Lélektani kapcsolat

Ez már csontomból való csont, testemből való test, asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett. Elgondolkodtató, hogy milyen képe volt az első férfinak a nőről, akit a maga meztelen istennő-szerűségében először megpillantott. A szöveg megfogalmazása azt sugallja, hogy az első férfi számára a nő önmaga női kivetülése volt. Az asszonyt önmaga részeként látta. A történet szerint Isten elaltatta az embert és álmában az oldalbordájából alkotta meg a nőt. Szimbolikus nyelvezet, ami sok, a felszín alatt meghúzódó tartalmat hordoz magában. A férfiból megszülető nő sokkal inkább a férfi része a férfi számára, mint az a valóságos másik, aki individuum, önálló személyiséggel, akarattal, döntésekkel és vágyakkal, érzésekkel rendelkező jelentőségteljes másik. Vannak, akik azt mondják, hogy minden férfiban van egy veleszületett nő. Ennek a velünk született nőnek több oldala van, és minél érettebb a férfi, annál érettebb az a benne élő nő, akit magában hordoz. Ezt a veleszületett nőt keresi minden férfi, és gyakran megtörténik, hogy miközben az a veleszületett nő vele is él, a férfi még mindig keresi, miközben már megtalálta. Mert nem érzékeli őt különálló lénynek, csupán egy csontomból való csontnak és egy testemből való testnek, egy én-nőnek, a saját részének. Szimbiotikus kapcsolat ez, amit szerelemnek nevezünk, vagy kóros elhúzódás esetén romantika-függőséknek, vagy társfüggőségnek. Egy természetes szakasz egy férfi-női kapcsolatban, amiben megszűnnek a határok és egybeolvad az én és a te. Ugyanitt erre utal, az elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté. Ahhoz, hogy a férfi a feleségével egy testet alkothasson, meg kell vívnia magában a saját anyjához fűződő viszonyával, és ebben a küzdelemben a férfi visszavonja anyjáról a nőnek a képét, megszűnik számára az anya az lenni, ami eddig volt, és ebben a pszichológiai folyamatban válik a férfiban élő belső nő – párhuzamosan saját férfiidentitásának kialakulásával – egy anya lenni, aki a férfi gyermekeinek az anyja, és nem a sajátja. A feleség a férfi számára nem anyahelyettesítő. A férfi megszűnik egy anya fia lenni, és elkezd férfivá válni és apává. A férfiban hamarabb megszületik az apaság és a belső feleség-anya képe, minthogy ténylegesen apává válna. Legalábbis ideális esetben. Ellenkező esetben a férfi saját anyját keresi majd a feleségében is, mert a belső nő számára még mindig a saját anyja. Így válik a feleség anyahelyettesítővé. Ezek a folyamatok valóban álomszerűek és a lélek mélyén, amolyan félöntudatos állapotban születnek. Mindig bennünk voltak, mint magok, de egyszerre elkezdenek kihajtani és felnövekedni. Ebben a folyamatban lesz a fiúból férfi és apa, és a benne élő anyából asszony és gyermekei anyja. Ez egy viszonyrendszeri átalakulás is. A férfi tekintete már nem az első nőre tekint, mint anyára, hanem a másodikra, akinek a gyermekei az övéi lesznek. Megszűnik fiúnak lenni, hogy fiai lehessenek.

Ha az első férfi az asszonyt a saját részének tekintette, elgondolható, hogy az asszony, aki a férfinál később jött a történetbe, a férfi viszonylatában megfogalmazódó önmeghatározása nem egy a férfitól függetlenül létező identitást jelentett, hanem egy olyan rész-identitást, ami őt szorosan a férfihoz fűzte, mint olyan teremtményt, aki életképtelen lenne a férfi nélkül. A nők nagy örök küzdelme a férfiakkal, akik képtelenek a nőket tőlük külön álló individuumokként látni, és a nők saját magukkal folytatott küzdelme, hogy legyőzzék azt a belső legyőzhetetlennek tűnő, generációról generációra áthagyományozott viszonyt, hogy a nő önmagát életképtelennek tekinti egy férfi jelenlétén kívül. A férfi és a nő problémája szorosan összekapcsolódik, de a látszólagos azonosság ellenére nem ugyanarról a problémáról van szó, bár a megoldás nehézségét az adja, hogy a közöttük lévő viszony fenntartja a problémát, és maga a viszony akadályozza, hogy a férfi és a női identitás különállóságának a problémáját egymás viszonylatán kívülre helyezzék és így megoldást találjanak rá. A férfi az önállósulásra törekvő nő elvesztésétől való félelmében még szorosabban tartja maga mellett, emlékezve arra az érzésre, hogy milyen volt egyedül lenni, amire még az Isten is azt mondta, hogy „nem jó”. A nő ugyanakkor jogos vágyát fogalmazza meg az önállósodás utáni sóvárgásában, aminek legnagyobb korlátja voltaképpen saját önértelmezése. De a férfi félelme a magánytól félrevezető a nő számára, aki azt feltételezi, hogy a férfi bekebelezni akarja, miközben pusztán fél a visszavonhatatlanul bekövetkező elvesztéstől és így a magánytól. A férfi zavaró tényező a nő önmegvalósításában. A nő zavaró tényező a férfi önmagában vett identitásának a megtalálásában. Márpedig ahhoz, hogy a férfi ne önmaga egy részének tekintse a nőt, aki nélkül csökkent-értékű lenne, és a nő ne a férfi egy részének tekintse magát, aki értéket ad neki és életképességet – elengedhetetlen ez az eltávolodás. Ez az eltávolodás konfliktusokkal teli. Ilyenkor kilóg a lóláb, és elkezdjük látni a másiknak az árnyoldalát, sőt, az eltávolodást segítendő egy időre csakis az árnyoldalát látjuk a másiknak. Vádaskodás következik: az asszony volt, akit mellém adtál. Az asszony meg mondhatta volna, hogy ha lenne magadhoz való eszed, és gondolkodtál volna, most nem kellene engem felelőssé tenned. A felelősségi területek meghatározása a vádaskodások közepette kristályosodik ki. Mi tartozik hozzám, és mi tartozik hozzád. Mi az én problémám és mi a te problémád. Elkezdik felfedezni magukban mindazt, amit eddig a másiknak tulajdonítottak csupán, és magukból hiányzónak éreztek. Azaz hogy a férfiban megtalálható a nő és a nőben megtalálható a férfi, és hogy ez így van, ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán kapcsolatban lehetnek egymással, mert egyébként képtelenek lennének érzékelni egymást.

A lélektani kapcsolt akkor születik, amikor a férfi a nőt, és a nő a férfit elkezdi mint jelentőségteljes másikat látni, aki tőlünk tökéletesen különálló lény, különböző, ismeretlen, saját vágyakkal, érzelmekkel, ösztönökkel, tapasztalatokkal, sajátos, csak rá jellemző valóságészleléssel, akinek a szavaink mást jelentenek, aki tőlünk eltérően gondolkodik rólunk és önmagáról, akit megismerni feladat, de ebben a megismerési folyamatban válik a közöttünk lévő kapcsolat valódi lélektani kapcsolattá, amiben saját magunkat is mind jobban megismerjük, megértjük és fejlődünk a másikkal fennálló kapcsolatban. Az ilyen kapcsolat két teljes és önálló személy között jön létre. A projekcióinkkal fennálló kapcsolat lényegében nem más, mint kapcsolat önmagunkkal. Mint amikor a másikat önmagunk részének látjuk, vagy önmagunkat a másik részeként értelmezzük. Ez a szimbiózis, és ez voltaképpen egy önmagunkkal fennálló kapcsolat, aminek eddig semmi köze a másikhoz. A másik számunkra akkor válik valódivá, amikor elkezdünk rádöbbenni, hogy a másik ugyan hasonló, de tökéletesen eltér tőlem, hogy a vele való interakcióban értem meg saját a másiktól eltérő önmagamat is. Ez a lélektani kapcsolat. Amikor Ádám megérti Éva különállóságát és a jogát arra, hogy szabad döntéséből legyen Ádámmal, és nem azért, mert Ádámnak rossz egyedül, és Éva megtalálja önmagát Ádám viszonylatán kívül is, és ennek a megtalált önértelmezésnek a birtokában már nem fél attól, hogy egybeolvad vele és elvész a férfiban.

Viszonyrendszer

Olyanok lesztek, mint Isten. Ezzel az igen kecsegtető állítással csalja az első asszonyt tőrbe a kígyó. De mindjárt saját megfogalmazásomat is megkérdőjelezem, mert ez azt feltételezi, hogy az istenné-válás, a magasabb státuszra történő törekvés, az irigység, vagy a felsőbb tekintély megdöntésére irányuló vágy nem lett volna meg az emberben. Amikor azt mondom, a kígyó csalta tőrbe az első asszonyt, akkor mindjárt fel is mentem őt a felelősség alól, mert azt állítom, hogy ha nincs a kígyó, nincs az elbukás sem. Hogy mindenért a kígyót terheli a felelősség. Klasszikus önfelmentős és megmentős játszma ez. A logikája nem túl bonyolult, lévén, hogy játszmáról van szó, viszont cserébe kérlelhetetlenül következetesen logikus. A játszma lényege, hogy nem azon van a hangsúly, hogy én mit tettem, hanem azon, hogy a tettem reakció volt arra, amit valaki más tett. Így kerül saját tettem helyébe a másik tette. A folyamatban, amiben az asszony a kígyót hibáztatja, majd Ádám pedig az asszonyt, szépen ki is kerekedik az önfelmentés érdekében elindított legősibb játszma. A játszma több-szereplős, mint általában a játszmák. A játszmában Isten kerül az elkövető szerepébe, és az első ember és a felesége mindketten az áldozat szerepére pályáznak, miközben a kígyó röhög a markába. Már ha valóban voltak kezei még akkoriban. A játszma a felelősségvállalás kérdését veti fel. Ki viseli a felelősséget. Isten, azzal, hogy az emberre bízza az Éden Kertet, és annak minden fáját a rendelkezésére bocsátja, kivéve a jó és rossz tudásának a fáját, felelősséggel ruházza fel az embert. Mert a választás szabadsága felelősségvállalás. A kert minden fájáról ehetsz, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját, mert ha eszel róla, meg kell halnod. A következmény tanít meg a felelősségvállalás és így a szabadság súlyára. A felelősségvállalás a szabadság ára. A szabadság nem a tiltott gyümölcs elfogyasztásával lett az emberé, hanem eleve az övé volt a választás lehetősége folytán. A kert minden fája és a harmónia, mint haszon, vagy a jó és rossz tudásának a fája és a kiűzetés és a halál, mint következmény. Ez nekem jó ajánlatnak tűnik. Isten felruházza az embert a választás szabadságával. A szabadság viszont mindig felelősség. A tetteink árát nekünk kell megfizetnünk. A felelősségvállalás elkerülésére irányuló játszma arra megy ki, hogy az embernek ne kelljen szembesülnie a tettei következményeivel. Lehetséges, hogy minden játszma erre megy ki. Erről Erick Berne talán többet tudna mondani. Megkapni valamit a vele együtt járó felelősség súlya nélkül. Megtenni valamit a tett által kiváltott következmény elfogadása nélkül. Nem halljuk, mit mondott a kígyó, mert a kígyót nem beszélteti a történet, de talán nem kell nagy logikai érzék hozzá, hogy a kígyó meg azt mondhatta, hogy annak, hogy ő erre kényszerült, Isten az oka. Így épül fel az Ádámtól Istenig jutó játszma. Az asszony, akit mellém adtál. A kígyó, akit te alkottál. Te, akinek a létem köszönhetem. A felelősség az Istené? Valóban az erkölcsi törvény az oka a bennünk keletkező bűntudatnak? Nem lehetséges, hogy a bűntudatunk az tetteinkért történő felelősségvállalás alóli kibújás következtében jön létre? Ha nem lenne erkölcs, nem lenne bűntudata az embernek – mondja Freud. (Persze, ez egy nagyon leegyszerűsítő és sarkított értelmezés). Valóban az Istent terheli a felelősség, hiszen minden vele kezdődött? Megdönthetetlennek tűnik az érvelés, mert valóban Istenek köszönheti a létét minden szereplő. A helyzet viszont az, hogy szükség van játékszabályra, és ezt a játékszabályt annak áll jogában megalkotni, aki megalkotta a szereplőket, és ezzel a játékban betöltött szerepüket is. A történetben senki nincs a helyén. De Isten a helyén van. És ebből fakad a szereplők problémája. Az első emberpár és a kígyó játszmája a játékszabályok újraírására tett próbálkozás. Nem tartjuk méltányosnak, hogy van valami, ami tilos. És különösen kegyetlennek tartjuk, aránytalannak és igazságtalannak, hogy egy ilyen apró hibáért ilyen szigorú következményeket szabsz ki. Büntetés, amit Isten kiszab? Szerintem nem büntetés. A büntetés utólagos, a következmény megelőlegezett. Mint ahogyan a bizalom is. Megelőlegezem neked a bizalmam, hogy nem kerül sor arra, hogy érvényre juttassam a következményeket, mert elhiszem, hogy helyesen cselekszel. Ha eszel róla, meghalsz. Ha odanyúlsz a tűzhelyhez, megég a kezed. A bekövetkező baleset, hogy megég a keze a gyereknek, nem a szülő által végrehajtott büntetés, hanem a figyelmeztetés ellenére tett cselekvés következménye. Lehet hibáztatni a szülőt. Hogy miért engedte, hogy a gyerek a figyelmeztetés ellenére mégis megégethesse a kezét, sőt, még azt is lehet mondani a szülőnek, hogy ha nem születtem volna meg, most nem fájna a kezem, és ez meg sem történik. Gyakran pont ebben az érvelésben és így a felelősségvállalás elhárítására tett próbálkozásban telik el sok ember élete. Az életünk. Az igazság viszont az, hogy a gyermek birtokában volt minden információnak. Lehetséges, hogy még soha nem égette meg magát, így nem tudta, mit is jelent az, hogy meg fogod égetni magad – ezért megtette, mert arra gondolt, hogy a szülők valami jótól akarják megfosztani, nem valami rossztól megóvni. Fontos tapasztalatok a felnőtté válás folyamatában. Így vagyunk azóta is. Ha esztek róla, meghaltok. Aztán újra és újra meghalunk. Isten bekötözi az égett sebeinket és felöltöztet, elfedi szégyenünket. Ahol a felelősséget nem vállaljuk, ott mindig megjelenik a szégyen. Azt szégyelljük, amiről azt hisszük, mivel elrejtettük, ezért nincs is. De a szégyen nem az, hogy mások látnak valamit, hanem az, hogy én érzek valamit. Én szégyellem magam. A szégyenem az enyém. A szégyenem oka nem a másikban van. A tettekért, a döntésekért és az érzésekért történő felelősségvállalás a felnőtté válás útja. Hankiss Elemér az Ezerarcú én című könyvében azt állíja, hogy a bűneset az ember felnőtté válásának a története. Mások azt mondják, hogy a felvilágosodás hozta el a középkori gyermek-szerepben élő ember számára a felnőtté válást. Velük ellentétben számomra inkább úgy tűnik, hogy ezek a kamaszkorra jellemző viselkedésformák, semmint a felnőttekre. Viselni a felelősséget, szégyen helyett színt vallani. Vállalni a következményeket. Ha nem kielégítő a rendelkezésemre álló információ, további információt kérni. Az emberiség és benne az egyén életének története maga a felnőtté válás. A folyamat valahol kezdetét veszi, és szerintem ez a kezdet akkor jön el, amikor Ádám Isten kérdésére azt mondja: bűnösök közt első vagyok én. Mert ez a mondat a saját tetteimért történő felelősségvállalás. A saját szememben megtalált gerenda. A saját életemben felfedezett felelőtlenség. Mások felelőtlensége nem ment meg a saját felelőtlenségem következményeitől. Ez azt is jelenti, hogy viszont nem vagyok felelős mások tetteiért. A magaméiért viszont igen. Önmagam számára is talány vagyok, magam számára is kihívás megérteni, mi a felelősségem, miért gondolom, hogy képes vagyok a másik helyzetébe képzelni magam? Mert ezt teszem, amikor azt mondom, hogy az asszony, akit mellém adtál, ő adott és ezért ettem. De amit tettem, az enyém. Az asszony is tett valamit, az meg az övé. És a kígyó is tett valamit, az meg az övé. És Isten is tesz valamit, az viszont valóban az övé. Isten útja a felelősségvállalás útja. Példamutató. Az ember, amikor felelősséget vállal a tetteiért, amikor kezdetét veszi a felelősségvállalás korszaka, maga is következményeket szab. Határokat húz mások tetteinek, így segítve a másikat a tetteiért történő felelősségvállalásban. Ádám szabadon dönthetett volna másként, mint az asszony, akit Isten mellé adott. Az asszony is szabadon dönthetett volna másként, mint amit a kígyó lehetőségként elé tárt. De hogy így döntöttek, döntésük oka bennük van. Olyanok lesztek, mint Isten. Az öntörvényűség csábítása. Már senki nem fog nektek határt szabni. Az igazság viszont az, hogy a határok és a boldogság szorosan összekapcsolódnak. A határokkal nem rendelkező kapcsolatokban az ember sérül, mert a felelősséghárítás, a hibáztatás, a vádaskodás mindig sérüléseket okoz. Az ember megég ezekben a kapcsolatokban. Amikor arra vágyom, hogy ne legyenek határok, saját síromat ásom. Saját szenvedésemet idézem elő és saját boldogtalanságomat építem. A felelősség a boldogság útja. Isten nem pusztán tudja, mi a jó és mi a rossz, hanem képes ezzel a tudással úgy élni, hogy az mindazok javát szolgálja, akikkel kapcsolatban van. A kiűzetés is az ember javát szolgálta. Hogy nehogy egyen az élet fájáról is, és így örökké éljen.  Hogy ne állandósuljon az állapot, amit az ember a felelőtlenségével idézett elő. Akkor meghaltok. De a meghalás és a gyász megújulás is egyben. A gyászban az ember elsirathatja, ami elveszett, majd új emberként, hamvaiból újjászülető főnixként indulhat neki újra az életnek. Már megértve, hogy a felelősségvállalás a boldogság útja.

Fejlődéslélektan

Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? A kisbaba életének első hónapjaiban képtelen különbséget tenni saját maga és édesanyja között. Amikor anya nincs jelen, a kisbaba úgy érzi, megszűnik létezni, és anya is megszűnt létezni. Mi nem vagyunk. Elmúltunk. Halálfélelem. Belső érzelmi vihar, zaklatottság, elhagyatottság-érzés. Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Képes vagyok érzékelni és létezőként hinni benne akkor is, amikor úgy érzem, nincs itt? Hol voltál, amikor meghalt a testvérem? Nem voltál itt, mert ha itt lettél volna, még ma is élne. Hol van az Isten, amikor elvesznek a fontos emberek? Hol van az Isten, amikor elveszek? Amikor elkóborol a bárány, aki én vagyok? Elkallódik a pénz, és öntudatlan állapotban hever a sarokban egy régi komód alatt. Hol van az Atya, amikor elveszett a fia. Hol van Isten a disznók vályúja mellett ülő, kétségbeesetten zokogó elveszett fiú számára? Ha itt lettél volna, ha jelen lettél volna, ha jelen lennél, nem történt volna ez. Érzelmi tárgyállandóság. Hol van, amikor nincs itt. A kérdést másként is fel lehet tenni: hol vagyok, amikor nem vagyok vele? Ki veszett el, én az ő számára, vagy ő az én számomra? Ha elvesztem magamat, elvesztem őt is. Érzek valamit, amit valóságként élek meg. Meghaltál. Jézus ezt mondta: elvégeztetett, és kilehelte a lelkét. El is temették. Pedig mi azt hittük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De már három napja történt. Ha itt lettél volna, Uram, nem halt volna meg a testvérem. Hol vagy, amikor elvesztem magam? Hol van az Isten, amikor összetörik az összetartozás? Én veszítettelek el téged, vagy te vesztél el engem. Érzelmi tárgyállandóság. Hogy anya van, amikor nincs itt, akkor is. Isten van, amikor elvesztettem vele a szemkontaktust. Ő nem a velem való kapcsolat viszonylatában létezik. Amikor elvesztem vele a kapcsolatot, akkor nem ő hagy el engem, hanem én hagyom el őt. A kérdés, hogy a tudatosság melyik szintjén vagyok. Egy drahma vagyok, amit elveszített valaki. Ami elgurult, és öntudatlan állapotban hever valahol míg meg nem találja valaki? Hogyan gondolok magamra? Mint tárgyra, ami még csak nem is gondol, csupán van, de még arra sem gondol, hogy ő van, hiszen a tárgyak nem gondolkodnak? Tárgy vagyok az elveszettségben. Annak sem vagyok tudatában, hogy elveszett állapotban vagyok. Az állapot, a helyzet felismerése is rejtetten marad. A drahmát más veszíti el, és más találja meg. A drahma nem él önálló életet. A drahma a csecsemő, aki ki van szolgáltatva gondozói gondoskodásának. Mások tartják életben, mások hagyják el és mások találják meg. Mások elégítik ki a szükségleteit. Aki a drahma szintjén marad, a tanult tehetetlenség állapotában hever élete nagyobb részében valahol, arra várva, hogy valaki megtalálja és megmentse. Egy megmentő. Aztán amikor a drahma a megmentővel való kapcsolatában elérkezik az öntudat egy következő szintjére, elkezdi zokon venni, hogy őt egy tárgynak tekintik. Aki magatehetetlen és kiszolgáltatott, nincsen akarata. Pusztán hever valahol. Életképtelen és életben sem maradna, ha nem lenne valaki, aki megmenti őt. A megmentő elkezd üldözővé válni a drahma pedig a körülmények áldozatává, rabságban annak a birtoklásában, aki megtalálta és megmentette. Ez a drahma-identitás. Az áldozatszerep. Szükségem van arra, hogy megmentsenek. Majd idővel a megmentő üldözővé lesz és én egyre inkább megmentettből áldozat leszek, aki arra vár, hogy valaki más mentse meg a megmentőjétől. Drámaháromszög. A drahma életdrámája. Mindeközben a drahma a tanult tehetetlenség fogságában tengeti napjait. Az idő legnagyobb részében öntudatlanul és elveszetten. Majd amikor megtalálják, abból építi fel a boldogságát, hogy valaki megtalálta őt és örül neki. Csodálja megtalálóját és megmentőjét, és főleg azt, hogy milyen örömet okoz neki, hogy megmenthette őt. Hogy ő is valaki. Erről szól a három-napos boldogság. Mert ez nem igazi elégedettség. Egy aktív és egy passzív fél öntudatlan tánca. Egyik sem képes önmagát a másik viszonylatán kívül értelmezni. Szimbiózis.

De van a tudatosságnak egy magasabb szintje is. A bárány. A bárányt hajtják a saját szükségletei. Finom füvek és legelők. Egyre messzebb sodródik saját szükségletei kielégítésének bűvöletében. A bárány már élőlény. A báránynak már vannak mozgatórugói. Valami hajtja és motiválja őt. Kielégíteni a szükségleteimet. Kiszakad a nyájból, hogy megkeresse a saját útját a szükségletei betöltésében. Fejlődéslélektan. Egy darabig fél szemmel vissza-visszanéz a pásztorra, hogy még látja-e őt. A bárány próbálgatja a határokat. Meddig mehetek el. Mennyire figyel rám a pásztor. Miközben el is akar szakadni, arra is vágyik, hogy ebben megakadályozzák. Hogy visszatereljék. A bárány keresi a különbséget az én és a te között. Te ott vagy, én meg itt vagyok. Meddig mehetek el annak érdekében, hogy felismerjem a saját határaimat. Fél is az ismeretlentől, de egyben vonzza is az ismeretlen. Szeretne is a nyájjal maradni és a pásztor nyújtotta biztonságban, de egyben korlátozónak és fojtogatónak is érzi a nyáj nyújtotta korlátokat és a pásztor által adott biztonságot. A bárány követi a saját ösztöneit. A felfedezés utáni vágy hajtja. A mássá levés, az önálló identitás felkutatása. Az öngondoskodás. Saját maga által felfedezett világ. Egyre távolabb sodródik a nyájtól. Egyre távolabb kerül a pásztor. Majd lassan eltűnnek a horizonton, mint a lemenő nap. A bárány félni kezd. Szeparációs szorongás. Egyedül. Kiszolgáltatottan. Igazán nem is tudja eldönteni, hogy őt hagyták-e el, vagy ő hagyta-e el a többieket. Ki kit hagyott el tulajdonképpen? Minek a következménye ez a helyzet? A nyáj és a pásztor viselkedése az oka a bárány elveszésének, vagy a bárány saját vágya és akarata eredményezte? Kinek köszönheti a helyzetét? A báránynak szüksége van arra, hogy elvesszen. Szüksége van arra, hogy összetörjön a szimbiózis. Kötődés és leválás. A bárányt megsebzetten hozza vissza a pásztor a nyájba. A bárány megkapta, amit akart, és még azt is, amit nem. A bárány már képes önként választani a nyájat és a pásztort, nem úgy, mint amit rákényszerítettek, mint determinizmust, hanem mint szabad választás következményét. A bárány képesé válik kérni azt, amire szüksége van, és meghúzni a határait önmagának és a nyájnak. Minden ugyanaz, de minden egészen más, mert a bárány fejlődött és előrébb lépett.

Az apa fiatalabb fia kikéri a vagyon ráeső részét és elmegy távoli vidékre. Itt már akaratérvényesítésről van szó. Nekem ne mások mondják meg, mit akarjak és mit ne. A függetlenné válás szakasza. Az identitás megszilárdulásának az útja. A legény útnak indul, hogy megkeresse a maga szerencséjét. A történet drámai fordulatot vesz, mert a fiú eltékozolja a vagyont. De lehetne kevésbé drámai is. Hogy nem tékozolja el. Hanem vállalkozásba kezd, és megsokszorozza a vagyont. A drámai fordulat nem szükségszerűen jelent kudarcot. Az akarat érvényesülése és a függetlenség élményének átélése valójában nem kudarc-függő. A fiú megtalálhatta volna a szerencséjét, és visszajöhetett volna úgy is. Nem bűntudatosan, nem szégyenkezve, hanem felnőttként, megbékélve, letisztultan, kiegyensúlyozottan. Mint aki tudja, mit akar és mit nem. Aki, amikor hazaindult, kilépett a gyerekszerepből és abbahagyta a lázadást. Ez utóbbi talán be is következett. Ennek a szakasznak ez a hozadéka. Hogy az identitásom ne valami ellen, hanem valamiért formálódjon. Az identitásom nem külső körülmények és személyek által meghatározott, nem engedelmesség vagy lázadás hajtja, hanem belső meggyőződés. Önállóság. A fiú útja a tudatosság beteljesedésének az útja. Az öntudatra ébredés. A felelősségvállalás az életemért, az érzéseimet, sebeimért, traumáimért, fájdalmaimért, hibáimért, mindenért, ami hozzám tartozik. A fiú útja szimbolizmus. Olcsó erkölcsprédikációt lehet faragni belőle, amivel arra manipuláljuk a fiainkat, hogy el sem menjenek, mert lám, a tékozló fiú is a disznók vályújánál kötött ki. De ez szimbólum. Ezt nevezzük mélypontnak. A saját életemben eljutni a saját mélypontomig. És a mélypont elérése nem lehetséges úgy, hogy mindenért valaki más viseli a felelősséget. Az otthonról soha ki nem lépő fiú, aki másoknak engedelmeskedik és mások viselik a felelősséget a tetteiért, mindig másokat fog hibáztatni az életéért. A disznók vályúja életem mélypontja. A mélyponton születik meg az önálló identitás. Mert a mélypont az első olyan élmény, amiben megértem, hogy felelős vagyok az életemért. Felelős vagyok magamért. Hogy nem célravezető a mások viszonylatában meghatározott negatív identitásban vesztegelnem tovább. A mélypont általában iszonyatos fájdalommal jár. Amikor már annyira fáj, hogy úgy érzed, muszáj másként megközelíteni az életet, mert ez már elviselhetetlen. Amikor megszűnik működni, ami eddig működött. Kit hibáztathatna ez a fiú idegenben a disznók vályújánál, aki ráadásul még magára is vállalja a felelősséget a fiú helyett? Senkit. A fiú nehezen, de ott a mélyponton felismerni, hogy az egyetlen ember, akit hibáztathat a helyzetérét, ő maga. De hamar rájön arra is, hogy ez sehová sem vezet. Ez nem segít. A hibáztatás meddő tevékenység. Ezért rájön arra, hogy ha más nem vállal felelősséget az ő életéért, akkor ezt neki magának kell megtennie. Hát így születik meg a felnőtt. A fiú lány is lehet. Az út ugyanahhoz a mélyponthoz vezet, ahol megszületik az önmagamért történő felelősségvállalás, és abbahagyom a hibáztatást. Önmagam és mások hibáztatását. A fiú felelőssége tudatában tér vissza az Apához. És a fiú apaképe is megváltozik. Az apa megszűnik korlátozó személy lenni, hiszen már nem erre van szüksége a fiúnak. Az apa és a fiú önálló személyek egy együttműködő kapcsolatban. Szabadság. Szabad együttműködés.

Az idősebb testvér megharagudott, és nem akart bemenni. Mert az idősebb testvér a drahma.