Halál

„Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik.” Jób 14,14 Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg, elérhető leszek neked. Ne félj. Mint gyermek, amikor édesanyja idegen helyen hagyja, úgy sírtunk egymást elhagyva. Olyan ez, mint a halál. De nincs egy sírhely, ahová koszorút vagy virágot vihetnék, ahová elmehetnék, elmondani, mi minden történt velem, mióta nem vagy. Mert vagy, te magad vagy a sírhely.

A halál és az élet, a születés annyira hasonlítanak egymásra. A földből vétettem, majd a földbe tértem vissza. Az anyaföld, a földanya – nem véletlenül nevezzük így évezredek óta. Nem is tudtam megfogalmazni, hogy én haltam meg, vagy te haltál meg, mert annyira összefonódtunk. Meghaltál nekem. Olyan, mintha meghalnál. És meghaltam neked. Elgyászoltál. Elsirattál. Eltemettél. Mélyen vagyok, sírhantokban, a mélységben. Nem hallod a hangom, mert hangom tompa és formálatlan beszédhez hasonlít. Lázár meghalt. A sírban van négy napja, négy hónapja, négy éve, negyven éve. Negyven éves pusztai vándorlás. Talán negyven év vándorlás kell az életünkben ahhoz, hogy bemenjünk a nekünk ígért földre. De a vándorlásban meghalt a rabszolga-identitású nemzedék. Mózes nem megy be az ígéret földjére. Szüleink meghalnak bennünk, mielőtt bemennénk arra a földre. Mert a rabszolgaként felnőtt ember rabszolgaként gondolkodik. A félelem uralja. Istene is önkényúrhoz hasonló. Aki bánt, de enni ad. Nem megajándékozó, megerősítő, a sereg élén harcoló hadvezér Atyához hasonló. Ne féljetek tőlük. Jerikó falai egyetlen kardcsapás, egyetlen ostrom-próbálkozás nélkül leomlanak. A bevehetetlen város bevétele. Ez az életünk: a bevehetetlen város. Hétszer körbejárjuk, és leomlanak falai. Életünk jerikói falai. Kripta-életünk falai. Leomlanak, míg csendben, hangtalan, sírdogálva járjuk körbe-körbe e falakat.

Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg. Együtt sírunk. Megcsókolom a szemhéjad, majd elmegyek, és hagyom, hogy elmenj. Hát ilyen egy válás története. A belső válásé. A leválásé. Az érzésekkel, amelyeket éreztem, a gyászbeszélgetéseken találkoztam, amikor az édesapa vagy az édesanya halála miatt eljött a család bejelenteni a temetést, és kérni a lelkész szolgálatát: zavarodottság, fájdalom, az összefüggéstelen beszéd, érzelemcsapongás, szóáradat, kontrollálatlan érzelemhullámzás. Én már értettem őket. Együtt-érző másik tudtam lenni ebben a gyászban. Korábban rettegtem a temetésektől és a gyászbeszélgetésektől, a vigasztaló, halállal kapcsolatos igehirdetésektől, mert úgy éreztem, nem tudom, mit mondhatnék. Aztán saját gyászfeldolgozásomban ezek voltak legjobb segítségeim. Hogy ki halt meg, kibogozhatatlan. Én neked. Te nekem. Mi egymásnak. A mi: akik együtt voltunk. Meghaltunk önmagunknak is. Aki hozzád tartozom. Aki mintha nélküled nem is lettem volna soha. És mégis nélküled-valóvá lettem. Mint az árvává vált gyermek. Mint akit otthagytak gyermekként egy sűrű idegen erdőben.

Sokkos állapot. Ha nem azt nézem, hogy hogyan birkóztam meg a külső perspektívával, ami mindenkit foglalkoztat, aki nem gyászolt még el senkit, mert nem is szeretett igazán senkit, hanem a belső perspektívával, a szubjektív megéléssel, akkor ilyen érzések voltak bennem. Elhagyatottság. Minden kisgyermekkori fájdalmat és veszteséget, eltaszítottságot és szenvedést felszínre hozott, hogy elhagytál. Iszonyú nehéz volt szétbogozni ezt a gordiuszi csomót. Nagy volt a kísértés, hogy egyszerűen nagysándorosan keresztülvágjam a kardommal — de nem tettem. Az el nem gyászolt gyermekkori fajdalom fakadt fel bennem, és azt hittem, te bántottál. Ilyen a kapcsolat? Azt hisszük, akit szeretünk, aki a legközelebb van hozzánk, aki gyógyír gyerekkori sebeinkre, aki szeretett úgy, ahogyan senki korábban, aki meghallgatott, aki dühös volt helyettem is értem, akit elhanyagoltak, aki annyi simogatást, puszit és dédelgetést, gondoskodást adott, amennyit senki más, ő hozza fel bennem a gyászt és a veszteség miatti fájdalmat is. Az elviselhetetlen szeretet – mert ez a szeretet elkezdett emlékeztetni arra, hogy engem mennyire nem így szerettek, és én mennyire szomjaztam erre a szeretetre. Hogy az a belső kisfiú mennyit sírt gyerekként, és nem nyugtatta meg senki. Hogy volt egy másik nő az életemben, aki nem volt. Akit zavart a létem. Aki beteg volt. Akinek nem volt lelkiereje rám. Aki el volt veszve saját depressziója mélységében. Aki a nem-volt érzésével indított neki az életnek. Aki fájdalomcsillapítóként használt. Ha nem hatottam, mást keresett. Nem rólam szólt az élet, pedig minden gyerek természetes, veleszületett igénye, hogy szóljon róla. Egy kicsit, csak néhány évig, hogy végigélhesse az életet, ami nem róla szól, ami másokról szól, a szolgálatról. Nem kaptál te sem szeretetet. Szeretet-sivatagban nőttem fel. Te is. Ez a transzgenerációs traumaátadás: a szeretethiány továbbadása. Hogy az élet egy tátongó hiány, egy szakadék, egy szeretet-vákuum. Betöltetlen szomjazás. Ezért fordul meg a viszony, és bár a gyermeknek van szüksége az anya szeretetére, az anya használja gyermekét arra, hogy szeretetet kapjon tőle, hogy visszatükrözze őt. Mert érzelmileg az anya még gyermek. Mintha ennek a visszatükrözésnek a hiányát éreztem volna egész életemben. Mintha a nők utáni vágyakozásom, sóvárgásom is ebből fakadt volna. Eredendő bűn. Kapcsolati alapmintázat. Egyszer meg kell halni önmagamnak, magam számára és neked, hogy végre érted, neked éljek. Hogy apává és férfivá érjek. Hogy szeresselek, mint Krisztus szerette az egyházat, amiért az életét adta. A már nem önmagamra irányuló szeretet. A felnőttek szeretete, amellyel képesek felnevelni egy gyermeket. Apai attitűd.

Az idő, amit a virágodra vesztegettél, az teszi olyan értékessé számodra a rózsádat. Felelős vagy azért, ami megszelídítettél. Egyetlen leszel számomra és én egyetlen leszek számodra. A búcsú pillanatában könnyek szöknek a szemembe: de hát te kérted, hogy szelídítselek meg. Szinte látom magam előtt, hogy egyre közelebb ülsz hozzám. Megálmodtam. Kislányos mosollyal az arcodon. Hozzám igazítod a lépteidet sétálás közben. A fülemet szagolgatod ismerős illat után kutatva. Emlékké lettél. És én megszelídültem ezekben az emlékekben.

Egyszer meghalok. De még nem most. De a halál ismerős barátként köszönt majd, mert megismerkedtem vele. Hosszú órákat töltöttünk beszélgetéssel. Meghaltam, hogy életem legyen. Ezt egy külső perspektívából nem lehet megérteni. Én már látom a szemekben az újjászületést. Azt a szenvedést, amit egy igazi veszteség ültet el egy ember szemében. Másként néz, másként szól, és másként érint. Finoman, mint Isten. Mert Istennel a veszteségben találkozunk. Az Istennel, aki maga is elveszítette az egyetlenegyét, akit szeretett. Ha a meghalt férfiú életre kelhet, akkor egész küzdelmes életemben tudnék várni, míg a fordulat be nem következik. A feltámadás. Életre kelhetnek-e ezek az elhullt csontok? Újjászületés.

Az idő. A nem vagy velem által megélt velem vagy. Az elveszettségben történő megtalálás. Megtaláltalak magamban. Erre biztattam a nyáron egy családot, aki elveszítette az édesapát, aki a család lelke volt. Mi volt ő az önök számára? Most már én éllek meg téged. Én szeretem magam helyetted. Én gondoskodom magamról. Megadom magamnak, amit tőled kaptam. Én figyelek magamra, és én hiszek magamban helyetted. Így van ez jól. Megtanítottál erre. Szükségem volt rád, hogy felnőjek. Megtaláltalak magamban.

Hiába kereslek, hideg vagy, mint egy sírkő. Te magad vagy a sír, ahová a virágom vihetném. Te vagy a virág, amire az időmet vesztegettem. De ez nem elveszett idő. Ez az idő az önmagammá válásom ideje. Kibontakozásomé. Elengedem a kezed.

 Isten veled, Nyuszi. Isten veled.

Meztelen

„Delila ezt mondta neki: Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd.” Bírák 16,15 A férfi lelke titok. És minél jobban titok, annál izgalmasabb, és minél izgalmasabb, annál vonzóbb, és minél vonzóbb, annál nagyobb szenvedést okoz a nőnek ez a titok. Mert a nő csak akkor hiszi el a szeretleket, ha a férfi feltárja a titkot. Hogy miben rejlik az ereje. Miben van az erőd? Mutasd meg nekem. És kiderül, hogy az erő álarca mögött egy gyönge kisfiú van. Ekkor jön a kiábrándulás szakasza. A félelemé, hogy ki fog engem megvédeni. Képes vagy megvédeni engem és a gyermekünket?

Erőre vágysz, de az én erőm a te gyengeségedből fakad. A férfi igazi ereje a női gyengeségben rejlik. Az a férfi, aki megtalálta a saját ereje forrását, a gyengeségét találta meg. Ez egy kívülről befelé vezető út, amiben eljutok saját erőm erőtlenségéig, majd ebből a megtalált erőtlenségből kifelé haladva megtalálom a saját igazi erőmet. Az erőm stabilitását az erőtlenségem, a gyengeségem adja. Így lesz számomra a gyengébbik nem az erőm titka.

Kell ehhez az érett nő. Delila csupán a titokra vágyik, de az a nő, aki nem ismeri saját erőtlenségében rejlő erejét, az erőtlen férfit erőtlenségében maga alá gyűrni akarja, vagy megijed, mert úgy érzi, a férfira épp az ereje miatt van szüksége. Szükségünk van életünk egy pontján arra, hogy felismerjük, Poppernek igaza van az éretlen kapcsolatot illetően, amit egy boltívhez hasonlít, ami szédületes súlyt képes megtartani, mert egymásra támaszkodik. Popper azt nem értette meg, hogy nem a boltívvel van a baj, hisz egy gyönyörű kiábrázolása a kapcsolatnak, ami súlyos terheket is elbír, hanem a másik viszonylatán kívül megtalált saját erőm ismeretének a hiánya a baj. Hogy azt gondolom, ha nem lenne a másik, nem maradnék életben; hogy nem tudnék nélküle élni, hogy nélküle összeroskadnék az élet terhének a súlya alatt. Ha így gondolkodom, túl nagy terhet teszek a másikra, és nem cipelem a sajátomat. Vagy azt gondolom, hogy nekem nincsen szükségem a másik által adott erőre, én egyedül mindent képes vagyok hordozni, megtartani, mindenre van erőm egyedül is. Ha így gondolkodom, túl sok terhet viselek magamon, és nem engedem, hogy a másik hordozza a saját terheit. Ketten vonzzuk egymást, hiszen szükségünk van egymásra. De ez így felemás.

Erre a felemásságra csak akkor jövünk rá, amikor éltünk egyedül, éltünk önállóan. Elkezdtük megadni egymásnak a szabadságot, kibontani egymást önmagunkból. Van, akinek ez felszabadulást, másnak rabság-érzést hoz. Ha nem hordoztam még a saját terheimet sem eddig, elviselhetetlen tehernek tűnik, ami rám terhelődött. Ha eddig mások terheit is én hordoztam, előbb azt érzem, hasznavehetetlen, haszontalan, értéktelen lettem, aztán egy iszonyú nagy felszabadulás-élményt élek meg. Ha nem hordoztam eddig a saját terheimet, mert más hordozta helyettem, férjem, feleségem, anyám, apám, testvérem, a munkatársam, vagy a barátaim, barátnőim, gyermekeim – akkor előbb azt érzem, hogy összeroskadok e teher alatt. Belehalok, mert azok a lelki izmaim, amelyek a terhek hordozásához szükségesek, nem fejlődtek ki, nem erősödtek meg. Olyan, mintha kómában töltöttem volna az eddigi életem, és most elkezdenék újra-tanulni járni. Ez egy fájdalmas és nehéz tanulási folyamat, de hamar ráérzek arra, hogy a terhem olyan nehezék, ami súlyt ad az életemnek, a létemnek, hangsúlyossá válok tőle. Én is vagyok valaki. A terhem, amit viszek, amit magamra veszek, megerősít abban, hogy képes vagyok egyedül is megállni a lábamon a világban. Szükségem van erre a teherre. A kétségbeesetten csimpaszkodó magatartás így múlik el, mintha soha nem is lett volna, és helyét átveszi az egészséges, kiegyensúlyozott önbizalom, önmagam értékének helyes megítélése, mert megéreztem a súlyomat, hordani kezdtem magamat, felvettem a keresztem, és ezt a gyakorlatot állhatatosan végzem minden nap.

Bele állni valamibe, és benne maradni, nem lépni ki belőle: ezt jelenti az állhatatosság szó. Állhatatosan benne lenni az életemben. Nem lépni ki szüntelen. De ez egy egyensúlyiságot igényel. Mert nem csak arról van szó, hogy benne állok és benne maradok az életemben, de azt is, hogy megfontolom, mibe állok bele, mit vállalok magamra, mi az, ami valóban az enyém az életből, mi tartozik hozzám, és mi nem. Hogy nem vállalom magamra mások terheit. Beleállok, benne maradok. De nem állok bele abba, ami nem az enyém. Erről szólnak a határok. És határok nélkül egymás kölcsönös áthágása, meghágása és megerőszakolása történik. Hol én téged, hol te engem, és ez mindkettőnknek rossz.

Nagyszerű hasonlat a boltív, de a boltív arányos, mérnöki pontossággal összerakott remekmű, ahol mindkét oszlopra, amely a másikra hajlik, pontosan ugyanannyi teher jut. Ez az, amit mi rakunk össze, és amit senki más nem rak össze helyettünk. De ehhez le kell vetkőznünk önmagunkat. Teljesen. Ez egy lelki folyamat. Ebben segíthet a külsőleg történő végigélés is, de ezt nem mindenki teheti meg, ezt nem mindig tehetjük meg, de nem is muszáj ezt tennünk. Ez belsőleg is végigélhető. Önmagunk teljes levetkőzése. A meztelenség. A rejtegetőzés-mentesség. Az önelrejtés-mentesség. Ez az önfeltárás. Ez bizalomjáték.

Nincs baj azzal, hogy akarod, hogy bizonyítsam, hogy tiéd a szívem, hogy szeretlek, azzal, hogy megmutatom legbensőbb önmagam, legféltettebb titkomat. De ehhez kellesz te is. De a bizalomjáték légyege épp az, hogy a másik lehet, hogy kiröhög majd. Hogy nem tud élni a helyzettel. Zavarát leplezendő kigúnyol, vagy eltaszít, elutasít. Saját meztelenségét szégyellve a meztelenségemet szégyelli. Kihasznál, hasznot húz belőlem, majd elhagy, vagy eldob, átver, vagy megcsal, odaadja magát a filiszteusoknak jó pénzért, és engem is elárul.

A bizalom drága, de általában nagyon olcsón képesek vagyunk eladni. Harminc ezüstpénz a megváltóért. Ennyit ér néha. És csókkal árulta el. Talán ez a legmélyebb árulás. A megcsalás netovábbja. Az áruló csók. Meztelenre vetkőztem neked, láttál belőlem mindent, elmondtam neked mindent, feltártam neked titkaimat, érinthettél mindenhol és mindenhogyan, majd visszaéltél azzal, amit feltártam neked. Csókkal árultál el.

A meztelenség kizárólagosságot igényel. Ezért fáj a megcsalás vagy az árulás. És ha őszinték vagyunk magunkkal, aki teszi, annak legalább annyira fáj, mint akivel megtették. Megcsaltalak, és ezzel magamat büntetem, miközben azt hittem, téged. A te meztelenségedet árultam el azzal, hogy saját meztelenségem egy idegennel osztottam meg. Mert valahová, ami csak a miénk, beengedtem egy harmadikat is. Így tártam fel a te meztelenséged is neki. Mi van, ha összetörik a boltív? Mi van, ha sohasem történt meg ténylegesen, gyakorlatilag ez a megcsalás, de naponta megtörténik belsőleg? Mi van, ha nem tiszta a kapcsolat, mert nincs benne megtisztulás? Nincs rá gyakorlatunk? Mi van, ha elárultnak érzem magam újra és újra, amikor feltárom magam neked? Mert következetesen nem tudsz élni a bizalmammal, és kiadsz engem. Mi van, ha te taszítasz vétekbe, hogy így büntesd meg magadat általam, és közbe engem büntetsz vétkeim miatt?

A kapcsolat Isten legnagyobb ajándéka az embernek, de a legnagyobb fájdalmak és vétkek is a kapcsolatokhoz kötődnek. A szüleinkkel, a testvéreinkkel, a férfival, a nővel, és persze, Istennel is. Itt jönnek a játszmák, itt jönnek a megcsalások, elhagyások, átverések, bántalmazások, a szeretet nevében minden, amit ember el tud követni, itt elkövethető, és el is követjük. És mindaddig ez meg is történik, míg meg nem értjük, hogy a kapcsolat nem evidencia. Hogy nem születtünk sziámi ikreknek. Hogy a boltív összeroskadhat. Hogy szükség van a kapcsolatok gyógyulására ahhoz, hogy az, amit a társadalom katedrálisának nevezhetünk, amit boltíveink tartanak egyben, elkezdjen újjáépülni. Gyógyuló kapcsolatok hozzák el egy társadalom gyógyulását.

Ha önmagamért felelősséget vállaltam, ha saját erőmet és erőtlenségemet magtaláltam, és vállaltam az életből rám eső terhet, de nem többet, de nem is kevesebbet, már hatalmas lépést tettem, mert a sajátomat megtettem. Nem élhetek egyetlen ember helyett sem, ahogyan egyetlen ember sem élhet helyettem. Nem élhetek helyetted, és nem élhetsz helyettem. De élhetek magam helyett, élhetem az életem, és ezzel mutathatom meg, hogy ezt te is megteheted. Hogy élheted az életed, nem többet, nem kevesebbet.  A másét nem, de a sajátodat. Hogy hordhatod te is a magad keresztjét. Másét nem, de a sajátodat.

A hozzád tartozó terhet. A hozzád tartozó testet. A hozzád tartozó lelket. A hozzád tartozó történetet. Mert ez mind az enyém, ez mind a tiéd. A tiéd és az enyém. Így a miénk.

Érintés

„Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” Máté 8,15 Érintés, hogy valaki hozzám ér, de nem úgy, mint mindenki. Nem véletlenül: a zsúfolt villamoson, buszon, metrón vagy bevásárlóközpontban. Kéretlen érintések sora ér bennünket, de ezek az érintések nem olyanok, amelyek megadják, amire vágyunk, ami hiányzik az életünkből, csupán elvesznek. Olyan ez, hogy mi is azt érezzük: erő áradt ki belőlünk. A sok kéretlen érintés után a nap végére már erőtlenné leszünk. De hogy nem kaptuk meg azt az érintést, amire vágytunk, és helyette kaptuk az érintéseket, amelyekre nem vágytunk – ez okoz szomorúságot és kiüresedettséget.

Érints meg. De hogyan, de hol? És ez még csak a fizikai kontaktus. De a valódi érintés spirituális. A valódi érintés lelki érintés. Érintsd meg a lelkem. Ez nem szentimentalizmus. Nem érzelmes önmegjátszás, hogy milyen nagyszerű az érintésed. Az érintés-készségünket fejlesztenünk kell, mert eredendően nem tudunk érinteni, és képtelenek vagyunk annak az érintésnek a befogadására, amire vágyunk. A szeretetteljes érintés.

Apánktól vagy anyánktól a szexualitásmentes érintés. Ami szeretetteljes, gyengéd, de nincs áthatva a felnőttek között lévő szexualitással. Nem átszexualizált. És ehhez érni kell. Az érett személyiség képes érinteni és érintést kapni. Érteni, érzékelni, vágyni arra, amit kapni szeretne. Felismerni. Az éretlen személynek minden érintés szexuális. Férfiak nem ölelgetik egymást, nem simogatják meg egymás arcát és nem puszilják meg egymást, mert mindjárt megbélyegzik egymást miatta. Talán a családtagjainkat, de szégyellősen, elkapkodva, nem érezve át a tartalmát, a töltetét. Pedig egy férfi-barát ölelése és érintése ugyanolyan fontos, mint hogy apánk azt mondja nekünk gyerekként: szeretlek. Hogy megérintsen. Ez kislányoknál különösen fontos. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hús-vér ember vagyok. De a kisfiúk és a nagyfiúk is vágynak erre az érintésre. Amikor zaklatott vagyok, kétségbeesett, vagy a már elpárolgó düh után felszínre tör bennem a szomorúság, mennyire jól esik egy baráti kéz simogatása az arcomon, vagy egy baráti, férfi-ölelés. Nem férfiasan elhadart, hanem átkaroló, biztonságot nyújtó.

Valaki, aki megsimogatja a hajamat, és ezzel azt üzeni: biztonságban vagy. A megnyugtató érintés. Ami stabilizálja az érzelmeimet, amelyek hullámzanak, belső viharként zúzzák össze belül a lelkem. De kevés ilyen van, mert a férfiak legyenek férfiak: kemények, távolságtartóak, mert még a végén megkapom a bélyeget, hogy nem vagyok eléggé férfias férfi. Mert a férfias férfi érzelmileg éretlen. Intimitáskerülő. Nem érint. Érzelmileg analfabéta. Az érintése elválaszthatatlan a szextől. Ezért gondolja, hogy férfiakat nem ölelgetünk, mert én a nőket szeretem. És nőket sem, ha csak nem lesz ennek a vége szex, vagy legalábbis annak egy formája.

Milyen apa lesz így belőlem? A gyermekem is fiú, akiből férfi lesz. Lány, akiből nő lesz. És igen, sokszor, nagyon sokszor van szüksége egy nőnek szexualitásmentes érintésre, amikor nem azért vágyik az ölelésemre, hogy utána magamévá tehessem, vagy, mert szexet akar, hanem biztonságra vágyik, arra, hogy megnyugtassam. Ez egyfajta apai attitűd. Ne félj, itt vagyok veled, számíthatsz rám. Idebújhatsz, és biztonságot kereshetsz nálam. És nem kell attól félned, hogy ha ezt teszed, akkor cserébe szexszel kell fizetned. De vágyunk arra a szeretetteljes női érintésre is, ami szexualitásmentes. Nem az előjáték része, nem a szeretkezésre irányuló folyamat kezdete. Nem, csupán simogatás, megnyugtatás. Amikor zaklatott vagyok, szorongok, félek, arra vágyom, hogy az öledbe fekhessek, és csak simogasd a hajam. A hátam. A hasam. Az arcom. Hogy a tekinteteddel érints, nyugtass, bátoríts. Nem szól minden a szexről. És hogy kényszeresen ezt gondoljuk, ez jelzi, hogy nem ismerjük még saját vágyainkat sem. A szexhez vezető út a szexmentes intimitás apró érintéseiből épül fel. Érzelemdús.

De nem csak intimitáskerülő férfiak vannak, sőt a klasszikus nemi szerepek felborulása miatt egyre jellemzőbb az érzelmes, érzelmeit kezelni nem tudó férfi, és az érzelemmentes, szexet hajszoló, intimitáskerülő nő. A szexbe belemenekülő nő. Mert erről szól az intimitáskerülés — hogy belemenekülök a szexbe. Előremenekülök az intimitás elől. Mert nem tanította meg senki, hogy mit kezdjek a meghittséggel. Félek feltárni, megmutatni magam.

De nem csak a szexbe lehet belemenekülni az intimitás elől, hanem a házasságba is. Aztán amikor már benne vagyunk, érzelmileg belehalni. Mert nem házasságra vágyunk és nem szexre, hanem intimitásra, bensőségességre, meghittségre. És ez lehetetlen önfeltárás nélkül. Hogy érintsen a másik. És ez az érzelmi érintés, vagy érintettség. Lelkünk fáj, és sóvárog, szomjazik, vágyakozik arra, hogy valaki megérintse, de minden érintés fáj, a gyógyító érintés is. És sokszor, amikor megpróbáljuk feltárni magunkat, jellemzően olyanoknak tárjuk fel, akik azokhoz hasonlítanak, akik sebeinket okozták, és így még több sebet kapunk.

Lelkünk több sebből vérzik. Az érzelmileg zárkózott még azt sem tudja, hogy sebei vannak. Voltam ilyen is. Az érintésről volt szó napokon át, és engem iszonyúan dühített, nekem felszínes volt, pszichologizáló, és mivel én akkor épp nagyon evangelikál voltam, nekem ez nem volt rendben. És végigszorongtam azt a három napot. Végigröhögtem, és közben belül spirituális és érzelmi értelemben percenként meghaltam. Pedig talán nekem volt a legnagyobb szükségem a 3000 résztvevő közül arra az érintésre, amiről szó volt, de bennem mély volt az elfojtás és a tagadás. 27 éves voltam, pályakezdő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene élni házasságban, lelkészként, felnőttként, és erre akkor már rá is jöttem, hála Csernusnak, és a feleségemnek, aki segített kikelnem az egyetemista álomvilágból, hogy bármire is elég az, hogy a leckekönyvemben jó jegyek vannak. Semmire sem. Nekem akkor mindennél jobban szükségem lett volna arra a lelki és érzelmi, de akár fizikai érintésre is. És voltak ott emberek, barátok is, de érzelmek megélése helyett röhögtünk, oldalról úgy tűnt, mi vagyunk a találkozó legvidámabb barakkja, de nem így volt. A találkozón végig zuhogott az eső, mintha ez is kiábrázolta volna azt, ami bennem volt. De én nem tudtam sírni. Bennem az érzelmek olyan mélyen el voltak temetve, hogy nem tudtam sírni. Életem talán legkeményebb nyara volt. Hazaúton még a kocsimat is összetörtem. Ilyennek éreztem az életem is. És közben 518 kilométerre költöztem fiatal házasként, pályakezdőként mindazoktól, akiket addig ismertem. Egy csődnek éreztem magam. Annyira vágytam arra az érintésre, amiről szó volt azon a találkozón, de még felismerni sem voltam képes, hogy mire vágyom. És nem tudták nekem megadni azok, akik körülvettek. Mert ők is olyanok voltak, mint én. Érzelmileg és spirituális értelemben kiszáradva. Hát itt kezdődik a történetem. Innen indultam el.

És aztán az isteni érintés, amire vágyunk. Én legalábbis biztosan. Miután túljutottam a saját mély kételyemen, amiben benne volt minden, miután eljutottam a mondatig: nem tudok hinni Istenben, vagy nem hiszem, hogy létezik, lassan elkezdtem őt és magamat is megismerni másként. Ahogyan lehet. Aminek mutatja magát. Furcsa paradoxon vár ezen az úton. Mert mind jobban mélyült ez a megismerés Istennel és önmagammal, és mind erőteljesebben kaptam tőle a spirituális érintéseket, annál nagyobb fájdalmat és feszültséget, és haragot hozott felszínre bennem ez a folyamat. Furcsa ez, hogy a feltétel nélkül szerető Isten megbocsátó, magához ölelő szeretete, az Atyáé, aki elém fut és megölel – ez hozta felszínre bennem a gyermekkori bántalmazás miatt érzett gyászt és fájdalmat. Ez a spirituális érintettség. Mert ez iszonyú közel van az érzelmi érintettséghez. Érints meg, Istenem, és én megérintetté válok. Érints meg, de nem úgy, mint mindenki. Hogy Isten másként szeret, mint az apám és az anyám szeretett. A szeretetteljes kapcsolatok felszínre hozzák a haragot, a dühöt és a gyászt közeli kapcsolatainkért, amelyekben szeretet helyett bántalmazást, elhanyagolást vagy eltaszítást kaptunk. Hát ezért félünk a szeretetteljes érintéstől. A szexualitásmentes érintéstől. A szerető apai és anyai attitűdtől. Az intimitástól és a közelségtől. Mert ebben felszínre jöhet minden. Minden, ami eddig gátolt abban, hogy megkapjam azokat az érintéseket, amelyekre vágyom. És hogy oda tudjam adni.

Néha a saját szeretetteljes, számomra fontos másikomhoz fűződő viszonyom hozza fel bennem a haragot, a dühöt és a gyászt. És ilyenkor iszonyú nehéz eldönteni, hogy én most a számomra fontos másikra haragszom, rá lettem dühös, és miért érzek gyászt, mikor valójában épp most vagyok ott, amire vágytam – vagy ez a düh, ez a harag és gyász egy számomra fontos másik kapcsolathoz kötődik, mondjuk az anyámhoz vagy az apámhoz. Az érintés-készségünk gyógyul. Érintések által gyógyul. Az érintések, amelyekre vágyunk, először fájdalmat okoznak, de ez a fájdalom gyógyít. Kitisztulnak általuk sebeink, és egyre mélyebben átéljük, hogy az érintések által kapcsolódunk egymáshoz.