Kontrollmánia

Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre. A diszfunkcionális családban felnőtt gyerekek önmagukért szorongó és aggodalmaskodó felnőttek lesznek, akik nem tudják, hogyan értsék meg a másik érzelmeit, és hogyan fejezzék ki sajátjaikat – mondják a tök normálisak, akik a diszfunkcionális srácokhoz képest tök normálisak. Az egész diszfunkcionális család dolog arra az előfeltevésre épül, hogy van nem-diszfunkcionális család, amiről mindenesetre a diszfunkcionális családban felnőtt srácok azt gondolják, mindenki tökéletes benne. Persze, nem. De ehhez nagyban hozzájárulnak a nem-diszfunkcionális emberek, akik saját nem-diszfunkcionális identitásukat a diszfunkcionálisok viszonylatában fogalmazzák meg. Én jobb vagyok, mint a Béla. És valóban jobb, de bármilyen furcsa, ezért rosszabb helyzetben is vagyok, mint a Béla, aki tök nyilvánvalóan diszfunkcionális. Minél nyilvánvalóbbak a problémáim, és minél rejtegethetetlenebbek, annál valószínűbb, hogy megoldom őket. A buktató a viszonyításban van. A társadalmilag elutasított függőségekben szenvedők diszfunkciója társadalmilag elutasított voltából fakadóan nagyon jó viszonyítási pontot jelent a társadalmilag nem-elutasított diszfunkciók vagy függőségek hajszolásához. Például minden további nélkül lehet az aggodalom a drogom. De simán lehet a drogom a házastársam, a romantikus szerelem hajszolása. Simán használhatom drogként a gyerekeimet. Drogos-identitásom kiélhetem szexben, gondoskodásban, visszajelzés-drog, drog a tudás, vagy a vallási élmény, a hatalom mások felett, legyen az bármilyen formája, és persze a függőség legalattomosabb fajtája a segítő-szindróma, amikor az a függőségem, hogy mások függőségeit tartom fenn a segítés által. Mindez a kontrollról szól. A függőség, legyen az bármilyen formája a függőségnek, azt az illúziót adja, hogy ura vagyok az életemnek. Befolyásolhatom a megtapasztalásaimat. Mámor és kijózanodás egymásutánjában élek. Önelvesztések és katartikus önmegtalálások láncolata. Szexuális kihasználtság, szégyen és megalázottság mint drogok, majd a mártírium mint jutalom. A kontroll azt jelenti, hogy irányítom az életem. Önkontrollálás. De ez nem az az önuralom, ami épp az életem egészséges folyásához szükséges, például nemet mondani a kísértésnek arra, hogy kontrolláljak másokat, vagy aggodalom-drogommal belőjem magam, hanem az a fajta kontroll, aminek az elvesztésétől való félelmemben folyamodom a szeremhez, legyen az bármi. Mert rettegek, hogy elveszítem a kontrollt. A kontroll uralmat jelent. Uralkodást. Leigázást. Letaposást. Megalázást. És kontrollmániánkkal mindig magunkkal tesszük ezt elsőként, magunkat prostituáljuk, amikor szexben éljük ki kontrollmániánkat. Magunkat bántalmazzuk, amikor agresszió-drogunkkal lőjük magunkat. Magunkat szégyenítjük meg amikor szégyenletes dolgokat teszünk. Pornófüggőség. Nézem azt, ami szégyennel tölt el, és azt teszem, amit szégyellek, hogy aztán szégyellhessem magam, mert szégyentelen vagyok. Önhiteltelenítés. Leköpöm magam. Minden, amit másokkal teszünk, előbb bennünk okoz kárt. A másoknak okozott kár már csupán utórezgése önmagunk bántalmazásának. Bűntudat-drog. Amikor azt teszem, amit nem akarok, hogy miután megtettem, átélhessem a bűnösség érzését, és bebizonyítsam magamnak, hogy nem érdemlem, hogy szeressenek. A bűntudat-drog lényegét tekintve ragaszkodás a bűn-identitáshoz, mámoros érzés az önelítélés. Igazán művészi alkotások születnek belőle. Szomorú vasárnap. A bűntudat-drog a feloldozás makacs elutasítása. Valójában nem akarom, hogy megszűnjön, mert ez éltet. A bűntudatom. Én szabom a törvényt, amely alapján elítélem magamat. Én vagyok, aki odarángatom házasságtörésen tetten ért önmagamat, és én vagyok, aki bűntelenként köveket ragadok, hogy a magam által megkonstruált vallási előírások nevében megkövezzem magam. Magamat köpöm le. És a feloldozást adó másik is én vagyok. Mert Isten nem kívül van, hanem belül. Nem találom, ha magamon kívül vagyok. És a kontrollmánia az önkívületről szól. Kívül kézben tartani az életem, és elmenekülni a belső káosz elől.

A kontrollban iszonyú erős az akarat jelentősége. De ez egy nem-akarat, egy próbálkozás annak az elkerülésére, amitől félek. A legalapvetőbb félelem bennünk az, hogy félünk szembenézni azzal, amitől félünk. Ezért felszíni problémákat generálunk, és így elkerülhetjük a valódi félelmeinkkel történő szembenézést. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, lövöd magad drogjaiddal – illuminált állapot. Milyen kifejező. Az illuminációt a megvilágosodásra használja Szent Ágoston, akinek intenzív kapcsolata volt a függőségekkel, benne a szexszel, a tudással, a spirituális tapasztalatokkal, az erkölcstelenség mámorával. Az illuminált állapot a megvilágosodás utáni vágyunk beteljesítésére tett elhibázott próbálkozás. Kontrollvesztetté vált. Az illuminált állapot leoldozza a kontrollt és előhozza az embert, aki a kontroll által el van temetve bennem. A mély és intenzív szexuális vágyait megélni félő embert. Vagy a haragját, az agresszióját megélni félő embert, aki dühös és erőszakos lesz. A félelmeitől félő embert. A félelem az önelvesztéstől. A szexualitás-kontroll. Hogy miközben hajszolom, nem tudok kontrollvesztetté lenni benne és feloldódni abban a másikban, hanem a szexualitást használom a másik és önmagam felett gyakorolt kontroll-élmény megszerzésére. Az életünk előjátékok és szeretkezések és orgazmusok láncolata, ami persze szimbolikus, de a szimbolikusság nem azt jelenti, hogy nincs benne az a tartalom, ami a jelentést magában hordozó szimbólumban. Az orgazmus kontrollvesztettség, és ezt a kontrollvesztettséget keressük. De maga az orgazmusban megélt kontrollvesztettség szimbolizmus, a valódi vágyam a kontroll elengedése. A mindennel eggyé létel utáni mély sóvárgás. Az orgazmus-képesség hiánya, vagy a szexualitástól való félelem, vagy a kényszeres orgazmus-hajszolás és a szexualitásba menekülés egyazon vágy két megnyilvánulási módja: a kontroll elengedésének a vágya. Kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta. A belső kontrolláló Márta uralkodik bennünk a jobb részre vágyó Márián. Aki Jézus lábainál ül és hallgatja, mit mond. A totális elengedés megélése. A kontroll elengedése. Hogy nem félek, hogy ha nem kontrollálom az életem, és mindent amihez közöm van, hogy elveszek és minden elvész, ami nekem fontos. Az elengedés útja ezzel a felismeréssel kezdődik: az életem irányíthatatlanná vált. Kontrollálhatatlanná lettem. Már nem tudom önnön életemben betölteni a kontrolláló isten szerepét. Elvesztettem a fonalat. Nem tudom kézben tartani az eseményeket. Kicsúszott az életem a kezeim közül. A tagadás feloldódása. A kontroll elengedése a valódi spirituális isten-tapasztalat útja. Amikor megszűnök isten-szerepben lenni magamnak és másoknak. Nem én vagyok az, aki önmagamat hallgatom. Szükségem van egy nem-kontrolláló másikra, aki a szavaival és a tekintetével keretet ad az életemnek. Aki lelkem rejtett zugaiban járva segít megértenem eddig rejtett összefüggéseimet. Aki a valódi szükségleteimet találja meg. A valódi vágyaimat ismeri fel. Aki nem azt adja, amit akarok, hanem azt, amire szükségem van. A kontrollvesztés élménye spirituális élmény, spirituális orgazmus. Az ide vezető út a szégyenem gyógyulásán át vezet. Ha zavarba ejtő számomra a szexualitás és a lelkiség vagy az isten-tapasztalat összefüggéseinek végiggondolása, jól mutatja a szégyenem és a nemiségem miatti bűntudatom. A kontroll elengedése önmagam elengedése. És önmagam elengedése jelenti a kontrollálatlan nő és a kontrollálatlan férfi születését. A szerepszemélyiség összeomlását. A leplezetlen önmagam megélésének az útját. Isten az embert férfivá és nővé teremtette. A nemi identitásom elválaszthatatlanul összefonódik önmagam kontrollálatlan megélésével. Az istentapasztalat számomra férfiasan nőies. Ha nő vagyok, nőiesen férfias. A spiritualitás nem unisex – a nemiségem elfogadása és átélése a kontrollvesztés által szorosan kapcsolódik a valódi ön- és istenismeret útjának a megtalálásában.

Kevés dologra van szükséged, valójában csak egyre: a kontroll elengedésére.

Társfüggőség

És lesznek kettem egy testté. Ami két külön álló egész volt, az lehet eggyé. Fizikailag ez kézenfekvő, két test, de az már kevésbé kézenfekvő, hogy két lélek is, két személy is. Két egyéniség. Kezdjük az alapnál, amikor születünk. A baba nem tekinti az őt gondozó felnőttől különálló személynek magát. A személy fogalma számára ismeretlen. Minden egybe tartozik. Minden a részét képezi, és ő mások, elsősorban édesanyja része. Ha a babának szerencséje van, az édesanyja önmagát önálló személynek tekinti, identitása van, másoktól különálló, saját személyisége, és így a babáját is önálló személlyé neveli, mert valójában nem a szavainkkal nevelünk, hanem az identitásunkkal. Ha anya önmagában nem létezett, a baba viszonylatában fogalmazza meg az identitását. Ebből fakad az anya kétségbeesett kapaszkodása a már idő közben fizikai értelemben, vagy biológiailag felnőtté vált gyermekébe. Hiszen a gyermek leválása az önmagát a gyermek viszonylatában meghatározó anya számára identitásvesztést jelent. A társfüggőség ennek a szimbiotikus kötődésnek a fennmaradásából fakad. Generációkon át így megy ez, és valójában ha ebbe a generációs viszonylatba helyezzük a történetet, mindegy is, hogy ki az anya és ki a gyermek. A lényeg az identitásfúzió, azaz, hogy az identitásom egy másikkal összefortan létezik, tehát nincs önállóság. Ez egy kapcsoldódási módot jelent. Egy alapviszonyulást minden emberhez, de talán így pontosabb: minden személyhez. Félidentitásom kiegészítését keresem minden személyben. Hogy egy másikban megtaláljam, ami hiányzik. Elgondolhatatlan a teljesség, mert ehhez a teljességhez egy másik teljességre van szükségem, már nem tudok egy másik fél lenni, egy kiegészítő, egy identitástartozék, már egy másik teljeset keresek. A két teljesség egyesülése egymás önmagában vett teljességének az erősítése, és így önmagunk, mint személy, egyre teljesebbé válása. A mennyek országában egyének vannak, ott nem házasodnak és nem mennek férjhez, nem a földi értelemben vett kapcsolati háló által meghatározott a létezés, hanem egy másik dimenzióban, ahol én nem identitásrész vagyok, hanem személy. A Krisztusban élt élet, a bennem kiteljesedésre jutó Krisztus a krisztusi személyiség kiteljesedése bennem. Ez egyrészt maximálisan egyedivé tesz, ez az egyediség nyilvánul meg a személyre szabott kegyelmi ajándékok, vagy karizmák különbözőségében, másrész a Lélek és az Úr ugyanaz. Tehát egy iszonyúan egyedi, egy elgondolhatatlan egységben. A sokféleség harmóniája.

Amit egymásban keresünk, Istenben találjuk meg. Mert az Istennel lévő kapcsolatra születtünk. Amíg egymásban keressük Istent, nem válhatunk személlyé, mert az önelvesztéstől való félelem nem engedi. Ha egy kapcsolatban a másik elkezd önmagává válni, elkezdi integrálni önmaga, személyisége részeit, elkezd személyessé válni számára az istenkapcsolat is, ez egy eltaszítódási folyamatot eredményez, ami azt jelenti, hogy már nem tudom tovább betölteni a számomra fontos személyek életében azt az identitáskiegésztő szerepet, amit eddig betöltöttem. Ennek van egy másik olvasata is, az, ahogyan ezt a másik érzékeli: már nincs rám szükséged. Eltaszítasz magadtól. Pedig a hangsúly nem a másik eltasztásán van, hanem önmagam kintlévőségeinek a visszahívásán. Már nem akarom, hogy mások éljék meg helyettem, amit én magam is képes vagyok megélni. Jogom van a saját jellemhibáimhoz, a saját történetemhez, a saját érzelmeimhez és a saját másokétól különállóan megfogalmazódó gondolataimhoz. Ami az egyik oldalon egy teljességre jutást jelent, a másik oldalon egy veszteséget. Egészen addig veszteség a másik oldalon megélt kivonulás, míg meg nem találom önmagamban mindazt, amit eddig a másik jelentett számomra, amit eddig a másik élt meg helyettem. Legyenek azok akár érzelmek, akár gondolatok, vagy maga a cselekvés, a problémamegoldás vagy az aktivitás, vagy a felelősség, de nyugodtan ide sorolhatjuk az istenhitet is. Ezt az integrálódási folyamatot általában a valódi halálesetkor, a gyászban fedezték fel a pszichológusok, és azt, hogy az, aki korábban identitásrészem volt, bennem is megtalálható. Részemmé válhat ő, a korábban identitásrészként az életemben lévő másik. Amikor a társfüggőségből történő gyógyulás folytán saját személyiségem megszületik, nagyon hasonló folyamat zajlik le a lelkemben, részemmé lesznek azok az identitásrészeim, amelyeket eddig számomra fontos személyek éltek meg. Ennek az integrálódási folyamatnak az eredményeként születik saját személyiségemmel párhuzamosan a többiek számomra lévő önálló személyisége. Annak látni magamat, ami vagyok, és annak látni téged, ami vagy. Te nem vagy én, és én nem vagyok te. A kapcsolat egymástól külön álló személyek között lehetséges. Ebben a kapcsolatban lehetséges az intimitás, és az istenkapcsolat viszonylatában a spiritualitás, ami ezer szállal kapcsolódik egymáshoz lélektanilag. A társfüggőségből történő gyógyulás által már nem várom, hogy valaki más élje meg helyettem az életem egészét, vagy annak bizonyos részeit. Minden én vagyok. Én vagok a hibáim, én vagyok a problémáim, én vagyok a konfliktusaim, a hitem, a hitetlenségem, a haragom, a gyászom, a veszteségem, a vágyaim, a szexualitásom, a szükségleteim, és mindezek betöltése már lehetetlen nélkülem. Mindig is lehetetlen volt, ezért a melegágya a bántalmazásnak a társfüggőség, mert a bántalmazás a mások által betölthetetlen szükségletek mások általi betöltéséből fakadó kudarcból ered. Mert a társfüggőségben úgy érezzük, hogy a másik nem azért nem adja meg nekem, amire szükségem van, mert nem tudja, és nem azért, mert leheteten, hogy valaki más adja meg nekem azt, amit csak önmagamban élhetek meg, hanem azért, mert bár meg tudná adni, de nem akarja. Például ilyen a boldogság. De ilyen az istentapasztalat, a szexuális kielégülés, vagy a nemi indentitásban megélt stabiltitás.

A nem-társfüggő istenkapcsolat is egészen más, mint a társfüggő. A társfüggő istenkép egy projekcióra épül. Lelki habitusomat tekintve mást és mást projektálok Istenre, de ennek az Istennek annyi köze van a valódihoz, mint nekem a valódi önmagamhoz. Az önnön bántalmazói magatartásával, vagy a benne lévő haraggal szembenézni nem tudó ember bántalmazói magatartását, a benne lévő haragot vetti Istenre, és így ennek az embernek az istenképe egy büntető Isten lesz. De ez az Isten önmagam gonoszságának a kiprojektálása Istenre. Mások önmaguk jóságát nem tudják elfogadni, és a feltétel nélkül szerető Isten képét tartják fenn, miközben önmagukat erre a feltétel nélküli szeretetre nem tartják érdemesnek. Megint mások az önmagukba vetett hit hiányát vetítik Istenre, és ebből lesz a szkepszis vagy a hitetlenség. Valójában azonban ezek egy önismereti út állomásai is egyben, ha megértjük, hogy nincs egy viszonylatomon kívül lévő Isten számomra. Ez nagyon fontos: számomra. Hogy az, hogy számomra kicsoda Isten, sokkal többet mond el rólam, mint Istenről. Mert Isten nem csupán az, ami számomra, és ha számomra Isten valamilyen, az nem Isten személyéről beszél, hanem sokkal inkább az én személyemről. Kicsoda számámomra Isten? Leválás Istenről. Ezt nevezhetjük a társfüggő istenkapcsolatból a személyes istenkapcsolat felé vezető útnak. Isten nem én vagyok, és én nem vagyok Isten. Istent megismerni folyamat, életfogytiglan tart. Az igazi istenkapcsolat születése – előzze meg bármilyen korábbi ismeret róla – ezzel a mondattal kezdődik: nem tudom, kicsoda Isten. És ez a mondat mindig párhuzamos azzal, hogy nem tudom, ki vagyok én, és nem tudom, ki vagy te.

Elindul egy másik folyamat, ami nem egymás személyiségének folyamatba helyezet felszámolása, hanem épp az ellenkezője: a személyiség kiteljesedése a kapcsolat által.

Önismeret

“Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”” (2Tim 2:19) – avagy gnóti szeauton – ahogyan állt ez a delphoi jósda bejárata fölött. Ismerd meg önmagad. Szerezz önmagadról való ismeretet. De mondhatom azt is: ki vagyok én? Az életünk folyamán, a szüleinkkel kezdve, aztán a testvéreink, a barátaink, a tágabb család, az iskolai tanítóim, tanáraim, egyetem, a gyülekezet tagjai – szóval folyamatosan visszatükröznek, és definiálnak, és ezek alapján megalkotom az énképemet. Ez vagyok. Ez valójában az önismeret hiányát jelenti. Ez az ismeret nem belülről származik, hanem kívülről. Önmonitorozás. Először ingatag a külső visszajelzésekből felépített én, majd egyre jobban megkövesedik, és egyre inkább azonosulok ezzel a mások által rám ruházott szerepszemélyiséggel. Annak látom magam, aminek láttatnak. Rugalmatlanság, hiszen ennek az énnek semmi köze a bensőmhöz, mert aki vagyok, belül van. Ez az önkívületiség. Mit szeretsz bennem? – kérdeztem a feleségemet újra és újra, mert nem tudtam, mi az, ami szerethető bennem. Miért vagyok szerethető? Te rossz vagy, és csak akkor lehetsz jó, ha nem követsz el hibát. De soha nem lehetsz elég jó, mert ahhoz nekünk rosszá kellene válnunk, és azt nem akarjuk. A szüleim saját jónak felépített önértelmezésüket az én rosszaságomra építették. Nem lehettem jó a számukra, mert az ő világukban akkor nekik kellett volna rossznak lenniük. Nem lehetünk mindketten jók, vagy mindketten rosszak. Vagy te vagy rossz, vagy én. A modern pszichológia iszonyú sok dologra rájött, amiről ugyan beszél a Biblia, de ha ezt nem világítják meg nekünk ezek a pszichológiai felismerések, talán soha nem fogunk rájönni. A kereszténység kezdeti szakaszában vita zajlott arról, hogy a pogány szerzők, filozófusok művei istentől valók-e. Az apologetikai beállítottságú teológusok azt gondolták, hogy igen. Hogy azok a felismerések, amelyeket leírtak, Istentől származnak. És milyen jó, hogy volt, aki így gondolta, és nem dobták ki az ablakon az ősi tudást és ismeretet, azt gondolván, hogy elég nekünk a bibliaolvasás. Szerintem is holisztikus a világ. Isten nem hasít. Nem osztja jó emberekre és rossz emberekre abban az értelemben a világot, ahogyan azt az önmagukat jónak vagy rossznak érző emberek teszik. Minden mindennel összefügg. Egyetemi éveim végén kezdtem el foglalkozni az üdvtörténet és úgy összességében a történelemfilozófia témájával. Hogy van az emberi történelem, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek generációról generációra, de van egy üdvtörténet is, ami meg arról szól, hogy hogyan állítja helyre Isten a hatalmát a világban, hogyan üdvözíti az embert. Mert azt éreztem, hogy kell, hogy legyen valami más is. Kell lennie egy másik olvasatnak. Kell, hogy legyen más megoldás is, nem csak egymás legyilkolása. Nem lehet ennyi az ember története. Emlékszem, hogy amikor társadalom-etikát tanultunk, arról vitatkoztunk, hogy mi alapján döntjük el, hogy valami jó-e vagy rossz. A társadalmi erkölcs valamit rossznak mondhat, miközben az lehet, hogy jó, és jónak mondhat valamit, miközben az lehet, hogy rossz. Volt, akivel nem értettünk egyet. Azt hiszem, hogy ahhoz, hogy egy csöppet is jobban megértsük magunkat, és a világot, ami körülvesz, szükség van a rugalmasságra. Arra, hogy engedjek, és vitathatóvá tegyem a saját elgondolásaimat. Ez egy állandó-jellegű tabudöntögetést jelent. Nem kívül, belül. Sosem a külső társadalmi tabuk korlátoznak bennünket, hanem a bennünk, a fejünkben, a gondolkodásmódunkban lévő tabuk. A társadalmi tabuk a fejünkben lévő tabuk kivetülései. A filozófia a világ eredetére kereste a választ. A társadalom és az ember működésére. Kicsoda az ember? Honnan ered a világ? Honnan ered a világban található rossz? A filozófia kemény kérdéseket tesz fel. Számomra nagyon nehéz út volt megtalálni ezt a keretet, mert engem kijelentésekben neveltek. Nem kell gondolkodnunk azon, hogy mi a jó és mi a rossz, mert azt kétséget kizáró módon meghatározták már nekem, az én dolgom csupán annyi, hogy „jó” legyek. De a filozófia nem éri be olcsó kijelentésekkel. Még akkor sem, ha ezt a vallásra alapozva jelentik ki magukat vallásosnak nevező emberek. A filozófia szétszedi az ember előítéleteit. Mert a filozófus könyörtelenül szembenéz önmagával. Szókratész személyes filozófiája is ez volt: ismerd meg önmagad. Ezért ő nem tett kijelentéseket, amikor tanított. Ezer évek óta élt, a nyugati gondolkodás alap-személyisége, aki nem frontális oktatásban részesítette tanítványait, hanem kérdések útján tanította őket. Lényegében a kérdéseivel megtanította a tanítványainak a kérdés-feltevést. Nem mondta meg a válaszokat, hanem addig kérdezett, míg a tanítvány megtalálta a saját további kérdéseit, és persze a saját válaszait. Ez dialógus. Így ismerem meg önmagam. Mert az önismeret falak lebontásával kezdődik. Hamis, mások által tanított énképem porig rombolásával. Ehhez kellenek a külső perspektívák. Hozzám hamarosan nagyon közel kerültek a keresztény-ellenesnek, vagy vallás-ellenesnek nevezett gondolkodók. Elkezdtem velük párbeszédet folytatni. Freud. A neurotikus bűntudat. Engem a vallás nevében neveltek. A vallás nevében követtek el erőszakot a lelkemen. Körülöttem mindenki isten volt. Nekem nagyon közelinek érződött a kicsinyes, erőszakos, önző görög istenekből kiábrándult klasszikus görög filozófia. Mert engem is ilyen istenek vettek körül. Feuerbach azt mondta, hogy az Isten csupán projekció. Az emberi jóság kivetülése egy isten-fogalomba. Freud a hatalom és a társadalom működéséhez szükséges transzcendens „apának” tartotta az „istent”. Nietzsche egy időben nagy kedvencem volt. Akkor még nem tudtam, hogy azért, mert őt ugyanolyan világ vette körül gyerekként, mint engem. A tökéletes hívők világa. A nyomasztó tökéletesség. Nietzschét démonizálták a kortársai, és sokan ma is, pedig Nietzsche nagy segítséget nyújtott a keresztény hit lényegének újra-felfedezéséhez azzal, hogy a szigorú pietista vallásosság kritikájaként mutatott egy ellenpontot, és rámutatott vallásosságunk képmutatására. Ha önismeretre akarok szert tenni, csak Nietzschét kell olvasnom, és Nietzsche szétbontja ön-igazult vallásos hitemet. Az enyémmel ezt tette. És persze, ne felejtsük el Marxot sem. A vallás, mint ópium. Hogy én mennyit szenvedtem attól, hogy „Jézus nevében” másokat bántalmazó emberek magukat az örök élettel és a mennyországgal vigasztalták. És nekem olcsó vigasz volt a szenvedésemre, hogy majd a mennyben minden jó lesz. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy erről szól az élet. Hogy szívunk, és majd a mennyben meg jó lesz. Hogy itt bántalmazzuk egymást, hazudunk, a templomban mosolygunk, otthon meg verjük a gyerekeinket, meg verekszünk egymással, de a mennyben majd minden oké lesz. Erről szól Marx valláskritikájának a lényege. Hogy a földi nyomorúságot egy mennyei megnyugvással fojtjuk el. Majd ott minden jó lesz. Ez a legmélyebb része volt az útnak. És a felfelé ívelő szakaszban jött Kierkegaard. A tökéletes egyensúlyiság. Akinek nem voltak illúziói. De aki nem csupán ellenpont volt, hanem aki megkereste az egyensúlyt. Akinek kíméletlen önismerete volt. Aki könyörtelenül végigment az önismeret útján. És persze, Kierkegaard kaput nyitott minden irányba. A posztmodern filozófia felé. A pszichológia ezer irányzata felé. És persze, az irodalom felé. De leginkább önmagam felé. Ismerd meg önmagad.

Önmagam megismerése nélkül lehetetlen megismernem Istent. És bár az istenismeretem adja meg azt a külső perspektívát, ami segít rálátást nyernem önmagamra, de a lebontásban nagyon is számít az én erőfeszítésem. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik. Megértettem, hogy kihagyhatatlan vagyok az életem átalakulásának a folyamatából. Uram, áldd meg a vetésem. Fiam, megáldanám, ha elvetnéd. És igen, hamis önmagam lerombolása nem más, mint vetés, amire várom Isten áldását. A valódi önismeret, a valódi én megtalálását. Mert az már egy másik út. Egy belső, mély, és kifelé ható változás. Belülről kifelé. De már egy megtisztított úton. Egy úton, amin egyszer már végighaladtam, ahol romboltam, irtottam és pusztítottam, és ahol belülről kifelé haladva, Isten újjáépíti az életem.