Párkapcsolat

„Ajtót nyitottam szerelmesemnek, de szerelmesem már megfordult, elment. Lelkem megindult beszédétől, azért kerestem őt, de nem találtam, kiáltottam, de nem válaszolt.” Énekek éneke 5,6.  Sokféle párkapcsolat van. Gyakran egyazon párkapcsolaton belül is. Párhuzamos valóságok. Mert onnantól, hogy párkapcsolatról van szó, mindjárt gondolhatnánk, hogy itt két egyéni elgondolás van. Beszélgessünk, kedvesem. De nem beszélgetünk. Mert tudat alatt, valahol nagyon mélyen, elemi szinten félünk attól, hogy kedvesünknek mást jelent a párkapcsolat. De nem kell ennyire előre szaladni, saját magunkban is párhuzamos párkapcsolat-értelmezések lehetnek. Egyszerre több párkapcsolatban élünk. Ezeket persze csak a nagyon őszinték vallják be maguknak. Akiknek minden egyértelmű, azok még a hazugság, vagy a valóságtól való félelem profán egyértelműségében élnek. De akik már eljutottak önmaguk megítélésének mély kételyéig, és túlélték – mi tudjuk, hogy a jéghegy csúcsa nem maga a jéghegy. Hogy a mélyben ezer és egy motiváció, érzés, vágy és elvárás húzódik, és nem csak lapul, de dolgozik is. Az önismeret könyörtelen szembenézés önmagammal. Önismeretem hiánya, vagy hiányos volta elmenekülés hétköznapiságom elől a tökéletesség látszata mögé. Még magam számára is. Szóval vannak, akik felháborodva mondják, ők sosem. De, te is. Van, amikor csak szexre kellesz. Férfiúi gerjedelem – mondja archaikusan, finoman, szemérmesen a jó öreg Károli. Olvastam egy egyszerű fordítású angol nyelvű Bibliát. Egy időben csak így tudtam Bibliát olvasni, angolul, mert úgy nem azt hallottam belőle, amivel már nem értettem egyet. Már nem a gyerekkori utasítások világában éltem, de valahogyan a Biblia még mindig ezen a hangon beszélt. Angolul nem. Szóval ott lepődtem meg, hogy mennyire egyszerűen fordították le a héber szöveget. Szex. Ezt a szót nem találod meg a magyar Bibliában. Sokat elmond ez a mi hithez való viszonyunkról, meg a szexualitásunkhoz való viszonyunkról. Kisfiús és kislányos életünkbe nem férnek bele az olyan szavak, mint punci, szex, vagy farok. Zavartan gondolkodunk azon, hogy minek nevezhetnénk, vagy körülírjuk, vagy egyáltalán nem beszélünk róla. Még az ágyban sem. Sokat elmond ez arról, milyen viszonyban állunk egymással. És ennek milyen a kivetülése az Istennel való kapcsolatunkra. Amikor azt mondja a Biblia, hogy Krisztus és az Egyház kapcsolata olyan, mint a férfi és a nő kapcsolata a házasságban, akkor itt mindjárt két terület is igen nagyon nagyító alá kerül. Hogy van ez? Milyen a viszonyom a feleségemmel vagy a férjemmel? Finomkodunk a szavakkal? Áthatja a szégyen a kommunikációnkat? Olyan, mintha anyánk ott állna az ágy mellett, és ráncolt szemöldökkel figyelné, hogy illendően és szép rendben történik-e minden? Ilyen a spiritualitásunk. Emlékszem, éveken át az volt bennem, hogy Istenem, csak nyelveken ne kelljen szólnom, mert azt nem tudnám elképzelni. Csak karizmatikus ne legyek. Miközben iszonyú izgalmas. Nem teológiailag, nem agyon-agyalva és szét-teologizálva, hanem spirituálisan, de akkor ez engem mélyen szétszedett volna. Mi van, ha egy napon kiderül, hogy nyelveken szólok, hogy látomásokat látok és próféciákat kapok? Ez nem fért bele az illendőképpen és szép rendben elgondolt vallásos életembe. És nem is ez a nehéz, hanem a mit fognak mondani mások? Rám sütik a bélyeget, hogy én egy karizmatikus vagyok. Már nem érdekel. Ez épp olyan, mint amit Máriáról mondtak: Hallottátok? Még el sem vette József, és már teherbe esett. Azt mondja, a Szentlélektől, de mi tudjuk, hogy nem. Teherbe eshetek a Szentlélektől spirituális értelemben? Élhetek át olyan spirituális érintettséget, hogy azt mondják erre, hát ennek elmentek otthonról? Milyen az a párkapcsolat, ahol a hangsúly a bennünket körülvevő emberek állítólagos véleményén van? Ez a kirakat-kapcsolat. De van más kapcsolat is. A tolkieni “egy gyűrű mind felett”- elve szerint felépülő kapcsolat. A bilincs. A börtön. Még nincs gyűrű, de birtoklás már van. Első perctől van. És féltékenység. Jelenetek, vagy csak lelki zsarolás, manipuláció, elszeparálás, kisajátítás. Szerelmesem az enyém, csak az enyém. A drágaságom. És a szép fiatal hobbitból egy szméagol válik, egy gollam. Ezt teszi a birtoklás bűvölete. Végül már azt sem tudjuk, kik vagyunk, és önmagunkkal is vitában állunk. Személyiségünk összeforr a másikkal. A drágaságunkkal. Ez is párkapcsolat, de vajon erre gondolt Isten, amikor az egy testről beszélt? Hol van ebben a ketten? Itt csak egy összeforrt identitás van. De van a függő kapcsolat. Ahol a másik szer, amit szívok, amivel lövöm magam, amit iszom. Ő éltet, ő ad örömet, és teljesen elhasználódom benne. Te vagy a mindenem. Nélküled nem élnék, te vagy az örömöm. Máskor ugyanő azt mondja, te vagy az oka a boldogtalanságomnak. Hoppá, nem jó az anyag. A férfi és a nő kapcsolatára azt mondja a Biblia, hogy misztérium. És tényleg van benne valami misztikus, talán ezért lehet ezer módon visszaélni vele, és benne visszaélni egymással. Leélni egymást. Élősködni egymáson. Van a mérgező kapcsolat, amiben nincsenek határok, és amiben bántalmazzuk egymást, és mindezt a szeretlek leple alatt. Paplan alatt, titokban. Romboljuk egymás önbecsülését, nem jellemez egymás teste, lelke és érzelmei, hite iránti tisztelet, csak lenézés, leértékelés, letaposás. És még nem is látjuk, hogy ezt mi csináljuk. Ez nem megtörténik velünk, és nem a másik csinálja velem, hanem mi ketten csináljuk. Mi mérgezzük egymás életét, és nem azért, mert mérgező embereknek születtünk egy mérgező kapcsolatra, hanem azért, mert azt hisszük, áldozatok vagyunk. Ne bánts. És mindketten ezt mondják. Ki az agresszor és ki az áldozat? Senki, és mindenki. Verena Kast, Búcsú az áldozatszereptől. Nem hosszú könyv, de csak akkor olvasod majd el, amikor már rájöttél, te magad csináltad, és nem veled csinálták. Hogy áldozat vagyok-e és meddig, ahhoz nekem is van néhány szavam. Ha nincs is, van. Jó, mi? És orrvérzésig lehet tolni a szekeret, és újabb és újabb és újabb kapcsolatban keresni ugyanazt, és nem észrevenni, hogy a fejemben van az a hibás kapcsolat, ami megvalósul. Engem miért hoz össze mindig idiótákkal az élet? Mert ezt keresem. Ezért hoz. És mert illek hozzá. A párkapcsolathoz felnövünk. Mások hibáztatása vagy az önhibáztatás éretlenségünk két pólusa. Egyik sem érettségünkről árulkodik. Éretlenségünkről. Én mindent elrontok – mondom, és valóban. És ettől megváltozott valami? Majd bedobom magam, ezerrel mindent jól akarok csinálni, és nem veszem észre, hogy mindig így rontom el. Helló, nem látod, hogy ezt csináltad minden kapcsolatban? Vagy mondjuk, elköteleződtél hamar. Korán záró módjára döntöttem, és vele fogom leélni az életem. Egyetlen kapcsolatban is meg lehet élni egymillió szakítást és újrakezdést. És lehet nem észrevenni, hogy mindig ugyanaz a lefolyása a próbálkozásainknak. Erről is van tapasztalatom. És arról is, hogy lehet hárítani a friss házasok, vagy az egyedülállók naivitásával, vagy félelemből történő hárításával, hogy persze, veletek, mert ti bénák vagytok, de majd mi. Nem baj, ez is megvolt. Valójában végül mind oda jutunk, hogy megtanulunk esendő, tökéletlen embereknek lenni, és végre abbahagyjuk a gyerekes tökéletesség-hajszolást, és elkezdjük megismerni magunkat és a másikat. Kilépni a gyerekes énközpontúságból. A nárcizmusból. Leállítani anyámat és apámat. Végiggondolni, hogy hogyan is van ez. Mit csináltam eddig? Mit nem? Mivégre létezem én a világon? Mire is való egy kapcsolat? Nekem mire kell? Hogy legyen szex? Vagy legyen, aki ad egy puszit elalvás előtt? Ez tök jó. De kevés. A párkapcsolatnak rajtam túlmutató célra van szüksége, mert ha öncélú, akkor egyben céltalan is. A kapcsolatra megérünk, és a kapcsolat megérlel. És akkor még lépjünk eggyel tovább is, és gondolkodjunk el azon, hogy ha egy kapcsolat két érett ember szabad döntéséből származó elkötelezett kapcsolat, amiben együttműködünk egy önmagunkon túlmutató cél érdekében, és közben megéljük azt az önátadást, amit Krisztus tanított nekünk, akkor lehet olyan, hogy az egyikünk azt mondja:, „Helló, én feladtam”. Ez kemény sztori. De joga van. Jogom van. És lehet, hogy én nem tenném, de ha szeretem, nem csak az „enyémnek” szeretem, hanem a nem-enyémnek, sőt még másénak is. Ez a birtoklásmentes szeretet. Relation – kapcsolat. Erről szól az Istennel való kapcsolatom is. És ez lelkiség. Ennek van kerete, van társadalmi keret, szerződések, de a magjában lelkiség van, spiritualitás. Ti férfiak, úgy szeressétek feleségeteket, mint ahogyan Krisztus szerette az egyházat, amiért az életét adta. Hát, ez nagyon szép, csak akkor eszembe jut az egyház, és elgondolkodom, hogy szegény Krisztus. Nem túl kiegyenlített ez a dolog. De akkor az is eszembe jut, hogy én nem vagyok Krisztus. Hogy ez egy jó magas mérce. És hogy ez út, ez cselekvés, ez folyamat, ez valamivé válás. Mint a mustármag, ami nagy fává nő. Kivárjuk, hogy felnőjön?

Szeretlek

„Szeretlek benneteket – mondja az Úr. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” Malakiás 1,2. Öröklött szeretetzavarban élünk. Szeretetzavaros emberek zavaros szereteteiben nőttünk fel. Még a két, számunkra gyerekként meghatározó felnőtt sem tudta együtt kimutatni, hogy mi is a szeretet. Nem ennek vagy annak a szeretete, hanem maga a szeretet. Önközpontú emberek hatottak ránk, és mi magunk is önközpontú emberekké nőttünk, akiknek a szeretet az, hogy engem szeretnek. A megkapható szeretet, az általam elgondolt, másoktól kapott szeretet utáni vágy égeti el az életünk. A kikövetelt, de meg nem kapott szeretet. A megkapott szeretet utáni üresség érzése. És hányan mondták nekünk életünk folyamán, hogy szeretlek? Heves szeretkezés közben, előtt vagy után. A birtokbavétel reményében kimondott szeretlek. A ki nem mondott feltételekhez kötött feltétel nélküli szeretet. Az üres szóként elhasznált, ronggyá hordott szeretlek. A fűnek-fának mondott szeretlek. A tetteket nélkülöző szeretlek. Sőt, a szeretlek, amit a tettek mezején sohasem tapasztaltunk meg. A szemrehányások az általunk adott szeretet nem megfelelő volta miatt. És az álomszeretet. Hogy majd egyszer megkapom a szeretetet, aminek a vágyával a világba születtem. De az ember szeretetzavaros világba született. Scott Peck Járatlan út című könyvében azt írja, hogy a pszichoterápián leggyakrabban elhangzó hazugságok ezek: „Mi szeretjük a gyerekeinket” (csak azt nem, hogy probléma van velük); „Én szeretem az anyámat/apámat” (Csak lettek volna olyanok, hogy most tudnék okot találni, hogy ne gyűlöljem őket titkon, és ne érezzek bűntudatot, hogy gyűlölöm őket titkon); „Én szeretem a férjem/feleségem.” (Csak lenne olyan, amilyen szeretném, hogy legyen). A kötelességszeretet. Hogy szeretnem kell. Ezt kell éreznem. A minden tökéletes szeretet. A szeretet, amibe nem fér bele az őszinteség, mert mihelyst kritika ér, robbanok, és megsértődöm. A kisajátító szeretlek, amikor azt hiszem, akkor szeretsz, ha csak én létezem számodra, senki más. A prostituált szeretet, amit fizetségért kapunk, ami termék, tárgyiasított, promótált, kiárusított szeretet. A leértékelt, outlet-szeretet. Mindannyian meg vagyunk győződve, hogy szeretünk, és mégis azt érezzük, hogy mások nem szeretnek bennünket. Zavarban vagyunk, ha egy picit elgondolkodunk szeretetfogalmainkon. De a zavarunk már jó út, már a szeretetbetegségünk gyógyulásának a kezdete. Amíg töretlenül szeretném adni azt, amit szeretetnek hiszek, és dühös vagyok, ha nem értékelik, vagy töretlenül elfogadom, amit szeretetnek ismertem meg, de szenvedek tőle — még szeretetbetegségem elmélyülésében ügyeskedem. A gyógyulás a szeretetben való csalódás után jön. A szeretetbetegség utáni szeretet reális. Reális, mint az igazi szeretkezés. Ahol nem próbálunk pornófilm-jelenetbe illően viselkedni. Ahol tisztában vagyunk sebezhetőségünkkel, a testek egymáshoz érésének fájdalmas egyszerűségével. Az önmegjátszás-mentes öröm átélése. Az intimitás, amiben minden az, ami. Testszagok és testnedvek. Kellemetlen lehelet, csipás szemek reggel, elgyűrt arc. Ahol a testünk és a lelkünk is az, ami. Nem több, de nem is kevesebb. Isteni képmás. Isteni jelenlét. Misztikum. A szeretet realitás. A szeretet reális. Szeretetzavaros szívünknek szánalmasan evilági. Romantikamentes abban az értelemben, hogy nem akar többet mutatni, mint ami valójában. Szeretlek: ezt csak annak mondhatjuk, akit ismerünk. De ide út vezet. A kívánlak nem szeretet. A megőrülök érted nem szeretet. Ezek a meg akarlak dugni szinonímái. A nélküled nem tudom elképzelni az életem sem szeretet. Ez a rácsimpaszkodás a másikra, az önzés egy formája. Szükségem van rád a túléléshez. Kihasznállak, majd eldoblak, ha jobb lehetőségem adódik a túlélésre. Nem baj ez. De ez nem szeretet. Ebben a szeretlek csak fedő-sztori egy másik célhoz. Csak azt szerethetjük, akit ismerünk. De a megismerés utáni vágyunk szeretetbetegségünk gyógyulásának első tünete. A megismerés általában. Mert nem szerethetek másképp, mint ahogyan önmagamat szeretem. És önmagamat úgy szeretem eredendően, ahogyan a szüleim szerettek. Ezt a viszonyt tettem a magamévá, és ezzel a viszonnyal szeretek. Így örököltem szeretetzavaros szeretetem. Önmagam is ilyen zavaros szeretettel szeretem. Önmegvetően. Bűntudatosan. Kisajátítóan. Kizsákmányolóan. Öntárgyiasítottan. Önprostituáltan. Értékemet önmagam szabom, és hogy mennyit érek, azoktól tanultam, akik közé születtem. És ők annyira tartottak értékesnek, mint önmagukat. Veled csak a baj van, utállak – mondja anya, és ezt magának mondja, de én nem tudom, és elhiszem, hogy nekem mondja. Ezt mondták neki is. Ez az eredendő bűn. Milyen szépen el lehet ezt az üzenetet rejteni archaikus teológiai szövegekbe és első szüleink paradicsombéli bűnesetéről beszélni, de szüleink bűneiről nem, és így természetesen a sajátunkról sem. Mert mi is a bűn? Ha egymástól kérdezzük, bántalmazás, kioktatás és vádolás lesz a vége, vagy legjobb esetben is felmentés, de válasz aligha. A bűn betegség. Ami egzisztenciálisan érint bennünket. És az egyik legalapvetőbb tünete ennek a betegségnek a szeretetzavar. Csak azért vertelek, mert szeretlek. Egészséges lelkű ember érti ezt az ellentmondást, és összeszorul a szíve. Hogy rendes embert neveljek belőled. Szeretlek, mondja a feleségem, és közben ezt más férfiaknak is mondja talán. Szeretlek, mondja a férjem, és ezt más nőknek is mondja talán. Szeretlek, mondja, majd két óra múlva úgy bánik velem, mintha egy életre sem méltó ember lennék. És én magamra veszem, mert szeretetre vágyom. Ő is ezért teszi. Mert van egy elgondolás bennünk a szeretetről, de ez eltorzult szeretetkép. Önmagunkra irányuló, vagy önkívületben van. E kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Felfedezhető ez a mintázat sok kapcsolatban. Az egyik fél az, aki szerint a szeretet az, amit neki adnak. A másik fél az, aki szerint a szeretet az, amit ő ad. Az egyik nem tud adni, a másik nem tud elfogadni. Az egyik folyamatosan elvár, a másik folyamatosan teljesít. Egyre fogy az élet és az öröm, vagy sohasem volt. Az egyik azzal a reménnyel indult el a kapcsolatban, hogy majd kielégül a szeretetvágya, a másik azzal, hogy majd ki tudja elégíteni a másik szeretetvágyát. De ez így nem működik. A szeretet kölcsönösség. Az adni és elfogadni művészete. Az adni és a kapni öröme. Mentes az elvárásoktól. Mentes a birtoklási vágytól. A szeretetet a szabad ember önkéntessége jellemzi. Olyan, mint az adomány, amit adunk, mert van, mert akinek adjuk, értékeljük őt. Így is kifejezzük. Az Istenhez való viszonyban is megjelenik ez a kettős mintázat. Aki Istentől kapni akar, de sosem elég, és nem is tudja, mit akar kapni, de azt nagyon. És dühös. Nagyon dühös, hogy nem kapja, amit akar, de nem tudja, mit is akar. Az ilyen embernek az Istenben történő csalódása abból fakad, hogy nem teljesültek az elvárásai. A másik megfelelni próbál Istennek, és képtelen a feltétel-nélküliséget elfogadni. Számára a szeretem Istent azt jelenti, hogy megteszek mindent, hogy ne haragudjon rám, mert eleve azt feltételezem, hogy haragszik, és ki kell engesztelnem. Ez az Istenről alkotott kép egy dühös Istent feltételez. Egy Istent, aki dühös, mert nem kapja meg, amit akar, de nem tudja, mit akar. Érezhető az emberi kapcsolataink és az istenképeink közötti kapcsolat? Olyan emberekhez vonzódunk, amilyen képünk van Istenről. És Istenről alkotott képünket a szüleinkről mintázzuk. Ezért van szükség a megismerésre, mert a megismerés vezet el a valódi személyig. Az önismeret is erről szól. Elvisz valódi önmagam megismeréséig.  A feltétel nélküli elfogadásig. A teljességig. Amikor már nem szelektálok sem önmagamban, sem másokban. Mindent annak fogadok el, ami. Nem vagyok kirekesztő sem magammal, sem másokkal. Interperszonálisan szemlélem a kapcsolatokat. Isten és a másik, én és a másik, én és önmagam, Isten és önmaga, a másik és önmaga. Sokáig lehet ezt még szétbontani. Isten önmagában békítette meg a világot önmagával. Önmaga lett emberré, szállt alá, vállalt sorsközösséget az emberrel, szenvedett tejesen hasonlóként a hasonlóktól, élt, dolgozott, gyógyított, tanított, igazi ember volt, miközben megtartotta isteni önazonosságát. Meghalt, majd feltámadt. Isten így szerzett tapasztalati ismeretet az emberről. Így ismerte meg életünket, érzéseinket, szenvedéseinket, és így vállalt velünk maximális közösséget. Amikor azt mondja: szeretlek, az nem lóg a levegőben. Ez egy megismerési út eredménye. Az én szeretetgyógyulásom is egy ilyen úton történik. Isten szeretet. Az egészséges szeretet útja rajta keresztül vezet. Belé visz. Benne gyógyulok. Mint ahogyan emberi szeretetünk is a másikba történő megérkezés felé visz. De előbb önmagamba kell megérkeznem, mert a másik lelkéhez, szívéhez, érzelmeihez a saját szívemen, lelkemen és érzelmeimen át vezet az út.

Szerelem

„Arra jártam, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél.” Ezékiel 16,8. Patriarchális társadalom – ezt mondaná erre a felvilágosult, emancipált, feminista vagy neofeminista nő. Életem folyamán, mert szerettem a nőket, gyakran éreztem, hogy erősen feminista vagyok. Mit is értünk feminizmus alatt? Mit értek én feminizmus alatt? Ehhez egy kicsit ki kell lépni az alapvetően valóban iszonyúan férfiak által definiált kultúránkból. A nem-feminizmus az, amikor a férfiak mondják meg még azt is, hogy hogyan legyenek nők a nők. A férfi-perspektívájú feminizmus meg az, amikor a nők önként törekszenek arra, hogy úgy győzzenek a férfiak elnyomásával szemben, hogy elnyomó „férfiakká” lesznek. És így jutunk el a nemek felcserélődéséhez mint kortünethez. Ahol a férfiak, miközben úgy próbálnak férfinak lenni, hogy megfeleljenek a nők által kívánatosnak ítélt férfiségnek, addig a nők úgy próbálnak nők lenni, hogy közben férfivá válnak. A szerepcsere identitás-zavarhoz vezet. Ahhoz, hogy ezeket a sorokat megértsd, tök fontos, hogy képes légy a másik nem viszonylatán kívül gondolkodni. Hogy nem a férfi viszonylatában fogalmazom meg magamat nőként, és nem a nő viszonylatában fogalmazom meg magam férfiként. Mert ezek az identitásom részei. Mindennek gyökere a szüleinktől ered. Szülői minták és szülői alapkonfliktusok, és mivel ezek tabuk, ezeket az alapkonfliktusokat a párkapcsolatokban és a felnőttkori férfi-női szerepekben látjuk problémaként, és itt próbáljuk megoldani. Ez azt eredményezi, hogy a szüleink meg nem oldott problémáinak a megoldásával telik az életünk, olyan konfliktusok megoldásával, aminek a létrejötte nem hozzánk kötődik, mert ezeket a konfliktusokat örököltük. Sokat olvasok ilyen cikkeket. Vannak egészen jók, egészen mélyek, kifinomultak, reálisak, érettek. És vannak nagyon éretlenek és leegyszerűsítők. Ugyanez a helyezet a jó párkapcsolat szabályaival. Az éretlen párkapcsolat receptje így kezdődik: találd meg a megfelelő férfit, találd meg a megfelelő nőt. Az éretlen párkapcsolat receptje arról szól, hogy a boldogság a megfelelő férfinál vagy a megfelelő nőnél kezdődik. Ebből következően a boldogtalanság abból ered, hogy nem a megfelelő férfihoz mentem hozzá, vagy nem a megfelelő nőt vettem feleségül. A boldogtalan párkapcsolat receptje ezzel ellentétben valójában az, hogy azt feltételezem, hogy ha a megfelelő emberrel kötöm össze az életem, az a boldogság útja. Ez tesz boldogtalanná. Ragozhatnánk ezt sokáig. Az Istent által nekem teremtett tökéletesen hozzám-illő társ. Erős nárcisztikus felhangok vannak ebben az elgondolásban. Két ember összekeveredik életében, mindketten ebben hisznek, összeházasodnak, mosolyognak egymásra amaddig bírják, fenntartják egymás előtt és mások és önmaguk előtt is a tökéletesség álarcát, majd egy nap előbújik belőlük a sok időn át elfojtott cseppet se tökéletes önmaguk. A valódi ember, aki nem egy kirakatbaba, akit Isten egy másik ember boldogságára teremtett, hanem önálló emberi lénynek, akinek szintén szüksége van arra, hogy szeressék. Az Istentől nekem teremtett tökéletesen hozzám illő társ egy elvárás-teljesítő robot, vagy egy, a vágyaim kielégítésére szolgáló szexuális segédeszköz, de nem személy, nem egyén, nem egy iszonyúan összetett személyiséggel, saját élettörténettel , érzelmi és gondolati struktúrával bíró személy. Éretlenség. Anya és apa, és úgy általában véve a világ is azért létezik, hogy kielégítse a szükségleteimet. A gyerekeknél ez egészséges. Nagyon is fontos, hogy ez az igény a lehetőségekhez mérten kielégüljön. Legtöbbünknél azonban nem elégül ki. Ebből eredően egész életünkben ezeknek a nárcisztikus szükségleteknek a kielégítését keressük. Hogy rajongjanak értünk. Hogy feltétel nélkül rajongjanak, hogy csak azért létezzenek, hogy kielégítsék szeretet-vágyunkat, hogy megadják, amire vágyunk, hogy kielégítsék vágyainkat. De a világ nem így működik. Ebből fakad a nárcisztikus düh. Hogy nekem jár valami, amit nem adnak meg nekem, és biztosan azért nem adják meg nekem, mert nem akarják, és nem azért, mert valójában nem jár. Nem jár. Nem jár a boldogság. Nem jár a gazdagság, és nem jár a szexuális kielégülés. Nem jár a dicséret teljesítmény nélkül, és valójában önmagában véve a gyerekkori dicséret utáni vágyat nem is lehet felnőttkori dicséretekkel kielégíteni. A nárcisztikus düh a gyerekkori egészséges feltétel-nélküliség kielégítetlenségéből fakad. Nekem jár ez a nő. Én turkálhatok közöttük, sőt, mint egy katalógusban, összerakhatom magamnak a tökéletes nőt, akinek pont akkorák a mellei, amilyenek szerintem szépek, pont olyan a csípője, pont olyan a lába, pont olyan a szeme, pont akkora magas, pont olyan a haja színe, hossza, és persze, agyonretusált, és mindig azon jár az esze, hogy nekem milyen szexuális vágyaim vannak. De nem. Az éretlen pasi egy számítógépes program „fejével” gondolkodik a nőkről. De a szerelem nem pornó. De az instagramon saját meztelen testéről készült szelfit közzétevő lánynak milyen önértelmezése van, és mit gondol arról, hogy mi kell a pasinak?  Apu mennyire lehetett érett? És anyu? A szex a téma, és ez is az éretlenségre utal. Mert valóban brutál-fontos a szex. Nem ok nélkül mozgat ez bennünket ennyire, kortól és nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Mindenkit. Még azokat is, akiket „nem”, mert ez emberlétünk alapja. A szex létünk eredete. Az ember maga a szex. De pontosan mi is a szex? Na, ez az, amit nem tudunk. Ez az, amit életfeladat megértenünk és megismernünk. És mennyire iszonyú fapadosan gondolunk mi erre az egészre. A szexi fehérnemű meg az illatos gyertya az intimitás. Ez tök jó. De nem, nem ez az intimitás. És a szex-probléma mindig kapcsolat-probléma, és a kapcsolat-probléma mindig egyéni probléma, és az egyéni probléma mindig családtörténet-probléma. Ó, ez rohadt bonyolult. A webáruházban olcsóbb intimitást lehet kapni.  Igazából szerelem. És milyen szerelmet láttunk mi magunk előtt? Mi, Y generációs srácok? Tiszavirág-életű szerelmeket. Szerelmeket, amelyekből gyűlölet fakadt. Szerelmeket, amelyekből gyerekek születtek, de a házasságok nem születtek meg, vagy ha igen, véget értek. Mozaikcsaládokban felnőtt srácok vagyunk. De van a másik Y generációs. Az általában vallásos, vagy vidéki, ahol iszonyúan merev konvenciók között haltak bele a szüleink a házasságba. Ahol a szerelem a mi-nem-válunk el volt. A még-mindig- jobb- együtt, mint-külön. A magánytól való félelem. A kétségbeesett próbálkozásból megjátszott háromnapos idill-szerelmekben élő szülők gyermekei vagyunk. Ez az Y generáció. A szüleink maguknak sem merték bevallani, hogy gyűlölik egymást. Hogy nem is akartak megházasodni, de a szüleink szülei ezt akarták. Hogy nem is akartak gyereket, de aki felnőtt, annak van. Kettő, nem több. Vagy egy, nem több. Vagy három, ha nagyon hippik vagyunk. Vagy a vallás, mert Isten ajándéka a gyermek. De kettő, nem több. Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ád, mondták bölcsen, és mi éheztünk, mert nem volt legelő. És sebeket kaptunk. És szeretet nélkül nőttünk fel. És haragszunk, hogy még ki sem mondhatjuk. De így volt. És én értem, én, az Y generációs, hogy ez az egész nem direkt van, hogy ők nem tudták, mit tesznek. Nem értették. Hogy talán most sem értetik. És nem baj. Meg lehet bocsátani, meg tudtam. És ez a gyógyulás útja. De ki kell mondanunk. Nem tudtad,hogy bántottál, de bántottál. A hazugságaid belém fojtották ki sem bontakozó önmagam. Ezt tették veled is. Megértettem, együttérzek. Ne tedd velem, amit veled tettek. Engedd, hogy a saját életemet éljem. Itt kezdődik a szerelem. És itt kezdődik a nemiség. Hogy a valódi önmagamat megtalálva elkezdem összerakni a saját, valódi életemből kinövő önmagam, hogy mi a férfi, mi számomra a nő, mi a világ, mi az Isten, mi az egyház, mi a hit, mi a barátság, mi a hivatás és mi mire való. Kitalálni egyedül. Ezt érzem, hogy így tudok Y generációs lenni. A saját generációm része. Nem élek szégyenben és nem élek önmegvetésben, és megkeresem az életem, mert nekem Isten adott egyet, ami az enyém. A jelenben. A saját generációm részeként. Elfogadlak és megértettelek, de már nem felelek meg. Már értem a küldetésem, és ez a generációmhoz kötődik. Amiben élek, amibe születtem. Itt keresem meg, hogy mi a szerelem. Itt találom meg önmagam. Nem leszek szócső, ami szülői elvárásokat közvetít. Isteni szócső leszek, aki felszabadít és nem megkötöz. Így találjuk meg az életünk. Így találom meg én is. A szerelem-betegségünket örököltük. Nem genetikailag — családi mintaként. Hogy meggyógyulunk-e, az annak a függvénye, hogy megtaláljuk-e a gyógyulás útját, ahogyan azt Isten pont nekünk, pont itt, pont most adni tudja. Az eke szarvára vetni a kezünket, és nem hátra tekinteni.