Megszakításos

„Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével! A férj se bocsássa el feleségét.” 1Kor 7,11 Tizenévesen úgy gondoltam, hogy akit megcsókolunk, azt akkor már feleségül is kell vennünk. Mert a csók komoly dolog. Azt mondták, a lányok szíve porcelánból van. Ezt mondta az anyám. Ezt mondta a kultúra, ami körülvett. Ebben a kultúrában a fiúk nem éreznek, a férfiaknak nem volt szívük. Ebben a kultúrában mindenről a férfi tehetett. A család boldogtalanná tevője. Ebben a kultúrában a fiúgyermek sorsa már akkor meg lett pecsételve, amikor lába között némi hússal többel született. Már akkor erőszaktevővé vált. Érzéketlen pasivá, aki összetöri a lányok szívét. De nem jobb ennek a lány-verziója sem. A lányokat a tanult tehetetlenség állapotára nevelték. Hogy egy férfitól függ az életük, hogy a férfi gondoskodik majd, boldoggá tesz, megadja, amit az apám nem tudott, felhőtlen gyerekkorom lesz majd egy férj mellett, aki apám helyett apám lesz, és én végre kislány lehetek, apám feleségpótléka helyett. Mert az apám kisfiú maradt. Egész élete folyamán kisfiú maradt. Akihez hozzáillő társként jobban illett a kislánya, mint a felesége. Mert a feleségének már sokkal erősebbek voltak az igényei. Neki már kevés volt a szép szó, a vakítás, a süketelés, a duma, a hazugságok. De mindeközben valójában apa mindkét kislánya ugyanarra a hazugságra vágyott, csak a kisebbik lány még elhitte, hogy ez igazság, a nagyobbik lány meg már dühös volt, egyre dühösebb, iszonyúan dühös, hogy nem teljesülnek az ígéretek és nem jön a felhőtlenség, az önfeledt játék, a mérhetetlen boldogság. A kisebbik lányt még boldoggá lehetett tenni pusztán figyelemmel, ölbe-vétellel, puszival, öleléssel, csokival, játékkal. A nagyobbik lány már maga sem tudta mire vágyott, már semminek sem tudott örülni, egyre több kellett, és mind többet kapott, egyre értéktelenebbé vált az élete, mindene és ő maga is, és különösen a pasi, akiről azt gondolta, majd ő lesz a megváltója. A beteljesülés. És egy idő után apa idősebb lánya féltékeny lett a fiatalabb lányra. Rivalizálni kezdett, és így még jobban parentifikálta.  Eltaszította magától. Eldobta, megvetette, kiutálta. Ordított vele. Féltékenységi jeleneteket rendezett. Úgy érezte, elvette tőle a pasit. Hogy ő már nem is kell. Megcsaltál vele. Így bélyegezte meg az anya saját lányát, és mondta rá, hogy egy hálátlan ribanc vagy. Feslett. Pedig még csak kislány volt. Még csak szeretetet szeretett volna. Mint az édesanyja. A két kislány így ítéltetett boldogtalanságra, és így várta mindkettő ugyanattól a pasitól a boldogságot, de sohasem kaphatta meg.

De ki törődik a pasival? A pasival, aki csupán átmeneti tárgy. Egy boldogságforrás. A pasi, aki felé csakis elvárások érkeztek egész életében. Akinek egyetlen bűne az volt, hogy fiúnak született. Az anya összes frusztrációját fiúgyermekén töltötte ki. De az összes irreális elvárását is ráöntötte. Nem adta meg nekem az apám, a férjem, akkor majd megadja nekem a fiam. A nőben lévő mérhetetlen elégedetlenség és elvárás-tenger, ami halvaszületett gyerekké teszi az életét. Ki figyel a férfira? Hol van a férfi szíve? Nincs hely számára, mert minden a nő érzelmeiről szól. Mintha a férfi-női kapcsolat egyetlen kapcsolat lenne, és az apa, a férj, a fiú behelyettesíthetőek minden relációban. Persze, a szexet kivéve. De jellemzően az anya, feleség, lánygyereknél néha még ez a határ sem egyértelmű. Szerintem ugyanolyan sebeket okoz az érzelmi abúzus is, amikor a gyereket, az ellenkező neműt a férjem vagy a feleségem helyettesítésére használom érzelmileg.  Apahelyettesítők, anyahelyettesítők, férj és feleséghelyettesítők. De rohanunk itt előre és már nem is használt kifejezéseket használunk. Már jobb párkapcsolatról, vagy még inkább a férfi és a nő kapcsolatáról beszélni. Talán mindig is jobb volt. Világosabb. Már nem kötünk házasságot. Mert már lehullott a lepel. Hazudnak, rendületlenül. Mert mit ér, ha az egész világot megnyerem, de lelkem vallja kárát? Ha lelkemben kárt vallok? Papíralapú házasságok. Mire megyünk a látszattal? Legfeljebb ítélkezésre. A törpe kisebbség erkölcsi felsőbbrendűsége az elzüllőben lévő társadalom, különösen a fiatalok felett. Hogy már házasodni sem akarnak. És még el is válnak. Szörnyű.  Ugyanilyen voltam. Mert ilyen emberek neveltek ilyenné. Húszas éveim elején engem is ez foglalkoztatott leginkább: hogy ki mennyire erkölcstelen. És ebben különösen erős helyet foglalt el a nemiség. És közben kapcsolódott ehhez egy csomó bűntudat. Nem tudatosított kapcsolat a szüleimmel, önmagammal, saját kapcsolataim, amelyek villámcsapásszerűen értek véget, és rendre én szakítottam. Kihátráltam, és belesodródtam. A kezdete már előrevetítette a végét. Amibe belesodródunk, azt nem akartuk igazán. Nem hittem magamban, ezért nem mertem kezdeményezni. Durva önértékelési problémáim voltak. Fogalmam sem volt, hogy mit tud szeretni egy nő egy pasin. Hiszen a pasin semmi szép nincsen. Nem láttam, hogy anyám mit szeret az apámon. Szerintem ezt anyám sem tudta. De nem azért, mert az apám nem volt jó pasi. Nem. Csupán azért, mert ő sem látta soha, hogy mit szeret egy nő egy férfin. Így szereti aztán azt, amit a férfi ad neki. Főleg kézzelfogható dolgok. És így vész el a szeretet, a szerelem, a vonzalom lehetősége is. A pasi érzelmileg szomjan hal a kapcsolatban. Mert a nő nem tudja, nem érti, nem érdekli, hogy a pasinak is vannak érzései. Hogy a pasi is szeretetre vágyik, hogy a férfinek is szíve van. Hogy a férfi is olykor bizonytalan, olykor fél, olykor dühös, és olykor meg se tudja fogalmazni az érzéseit. Mert egy olyan anya fia, aki folyamatosan a saját érzéseivel volt elfoglalva, és ezt várta a férjétől és a fiától is:  hogy az ő érzelmeivel foglalkozzanak. De anyu a saját érzéseit sem értette. Így lesz a feleségem is épp ilyen, és én, mint az apám. Nem tudom, hogy én érzek. Hogy tulajdonképpen nekem vannak saját érzéseim.

Vannak a férfiaknak is érzéseik. Tudod, ugyanarra vágyom, amire te is. És még arra is, hogy taníts meg érezni. Taníts meg megértenem az érzéseimet, felszínre hozni őket. Arra vágyom, hogy értsd, amit érzek. Láss a felszín mögé. Te is erre vágsz, ugye? Látod? Én is. Én is. Gyere már ki a nárcizmusból, ébredj fel és vedd észre, hogy van egy másik. Hogy van egy másik ember, más érzésekkel, más gondolatokkal, más vágyakkal, más sebekkel, más sérülésekkel, és kérlek, ne várd tőlem, hogy tökéletes legyek. Kapcsolati válság. A férfiakat senki sem kérdezi. Az internet nőkkel van tele. És vannak olyan nők, kevesen, akik megértettek egy pasit, akik megláttak egy pasit, akik beletekinthettek egy férfi lelkébe, ők képesek nem egyoldalúan beszélni erről az egészről. Már nem a szemét pasiról beszélni, aki összetöri a lányok porcelánszívét. Mert ez nem így van. Ez egyetlen történet, amiből ha nem is látszik, ugyanazt kapjuk. Boldogságot, vagy boldogtalanságot. Beteljesülést, vagy tátongó szakadékot. Hiányt vagy betöltöttséget. Egy kapcsolatban ketten vagyunk. Ha nem látom, hogy egymásból vagyunk, egymásért vagyunk, egymás szemében vagyunk, akkor sosem kapom meg, amit keresek. Mert akkor még magamról se tudok. A szex így lesz önmagamra irányuló. Önző, kisajátító önkielégítéssé. Céltalanná. Mint ahogy maga a kapcsolat is. Sokat elmond a kapcsolatunkról a szexuális életünk. Még a hiánya is. A nem szabad. A nem lehet. A heti hányszor kell. A szégyen. Az elpirulás. A kapcsoljuk le a villanyt. A szorongás. Az utána hátat fordítás. A bűntudat. A veszteségérzet vagy a gyász. Az önmegvetés. Anyám fejével gondolni erre az egészre. A monoton. A kényszeres. A szenvedélytelen. A fáradt. Az élettelen. Az orgazmustalan. A lélektelen. A türelmetlen. Az egyoldalú, és ezért megalázó mindkettőnknek. A kielégületlen. A már nem is megy. A nem nevethetünk, mert ez komoly dolog. A feszengős. Az örök beteljesületlen. A mindig vágyakozó. És persze, a megszakításos. Ez a legerősebb metafora a férfi-női kapcsolat dinamikájához. A megszakításos. Amikor a beteljesülés előtt vége. Amikor végig arra figyelünk, hogy nehogy. Amikor nincs önelengedés. Nincs beleveszés. Nincs önelvesztés. Kontrollvesztés. Nincs beléd-veszés. És így nem csupán akkor szakad meg, amikor beteljesülne, de elejétől. Nem alakul ki a kötődés. Pedig kötődésre vágyunk. Kötődni és eggyé lenni egy folyamatban. Érted, hogy ez nem csak a szex, ez maga a kapcsolat, mert a kapcsolat maga a szex? Hogy vagyunk, hogy kapcsolatba léptünk, a végeredmény a kapcsolatunk metaforája. A beteljesületlenség. Hogy nem adom bele magam, és nem fogadsz be. Elhúzzuk a szánkat és elpirulunk. Hát ez a kapcsolatunk dinamikája. A szégyen.

Levetkőzni egymás előtt, és nézni egymás szemébe. Szemlélni egymást, és elfeledkezni magunkról is. Elfeledkezni a történetünkről. Hogy voltunk máshogyan is. Hogy vannak mások is. Hogy volt apánk és volt anyánk. Hogy voltunk máséi is. Kívül hagyni a történetünk. Kívül hagyni önmagunk, hogy létrejöjjön a mi. Ez a beteljesülés.

A férfi

„Az Úr irányítja a férfi lépteit, az ember hogyan érthetné meg útját?” Példabeszédek 20,24 Talán furcsán hangzik, de sokkal egyszerűbb számomra férfiként a nőről írni, mint a férfiról. Magamról beszélni, a férfiról. Egyszerűbb a nőről, hibáiról és misztikumáról is írni, mint a férfiról hibáival és a férfiban elrejtett üzenettel. Mennyivel jobban megy nekünk, nőként a nők hibáiról beszélni, de a nőben lévő ajándékokról nem. Vagy egyszerűen a férfi hibáiról beszélni, és közben azt érezni, hogy én sem vagyok jobb. Mennyivel könnyebb a nőkről beszélni, lelkesedni értük, rajongani, vágyakozni, máskor szidni, lemondani, elutasítónak lenni, eltaszítani. És mennyire nehéz egyensúlyt teremteni. Önmagamról beszélni. Nekem könnyebb a nőről írni, és látni őt annak, ami, mint magamról mint férfiról beszélni. Talán hibáimról azért, mert más férfiakat sérthet, hisz ezzel róluk is beszélek. A férfi titkáról vagy küldetéséről meg azért, mert mégiscsak furcsa, hogy erről épp egy férfi írjon. Nem erre tanítottak bennünket. Önmegvetésre, vagy a másik félre való mutogatásra, de semmiképpen nem egy egészséges, kiegyensúlyozott önképre vagy önértelmezésre.

De talán maga ez a problémásság is egy férfivonás. És a férfiak egymástól való félelme, vagy egymással való vetekedése. A félelem, mint a férfivé válás meghatározó érzése. Ezekkel a félelmekkel megküzdenie, harcolni. Mintha a Bibliában a férfin lenne az élet súlya. Még a házasságnak is. Hol van ebben a nőnek a szerepe. Nehéz kérdések. Talán leginkább a férfi küldetésének a támogatásában. Hogy kibontakozhasson. De ehhez kell egy a férfi útján elindult férfi. És ez ezzel a mondattal kezdődik: elhagyja a férfi apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. A fiú és a férfi közötti lényeges különbség, hogy elhagyta-e apját és anyját. Lehet időbeli eltolódás, sőt, talán lennie is kell. Megjárni, egyfajta férfiúi spirituális beavatottság útján a férfivá válást egyedül. A férfi útja egyedül kezdődik. A senki sincs velem, sőt, gyakran a mindenki ellenem van érzésével. A férfi küzdelem. Harc. Leginkább önmagával. Ha megtaláltam az önmagammal való megharcolás, a belső harcolás útját, már nem kívül harcolok, már megértettem, hogy minden külső harc belül dől el. És az éretlen férfi, a fiú mindig kívül harcol, és mindig vesztesnek érzi magát, soha nem érzi magát biztonságban, mindig bizonyítania kell az erejét. És ezt a végletességig űzi. Apjával, anyjával, feleségével, feletteseivel, a társadalommal, intézményekkel, normákkal, szabályokkal és gyakran még a saját gyerekeivel is, különösen a fiával. Az éretlen férfi mindig harcol, de sohasem győz, mert ő még kisfiú, aki bizonytalan és nem érzi magát biztonságban.

A férfi szüleiről való leválásában születik. Elhagyni apját és anyját. Nem harcolni apámmal, és nem menekülni anyám szoknyájához. Öngondoskodás. Csak az a fiú válik férfivá, aki egyszer elindul, felkerekedik, útnak indul, megharcolja a maga harcait, aki sebeket kap, veréseket az élettől, aki megfelelő mennyiségű kudarcot szenvedett el, és megtanulta ezeket a kudarcokat elfogadni, sőt, tanulni belőlük. A férfi a bukásokban edződik férfivá. Az a fiú, akit mindig megmentenek, soha nem nő férfivá. Mindig fiú marad. Apu kisfia, akire apu büszke, vagy apu kisfia, aki szerint soha nem lesz belőle férfi. Vagy anyu kisfia, aki kimossa ruháit, elé teszi az ételt, megsimogatja a fejét, és siratja, hogy szenvednie kell, és bántják a fiát. Vagy a kisajátító anya, aki birtokolja a fiát, aki bekebelezi, aki erre építette a nevelését: hogy az a fiú örökre az övé maradjon; aki magához láncolta, hogy soha ne veszítse el. Akit így örök szerzetességre predestinált. Aki így kiheréltté vált. Aki soha nem lesz nemzőképes. És értsétek, hogy ez szimbolikus. Ezer és ezer olyan férfi van, akinek lett felesége, lettek gyerekei, de soha nem lett belőle férfi. Ez a függő kisfiú története. Az alkoholista férfié. Ehhez mindig kell egy kislány, aki örökre anyja lánya maradt, anyja függésében maradt, és apja szeretetéért küzdött egész életében a férjével való kapcsolatában is. A megmentős játszma erről szól. Ott van mindig valaki, aki megment. De a férfi a magányban fejlődik, válik férfivá. Az egyedül végigjárt útban. Ha kell, eltaszítva minden segítő kezet. Vagy meghalni, vagy felnőni. Ez a férfi útja. Vagy a halál, vagy a győzelem. A férfi a csatában az első sorban harcol. A kisfiú a hátsóban, vagy szót fogadva édesanyjának, otthon marad, nehogy baja essen. Nem nőhetek férfivá, ha nem vállalom a kockázatokat. Nem válhatok férfivá, ha félek a szenvedéstől és nem cselekszem a félelmeim ellenében.

A férfi útja embert-próbáló út. A mindent-eltaszítás útja, hogy megtaláljam saját alkotóképességem . A teremtő erőt. Mert ez a férfi szimbóluma. A megtermékenyítő erő. Behatolás a dolgokba. És ahová behatoltam, azt megváltoztatom önmagammal. Erről szól a férfi útja a nővel is. Beleadom magam, és ahogyan beleadtam, örökre megváltoztattam a nőt, aki befogadott. Ehhez kell egy ilyen nő. Hogy a szimbolika, ami a szeretkezésben kirajzolódik előttünk, spirituális értelemben is megvalósuljon. A nőnek szüksége van a férfi egyedül végigjárt útjára. De az a férfi, aki végigjárta saját mélységei útját, a legfélelmetesebb magány útját, a belső harc útját, az a férfi csak egy befogadó nőhöz képes kapcsolódni. Egy nőhöz, aki befogadja, akiben otthonra talál. Egy kislány erre képtelen, mint ahogyan egy kisfiú is képtelen feltétel nélkül beleadni magát egy nőbe. Az önelveszítéstől való félelem miatt. Innen jön az intimitás-kerülés. A bizonytalanságból, a bekebelezéstől való félelemből, hogy megszűnök férfi lenni, ha belemerülök a nőbe. Ha félek a nőtől, magamtól félek. Magamat féltem.

A férfi alkot. De a teremtést a káosz előzi meg. A férfi a káoszban születik. Saját belső, spirituális káoszában. Ezt a káoszt maga a férfivá-váló fiú teremti meg. Idegenbe menni. Látást nyerni. Kapcsolatokat kötni. Háborúkat nyerni és elveszíteni. Megtanulni forgatni a szavak kardját. Az izmoknál is fontosabb a lelki erő. Megtalálni a gyengeségem. Akkor találtad meg a férfiasságod, amikor megtaláltad magadban a gyengeségedet. A férfi, aki nem mer gyenge lenni, kisfiú még. A gyengeségem adja meg a biztos talajt a lelkemben a magabiztossághoz és a belső lelkierőhöz. A gyengeségem megtalálása a belső nő megtalálása magamban. Míg nem találtam meg gyengeségem, képtelen vagyok kapcsolódni a nőhöz. És míg nem találtam meg gyengeségem, erőmet sem találtam meg. Bizonytalanság. És ez a bizonytalanság a fiúé, nem a férfié. A fiú mindig bennem marad, de felnevelkedik bennem a férfi és az apa is. A fiú csapong, kitalál, lázad, ellentmond, a férfi higgadt, átgondol, stratégiát alkot, megvalósít. Az apa szeret, elfogad, simogat, támogat, biztat, megerősít, nyugalmat áraszt, megnyugtat. Így érik bennünk a férfi árnyalataiban.

A férfi még átlátszóság is: hitelesség. Bátorság a rejtegetés nélküli önmegmutatásra. Nem mindenkinek, de például a nőnek. Ehhez kell egy ilyen nő, kétségtelen. Delila elárulja Sámsont. Vannak nők, akik visszaélnek a férfi önmegmutatásával. Ez a pakliban van.

A férfi uralkodó. De egészen máshogyan, ahogyan a kisfiú-identitású, névleges férfi gondolja, vagy ami ellen a kislány-identitású éretlen nő küzd. Az uralom: vezetés. Épp az előremenés a veszélyben. Felelősségvállalás. Másokért is. Ez fontos. Az éretlen férfi önző, ahogyan az éretlen nő is. Csak a saját érdekeit nézi, vagy még azt sem, csupán a pillanatnyi élvezet érdekli. A férfi: felelősségvállalás. Ebben áll az uralma. Vezető, aki vállalja a felelősséget a terveiért, a döntéseiért. És terveket sző, stratégiát alkot, kitalál és meg is valósít. Ebben mindig szempont a közösség, a társadalom, az emberek érdeke és szempontja. És a család. Felelőtlen apák felelőtlen fiai lettünk. Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni. Nem ránk-erőszakolva. Nem úgy, hogy nem akartam elvenni feleségül, de ha már teherbe esett, elveszem, mert vállalom a felelősséget. A felelősségvállalás nem a felelősség ránk-erőszakolásából fakad, hanem belső, személyes döntésből. Vállalom, mert vállalni akarom. Mert ez kihívás, és a férfiaknak kihívásokra van szükségük. Kihívások nélkül sosem lesz belőlünk férfi. És persze, az apaság. Az apa, aki képes felnevelni a fiát, hogy idővel a fia erősebb legyen nála is. Hány ilyen apát láttunk mi magunk előtt? Aki nem az ereje fitogtatásával akarta bebizonyítani, hogy erősebb nálunk? Aki képes volt saját erőfölényét nem kihasználni? És hány apa élt vissza fizikai erejével, és nevelési elvnek hazudva vezette le gyerekein vagy feleségén a feldolgozni nem képes frusztrációját a munkahelyén, vagy az életben. Ez valójában a bizonytalanság és a valódi erő hiányának a jele. Mert a valódi erő gyengéd. Ezért képes kapcsolódni a női gyengédséghez. De nem csak képes, igénye is van rá. A nő a férfi legigazibb, legmélyebb lényét képes megjeleníteni ezzel a gyengédséggel. De ehhez ismét csak kell egy ilyen nő. Aki gyengéd. Aki nem fél a férfi gyengeségét megtapasztalni, és bízik benne. Hát ez a férfi útja nem csak a leánnyal. Önmagával is.

A nő

„Úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” Prédikátor 7,26 A nő talány. Rejtély. Sokáig azt hittem, csak a férfiak számára, de rájöttem, önmaga számára is rejtély. Összetett érzelemvilág, sokkal összetettebb, mint a férfié. Összetett biológia. Összetett kapcsolatrendszerrel való igény. A férfi ennél egyszerűbb. És igényei is egyszerűbbek. Állandó kíváncsiság. Látom magam előtt a női fürkésző tekintetet, ahogyan szeretne belelátni a gondolataimba és mindent megtudni, megismerni. A nő kimeríthetetlen kíváncsiság, megismerés utáni vágy. A nő, aki már megtalálta nőiessége útját.

Mert a nőiesség egy út. A nő útja. Nem születünk ilyennek vagy olyannak, csupán ilyen vagy olyan emberek neveltek fel, és épp olyanná nőttünk fel, amilyenek azok, akik felneveltek. És amikor felnőttünk, és megláttuk a végeredményt, hogy íme, készen vagy, leányom, akkor adatik meg a rálátás arra, hogy megértsem, hogy lehet, hogy anyám sohasem nőtt fel. Még biológiai értelemben sem. Nővé nem születik egyetlen nő sem. Nővé érik, nővé fejlődik. És ez folyamatosan tart. Ahogyan a férfi, úgy a nő is a másik nemmel történő interakciók folyamatában válik azzá, amivé született. De mindig céltévesztés a vége, ha csak a másikra figyelek. Végül végletesen nőies maradok, és hiányozni fog belőlem, amit a férfiból kapok, és így válok sárkánnyá, aki minduntalan okádja elégedetlensége és elvárásai tüzét, amivel elemészti a másikat. Az önazonosság-féltés miatt. Vagy átbillenek és végül férfias leszek, és elveszítem nőiességemet, és így bájomat, finomságomat, kedvességemet, mindazt, amit egy férfi szomjazik egy nőből. Az interakció elengedhetetlen, de sem elszigetelődni, sem egybeolvadni nem célravezető, mert mindkettő torzuláshoz vezet.

Mi a nő? Talány. Ijesztő, ahogyan belelátok a női lélek vívódásaiba, hogy erre a kérdésre maguk a nők is állandóan keresik a választ. Míg nem jutottam el saját kételyemig nőiességemet illetően, nem is jutottam el a nő útjáig. Mert nővé nem öntudatlanságban válunk, hanem tudatosságban. Megfigyeltétek már, hogy számos negatív tulajdonság kötődik a nőkhöz? Például a rosszra csábítás. A nők hajlama az elcsábulásra. Nem a férfitól való elcsábulásra, mert azt hiszem, ez uniszex, mármint az egymástól elcsábulás, hanem sokkal inkább az, amit Évánál is látunk: a pénz, a hatalom, a megistenülés megszerzése.

A nőben iszonyú mély vágy van a többé válásra. Talán ez azért is kell, mert minden férfit egy nő nevel fel, és egy fiú az anyjától tanulja az ambíciózusságot; az anya ülteti el a fiában a törekvést, a nagyratörő vágyakat. Az anya így a fián keresztül is szeretné megkapni, legtöbbször nem is tudatosan, mindazt, amire vágyik. De aztán ott van a férfiak mellett egy nő, egy feleség, gyermekei anyja. Mindig hoz valamit egy nő egy kapcsolatba, és a család, a házasság messzemenőkig a nő arcára formálódik végül, mert a nőnek ekkora hatalma van nem csak a férfi felett, de a család felett is. A férfi vagy azért, mert szereti, vagy azért, mert fél tőle, vagy mert fél és szereti, idővel idomul hozzá, hogy boldoggá tegye. Mivel minden fiú egy asszonyból származik, minden férfi fölött nagy hatalma van egy nőnek. Akár szereti, akár fél tőle, akár szereti és fél is tőle, a férfi érzelmileg iszonyú mértékben befolyásolható a nő által. Az a nő, aki megértette halalmát a férfi és a családja felett, bölcsen tudja ezt használni.

De ehhez érni kell. A kiindulási pont nem ez. És kevés nő jut tovább a kiindulási pontnál. Megmarad a kislányszerepnél. Nem ismeri fel hatalmát. Egyenjogúságáért harcol, és nem látja meg, hogy milyen hatalma van a férfin –hogy harcával nem egyenjogúságát éri el, hanem a férfi teljes megsemmisítését, és végül nem marad más, csak egy valamikor volt szépreményű férfi, aki felesége szeszélyeinek megfelelni próbálva elveszítette még azt a szemernyi férfiasságát is, amiből felnevelkedhetett volna. Egy férfit igazi férfivá egy nő nevel fel. De hogyan? Nem, nem kontrollálva, mert ez valójában gyerekszerepben tartáshoz vezet, vagy gyerekszerepbe kényszerítéshez. Mi a kontroll? Az erőszakosság. Hogy mindennek úgy kell lennie, ahogyan elgondolta a nő. A férfi vágyik a nő elismerésére, vagy egy idő után lázadni kezd. A nő meg félti az egyenjogúságát, és így alakul ki köztük egy hatalmi harc, ami egymás felőrléséhez vezet. A félelem félelmet szül és rabságot, a szeretet szeretetet szül és szabadságot.

Tragikus, amikor egy férfi hamarabb érik férfivá egy kapcsolatban, mint egy nő nővé, mert ez a nőből félelmet vált ki, a férfiból pedig kiábrándulást. A nő hatalom a férfin, de ezt a hatalmat csak akkor tudja rendeltetésszerűen használni, ha önmagán is képessé válik uralkodni. Ez az önuralom. Ha a nő nem képes önmagán uralkodni, ezt az uralmat a férfi kezébe helyezi, és a férfival harcol, hogy szabad legyen. Vedd a kezedbe a saját magad fölötti uralmat, tanuld meg az önuralmat, és képessé válsz használni a hatalmad, amit nőként kaptál Istentől. Azt az iszonyú mértékű befolyást, amit a férfi és minden felett kaptál. Megtanulni ezt a hatalmat valójában a férfi felé való kinyílásban lehet. Ez egy bizalmi játék. Nem félni egy férfitól, megtalálni, akitől nem félek, megbízni benne, és a szeretetében kibontakozni. Ehhez hatalmas bátorság kell.

Nagyon nehéz annak a nőnek bíznia a férfiakban, akinek az apja megbízhatatlan volt, vagy erőszakos, vagy gyáva, vagy megalkuvó, függő, éretlen, vagy érzelmileg elérhetetlen, vagy fizikailag is. És ahol ilyen egy kislány apja, ott mindig az anyamintával is gondok vannak, mert ez már a szülők közötti kapcsolat dinamikájáról is sokat elmond. Az anya kislányának átörökített félelme a férfiaktól. Ki tudja, hány generáció óta öröklődik ez a félelem. De ez a félelem legyőzhető. A realitást látni. A férfiban megbízni, aki képes arra, amiről azt mondja a Biblia, hogy úgy szeressétek feleségeteket, mint a saját testeteket. Táplálás, óvás, védés, gondoskodás, tisztelet és megbecsülés. Ehhez kell egy ilyen férfi, kétségtelen. Aki szereti a saját testét. Önmagát. Mert csak úgy tudom szeretni a nőt, ahogyan magamat is szeretem. Ha megvetem magam, ha nem becsülöm magam, ha leértékelem magam, nincs önbizalmam, hogyan lennék képes mást adni? Úgy szeressétek, mint a saját testeteket. Vagy mint ahogyan Krisztus szerette az egyházat, ami a saját teste. Megvan a párhuzam? Hogy az egyház egy nő, egy asszony? Hogy Isten viszonylatában mi mindannyian, az emberek közössége, nőiesek vagyunk? Hogy Krisztus egyházhoz való viszonya, a vele lelki kapcsolatban állókhoz való viszonya tanít bennünket arra, hogy hogyan érjünk meg arra, amire születtünk? Hogy mennyire sok köze van egymáshoz a férfi és a nő kapcsolatának és a spiritualitásnak?

Réges-rég rájöttem, hogy a férfi és a nő kapcsolatának válsága egy tünet, nem maga a probléma. A spirituális válság tünete. Mi a spiritualitás? Hogy megtalálom azt, amit személyes kapcsolatnak nevezünk Istennel. De nem úgy, ahogyan tanítottak rá, mert ez valójában taníthatatlan. Mint ahogyan az is taníthatatlan, hogy hogyan legyek nőként nő egy kapcsolatban, vagy férfiként férfi. Nem funkcióellátásról van szó, hanem lelkiségről. A nőiesség ezer szállal kötődik össze a spiritualitással.

A megújulás, az újjászületés, a születés, a szülés, a megszülés és megszületés, az élet, az új élet, mind-mind a nőhöz kötődő szimbólumok. A nő két lábon járó szimbolika. De ehhez fel kell nőni. Megérni rá. Abbahagyni a gyerekes játszmázást. Az önazonosságféltést, vagy az egybeolvadás utáni vágyat. Elengedni a kontrollt. A nőiesség spiritualitás. Misztikum. A nő hozza el a kapcsolatba a misztikumot. Mert a nő maga misztikum. Rejtély. Önmaga megfejtését keresi, de ehhez a megfejtéshez valójában a férfi a kulcs. Mert egy férfi szemében képes megkeresni önmaga értelmét. Férfiak. Férj, fiúgyermek. És önazonosság, mint egy férfihoz tartozó nő, és leánygyermek. Azt tudom tanítani, ami vagyok. Olyan nővé nő a lányom, amilyen nő vagyok. Olyan nőhöz illő férfivá nevelem a fiam, amilyen vagyok. Ez a nő hatalma. Aki megértette ezt a hatalmat, fejlődni akar. De fejlődni csak énféltés-mentesen lehet. Önátadásban. Megnyílásban, befogadásban. Megteremtve annak a biztonságnak a tartalmát, amire vágyom. Tevékenyen részt venni annak a világnak a megteremtésében, amire vágyom. Már nem várni, hogy valaki adja meg nekem; felnőni a kislányszerepből és nővé válni. Befogadni a megtermékenyítő férfiúi impulzusokat és megtapasztalásokat, és megfoganva megszülni saját felnőtt női önmagam. Erről szól az anyaság. Mert a nőiesség a megszülető anya és a bennem élő kislány kettősének egyensúlyából származik. Amikor egy nő elkezd gyermekre vágyni, alapvetően nővé válni vágyik. Sok nő nem jön rá erre egész életében. Mert nővé válni egy önismereti út. Egy spirituális út. És ebben az útban fokozatosan veszítem el az én-féltésemet és osztom szét önmagam mindazoknak, akiket szeretek és akik szeretnek. Így válok magam szeretetforrássá. Isten legnagyobb ajándékává.