Elengedés

„Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben.” Ebből a mondatból növekedik fel az igazi élet. És mennyire nehéz a gazdagnak az Isten országába bemenni. Akkor kicsoda üdvözülhet? Ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. De mondhatnám, hogy mennyire nehéz az embernek az Isten országába bemenni. Bármelyik embernek. Szegénynek vagy gazdagnak, tök mindegy. Teljesen mindegy. Mindannyian kapaszkodunk valakibe vagy valamibe. A bűnös világ iszonyúan rafinált módon vezet félre bennünket, és mivel beleszülettünk, bennszülöttek vagyunk, felfoghatatlan, hogy hogyan lehetnek alapvetően jó dolgok is ugyanolyan akadályai az Életnek, mint bármi más. Hogyan lehet az Isten helyén a lelkészi státusz? Hiszen „az Úr szolgája”, neki szentelte az életét. Ha elhagynám a lelkészi munkámat, elhagynám Istent is – gondoltam sok éven át, és szenvedtem ettől a dilemmától. Erre neveltek, ezzel tömték a fejem. Hogy a lelkészi munka megkülönböztetett módon Isten szolgálata. A szent szolgálat. És hiába tudtam, hogy a kálvini etika nem tesz különbséget élet és élet, munka és munka között, és hogy minden Isten szolgálata, ha az övé az életem, és még akkor is, ha nem. Mert a világ nincs darabokra hasítva Istennél, ez csak nálunk van így. Istent nem érdekli, hogy egyháztag vagyok-e. Nem érdekli, hogy járok-e templomba. Nem érdekli, hogy 2016-ban egy konkrét társadalmi közegben erkölcsös életet élek-e. Mert ha valaki, akkor Isten nagyon is jól tudja, hogy milyen csalóka az emberi erkölcs. Az ethosz. Minden ezzel kezdődött, amikor Etikát tanultunk 2004 őszén. Amikor összeállt, hogy várjunk egy röpke pillanatra, akkor ez azt jelenti, hogy amit jónak vagy rossznak nevezünk, az változik? Hogy nem mindenki nevezi rossznak azt, amit mondjuk a családom, vagy az egyházam rossznak nevez? És vannak, akik kifejezetten rossznak nevezik, amit a családom, vagy az egyházam jónak nevez? Hogy koronként változik, hogy mi a jó és mi a rossz? Hogy senki sem tévedhetetlen? Akkor ez az egész nem fekete-fehér? Nem, nem az. Ez pedig azt jelenti, hogy az életemért én vagyok a felelős. Nem kötelességem mások jóról vagy rosszról alkotott fogalmát a magamévá tenni, és ez nem azt jelenti, hogy nem fogadnám el a társadalmi normákat, de van úgy, hogy még azt sem tehetem. Abban a neveltetésben részesültem, hogy ha szófogadó jókisfiúk leszek, akkor Isten szeretni fog. És ha nem  vagyok szófogadó jókisfiúk, akkor Isten haragszik és megbüntet. „Jézus szomorú”, amikor nem csináljuk azt, amit az emberek mondanak nekünk. A tavaszon, kijőve a mélységből, amiben megbukott minden tanult vallásosságom, végigolvastam az Újszövetséget, rájöttem, hogy az a Jézus, akit a körülöttem lévő emberek bemutattak nekem, akit tanítottak, és az Jézus, akiről az Újszövetség beszél, teljesen más. Cultural Jesus. De nincsen közösségi Jézus. Csak személyes Jézus van. És a személyes jézus-kapcsolatok, megtapasztalások által gazdagodik a Jézusról alkotott képünk. De ez egy másfajta közösség. Azok közössége, akiket Jézus formált, és nem azoké, akik Jézust formálják. Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled. És én tökre átérzem ezt a mondatot. Jézus, te egy okos ember vagy, bölcs vagy, kérlek, a saját életedben is alkalmazd ezt a bölcsességet. Másokat megmentett, magát nem menti meg? Ha Isten fia vagy, mondd, hogy…  Távozz tőlem Sátán, mert nem Isten szerint gondolkodsz, hanem emberek szerint. A gazdag embernek igen nagy vagyona volt. Nagyon valószínű, hogy ráadásul ez egy örökölt vagyon. És minden örökség mindig azé is, aki átadta nekem. A tiéd, fiam, gazdálkodj okosan. De nehogy elherdáld nekem! Nem, nem osztunk szét mindent, hogy kincsünk legyen a mennyben. Nem engedünk mi el semmit. Legfeljebb a fülünk mellett a Biblia valódi üzenetét. De egy lenézett hazaáruló pénzember, aki lehet, hogy nem tiszta úton szerezte a pénzét, de legalább a sajátja volt, na ő megtette, amit ez a finom neveltetésű, jó családból származó gazdag ifjú nem tett meg. Szétosztotta mindenét. Ez a jézusi út. Az egész egy perspektíva-váltásból nézve érthető meg. A mennybe nem viszek magammal semmit. A mennyben más az értékrend, mint a földön. Ha a mennyei világ értékrendje szerint gyűjtök, a kincsem a mennyben lesz, ha a földi világ értékrendje szerint gyűjtök, a kincsem a földön lesz. A földi kincsem olyan, mint a lábamra kötött malomkő, ami a tenger fenekére húz, ahol megfulladok. Ha kincsem van a mennyben, biztonságban vagyok. Az életem már megkaptam. Minden más részletkérdés. De ha a részletkérdések határozzák meg az életem, akkor a malomkövem rendületlenül húz le a mélybe. Sok minden lehet a gazdagságom. Még a vallásom is. Még az Istenről alkotott képem is. A teológiám. Rengeteg nagyszerű dolog, amit Isten adott az emberek, hogy hálaadással éljen vele. Ilyen az életem is. Hogy élek. A feleség. A gyerekek. De fel tudom áldozni őket? Aki meg nem gyűlöli apját vagy anyját, vagy feleségét, nem méltó hozzám. Prioritások. Mert annyira az identitásom részét képezik a számomra fontos emberek, még az ellenségeim is, hogy képtelen vagyok elveszteni az életem anélkül, hogy elveszíteném őket. És ez elengedést jelent. Az egyik legnagyobb téma ma a felnőtt gyerekek szülőkről való leválásának a kérdése. Mindkét oldalról nézve probléma. A leválás hiánya deformálja fokozatosan ebben a bálványimádó kapcsolatban mindkét oldal életét. De nem engedünk el. Nem engedjük el a gyerekeinket, mert imádjuk önmagunkat a gyermekünk isteneként. Nem engedjük el apánkat és anyánkat, mert elképzelhetetlen, hogy lehetne másként is élni. Pedig lehet. Aztán ott van azoknak a kapcsolatoknak a története, ahol a pasi iszik, és veri az asszonyt, de a házasság egyben marad, ami ugye, társadalmilag egyébként erény – és közben nem értjük, hogy mi a francért nem hagyja el a nő a pasit, aki veri. A válasz nem olyan bonyolult: mert még mindig jobb egy férfi, aki ver ugyan, de van, mint ha nem lenne. Mert ha nem lenne, nem lenne semmim sem. Még az identitásom is odalenne. Mert ki vagyok én? Egy nő, akit ver a férje. De hogy egy picit jobban lépjek ki a részrehajló, igaztalan narratívából, beszéljünk egy kicsit az alkoholizmusról. Az alkoholizmussal az a baj, hogy az egy életszerep. Az a férfi erre a szerepre lett nevelve. És olyan nőt vett feleségül, aki meg arra, hogy egy olyan férfi felesége legyen, aki arra lett nevelve, hogy egy ilyen nő férje legyen. Röviden: számukra ez a normális. És ez az egész a kulcsa a világ problémájának: hogy számunkra az élet, amibe születtünk, normális. Teljesen normális. Ami nem normális, az, hogy a gazdag ifjú szétosztja mindenét, hogy kincse legyen a mennyben. Ami nem normális, az, hogy egy 33 éves tehetséges fiatalember feláldozza az életét, hogy így töltse be a küldetését. A nem-normális életünk normális. Ezt évek óta tudtam, de az utóbbi tíz hónapban láttam bele ennek az egész dinamikának a mélységeibe, ahogyan változott, gyógyult az életem, és hogy mekkora kontraszt van a saját percepcióim, és a sokak által elvárt elvárt normalitás között. Mintha nem is látnák, mi történik az életemben, mondják, amit mindig is mondtak, mint valami beprogramozott monológot, mert ez valóban az. Ezt generációk óta mondják egymásnak az emberek. Apáról fiúra szál az elfuserált életünk. És ezen a vallás sem segít. 32 éve élek, egy vallásos világba születtem. Megértettem, hogy nincsen különbség. Hogy a templom nem óv meg. A társadalmi szerep, vagy az intézmény, vagy a tekintélytisztelet önmagában értéktelen. Hogy Isten másként beszél hozzánk. És amikor elkezdjük Jézus útját járni, darabokra hullik körülöttünk a világ, mert így volt ez vele is. És így volt ez a tanítványaival is. Így volt ez Pál apostollal is. És aztán az egyháztörténelem folyamán mindig, amikor valaki elkezdte Jézus útját járni, darabokra robbant a világ. Mert ez terjed, ez ragályos. A mártírok vére magvetés. Mert ez az élet üzenete. És tudjátok, miért ragályos? Mert működik. Mert amit meggyőződéssel egymásnak mondunk évek hosszú sora alatt, az nem működik. Működésképtelen. De Jézus igazi útja működik. És ez nem veszteségmentes. Ez az elengedés útja. A belső vezetettség útja. Szentlélekkel átitatott út. A tekintetembe van írva. A tetteimbe van vésve az evangélium. Én 31 évig próbáltam azt tenni, amit a körülöttem lévő, magukat nagyon hívő embereknek vallók mondtak, és nem ment. Ahogyan az ő életükben sem. Mert az élet máshol van. Az élet máshogyan válik életté. Nem lehet két úrnak szolgálni. Nem lehet egyszerre jókisfiúnak lenni, aki szót fogad, és engedelmeskedni Istennek. A kettő nem feltétlenül ellentét, nem is ez a lényeg, a lényeg az, hogy egyáltalán hajlandó vagyok-e megtenni valamit, amire mindenki azt mondja, Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled. A duma csak duma. A hitem tartalma a tetteimben ölt testet. A tetteim alkotják a hitem lelkületét. Megteszem, amit megértettem. Elhiszem, hogy ő velem van mindenben, amerre járok. Hogy ő nem hagy el, és nem távozik el tőlem. Én már minden mást megpróbáltam. Próbáld meg te is azt, amit még nem próbáltál. Meglepődsz majd. Évek óta indíttatást érzel arra, hogy lemondj valamiről? Kilépj valahonnan? Odaadj valamit? Megtegyél valamit? Tedd meg. Oka van, hogy ez foglalkoztat. Amiről nem mondtam le és nem adtam oda, az még nem is az enyém. Amit elveszítettem és visszakaptam, az már valóban az enyém. Engedd el, amibe kapaszkodsz, és hidd el, Isten keze ott van a mélységben, és nem zuhanhatok olyan mélyre, hogy Ő ne járt volna már ott előttem. Így menti meg az életem.

Gyászreakció

,,Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után” (Jeremiás 31:13) Örömöt és vigasztalást várunk, vágyakozunk a megújulás után, de nem tanították meg nekünk, hogy az örömöt és a vigasztalást, a megújulást megelőzi valami, és ez a valami a gyász. Míg nem éltem át úgy, hogy meg is értettem, hogy ami történik, az egy mélyen megélt gyász, azt gondoltam, hogy gyászolni akkor szoktunk, amikor meghal valaki, és a gyász azt jelenti, hogy fekete ruhát öltünk. Amikor valaki meghal, sírunk, majd a temetésen is, de ez a sírás ritkán igazi — sírunk, mert elvárt, vagy mert illik sírni, és nem azért sírunk, mert elveszett valami, összetört valami, hogy én is meghaltam azzal, akit szerettem.

Csak annak az elvesztése vált ki belőlünk igazi gyászt, akit szerettünk, aki fontos volt számunkra, aki nélkül úgy érezzük, már nem vagyunk teljesek, fél-emberré lettünk. Kevés ilyen ember van az életünkben. A számunkra fontos személy elvesztése egy olyan gyász, ami megtanít bennünket arra, hogy az élet tele van veszteségekkel. És hogy az igazán fájdalmas veszteségeket csak a gyász útján engedhetjük el. A gyász arról szól, hogy valami jóvátehetetlen, visszahozhatatlan, helyreállíthatatlan a régi formájában, vagy a vágyunk már soha nem fog úgy teljesülni, ahogyan arra vágytunk. Az életünk tele van ilyen soha be nem teljesedő vágyakkal. Minden gyászban önmagunk elveszetté válását is gyászoljuk. Én, akit szeretett az apja. Ha sosem szeretett, ezt is, ha szeretett, de már nem lehetek kislány vagy kisfiú, akkor azt. Minden elvész, és ehhez a veszteséghez szorosan kapcsolódik az idő. Az idő telik, és amikor valami a múltban rendben volt, betöltötte a szerepét, én, aki a múltban rendben voltam, mára, az idő miatt elengedésre váróvá lettem.

Elengedni önmagam múltbéli megvalósulásait.

A gyász egy igen bonyolult folyamat, ami az érzelmeink széles skáláját kelti életre, még azokat is, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak, vagy soha nem éreztük őket. Összekapcsolódik ez a folyamat a mélyen megélt haraggal, a dühvel, és a szomorúsággal, az elveszettség érzésével, a reménytelenséggel, és persze, félelemmel, rettegéssel, érzelmi fájdalommal, ami olykor erősebb, mint bármilyen fizikai fájdalom, és aztán a megújulással, megerősödéssel, megvigasztalódással, a megbocsátással és az elengedéssel.

A gyász egy érzelmi folyamat, nem lehet intellektuálisan gyászolni. Gondolatban. Csak érzelmi önelengedéssel, megengedve magamnak, felszabadítva magam a gyászolásra.

Ezer és egy dolog válthat ki belőlünk gyászt. Minden vágyott jövőbeni megújulás, a magunkkal cipelt terhes családi örökségekből való szabadulás, az összetört családi kapcsolatok, el nem ért eredmények, elveszett életszakaszok, mind gyászt váltanak ki belőlünk.

Nem tanítottak meg bennünket gyászolni. Ezért a felszínre törő fájdalmat destruktív eszközökkel próbáljuk elfojtani. Nem engedjük felszínre törni az érzelmeinket, inkább alkoholt fogyasztunk, újabb kapcsolatokba menekülünk, szexszel, vagy drogokkal, még több munkával, pénzszerzéssel, vagy mások ellen elkövetett bántalmazással próbáljuk kezelni a bennünk lévő érzéseket. A felszínen düh van és harag, a düh és a harag alatt találhatóak a mélyebb érzések, például a veszteség-élményből fakadó elhagyatottság. A megcsaltság érzése. A becsapottság érzése. A szomorúság, a félelem, hogy mi lesz most, a szégyen és a bűntudat, mint alapjaiban meghatározó érzések.

A gyász egy fájdalmas szembenézés azzal, hogy az életünk véges, és hogy ebbe a véges életbe nem tudunk egy tökéletes életet belesűríteni.

A mindenhatóság-érzésünk összetörik. Összetörik a nárcizmusunk, hogy minden lehet úgy, ahogyan mi akarjuk. Mert nem lehet. Sokunk egész életében dühös, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan akarjuk, és közben ez tesz bennünket boldogtalanná: a képtelenség annak megengedésére, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan elgondoltam gondolatban.

A gyásznak igen sok köze van a kegyelemhez. Ha nem gyászoltam, a kegyelmet sem éltem át. Boldogok, akik sírnak, mert ők meg lesznek vigasztalva. Megvigasztaltakká válnak. A bűnbánat és a bűnvallás is a gyászfolyamat része, amikor mélyen, érzelmi értelemben is szembenézek azzal, hogy mit jelent, hogy bűnös vagyok, és mit jelent az, amit eredendő bűnnek nevezünk, amiről azt mondja a Biblia, hogy anyám vétekben fogant engem, hogy a bűnösségem jórészt örökölt sebekből fakad, vagy olyan sebekből, amelyeket akkor okoztak nekünk, amikor még mit sem tudtunk arról, hogy az élet mennyire összetett, olyan emberek, akiket tökéletesnek hittünk, akikről azt hittük, igazán szeretnek. Szembenézni azzal, hogy az ember szeretete nem tökéletes. Hogy szeretetnek lehet nevezni az elemi önzést vagy önérdeket is.

Sok mindent nevezünk szeretetnek, de érzelmeinkben nagyon is jól érezzük, hogy mi a szeretet, és mi nem. Mindannyian azzal a vággyal születünk erre a világra, hogy szeressenek. Aztán megszületünk, és tökéletlen emberek nevelnek fel bennünket, akiket olyan tökéletlen emberek neveltek fel, mint amilyenek ők is, mi magunk is, a nevelésük által tökéletlen szeretettel szerető emberekké válunk. Gyászoljuk tiszta szeretettel szeretni nem tudó önmagunkat. Haragszunk, hogy azt mondták az önzésre, hogy szeretet; a kisajátításra, a tárgyiasításra, az átszexualizált érintésre, hogy az szülői szeretet.

Az összetört házasságokból születő gyerekek, vagy ahol az egyik szülő soha nem is volt jelen, mert létre sem jött a házasság, a házasságból született srácok, akiknek a szüleik gyűlölték egymást, és bennünket egymás elleni fegyvernek használtak a szeretet nevében.

Mély fájdalom, hogy amit a szüleink szeretetnek neveztek, az nem az a szeretet, aminek a vágyával erre a világra születtünk.

A szeretet az, ahol rám figyelnek, ahol én vagyok a fontos. Az ember szeretete önkielégítés. Az önkielégítő szeretetben nem az motivál, hogy azt adjam, amire vágysz, hanem az, hogy elvegyem tőled, amire vágyom. Ebből születik a házastársak kölcsönös szexuális és érzelmi kizsákmányolása, a kölcsönös kizsákmányolás-érzés.

Elveszem, mire szükségem van, hiszen ha szeretsz, ide kell adnod.

De a szeretet adományozó.

Az adományozás önszántunkból történik, mert adni akarunk, és azt tudjuk adni, amink van, és ezt próbáljuk összhangba hozni azzal, amire a másik vágyik. Ehhez kommunikációra van szükség. A szereteteinknek van egy erőszakosság-, vagy erőszaktétel jellege, amikor rányomjuk a másikra azt, ami szerintünk a szeretet, és haragszunk, ha a másiknak nem arra van szüksége amit adunk, és azt állítjuk, nem szeret, mert ha szeretne, elfogadná, amit adunk. A szeretet nem viselkedik bántóan és nem keresi a maga hasznát. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk szeretni. És ez az életünk egy pontján indul el. És a nem-szeretetet, amit kaptunk, a gyász folyamatában engedjük el.

A valódi szeretet, amire vágyunk, Istennél van. Onnan tanuljuk, ahogyan ő szeret minket. DE szeretetének átélése elsőként egy mély gyászt eredményez bennünk, mert Isten szeretetének világosságában lelepleződik emberi álszereteteink önzés- és erőszakosság-, erőszaktétel jellege. A követelő szeretet, ami kizsákmányol és elvesz. Amikor átéljük Isten szeretetét a gyászban, ez még mélyebb gyászt eredményez, mert felismerjük korábban soha nem érzett módon, hogy mi mennyire vágytunk erre a feltétel nélküli isteni szeretetre, és hogy ezt a szeretetet azért nem tudtuk befogadni, mert ahhoz át kell élnünk azt az iszonyú fájdalmat, hogy azok, akik azt mondták, szeretnek, csupán szükségleteik kielégítésére használtak. Hogy a létem önérdekből lett, mert a szüleim gyereket akartak, hogy ez az egész emberi szeretet nem érdekmentes, hogy nagyon is sok érdek fűződik hozzá, és amikor elkezdek erről beszélni, a korábban szerető személyek dühösek lesznek, mert már nem kapják meg, amit eddig elvettek.

Az Isten szeretetének a viszonylatában felismert és átérzett nem-szeretettség az életünkben a legmélyebb gyász, amit átélhetünk. Hogy valójában senki nem szeretett, csupán használt saját érzelmi vagy fizikai szükségleteinek a kielégítésére.

Az újjászületés, életünk mély, visszavonhatatlanul új irányba haladó megújulása korábbi önmagunk elgyászolásával veszi kezdetét. Meghalok annak, aki voltam. Meghalok már emberektől várni, amit csak Isten képes adni. Meghalok önmagamnak, aki megpróbáltam magamnak megszerezni, amit csak Isten képes megadni. Már nem várok emberektől feloldozást. Nem várok emberektől olyan szeretetet, amit Isten ad. Megfordulnak a viszonyulások. Adni akarok. Érdekmentesen. Nem akarok már Istent játszani sem a saját, sem mások életében. Már tudom, hogy én sem tudom megadni azt a szeretetet senkinek, amit csak Isten képes megadni. Én nem vagyok Isten. Isten Isten, én én vagyok. Én is egy vagyok a szeretet után szomjazó emberek között. Szabadságra vezet el a gyászom. Mint aki már meghalt, és aki így kezdett igazán élni. Az életem a halál után élt életté válik.

Semminek nincsen akkora súlya már, nincs akkora jelentősége, mint korábban, és mégis épp így válnak jelentőssé azok a dolgok és személyek, amelyek valóban jelentősek, és jelentéktelenné a jelentéktelenek.

Önmagam meghalása és feltámadása jelentést ad az életnek számomra. Örök, kiteljesedő jelentést. A folyamatba helyezett haldoklásomat felváltja az örökké tartó életre kelésem.

Gyermeklélektan

Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Avagy, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyerekek, nem mentek be az Isten országába.

Az Isten országa pedig igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. Isten országa nagyon mai nyelvre lefordítva: az Isten befolyása alatt élt élet. Ez nem egy hely, hanem egy állapot, az életem folyamatának a színtere, egy lélektani színtér, egy lélektani ország. Ez az ország kiteljesedőben van, és valamilyen formában mindannyian, akik beléptünk ebbe az országba, ebbe a kiteljesedő felhőtlenségbe haladunk. Viszont ez az előre haladás lélektanilag egyben egy, a forráshoz történő visszatalálás is. A gyermekiség útja vezet el az Isten országába.

Szörnyű gyerekkorom volt, és emlékszem, hogy egyre inkább azt vártam, hogy felnőjek már végre és szabad legyek. Akkor nem tudtam ezt ilyen jól megfogalmazni, de ez azt jelentette, hogy azt csinálhassam, amit a szüleim csinálnak. Iszonyú nagy ellentmondás, mert mindeközben tisztában voltam azzal, hogy a gyerekkorom azért olyan pokoli, mert a szüleim azt csinálják, amit. Talán a kiszolgáltatottság érzése elöli menekülésként vágyakoztam a felnőttségre, mert úgy tűnt, ha az ember felnőtt, már nincs kiszolgáltatva másoknak. Nem láttam akkor, hogy a szüleim milyen mértékben kiszolgáltatottak egymásnak. És hogy egész életünk folyamán megmaradhat ez a kiszolgáltatottság-érzés. A gyerekszerep.

Van egy olyan pszichológiai narratíva, ami szédületesen uralma alatt tartja a pszichológiai gondolkodást az emberről, és ez a narratíva arról szól, hogy a boldogság útja a gyerekkorban található, és a gyermek és az anya közötti kötődésben. Ez a narratíva arról beszél, hogy ha a gyerekkoromban biztonságosan kötődtem édesanyámhoz, és a szüleimtől megkaptam mindent, amire szükségem volt a fejlődéshez, ha annak tükröztek vissza, aki valóban vagyok és nem használtak saját szükségleteik kielégítésére, akkor egészséges felnőtté válok, aki boldog lesz. Ez a narratíva nekem két okból is iszonyú korlátozónak és kirekesztőnek tűnik. Az egyik a predestinációs jelleg, ami azt jelenti, hogy ha én egy olyan családba születtem, ahol nem kaptam meg mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy egészséges, és ennél fogva boldog felnőtt lehessek, akkor megszívtam. Tehát nincs választásom, ezt dobta a gép. Vannak srácok, akiknek megadatott a boldog élet, mert ők egy jó családba születtek, és vannak srácok, akik megszívták, és még csak nem is tehetnek róla. Nekik marad az elfuserált transzgenerációs trauma-áthagyományozás. Tehát, ez a narratíva arról szól, hogy már akkor eldőlt, hogy ugyanolyan életet fogok élni, mint a szüleim, amikor megfogantam anyám méhében. Idétlen, esetlen módon próbál a pszichológia ezen szépíteni, de a lényegen ez mit sem változtat, történetesen azon, hogy minden ott dől el, hogy milyen az a család, amibe beleszületünk.

Na de van itt egy másik oldal is, és ez a kirekesztés. A gazdagabb, vagy képzettebb társadalmi rétegekbe tartozók messze jobb esélyekkel indulnak, mint azok, akik alkoholfüggő vagy bármilyen más függőségektől terhelt családokba születtek, ahol a szülők mit sem tudtak a visszatükrözésről, vagy az identitásfejlődésről, a pszichológiai elméletekről, hanem valóban transzgenerációs módon adták tovább azt, amit ők is kaptak, a családi eszköztárából merítettek. Egy szemétdombra szültek, de ők is kikészültek – énekli a Tankcsapda, és én teljesen értem ezt a mondatot. Hogy egy, már a családunk által előre megírt életre születtünk. Ez nekem nem túl liberális, és én egészen más módon vagyok liberális. Nekem ez kirekesztő és szűk látókörű. Ez nem az a liberalizmus, amivel a pszichológiát gyakran vádoljuk. Egyre jobban az az érzésem, hogy ez a narratíva semmiben sem különbözik attól a vallásos, fundamentalista szemléletmódtól, amiben az embereket jókra és rosszakra osztjuk, és magunkat a jók közé soroljuk. Nem vagyok fundamentalista, gyűlölöm a fundamentalizmust. Nem azokat, akik fundamentalisták, hanem magát a fundamentalizmust. Gyűlölöm, mert a fundamentalizmusban nincsen választás. A fundamentalizmusban egy szemétdobra szültek, és kész. Én Isten liberalizmusában hiszek.

Az igazság szabadokká tesz titeket. A pszichológiának sok olyan irányzata is van, ami túllép a szülők istenítésén, és így kerül az előtérbe a pszichológiai születés. Vagy a személyiség születése, ami szorosan kapcsolódik a szülőkről való érzelmi, vagy pszichológiai értelemben vett leváláshoz. Amíg a család adja az identitáskeretet, abban az „isten” is csupán a szüleim transzcendens leképződése. Ez a gyökere az emberszabású vallásnak. De Isten nem a bántalmazó, önző, kicsinyes szüleim. És a jóságos, körülöttem forgó, nekem mindent megadó, önmagukat az én oltáromon feláldozó, engem istenítő szüleim sem az Isten. Isten egészen más. És ennek az egészen más Istenek a megismerése vezet el engem oda, hogy én egészen más vagyok, mint a szüleim. Hogy hogyan és miért jutunk el ide, és mások miért nem, vagy miért csak később, ez misztérium, de egy biztos: a szülők vagy önmagunk istenítéséből, tehát a megtanult identitásból mindig egy krízis kezd el kivezetni, amiben feladom, hogy a szüleimtől megtanult módon oldjam meg a problémáimat, szóval egy ilyen krízis kezd el kiemelni a szüleim által nekem szánt életből.

Szükség néktek felülről, vagy Lélektől születnetek – mondja Jézus az öreg Nikodémusnak. Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az. Hogy van itt egy második születés, és ezt nevezi a modern pszichológia pszichológiai születésnek. Persze, ezt is elsőként a gyermek harmadik évére teszi, de a valóságban ezek a krízisek addig ismétlődnek az életünkben, míg meg nem oldjuk őket. A fundamentalista szemléletmóddal az a gond, hogy nem veszi figyelembe az ember belső világát, vagy azt valami eredendően bűnös és legyőzendő dolognak tartja, pedig nem az. A pszichológiai születés, ami egy lélektani folyamat részeként zajlik le az emberben egy krízis által kiváltottan, a gyermeki önmagunk, a gyermeki perspektívánk újra-megtalálását jelenti, és ebben a folyamatban egy spirituális gyermekiség válik identitásunkká. Krisztusban Isten gyermekei vagyunk. A Fiúban. Ezeket a megfogalmazásokat használja a Biblia. De ahhoz, hogy ez a szimbolikus megfogalmazás számomra valósággá legyen, radikálisan át kell alakulnia az Istenről alkotott képemnek. Ez a szüleim mítosztalanítását eredményezi. Logikus, hogy egy Isten nélküli viszonylatban a szülők lesznek az Isten. Megfigyeljük, hogy a gyerek isteníti a szüleit, és megfigyeljük, hogy a szülő isteníti a gyerekét, de ha nem hisszük, hogy ez azért van így, mert arra lettünk teremtve, hogy imádjunk egy Istent, akkor azt próbáljuk megtanítani egymásnak, hogy hogyan legyünk jó „istenek” egymás számára. De van Isten. És Isten egészen más, mint a szüleim, vagy mint én, aki szüleim lenyomata vagyok. Akik lenyomták a torkomon önmagukat. A tanult identitás levetkőzése a pszichológiai születés. Ezt a Biblia újjászületésnek nevezi. Vagy felülről való születésnek. Istentől való születésnek. Ebben a folyamatban én egy új gyermekiséget találok. És ez a gyermekiség saját igazi gyermekiségem újra-megtalálását is jelenti. Levetkőzni a szüleimtől tanult önértelmezésemet, énképemet és identitásomat, és megtalálni az Isten által nekem adott, bennem magként ott szunnyadó önmagamat.

Az igazság szabadokká tesz titeket.

Az igazság Jézus, az isteni gyermek. Gyermeki önmagunk megtalálása vezet el Istenhez, aki egészen más. És így lehetek én is egészen más. Idegenszerűen más. Isten fia vagyok.