mert a sánta-identitás egy a többiekhez viszonyított helyzetben sérültség. (én egy sérült vagyok. lelki-sérült, fogyatékkal élő.). Tehát a sántaság egy önértelmezés. De gondolkodásmódbeli is: vannak dolgok, amelyeket soha nem tehetek meg, mert én csak egy sánta vagyok. De egyben társadalmi is: én egy sánta vagyok, akit mások hoznak, visznek, pakolgatnak, mint egy magatehetetlen tárgyat, aki alamizsnát kap másoktól, ki van szolgáltatva a többi embernek. Egy ember, aki nem a saját lábán jár, nem a saját érzéseit érzi, nem a saját gondolatait gondolja és nem a saját kapcsolatait alakítja. Egy ember, aki bébi-identitásban él. A felszínen ez csupán egy születési rendellenesség. De a Biblia a bűnről is azt mondja, hogy az egy „születési rendellenesség” és még azt is, hogy ez mindenkivel vele-születik.  De azt is mondja, hogy gyógyítható.

Nézzük ezt a képet egy kicsit távolabbról. És azt is, hogy miért lett a meggyógyult sánta környezete iszonyúan frusztrált a sánta gyógyulása miatt. Nézzük csak, mennyi mindenkinek az identitását adta ez a sánta ember. Kezdjük mindjárt a szülőkkel. Nincs jobb identitás-képző tényező, mint a szülőség. Én szültelek, az anyád vagyok, jobban ismerlek, mint te saját magadat. Tudom, ki vagy. Kicsi sánta fiacskám. De én sántán is szeretlek. Az igazság ezzel szemben az, hogy anyu a fiát leginkább csak sántán szereti. Mert számára ez az identitás, hogy a sánta fiának az anyja. De nézzük gyorsan aput is, aki tök jól meg tudja határozni a saját fia viszonylatában a férfiasságát és az erejét, főleg, ha a fia sánta. Mennyivel erősebb vagyok. Nézd, fiam, ha én nem lennék, éhen halnál, mert én cipellek ide minden nap a templom kapujába. Szükség van az erőmre. És akkor még vegyük ehhez hozzá a közös szülői sopánkodást, hogy ez a mi fiunk sose fog felnőni, és már negyven éves is elmúlt, és még mindig nekünk kell gondoskodnunk róla. A mártírszülők, akik mindent csupa szeretetből tesznek. Döbbenet az a nagymértékű tabu, ami a szülők jóságát övezi. Pedig a szülő is csak ember. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Közben a valóságban az van a köztudatban, hogy minden ember bűnben fogantatott és bűnben született, kivéve a szüleimet, mert ők nem. Pedig de. És ez nem vádaskodás, hanem a szülők mítosztalanítása. Ha ők magukat nem tudják, marad a sánta „gyermek” pálfordulása. A szülők számára a sánta fiuk szüleinek lenni identitást jelentett. Ráadásul egy olyan identitást, ami a társadalomban igen kiváltságos helyre sorolta be őket. Ha egyenesen végigmegyünk ezen a logikán, a szülőknek érdekük volt, hogy a sánta fiú sánta maradjon, mert ha a fiú megszűnik sánta lenni, feláll és a saját életét kezdi élni, a szülők ott maradnak identitás-talanul. Szembe kell nézniük azzal, hogy fogalmuk sincs, kicsodák. Könyörüljön az ex-sánta szülein.

De ott van a társadalom, ami körbeveszi a sántát. Ahol a sánta egy biztos pont, akihez viszonyítva mások egészségesek lehetnek. Vagy méltóságosak. Vagy felnőttek. Akik kioktathatják, belerúghatnak, ráüvölthetnek, hogy kotródjon az útból, elhúzhatják a szájukat, és hálát adhatnak az Istennek, hogy ők nem sánták, akik jók lehetnek, amikor dobnak ennek a sántának egy kis aprót. És kiderül, hogy a társadalom „kicsi sánta fiacskája” fenntart egy egész rendszert maga körül. A sánta világot, ami csak azért tűnhet egészségesnek, mert van középen egy letagadhatatlanul sánta ember. A társadalom nem akarja a sánta ember gyógyulását. Mamahotel ide, vagy oda, valójában senki nem akarja, hogy a fiak felnőjenek, és önállóvá váljanak, mert a helyzet ugyanaz, mint a családban. Egy-kettőre kiderül, hogy ha a fiak elkezdik a saját életüket élni, és elkezdenek a saját lábukra állni, a saját gondolataikat gondolni, a saját hitüket hinni és a saját identitásukat kialakítani, hogy valójában a társadalom is ugyanolyan sánta, mint a fiak. A mártírszülői identitás. És persze, ne felejtsük el a vallást sem. Hogy mindez egy templomban zajlik. Bertrand Russell mondta, hogy a világon az „egyház” hozta létre a leghatékonyabb szervezetet arra, hogy hatástalanítsa az Isten munkáját. És nekem erről az a véleményem, hogy az egyház mi vagyunk: az ember. A sánta-vallásúak. Bizonyítványmagyarázásból jeles. Amikor berendezkedünk a csoda-mentes, gyógyulás-mentes vallás-gyakorlatra. Működik a vallás, mindenki egészséges. Pedig mindenki beteg. És azt a paradoxont fedeztem fel, hogy a betegség-állapotot egészségesnek hazudó környezet a gyógyulást megbetegedésnek hazudja és megpróbálja a sántát visszaparancsolni az Ékes Kapuba. Ti mindnyájan egészségesek vagytok. Én nem, mondja egy születése óta sánta férfi. És furcsamód így lesz mind közül a legegészségesebb.

Mi történik a sántával? Egy biztosan, már soha többé nem lesz fontos, hogy mások kényelme miatt létezzen. Hogy mások identitása legyen. Már nem az emberek elvárásai szerint éli az életét. Már megszűnik az ál-egészségesek ál-egészségtudatához legitimáció lenni. Ez a sánta felkel és jár. Ugrál és dicséri Istent. És kiderül, hogy eddig csak egy sánta volt, és sok egészséges. Most meg van egy egészséges, és sok sánta.

A saját életed éld. A saját hitedet hidd. A saját gondolataidat gondold. A saját lábadon járj.

Tranzakció

Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki el fogja árulni őt. (Jn6,64). Avagy mondhatnánk azt is, hogy Jézus keresztüllátott a szitán, vagy azt is, hogy nem voltak illúziói az őt körülvevő emberekkel kapcsolatban. De azt is mondhatnánk, hogy Jézus tökéletesen tisztában volt a helyzettel. Nem áltatta magát. Jézus feltétel nélkül ragaszkodott a valósághoz. Jézus útja az emberi jóságba vetett illúziók fokozatos lebomlása egészen a keresztre-feszítésig. Jézusnak nem voltak illúziói. Mi az, ami boldogtalanná tesz? Az illúziók, hogy mást akarok hinni, mint ami van. Másnak akarlak látni, hazudok magamnak rólad, vagy hazudok magamról neked. Hogy fennmaradjon a szeretet-kapcsolat illúziója. Az egész képmutatás-dinamika erről szól, hogy fenntartsunk egy jó-képet magunkról. Hogy elhitessük magunkkal és egymással, hogy „jók vagyunk”. Jézus ebben a részben beszél szenvedéseiről és haláláról, és arról, hogy az ő igéje lélek és élet, és a test nem használ semmit. A test a lelketlenség szinonimája. A test cselekedete az átgondolatlan, megtanult, rutin-szerű cselekvéssorozat. A test cselekedete az önzését kiélő ember viselkedése. Akinek egyetlen szempontja van, hogy kielégítse önzését. Évek óta arra gondoltam, hogy a pszichológia felismerései nem új-keletűek, már a Bibliában is olvasunk mindről, a filozófusok is erről beszéltek, a teológusok is. De arra is rájöttem, hogy ma a pszichológia tölti be azt a szerepet, amit egykor a teológia, vagy a filozófia. Valódi emberek valódi problémákkal, valódi megoldásokat keresnek. Persze, nem minden pszichológia pszichológia ebben az értelemben. Vannak, akiknek ez is csupán egy eszköz az önáltatáshoz. Egyik kedvenc pszichológusom, aki ráadásul keresztény is, és a legjobb gyakorlati kézikönyvet az élethez tőle olvastam, azt mondja, hogy a lelki egészség nem más, mint feltétel nélküli ragaszkodás a valósághoz. A valóság kérdése nehéz dió. Beleszületünk egy valóságba. Az alkoholista családban felnőtt gyerek valósága egy alkoholista-valóság. Egy hazugság-valóság. Egy olyan világ, ahol lehetetlen megállapítani, hogy mikor mi az igazság és mi a hazugság. A hazugság a mindennapok szerves részét képezi. Hol azért hazudunk, hogy megvédjük a család „becsületét” a kívülállókkal szemben, hol azért hazudunk, hogy apu ne igyon. És hazudunk magunknak, például azt, hogy ez normális. Sőt, hogy valójában ez a normális, mert mekkora szeretet kell ahhoz, hogy még egy ilyen embert is szeressünk. De az igazság az, hogy az alkoholista családban nincsen szeretet. Egyetlen családban sincsen szeretet, ahol a családtagoknak a szeretet azt jelenti, hogy úgy viselkedsz, ahogyan az most épp nekem jól esik, mert ha nem, akkor jön a verés, a verekedés, a veszekedés. Ott nincsen szeretet, ahol hazugság van. Ahol félrevezetés van. Ahol játszmák vannak. Ott csak a valóság illúziója van. A három napos megjátszott boldogság. Hasítás. Amikor a minden jóba menekülünk a minden rossz elől. Mert az ilyen családban az ember azt hiszi, ha belátja, minden rossz volt, akkor mindennek jónak kell lennie. És így jutunk el a hazugság másik oldalára. Ezért iszonyúan fogékonyak az ilyen családban felnőtt emberek a fundamentalizmusra, mert a fundamentalizmus az alkoholista családokkal kompatibilis. A jóság illúziója. A fekete-fehér gondolkodás. Minden rossz volt, most meg minden jó. Régen rossz voltam, most meg jó vagyok. És el is várom másoktól, hogy elfogadják, hogy most már én jó vagyok. De ez nincs így. És nem is kell jónak lenni. A ló másik oldala. A valóság differenciált. A valóság árnyalt, összetett, kihívásokkal-teli és minden napi küzdelem, hogy ragaszkodjunk hozzá. Egyszer és mindenkorra nem lehet ragaszkodni a valósághoz. Csak a mai nap – mondják az anonim alkoholisták, és tök igazuk van. Nem végérvényesen jónak lenni, nem végérvényesen elintézni, hanem folyamatosan, állandó jelleggel benne lenni az életemben. De ez egy elkötelezett munka. Egy folyamatos kilépés a hazugságokból. És a nyomán romok maradnak. Összedől a hazugságokra felépített család-szerkezet. Lerombolom ezt a templomot és három nap alatt felépítem. Elkerülhetetlen az összeomlás, majd a romok eltakarítása és egy új élet felépítése. Amiben minden az ami. Nem végérvényesen, csak a mai nap. Csak ez a perc, csak veled, mindig épp akkor, amikor. Van egy szörnyeteg a nappaliban, és úgy teszünk, mintha nem lenne ott. A hányás kerülgetése. Apa csak rosszul van. Iszonyúan kifejező, groteszkül bemutatja az élethazugság, a bűn dinamikáját az ilyen család. Hogy mi az ember illúzió-szeretete, illúzió-igazsága és illúzió-hite. Hogy milyen jól megfér a vallással a bántalmazás. Hajmeresztő történeteket lehet olvasni bántalmazással foglalkozó szakkönyvekben, esettanulmányokat arról, hogy az egyébként szigorúan vallásos, templomba járó, esetenként lelkész vagy prédikátor-apa hogyan erőszakolja meg a saját lányát, és hogyan járul ehhez hozzá az anya, néha úgy, hogy ő maga vigasztalja közben, kvázi felajánlva a lányát maga helyett a férjének. Ingmar Bergman, a híres filmművész apja evangélikus lelkész volt, aki verte a gyerekeit, megalázta őket, módszeresen „nevelte”. Ehhez mindig egy olyan család és egy olyan hit kell, ami ezt lehetővé teszi. Megértettem, hogy a vallás a probléma is meg a megoldás is. Ezt bogozza ki, aki tudja. De nem kell ehhez lelkészgyereknek lenni. Hívőnek sem. Csupán arról szól ez a történet, hogy hogyan lehet a része a vallás is az emberi gonoszságnak. Mint a prédikátor a tévében, fasizmus van a vérében, üvölt, a fején látszik, ő is úgy hisz, ahogy a nácik. Pilinszky a fasizmusról írt esszéjében a fasizmust az emberi lélek mélyén lévő gonoszság megvalósulásának nevezi. A bűn tárgyiasítása. De nevezhetjük projekciós gépezetnek is. Kivetíteni a bennem lévő gonoszságot, és abban a másikban büntetni. A fasizmusnak ezer arca van. Ennek az esszének az a címe, hogy hétköznapi fasizmus. A gyűlölet, az erőszak, a bántalmazás dinamikája. A gyengébb vagy kiszolgáltatottabb letaposása. A hazugság fenntartása. Kollaborálás. Mind az ember hazugságairól szól. És az ilyen hazugságok mindig a maximális igazság igényével lépnek fel. Lerombolom ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. Meg akarták kövezni. Istenkáromló. Ez a mondat Jézus koncepciós perében a legsúlyosabb mondat, mert ez istenkáromlás.

Szóval Jézusnak nem voltak illúziói. És azt hiszem, hogy vele az úton bennünket is végig vezet a végső és megszabadító valósághoz, hogy mit jelet az, hogy nem az emberekben reménykedem, hanem Istenben. Nekem, aki születésétől kezdve abban reménykedett, hogy egyszer majd minden megváltozik, és minden jó lesz, ez egy igen nehéz út. Mert ez az út gyásszal jár. Sírással, fájdalommal és veszteségekkel. Amikor már egyetlen emberben sem reménykedem. Amikor Isten elvezet a minden-elvesztéséig. Az illúziók végső lerombolásáig. Itt kezdődik az igazság. A valóság. A feltétel nélküli ragaszkodás a valósághoz egy összeomlással veszi kezdetét. Az összeomlás vagy mélypont az, ahol már megszűnök emberekben reménykedni. Amikor felismerem, hogy csak Isten szabadíthat meg e halálra ítélt testből. A lelketlen testiségből. A hazugságokból, amibe beleszocializálódtam. Tudta, kik nem hisznek benne, és ki fogja elárulni. Megrostálódik ezen az úton minden kapcsolat. De utána már nem kell senkinek tökéletesnek lennie. Nem is akarok már olyan emberekkel kapcsolatban lenni, akik tökéletesek, akik eljátsszák a tökéletességet. Nem kellenek a tökéletes barátok, a tökéletes házastársak, a tökéletes lelkészek, politikusok, egyháztagok, a tökéletes hívők és a tökéletes szülők és a tökéletes gyerekek, a tökéletes beosztottak és a tökéletes főnökök. Már csak hitelesség kell. A tökéletlenség. A csak a mai nap. Olyan emberek, akik tisztában vannak saját valóságukkal. Akik már megtagadták háromszor Jézust. Akik már eljutottak saját életük mélypontjára. Akik már felismerték magukat abban, akit eddig maguk helyett gyűlöltek. Akik már nem menekülnek önmaguk elől. Akik feltétel nélkül ragaszkodnak a valósághoz. Akik már nem akarnak senkit kioktatni, megszégyeníteni vagy megsemmisíteni, akik már nem sértődnek meg, akiknek oda lett a büszkeségük, ami arra sarkallta őket, hogy lenézzék az embereket, hogy így igazolják önmagukat. Már csak a valóság van. De ahol az ember leplezetlen valósága feltárul, ott Isten valósága is teret kap. És Isten valósága igazság, békesség és Szentlélekben való öröm.