Gondviselés

Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja. Sokat beszéltem az elmúlt hét évben a gondviselésről, írtam róla, igehirdetésekben beszéltem róla, mert mindig, időről időre újra és újra szembesültem azzal, hogy kell lennie mindennek amit átélünk, egy emberi távlatokon túli jelentése. Hogy nem szólhat az életünk a jelenről, erről, amit átélek, erről a sokszor értelmetlenségig fajuló abszurditásról. Abszurdisztán – ez az ember élete Isten jelentést adó tervei nélkül. Szóval, amikor életem legnehezebb helyzetébe kerültem, és elkezdett összeomlani, darabjaira, atomjaira hullani az életem, újra a gondviselésről prédikáltam. Egy férfi megköszönte a prédikációmat, és azt mondta: milyen jó, hogy Isten viseli a gondjainkat. Aha-élmény. Szeretem szétszedni a szavainkat, de sosem szedtem szét ezt a szót: gondviselés. Mindig a latin jelentést értelmeztem, ami előre-tekintést jelent. Hogy mi visszatekintve látjuk, Isten hogyan viselt gondot rólunk életünk folyamán, de Isten előre néz: providentia. Mennyivel egyszerűbb és reményteljesebb, hétköznapibb, ember-közelibb ez az értelmezés: aki viseli a gondjainkat. És mennyire erről szól a hit. Hogy valaki viseli a gondjainkat. Az elviselhetetlen gondjainkat is. Gondokat, amelyeket fel sem ismerünk, csak simán depresszióssá tesznek, a megszokottá vált bántalmazásból eredő fájdalmainkat, a kilátástalanságot, ami az élet instabilitásából fakad, az ellenünk elkövetett vétkekből eredő szenvedéseinket, a nem-tudom-miből-élek holnap típusú gondjainkat. Az aggódás az isteni gondviselés tapasztalati ismeretének a hiányából fakad. Ami nem azt jelenti, hogy nem tapasztaltam meg életem folyamán, hogy mit jelent, hogy Isten viseli a gondjaimat, hanem azt, hogy nem láttam meg, hogy minden a kezében van, hogy mindennek van egy isteni jelentése. Koherencia-elmélet. Hogy az életnek van egy isteni értelme, vagy jelentése. Jób szenved, és szenvedése értelmetlen, lehet próbálni emberi értelmet adni szenvedésének, de emberi értelemben értelmetlen a szenvedése, Jób szenvedése istenileg nyer értelmet. Vannak összefüggések, amelyeket csupán utólag ismerhetünk fel.

Ezt tanultam én a családban, ahol felnőttem. Az aggodalmat. A hitetlen előrelátást. Gyűjteni mindig és mindig hiányban élni. Hiányzik valami. Leginkább minden, leginkább én hiányzom magamnak, az életem a jövő miatti aggodalom kiterjesztésévé lett. Én tök komolyan vettem aztán a bulvárbölcsességet, hogy tudd, mi szeretnél lenni tíz év múlva, és beleragadtam tíz évvel előre elgondolt életembe. Ahová vizionáltam ugyan egy életet, de ez az élet csupán vágyálom volt. Mindig az volt, hiszen nem tudhatjuk, mi történik holnap. Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért. De még ezt a kocsit megveszem. Még ezt elérem, még ezt a házat felújítom, még ezt a képzést elvégzem, még elérem ezt a célt. Még eltemetem apámat. Most földet vettem. Most házasodtam. Birtokolni törekszünk, hogy miután birtokba vettünk valamit, aggódhassunk, hogy elveszítjük. Rettegés szüleink elfuserált házasságának az árnyékában azért, hogy vajon mi is úgy járunk, mint ők? Persze, a felszínen mindig őrült magabiztosan, de a felszín alatt félelmekkel telve a holnapért. Így hiányzom a pillanatból. Az éppen akkor történő életemből, ami a jelenben van. A ma jelentéktelen lábjegyzetté válik a jövőbe vizionált félelmeinkhez. Rettegés, hogy jelentéktelen leszek. Hogy senki nem fogja ismerni a nevem. Hogy olyat mondok a szószéken, amiért kirúgnak, és derékba törik a karrierem. A lakásért aggódás, majd a lakás fenntartásáért aggódás, majd aggódás, hogy elég jó-e a lakás, amiben lakom. Ruhát veszek magamra, és a ruhával magamra veszem a státuszt, amit jelképez. Életem legdrágább ruhadarabja a palástom. Aggodalom, hogy annak megfelelően viselkedem-e, amit a ruha jelent. Külsőségek az önkívületben. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, de lelkemben kárt vallok, vagy lelkem látja kárát? Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért.

Isten tudja, hogy mire van szükségem. Isten vigyázott rám, amikor gyermekkorom egyszemélyes holokausztjában azt hittem, egyedül vagyok. De itt vagyok. Elgondolhatatlan módon ép vagyok. Mintha nem ott nőttem volna fel, ahol. Van csoda. Nincs lehetetlen. Isten másként visel gondot, mint az emberek, akikre bízattunk. Isten nem  protokoll-gondviselő.  Számára nem az a fontos, hogy jól mutasson a szakmai önéletrajzában, hogy milyen nagyszerű problémamegoldó képességgel rendelkezik. Isten nem jó gondviselő akar lenni, hanem egyszerűen ez a lényéből fakad. Ő vigyáz rám, ha más nem is. És mert Isten ilyen, én nem-emberi módon viselek gondot magamról. Tőle tanulok gondot viselni. Viselni saját gondjaimat. Amikor mások nyilvánvalóan nem működő megoldásokhoz folyamodnak, a világ működésképtelen belső logikája szerint cselekszenek, én Isten logikáját követem. Aki azt mondja, hogy ne aggódjatok a holnapért. Elég minden napnak a maga baja. Mennyi szenvedést okoztam magamnak, hogy szüleim és a környezetem filozófiájával éltem. Isten gondviselése más. Elmenni a végső határon túlra, az utolsó lépés után. Amikor minden elvész. Jóbnak semmije sem marad. Mindent elveszít, mert aki már mindent elveszített, annak már nincs vesztenivalója. És akinek nincs vesztenivalója, az az ember igazán szabad. Szabadnak lenni a jelenben lenni. Jelenidejűség. Jelen lenni a jelenemben. Az elengedés művészete ez az út. Elmenni az utolsó lépés utánig. Így győzzük le a félelmeinket. Így buknak meg hamis életmegoldó stratégiáink, amelyek csupán újratemetik problémáinkat. Isten munkájának laboratóriuma vagyok. Lehet más az élet, mint amit szántak nekem. Mondhatok nemet. Mondhatom, hogy szorongjatok, én már kiszálltam a mókuskerékből. Levetettem rabszolgaságom jelképeit. Felállt a születése óta sánta férfi. Kinyitotta a szemét a vakon született ember. És meglátta a jelent. Itt vagyok. A saját életemben. A jelenemben. A mámban.

Nem tudom, miből fogok élni szeptembertől, mit fogok kezdeni az életemmel, de harminckét évig aggódtam a holnapért. Harminckét évnyi szorongás éppen elég volt.  Egyszer utánajárok, mi az a gondviselés. Ha van Isten, működik. És én hiszem, hogy van. Hogy nem a püspök, vagy a felügyelőlelkészem, nem az anyám, nem az egyház, nem az állam, nem a feleségem, nem a barátaim fogják gondomat viselni, hogy a minden-elengedése a szabadság útja. A kereszten meghaló emberfia. Akinek aztán már nincsenek korlátai, aki a zárt ajtókon is átjut. Békesség néktek. A megtestesült békesség. A békesség testet öltése. Istennek van gondja a gondjaimra. És az életem elég nagy gond nekem. Biztosan neki is. De már nem aggódom. Nem szorongok. Minden este hálát adok azért, amim van, és amit ajándékként adott nekem, és aminek mindig a mában van jelentősége. Nem örökidőre szól az ajándék. Nem az adomány a jelentős, hanem aki adta. Itt alszom ebben a szép lakásban, most még ez az otthonom, most még örvendezek, és gyönyörködöm benne, és amikor összepakolom magam és nekivágok a semminek látszó örökkévalóságnak, végül a szoros kapun meztelenül megyek át. Egyedül. Az ember egyedül hal meg. Nincs más ott, csak Isten. Nem számít már a társadalmi státusz, hogy lelkész voltam-e, és ha igen, meddig, miért, milyen, hogy milyen eredménnyel végeztem az egyetemen. De már az sem számít, hogy jó családból származom-e. Hogy a házasságom egyben maradt-e vagy elváltunk. Már nem számítanak a kioktatások, az okoskodások, a hivatalos papírok, áthelyezés, kihelyezés, elhelyezés. A szoros kapun csak én vagyok meztelenül. Semmit sem viszek el. Minden itt marad, csak azt viszem el, ami mennyei, ami Istenhez köt. Amiért görcsölök, aggódom, szorongok, az a menny távlatait tekintve értéktelen. Már nem kapaszkodom.

Már csak a jelenben élek. A mában. A saját mámban. És tudom, mint Jób is, hogy ennek az egésznek más jelentése van. Hogy van új élet. És az új életben Jób már nem lesz él-tanuló. Szabad lesz. És szabadon enged másokat is. Van Isten. És Isten ott van a mélyponton. A mélyponton szüli meg Isten a magasságot, amire vágyom. Elengedem önmagam. Átadom. Nem aggódom. Neked adom. Itt van. Ez van.

Önismeret

“Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”” (2Tim 2:19) – avagy gnóti szeauton – ahogyan állt ez a delphoi jósda bejárata fölött. Ismerd meg önmagad. Szerezz önmagadról való ismeretet. De mondhatom azt is: ki vagyok én? Az életünk folyamán, a szüleinkkel kezdve, aztán a testvéreink, a barátaink, a tágabb család, az iskolai tanítóim, tanáraim, egyetem, a gyülekezet tagjai – szóval folyamatosan visszatükröznek, és definiálnak, és ezek alapján megalkotom az énképemet. Ez vagyok. Ez valójában az önismeret hiányát jelenti. Ez az ismeret nem belülről származik, hanem kívülről. Önmonitorozás. Először ingatag a külső visszajelzésekből felépített én, majd egyre jobban megkövesedik, és egyre inkább azonosulok ezzel a mások által rám ruházott szerepszemélyiséggel. Annak látom magam, aminek láttatnak. Rugalmatlanság, hiszen ennek az énnek semmi köze a bensőmhöz, mert aki vagyok, belül van. Ez az önkívületiség. Mit szeretsz bennem? – kérdeztem a feleségemet újra és újra, mert nem tudtam, mi az, ami szerethető bennem. Miért vagyok szerethető? Te rossz vagy, és csak akkor lehetsz jó, ha nem követsz el hibát. De soha nem lehetsz elég jó, mert ahhoz nekünk rosszá kellene válnunk, és azt nem akarjuk. A szüleim saját jónak felépített önértelmezésüket az én rosszaságomra építették. Nem lehettem jó a számukra, mert az ő világukban akkor nekik kellett volna rossznak lenniük. Nem lehetünk mindketten jók, vagy mindketten rosszak. Vagy te vagy rossz, vagy én. A modern pszichológia iszonyú sok dologra rájött, amiről ugyan beszél a Biblia, de ha ezt nem világítják meg nekünk ezek a pszichológiai felismerések, talán soha nem fogunk rájönni. A kereszténység kezdeti szakaszában vita zajlott arról, hogy a pogány szerzők, filozófusok művei istentől valók-e. Az apologetikai beállítottságú teológusok azt gondolták, hogy igen. Hogy azok a felismerések, amelyeket leírtak, Istentől származnak. És milyen jó, hogy volt, aki így gondolta, és nem dobták ki az ablakon az ősi tudást és ismeretet, azt gondolván, hogy elég nekünk a bibliaolvasás. Szerintem is holisztikus a világ. Isten nem hasít. Nem osztja jó emberekre és rossz emberekre abban az értelemben a világot, ahogyan azt az önmagukat jónak vagy rossznak érző emberek teszik. Minden mindennel összefügg. Egyetemi éveim végén kezdtem el foglalkozni az üdvtörténet és úgy összességében a történelemfilozófia témájával. Hogy van az emberi történelem, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek generációról generációra, de van egy üdvtörténet is, ami meg arról szól, hogy hogyan állítja helyre Isten a hatalmát a világban, hogyan üdvözíti az embert. Mert azt éreztem, hogy kell, hogy legyen valami más is. Kell lennie egy másik olvasatnak. Kell, hogy legyen más megoldás is, nem csak egymás legyilkolása. Nem lehet ennyi az ember története. Emlékszem, hogy amikor társadalom-etikát tanultunk, arról vitatkoztunk, hogy mi alapján döntjük el, hogy valami jó-e vagy rossz. A társadalmi erkölcs valamit rossznak mondhat, miközben az lehet, hogy jó, és jónak mondhat valamit, miközben az lehet, hogy rossz. Volt, akivel nem értettünk egyet. Azt hiszem, hogy ahhoz, hogy egy csöppet is jobban megértsük magunkat, és a világot, ami körülvesz, szükség van a rugalmasságra. Arra, hogy engedjek, és vitathatóvá tegyem a saját elgondolásaimat. Ez egy állandó-jellegű tabudöntögetést jelent. Nem kívül, belül. Sosem a külső társadalmi tabuk korlátoznak bennünket, hanem a bennünk, a fejünkben, a gondolkodásmódunkban lévő tabuk. A társadalmi tabuk a fejünkben lévő tabuk kivetülései. A filozófia a világ eredetére kereste a választ. A társadalom és az ember működésére. Kicsoda az ember? Honnan ered a világ? Honnan ered a világban található rossz? A filozófia kemény kérdéseket tesz fel. Számomra nagyon nehéz út volt megtalálni ezt a keretet, mert engem kijelentésekben neveltek. Nem kell gondolkodnunk azon, hogy mi a jó és mi a rossz, mert azt kétséget kizáró módon meghatározták már nekem, az én dolgom csupán annyi, hogy „jó” legyek. De a filozófia nem éri be olcsó kijelentésekkel. Még akkor sem, ha ezt a vallásra alapozva jelentik ki magukat vallásosnak nevező emberek. A filozófia szétszedi az ember előítéleteit. Mert a filozófus könyörtelenül szembenéz önmagával. Szókratész személyes filozófiája is ez volt: ismerd meg önmagad. Ezért ő nem tett kijelentéseket, amikor tanított. Ezer évek óta élt, a nyugati gondolkodás alap-személyisége, aki nem frontális oktatásban részesítette tanítványait, hanem kérdések útján tanította őket. Lényegében a kérdéseivel megtanította a tanítványainak a kérdés-feltevést. Nem mondta meg a válaszokat, hanem addig kérdezett, míg a tanítvány megtalálta a saját további kérdéseit, és persze a saját válaszait. Ez dialógus. Így ismerem meg önmagam. Mert az önismeret falak lebontásával kezdődik. Hamis, mások által tanított énképem porig rombolásával. Ehhez kellenek a külső perspektívák. Hozzám hamarosan nagyon közel kerültek a keresztény-ellenesnek, vagy vallás-ellenesnek nevezett gondolkodók. Elkezdtem velük párbeszédet folytatni. Freud. A neurotikus bűntudat. Engem a vallás nevében neveltek. A vallás nevében követtek el erőszakot a lelkemen. Körülöttem mindenki isten volt. Nekem nagyon közelinek érződött a kicsinyes, erőszakos, önző görög istenekből kiábrándult klasszikus görög filozófia. Mert engem is ilyen istenek vettek körül. Feuerbach azt mondta, hogy az Isten csupán projekció. Az emberi jóság kivetülése egy isten-fogalomba. Freud a hatalom és a társadalom működéséhez szükséges transzcendens „apának” tartotta az „istent”. Nietzsche egy időben nagy kedvencem volt. Akkor még nem tudtam, hogy azért, mert őt ugyanolyan világ vette körül gyerekként, mint engem. A tökéletes hívők világa. A nyomasztó tökéletesség. Nietzschét démonizálták a kortársai, és sokan ma is, pedig Nietzsche nagy segítséget nyújtott a keresztény hit lényegének újra-felfedezéséhez azzal, hogy a szigorú pietista vallásosság kritikájaként mutatott egy ellenpontot, és rámutatott vallásosságunk képmutatására. Ha önismeretre akarok szert tenni, csak Nietzschét kell olvasnom, és Nietzsche szétbontja ön-igazult vallásos hitemet. Az enyémmel ezt tette. És persze, ne felejtsük el Marxot sem. A vallás, mint ópium. Hogy én mennyit szenvedtem attól, hogy „Jézus nevében” másokat bántalmazó emberek magukat az örök élettel és a mennyországgal vigasztalták. És nekem olcsó vigasz volt a szenvedésemre, hogy majd a mennyben minden jó lesz. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy erről szól az élet. Hogy szívunk, és majd a mennyben meg jó lesz. Hogy itt bántalmazzuk egymást, hazudunk, a templomban mosolygunk, otthon meg verjük a gyerekeinket, meg verekszünk egymással, de a mennyben majd minden oké lesz. Erről szól Marx valláskritikájának a lényege. Hogy a földi nyomorúságot egy mennyei megnyugvással fojtjuk el. Majd ott minden jó lesz. Ez a legmélyebb része volt az útnak. És a felfelé ívelő szakaszban jött Kierkegaard. A tökéletes egyensúlyiság. Akinek nem voltak illúziói. De aki nem csupán ellenpont volt, hanem aki megkereste az egyensúlyt. Akinek kíméletlen önismerete volt. Aki könyörtelenül végigment az önismeret útján. És persze, Kierkegaard kaput nyitott minden irányba. A posztmodern filozófia felé. A pszichológia ezer irányzata felé. És persze, az irodalom felé. De leginkább önmagam felé. Ismerd meg önmagad.

Önmagam megismerése nélkül lehetetlen megismernem Istent. És bár az istenismeretem adja meg azt a külső perspektívát, ami segít rálátást nyernem önmagamra, de a lebontásban nagyon is számít az én erőfeszítésem. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik. Megértettem, hogy kihagyhatatlan vagyok az életem átalakulásának a folyamatából. Uram, áldd meg a vetésem. Fiam, megáldanám, ha elvetnéd. És igen, hamis önmagam lerombolása nem más, mint vetés, amire várom Isten áldását. A valódi önismeret, a valódi én megtalálását. Mert az már egy másik út. Egy belső, mély, és kifelé ható változás. Belülről kifelé. De már egy megtisztított úton. Egy úton, amin egyszer már végighaladtam, ahol romboltam, irtottam és pusztítottam, és ahol belülről kifelé haladva, Isten újjáépíti az életem.

Pszichoszomatikus

Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt adom neked, a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. Na persze. Ez az ember egy születése óta sánta férfi volt, aki már több mint negyven éve így élt. Identitás-betegség. Minden nap kivitték a templom egy frekventált helyére, ahol megszerezte a megélhetéséhez szükséges aprópénzt. Az élete működött. Eszembe jut Monty Python humoros jelenete: könyörüljön az ex-lepráson. Mert mit kezdjünk az életünkkel, ha az életünk egy egészen más élet lett? A sánta-identitásnak vége, és ott maradok sántikálás-mentesen, és teljesen tanácstalanul. Meddig sántikáltok még kétfelé, kérdezi Illés. Sánta szülők sánta gyereke a sánta szüleitől sántához illő életet tanult. A sánta-valóság. A vakok között félszemű a király. Féllábúak között a sánta a király. Érdekes, hogy Jézus tevékenységének mennyire fontos része volt a gyógyítás. Ehhez képest a vallási világ milyen hamar elfelejtette ezt a fontos részt. Ami talán a legfontosabb. Akarsz meggyógyulni? Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem mintha valaki eredendően egészséges lenne, hanem sokkal inkább betegségtudatról van itt szó. Vannak olyan emberek, akik nem tagadhatják betegségüket, mert betegségük rejtegethetetlen és nyilvánvaló. De még ők is mondhatják azt, hogy ez normális, hiszen minden normálisnak érezhető, ami mindig is így volt. Még a betegség is. A vérfolyásos asszony. De vannak, akikben valamilyen csodamódon mégis megszületik egy másik élet utáni vágy. Másokban nem, de vannak, akikben igen. És persze, vannak, akik eltökélten tagadnak, sőt mások percepcióit (észleléseit) is tagadják elkötelezetten, és egy ponton fordul egyet velük a világ, és rádöbbennek saját sánta-voltukra. Mi okozza ezt?  A betegeknek van szükségük orvosra. Pszichológushoz azoknak kell menniük, akiknek valami baj van az „agyukkal”. Menjenek azok pszichológushoz, akiknek problémáik vannak. Ebben a családban nincsenek alkoholisták. Mert az alkoholista a Béla, aki nem csak minden másnap, hanem minden nap az árok partján fekszik részegen. Végül is a sánta egészséges a bénához képest. Szóval vannak, akik eljutnak a helyzet felismeréséig. Akiknek már elviselhetetlen, és muszáj hinniük abban, hogy nem ez a normális. Hogy kell lennie valami másnak. De ez egy iszonyúan nehéz út. Mert az ember nem a semmiben lebeg, hanem egy társadalom, egy kapcsolati háló, egy család, egy párkapcsolat, egy szülő- gyerek-kapcsolat részeként létezik. És ha a betegség-állapotot, mint helyemet a kapcsolataimban értelmezem, mindjárt rájövök, hogy a betegség nem csak testi, de még csak nem is lelki is, de még gondolkodásmódbeli (normális fogalma), és egyszerre társadalmi is. A sántának volt egy fizikai betegsége. A sánta lélektani értelemben is sánta volt, mert a sánta-identitás egy a többiekhez viszonyított helyzetben sérültség. (én egy sérült vagyok. lelki-sérült, fogyatékkal élő.). Tehát a sántaság egy önértelmezés. De gondolkodásmódbeli is: vannak dolgok, amelyeket soha nem tehetek meg, mert én csak egy sánta vagyok. De egyben társadalmi is: én egy sánta vagyok, akit mások hoznak, visznek, pakolgatnak, mint egy magatehetetlen tárgyat, aki alamizsnát kap másoktól, ki van szolgáltatva a többi embernek. Egy ember, aki nem a saját lábán jár, nem a saját érzéseit érzi, nem a saját gondolatait gondolja és nem a saját kapcsolatait alakítja. Egy ember, aki bébi-identitásban él. A felszínen ez csupán egy születési rendellenesség. De a Biblia a bűnről is azt mondja, hogy az egy „születési rendellenesség” és még azt is, hogy ez mindenkivel vele-születik.  De azt is mondja, hogy gyógyítható.

Nézzük ezt a képet egy kicsit távolabbról. És azt is, hogy miért lett a meggyógyult sánta környezete iszonyúan frusztrált a sánta gyógyulása miatt. Nézzük csak, mennyi mindenkinek az identitását adta ez a sánta ember. Kezdjük mindjárt a szülőkkel. Nincs jobb identitás-képző tényező, mint a szülőség. Én szültelek, az anyád vagyok, jobban ismerlek, mint te saját magadat. Tudom, ki vagy. Kicsi sánta fiacskám. De én sántán is szeretlek. Az igazság ezzel szemben az, hogy anyu a fiát leginkább csak sántán szereti. Mert számára ez az identitás, hogy a sánta fiának az anyja. De nézzük gyorsan aput is, aki tök jól meg tudja határozni a saját fia viszonylatában a férfiasságát és az erejét, főleg, ha a fia sánta. Mennyivel erősebb vagyok. Nézd, fiam, ha én nem lennék, éhen halnál, mert én cipellek ide minden nap a templom kapujába. Szükség van az erőmre. És akkor még vegyük ehhez hozzá a közös szülői sopánkodást, hogy ez a mi fiunk sose fog felnőni, és már negyven éves is elmúlt, és még mindig nekünk kell gondoskodnunk róla. A mártírszülők, akik mindent csupa szeretetből tesznek. Döbbenet az a nagymértékű tabu, ami a szülők jóságát övezi. Pedig a szülő is csak ember. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Közben a valóságban az van a köztudatban, hogy minden ember bűnben fogantatott és bűnben született, kivéve a szüleimet, mert ők nem. Pedig de. És ez nem vádaskodás, hanem a szülők mítosztalanítása. Ha ők magukat nem tudják, marad a sánta „gyermek” pálfordulása. A szülők számára a sánta fiuk szüleinek lenni identitást jelentett. Ráadásul egy olyan identitást, ami a társadalomban igen kiváltságos helyre sorolta be őket. Ha egyenesen végigmegyünk ezen a logikán, a szülőknek érdekük volt, hogy a sánta fiú sánta maradjon, mert ha a fiú megszűnik sánta lenni, feláll és a saját életét kezdi élni, a szülők ott maradnak identitás-talanul. Szembe kell nézniük azzal, hogy fogalmuk sincs, kicsodák. Könyörüljön az ex-sánta szülein.

De ott van a társadalom, ami körbeveszi a sántát. Ahol a sánta egy biztos pont, akihez viszonyítva mások egészségesek lehetnek. Vagy méltóságosak. Vagy felnőttek. Akik kioktathatják, belerúghatnak, ráüvölthetnek, hogy kotródjon az útból, elhúzhatják a szájukat, és hálát adhatnak az Istennek, hogy ők nem sánták, akik jók lehetnek, amikor dobnak ennek a sántának egy kis aprót. És kiderül, hogy a társadalom „kicsi sánta fiacskája” fenntart egy egész rendszert maga körül. A sánta világot, ami csak azért tűnhet egészségesnek, mert van középen egy letagadhatatlanul sánta ember. A társadalom nem akarja a sánta ember gyógyulását. Mamahotel ide, vagy oda, valójában senki nem akarja, hogy a fiak felnőjenek, és önállóvá váljanak, mert a helyzet ugyanaz, mint a családban. Egy-kettőre kiderül, hogy ha a fiak elkezdik a saját életüket élni, és elkezdenek a saját lábukra állni, a saját gondolataikat gondolni, a saját hitüket hinni és a saját identitásukat kialakítani, hogy valójában a társadalom is ugyanolyan sánta, mint a fiak. A mártírszülői identitás. És persze, ne felejtsük el a vallást sem. Hogy mindez egy templomban zajlik. Bertrand Russell mondta, hogy a világon az „egyház” hozta létre a leghatékonyabb szervezetet arra, hogy hatástalanítsa az Isten munkáját. És nekem erről az a véleményem, hogy az egyház mi vagyunk: az ember. A sánta-vallásúak. Bizonyítványmagyarázásból jeles. Amikor berendezkedünk a csoda-mentes, gyógyulás-mentes vallás-gyakorlatra. Működik a vallás, mindenki egészséges. Pedig mindenki beteg. És azt a paradoxont fedeztem fel, hogy a betegség-állapotot egészségesnek hazudó környezet a gyógyulást megbetegedésnek hazudja és megpróbálja a sántát visszaparancsolni az Ékes Kapuba. Ti mindnyájan egészségesek vagytok. Én nem, mondja egy születése óta sánta férfi. És furcsamód így lesz mind közül a legegészségesebb.

Mi történik a sántával? Egy biztosan, már soha többé nem lesz fontos, hogy mások kényelme miatt létezzen. Hogy mások identitása legyen. Már nem az emberek elvárásai szerint éli az életét. Már megszűnik az ál-egészségesek ál-egészségtudatához legitimáció lenni. Ez a sánta felkel és jár. Ugrál és dicséri Istent. És kiderül, hogy eddig csak egy sánta volt, és sok egészséges. Most meg van egy egészséges, és sok sánta.

A saját életed éld. A saját hitedet hidd. A saját gondolataidat gondold. A saját lábadon járj.