Fragmentumok

Leéljük az életünket abban a várakozásban, hogy lépjen valamit az Isten. Arra várunk, hogy tegyen valamit, és mi közben tétlenül, lefagyva, fává válva, kővé dermedve, vagy tetteink fogságában, kényszercselekvésekben vagy függő viszonyban pénzzel, szexszel, hatalommal, hírnévvel, sikerrel, evéssel, alkohollal, szerelemmel – várunk, hogy mentsen meg az Isten. Vagy a hamis vallás bűvöletében, önistenítésben, elistentelenített hitben, önmagunk szörnyű csapdájában várunk, hogy cselekedjen valamit az Isten. Észre sem vesszük, hogy önmagunkra várunk hitünk tartalma szerint, hiszen abban a viszonyrendszerben én vagyok az isten. A kontroll fenntartása az életem felett a mások fölötti kontroll gyakorlásának eszközeivel. Megpróbálni manipulálni az Istent vallásos cselekvésekkel, szolgálattal, dicsőítéssel, adakozással, tizeddel, segítéssel, tömegek lábainak megmosásával, rendszeres jelleggel. Várunk, hogy tegyen valamit az Isten. Máskor önhitten és kiégetten, elfogyva ölelésekben, amit azoknak adtunk, akik nem is kérték, és főleg nem annyit, elfogyva szeretkezésekben, szép szavakban, szerelemben, imádatban, dicséretben, őrületben, tudásban, könyvekbe veszve, elveszetten – várunk, hogy most már tegyen valamit Isten. Saját tevékenysége bűvöletében Jézus csak nézi Mártát, aki rohangál fel s alá a szobában, mint a mérgezett egér, és nem érti, mi van. De, érti. Elfojtás van. Tevékenységekbe menekülés a valódi ok elől. Tagadás van.  Tevékenység-ópium van. Neked teszem, Uram, te meg nem értékeled. De én nem kértem tőled, Márta. Márta sértőnek érzi, hogy Jézus nem örül, és nem értékeli. Úgy érzi, őt senki sem szereti. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig nagyon kevésre van szükséged, valójában csak egyre. A jobb részre. Így vagyunk mi ezzel. A rosszabb részt választjuk. Beleveszünk a megvalósításába annak az életnek, ami szöges ellentétben áll az élettel, amire vágytunk. Minták – mit sem tudunk arról, hogy valahol egy generációval korábban egy kislány megfogadta, hogy ő jó anya és jó feleség lesz, és ez a kislány az anyád lett, aki bántalmazott, elhanyagolt, totális terrort alkalmazott veled szemben, visszaélt minden szavaddal és a léteddel és megölte benned a gyermeket és a későbbi felnőttet is. Mit sem tudok Mártáról, a nőről, aki beleveszett saját tevékenységei őrületébe, és lassan belehalt a rossz módszerrel megvalósított jó cél elérésére törekvő életbe. Pedig csak jó anya és jó feleség akart lenni. És megtett mindent, hogy az legyen, és a mindent meg tett az, ami számára szenvedést jelentett, és ami miatt megfogadta, hogy ő jó anya és jó feleség lesz. Azt mondjuk, soha nem leszek olyan, mint az apám. És köveket ragadunk, hogy rajtakapjuk a nőt, akit már tette előtt elítéltünk magunkban, mert mielőtt önmagunkra eszméltünk volna, már régen mély meggyőződéssé vált bennünk, hogy a nők ilyenek. A büntetésről szóló döntés megelőzte az elkövetett bűnt. Koncepciós per, amiben az ítélet már akkor megszületett, amikor a vétkes még el sem követte vétkét. Játsszuk játszmáinkat, sürgünk-forgunk a házban. Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz. Pedig valójában nagyon kevésre van szükséged. Valójában csak egyre. A jobb részre. De ha ez az egész két egyenrangú darab, akkor a rész, amit teszek, épp annyi, mint a jobb rész: nagyon kevés. Minden soknak érzés ellenére. Sok, miközben kevés – a belé fektetett energia a sok. A takarítás kényszerből, a közben történő belső megtisztulás folyamata nélkül, a belső történést mellőzve. Szex mértéktelenül, mert lélek és ön-vállalás, benne lét nélkül a kevés is mértéktelen, mert fáj, mert kényszer, mert erőszaktétel. Csókok, mint kövek vétkek miatt. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. A semmirekellő Mária, aki csak ott ül. Akire nem lehet számítani. Aki nem értette soha, hogy én milyen sokat teszek azért, hogy ő ezt tehesse. Hogy csak ülhessen, mint aki jól végezte dolgát. Miattad stresszelek. Te vagy a stresszor. Életem oka te vagy. Az, amit teszel. Érted iszom. Érted vagyok beteg. Érted halok bele az életbe. Érted? És közben még mindig várunk. Vallásosan és kétkedve, vagy istentagadva. Várunk valakire, aki majd megérti, hogy mi csak jók akartunk lenni. Jó apák, jó anyák, jó feleségek és jó férjek. De Isten nem jön.

Isten akkor jön, amikor végre abbahagytam. És nem jön el, ha soha nem hagyom abba. Mert Isten mindig ott van. Végig ott volt. Ott állt kiborulásaimkor mellettem, amikor zokogva azt mondtam magamban, ha Isten lenne, nem történne ez velem. Amikor dühösen csapkodtam a kocsi műszerfalát, hogy hogyan viselkedhet így az, aki hisz Istenben, te meg azt mondtad, Nyuszi, ezek nem hisznek Istenben. És tényleg, a Márták nem hisznek, mert a Márták képtelenek elfogadni azt a valóságot, amiben minden az, ami. Ők mindent csinálni akarnak. Ők gyereket nevelnek, ami azt jelenti, hogy túlkontrollálnak. Túlgondoskodnak. Megfosztanak a növekedés örömétől. Ki akarják venni a természet kezéből azt, amit jobban alkotott meg az Isten. Márta mindent csinál. Az imádatot is csinálja. A kapcsolatot is csinálja. Számára, amit nem csinál valaki, az nem megy. És mivel senkiben sem bízik, csak magában, ezért amit én nem csinálok meg, az nem lesz megcsinálva, és amit nem csinál valaki, az meg sem fog történni. Én csak azt akartam, hogy rendes ember legyen belőled, ezért voltam olyan. Nem értem, miről beszélsz. Látod, milyen jó ember lett belőled. Én csak. Ezt mondjuk mi. Ezt mondom én. Én csak. És felmentem magam. És közben arra várok, hogy valaki tegyen már valamit. Isten meg arra, hogy abbahagyjam. Belássam: az életem irányíthatatlanná vált. A kontroll illúziójában éltem. Miközben a jobb részre vágytam. Belefeledkezésre. Megsemmisülésre. Csendben múló időre. Elfogyhatatlan és folyamatos ölelésre. És arra, hogy szabad legyek. Szabad legyek az elvárástól, és hogy szeressenek. Ezért tettem mindent. Hogy szeress, de te nem szerettél engem. Sosem hitted el, hogy szeretlek. Mindenhogyan. A lábamnál ülve. Semmit-téve. Elengedve. Dühösen, haragosan, sírva, elgyengülve, sebezhetően, lelkesedve, elfáradva, sminkkel és smink nélkül. Bárhogyan. Mert azt szeretem benned, aki vagy. Bármit teszel, szeretem, mert az te vagy. És elszomorít, amikor megfosztod magadat önmagadtól. És elveszel a tetteidben, a valamit-csinálásban. Amikor sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre lenne szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle.

Elvehetnek mindent, ami külső, rajtam kívüli, amit jogtalanul birtoklok. Elvehetik mindazt, ami illúzió, ami csak a fejemben lévő álomvalóság részét képezi. Elvehetik az eredményeimre felépített énképemet. Elvehetik tőlem önmagam, amit külső összetevőkből raktam össze. Külső-kontrollos viselkedés, mondod, és igazad van. A kontroll magamon kívülre helyezése. A félelem az önuralomtól, mert attól félek, ha kezembe veszem a felelősséget önmagamért, akkor ugyanazt teszem majd, amit azok, akiknek kiszolgáltatott voltam. Hogy majd kizsákmányolom magam, majd kihasználom magam, majd elhanyagolom magam, bántalmazom magam, erőszakot teszek magamon, majd hibáztatni fogom magam, majd elveszem, amit nem akartam odaadni magamból, majd lenézem magam és elutasítom magamból, ami nem tetszik, vagy nem elfogadható. És rájövök, hogy Jézusról alkotott képemnek vajmi kevés köze van az igazi Jézushoz. Hogy mindez én vagyok. A saját projekcióim, önmagam kivetítése Jézusra. Kivetítések, amelyekben mindazt, amit letagadtam magamban, beléd helyeztem, rád vetítettem. És te csendben tűrted, hogy hamisan vádoljalak, hogy igaztalanul elítéljelek bűnökért, amelyeket soha sem követtél el, hiszen amiért vádoltalak és elítéltelek, az én voltam. Mindaz, amit magamban nem fogadtam el. Ami elől menekültem a kontroll külsővé-tétele által, az eredményezte azt, amit el akartam kerülni. Így lettem önmagam által kizsákmányolt, kihasznált, elhanyagolt, bántalmazott, erőszakot elszenvedett, hibás, akitől elvették, amit nem akart odaadni, lenézett, elutasított, elfogadhatatlan. Selejt. Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. Amiért aggódtam és nyugtalankodtam, az volt, amit nem voltam hajlandó elfogadni magamból. Önmagam elfogadhatatlanságának külsővé tétele. Projektálás. Amilyennek látlak téged, többet mond el arról, amilyennek magamat látom, mint amilyen te vagy. Nem tudom ki vagy. Erre jöttem rá. Hogy magamat láttam benned. Jó tulajdonságaid az enyémek voltam, amelyekről úgy éreztem, nincs jogom hozzájuk, és rossz tulajdonságaid én voltam, az, amit nem tudtam integrálni magamban és elítéltem. Így került a probléma kívülre, ahol megoldhatatlan, mert saját belső konfliktusaimat vetítettem ki rátok, és a megoldást is tőletek vártam. Hibáztattam Máriát és Jézust azért, ami valójában én voltam. Van önmegbocsátás? Önelfogadás? Hol kezdődik az integráns személyiség? A személyiség integritása. Az önazonosság. Visszavont projekciók. Szembenézés azzal, hogy ki vagyok, és hogy ki vagy te. Látni magam és titeket annak, amik vagyunk. Egészen mások, és mégis annyira hasonlók. Könnyen lehet, hogy benned is megvannak ezek a konfliktusok, de biztosan más jelentést tulajdonítasz nekik, mint én a sajátjaimnak. Ezért vezet téves megismeréshez a projekció. Mert te és én mások vagyunk. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle.

Mária önazonossága Jézus lábainál a közöttük lévő viszonyban egyre erősebbé válik. A külsővé tett én-részek belsővé válása. Belső-kontrollos. És külső-kontrollos. Azt mondod, ez az egyensúly a helyes. Elfogadni mások önuralomra való jogát. Hogy jogod van meghatározni, ki vagy te, és ezzel párhuzamosan ehhez engem is megillet a jog. De csak a magam fölötti uralomhoz. Jézus uralma az életemben az önuralom felfedezéséhez, önmagam fragmentumaiból történő felépüléséhez vezet. A lábaidnál ülve elkezdenek énem széthullott darabjai lassan, de békésen, egyre szorongás-mentesebben hazaérkezni. Isten hozott titeket. A család bennem egyesül. A fragmentumok egyesülése teljességélményt hoz. Ott Jézus lábánál. A jobb részt választom, amit nem vehetnek el tőlem.

Tagadólagosan

Önmegváltás – annak a bebizonyítása, hogy nincs is szükségem megváltásra. Gúnyos vagy kételkedő és cinikus kérdés: visszamehet valaki az anyja méhébe, ha már vén? Az állapot fenntartásába vetett mély és önsorsrontó meggyőződés. Hogy az ember meg tudja oldani egyedül a problémáit. Mint a futóhomok, és addig tapos benne, míg el nem nyeli egészen. Nem az a baj, hogy nyakig ülünk a trágyában, hanem az, hogy hullámzik. Hát valahogy így van az önmegváltással is. Fenntartani egy illúziót arról, hogy mindent a kezünkben tartunk. Minden rendben, csak egy kicsit megbillent az életem. És közben nem látom, mert nincs rálátásom, hiszen az egész létem egy külső perspektíva nélküli, önmagába zárt létezés, szóval nem látom, hogy ez a megbillenés egész életemben tartott és egyre jobban billenek önmagam irányába. Saját-kezűleg végzett önmegsemmisítés az önmegváltás. Nincs szükség egy Istenre, aki ezt megtenné, mert világomban az isten is én magam vagyok. Hiszen nincs más, csak én. Csak magamra számíthatok. De hogy ki vagyok én, azt egy másik viszonylatában lennék képes megismerni. Úgy fogunk ismerni, ahogyan az Isten is megismert minket. Tagadás. A tagadása annak, hogy az ember bűnös, és hogy ez a bűnösség azt jelenti, hogy képtelen vagyok meglátni, megérteni, felfogni, hogy mi a bűn, mert a bűn a burok, az anyaméh, ami mindig is körbevett, a bűn egy szimbiotikus kapcsolat önmagammal. A tagadás logikus, mint a halál. Minden jól bejósolható benne, és minden egymásból következik. Hiszen a tagadás egy ismétlés. Eredendő bűn. Hagyomány. Kell egy Isten, aki levezeti a szülést, megmos, felsírok, megpasolja a fenekem és a szemembe néz, letörli a könnyeimet, és a szemeiben elkezdem megérteni, hogy vagyok. És lassan azt is, hogy én és ő nem egy vagyunk. Wittgenstein egy írásában arról beszél, hogy ha álmodunk, akármennyire valóságos az, amit az álmunkban átélünk, az még mindig álom. A valóság illúziója. Ölelés, ami a valóságban nem az enyém, mert aki ölel az álmomban, az az ébrenlétemnek már nem a része. Az álmaimban létező önképem a képzelt bűntelenség. Az ember önmaga istene, és Isten az embert az önistenítés fogságából szabadítja meg. A légszomjtól, hogy a magányba zárt és egyre fogyatkozó semmi vagyok. Amikor helyére kerül az áldozat, és a viszonyrendszerek letisztázódnak, hogy ki szenvedett kiért, és ki kinek a keresztjét viszi, és kinek a keresztje hoz üdvösséget kinek. Én vagyok a te megváltód, vagy te az enyém. A narcisztikus magányban nincs szükség megváltásra, mert ott elgondolhatatlan egy mások, aki tőlem különállóként van. A nárcizmus az anyaméh, amiből még nem születtél meg, csak fizikai értelemben. Valóban vissza kell menni anyám méhéig az újjászületéshez, hogy aztán lelki, spirituális értelemben az Isten a világra segítsen egy másik gyereket, aki látni fogja a fától az erdőt, és képes lesz magán kívül másokat is érzékelni, mint önálló létezőket, nem úgy, mint önmaga kiterjesztéseit. De ez idő. Ez folyamat.

Az önmegváltás lehet vallásos és nem vallásos. A máz, az edény külseje más, a tartalom ugyanaz. Csak a megfogalmazás más, az üzenet azonos. Légy jó, és így megváltod önmagad. A törvény betartása. A törvény, aminek az értelmezését önmagam számára úgy szabom, hogy az betartható legyen. Csűröm-csavarom, csűrcsavar levelei. És addig teszem ezt, míg bele nem magyarázom magam az elfogadhatóságba. Íme, megváltódtam önmagam által. Az önmegváltás önmagába-zártság. A totális magány. Az egyedüllét netovábbja. Szeparációs szorongás. A betartott törvény illúziója. Önigazultság. Önmagam saját törvényértelmezésem általi igaznak-nyilvánítása. Önmegigazítás. Amikor önmagam tükre vagyok. Részrehajlóan. Mindezt megtartottam ifjú koromtól kezdve. Folt és ránc nélküli kiteljesedésre törekvés. Töretlenség. A fejlődésbe vetett bigott hit. Megingathatatlanság.

Az önmegváltás a tagadásra épül. A valódi bűnösség tagadására. Mert a valódi bűnösségből az ember nem szabadíthatja ki saját magát. Mert tudatában sincs, hogy van valahol, és ahol van, az a hely veszélyes, és szabadításra van szüksége. Egy kígyókkal teli helyen feltekinteni a póznán függő részkígyóra. Lehetőség. Az arrogancia jó ellenszer az életre. A tagadás feloldódása a bűneim felismerése, önmagamra eszmélés. Még a sliccem is lent van, hogy nézek ki. Egy önmagamra rálátás. A burok szétreped, és én védtelenül ott állok, szimbólumaim hamis voltának felismerésében, és elkezd világossá válni, hogy a bűnbánat és a bűntudat különböző dolgok. Hogy a bűntudat fenntartja a bűnösséget. A bűntudat az eredendő bűnösség belső törvényszerűségei szerint ítél, és ezért hamis bíró. Maga felé hajlik a keze, magát menti fel, vagy magát bántalmazza. A bűntudat nem vezet el az alagút végéig. Saját farkába harapó kígyó. Végtelenítése egyazon jelenetnek, amiben megszületik ugyanaz az ítélet sokadik esetben is. A bűnbánat feltárja a bűnösséget. Ablakot nyitni egy sötét szobában. Platón példázatbeli embere kilép a barlangból és megvilágosodik. A vakon született látja az embereket, mint fákat járni. Rácsodálkozás arra, hogy nem csak én vagyok. Hogy én is csupán egy vagyok a sok másik között. Mint egy gennyes seb kitisztítása a rejtegetése helyett.

Önistenítés. Generalizált szorongás. Hamis tökéletesség-tudat, bűntudat, félelem-burokba csomagolva. Nehogy kiderüljön, hogy nem vagyok isten, csak egy törékeny és Isten szabadítására szoruló ember. Megfosztva attól, hogy valaki mást imádhasson, és megszabaduljon a mindenhatóság nyomasztó terhétől, amit képtelen rendes istenként megvalósítani, de azért próbálkozik. Maximalizmus. Vagy magától várja el, és magát ítéli halálra mindenért, ami nem maximálisan jó, vagy másokat, és önmagáról tudomása sincsen, így maximalizmusáról sem. Hogy a maximum mit is jelent tulajdonképpen? Mi a viszonyítási pont? Ki a mérce a jónak és rossznak nyilvánítás folyamatában?

A megváltás Jézus helyettes áldozatához kötődik. Felébredés a nárcizmus anyaméh-szerű valóságából, és felismerni a különbséget a kereszten függő emberfia és a kereszt alatt álló ember között. Hogy én nem vagyok ő. Ő nem én. Mi két személy vagyunk. Hogy nekem rád van szükségem, hogy végre megérkezzek igazi önmagamba. Ráeszmélés arra, aki vagyok, és aki lehetek benned. Hogy a kereszten függő emberfia a kereszt alatt álló ember helyett függ a kereszten. Ő ott az én helyettesem. Nem én vagyok az áldozat. Nem én vagyok a kereszten. Nem engem ítélnek el. Hogy kibújhatok a biztonságosnak hitt anyaméhből. Isten gyermekévé lehetek. Gyermekké tettél kereszted alatt. A Jézushoz vezető út a bűneink felismerése, ráeszmélés saját magamra, eszmélet, megvallás, megbánás, az elfogadottság átélése. A kereszten függő emberfia szemében meglátni, hogy jó hogy vagyok. Jó látni, három nap múlva újra találkozunk. És addigra már sem te, sem én nem leszünk ugyanazok. Feltámadunk. Még ma velem leszel a paradicsomban. Mert elközelített a mennyeknek országa. Itt van. Történik. Kiteljesedik. Megvalósul. Valósággá lesz. Én vagyok a valóság. És Isten elfogadja a bocsánatkérésünket Jézusért, mert ő kegyelmes. A kegyelem, ami felszabadít önmagam valamivé-tevésének rabságából. És szabaddá tesz arra, hogy bűnösségem tudatában átélhessen: elfogadva vagyok.