Veszteség

„Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” Jób 1,21 A tényleges meztelenségen túl erősen szimbolikus meztelenségről is szó van ebben a mondatban. Mit is jelent meztelenné válni? Levetkőzni mindent, ami eltakar? Miért rejtőztetek el? – kérdezi az Úr Isten Ádámtól és Évától, és ők ezt mondják: elrejtőztünk, mert mezítelenek vagyunk. A meztelenség takargatása a szégyenhez kötődik. Szégyelld magad. Nagyon kicsi gyerekkorunkban megtanítanak arra, hogy a meztelenség nem jó dolog. És előbb fizikai értelemben vett meztelenségünket szégyelljük, majd azt is megtanuljuk, amikor kifejezésre juttatjuk az érzéseinket, hogy mit nem szabad megmutatnunk magunkból az embereknek, így fokozatosan elrejtjük önmagunkat. Így jutunk el a valamit szégyellnitől az önmagunkat szégyellniig. Az önmagunk miatti szégyen egy elviselhetetlenül fájdalmas érzés, amiben azt érezzük, hogy mi magunk vagyunk szégyellnivalók. És a szégyen viszonyításban fakad felszínre bennünk. Mások viszonylatában szégyelljük magunkat. Szégyellem magam előtted, vagy szégyellem magam a társadalom mint szemtanúk özöne előtt. A házasságtörés közben tetten ért nő, aki talán anyaszült meztelenül, vagy sebtében magára rántott ruhadarabokba burkolózva állt középen az ítélkező férfitekintetek kereszttüzében. Tekintetek, amelyeknek a viszonylatában égető szégyenné válik bennünk az önmagunk miatt érzett szégyen. A jók és bűntelenek viszonylatában szégyelljük magunkat. Te szégyentelen. Hány kislány nő fel ilyen tekintetek kereszttüzében, akinek a bimbózó nővé-válásával nem tudnak mit kezdeni az őt körülövező felnőttek. És hogyan válik így már gyerekkorától kezdve a belsővé tett szégyen által egy kislány „ribanccá”, vagy „szajhává” vagy „kurvává”. Talán a másik nemmel való első ismerkedései alkalmával ezeket a jelzőket a saját édesanyjától kapja, aki szintén ilyen jelzőket kapott fiatalon, majd egész életét a szégyen határozta meg és az, hogy végre tisztes asszony legyen a társadalomban „szajha” vagy „kurva” helyett. A szégyen ugyanakkor valaminek az elveszítését jelzi. Ez a veszteség az ártatlanság. Legtöbben ártatlanságunkat hamarabb elveszítettük, minthogy ténylegesen elveszítettük volna. Amikor olyan érzéseket vetítettek ki ránk, amelyek nem bennünk voltak, és így megbélyegeztek. Életünk nagyon korai szakaszában válhattunk házasságtörés közben tetten ért nőkké, akik vádló tekintetek közepette váltak maguk szégyenné. Így válik a szégyen identitásunkká, és vész el ezzel együtt az ártatlanságunk érzete. Fontos, hogy az ártatlanság alatt ne teológiai értelemben vett bűntelenséget értsünk, sokkal inkább azt, amit az ártatlanság vélelmének nevezünk a jogban. Hogy mindaddig, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője, nem tarthatunk valakit bűnelkövetőnek. Koncepciós perek áldozatai vagyunk, amelyekben az ítélet már akkor kimondásra került, amikor még be sem következett a vétek, és ez az ítélet vetítette előre vétkünk beteljesülését. Te sem leszel jobb, mint az apád. Olyan vagy, mint az anyád. Nem is csodálkozom rajtad. A szégyen-identitás kifejlődése bennünk önbeteljesítő jóslatként megvalósítja megbélyegzettségünk tartalmait. A szégyen ártatlanságunk elveszítéséből következik. A szégyen elrejtőzésre ösztökél. Hogy eltakarjuk szégyenünket;, és ezt tesszük belső önmagunkkal is. Eltakarjuk belső mezítelenségünket, mert mezítelenségünk, úgy hisszük, visszataszító, undorító. Megvetésre való. Így rejtőzünk el Isten elől is. Így rejtjük el belső, elfogadhatatlannak ítélt önmagunkat Isten, egymás és önmagunk elől is. És társadalmi szerepeink ruhájába öltözködünk, abban reménykedve, hogy így majd elfogadnak minket és szeretni fognak. Hogy a minket körbeálló, megkövezésre vágyó férfiak majd megbocsátanak elfogadhatatlanságunk miatt. De nem ez történik. Mert a férfiak csak saját szégyenüket vetítik erre a nőre. És ez nagyon gyakran megtörténik velünk nap mit nap. Hogy mások saját bűntudatukat, vagy szégyenüket ránk vetítik, és bennünk kövezik meg önmagukat. Ha én bűnös vagyok, ő lehet bűntelen. Mintha ebben az egészben a helyettes áldozat utáni kiáltás hangzana fel. Téged bántalak magam helyett, hogy én így bűntelen lehessek és megszabaduljak bűntudatomtól és szégyenemtől. Isten Jézust, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Jézus az, aki odaáll az asszony helyére középre, és átvállalja az asszony szégyenét. Így lesz ő szégyenné helyettünk, hogy mi az ő ártatlanságává lehessünk Istennek. Így kapjuk vissza, ami elveszett. Ez a lelki helyzetcsere a mezítelenség és a szégyenidentitás elveszítésével válik az enyémmé. Leoldani ruháimat és meztelenre vetkőznöm Isten előtt. Mert meztelenül jöttem a világra, mielőtt a világra jöttem, ő már ismert, nincs semmi rejtve előtte; amit elrejtek, az én szégyenemről szól. Meztelenül születtem és meztelenül halok majd meg. Istentől meztelenül jöttem el, és hozzá meztelenül térek vissza. Mert Isten előtt nincs szükségem félelemből fakadó rejtőzködésre. Mert nem tudok elrejtőzni előle, és mert nem is kell. Tekintetében nem a megszégyenítés tükröződik, hanem a gyönyörködés. A megvetett nő helyét átveszi a fájdalmak férfija, aki megvetett volt és emberektől elhagyatott. Mintha a nő helyére a körben álló férfiak közül állt volna oda valaki, hogy a nő így megszabaduljon szégyenétől. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Akinek közületek nincs szégyellnivalója, az vessen rá először követ. És minden férfi elment onnan. Bármelyik férfi cserélhetett volna a „szégyentelen” nővel, de egyetlen férfi sem tette. A kígyó szedett rá. Az az átkozott harmadik. Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem és így ettem belőle. És Ádám odaviszi Évát Isten elé, hogy ő így takarja el saját mezítelenségét. Az asszony, akit belőlem alkottál. Aki a részem. Akivel egy vagyok. Ő a bűn forrása. De Isten a bűnössé tevő harmadik helyett odaállítja középre a bűntelenné tevő harmadikat. Hogy ő legyen bűnné értünk. Hogy az ő ártatlansága legyen a mi ártatlanságunkká. Mintha az egész bűnösség története nem lenne más, mint egy szüntelen ismétlés. Mert mélyen bennünk van a bűn büntetésének az igénye. És így válik ez az igény mások vagy önmagunk ellen elkövetett vétkekké. De Jézus belép ebbe a dinamikába bűntelenként, és megrekeszti ezt az ismétlést. Meztelenül függ a kereszten. Aki feltekint rá és nem fordítja el az arcát, megmenekül.

Meztelenül jöttünk a világra, és életünk első felében szégyenből font ruháinkat öltjük magunkra rétegről rétegre, hogy eltakarjuk ezt a szégyellt meztelenséget Isten és egymás előtt, és életünk második felében talán ha ott áll középen Jézus keresztje, elkezdhetjük ezeket a szégyen-rongyokat levetkőzni Isten, egymás és önmagunk előtt is. Lemezteleníteni magunkat. Csupaszon állni, semmit se rejtegetve. Ez a valódivá váló kapcsolatok útja. Mert minden, amim van, Istentől van. Az asszony is, akit mellém adtál. A gyümölcs is. A szexualitás is. A férfi is. Jézus is. Nekünk döntéseink vannak. Döntések, amelyek vagy elrejtőzésre, vagy kitárulkozásra indítanak. Döntések, amelyek vádaskodásra vagy feltárásra vezetnek bennünket. Döntések, amelyek önvádra vagy kegyelemre vezetnek. Döntések, hogy mi magunk leszünk Isten helyett Isten, és megkövezzük egymást bűneinkért, vagy átadjuk ezt a jogot a bűntelen, értünk szégyenné lett Istenfiának. Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úrnak a neve. Áldani Istent a veszteségben átkozódás helyett. Áldani azt, aki elvett tőlem valamit. Talán az ártatlanságomat. Talán a tisztaságomat. Talán a becsületemet. Áldani azt, aki talán maga vádol, mert két lábon járó bizonyíték vagyok bűnössége mellett. Koronatanú. Lemondani az elégtétel jogáról. Önmagam elengedésének az útja ez. A megbocsátásé. Nem haragszom rád, Istenem, hanem áldalak téged, és elhiszem, hogy mindennek, ami velem történt, van egy rajtam túlmutató jelentése. És hogy értelmet adsz a szenvedésemnek. Nem rejtem el fájdalmam és érzéseimet, megnyílok előtted, meztelenre vetkőzöm előtted, hogy lásd, ami előtted eddig sem volt rejtve. Lásd rútságomat és bűnösségemet. És bízom benned, hogy te nem kövezel meg. Hogy magadhoz ölelsz. Hogy felöltöztetsz, szégyen-rongyaim helyett a megigazulás hófehér ruháját adod rám. Áldalak téged a veszteségeimben, és odaadom neked magam és azokat, akik ellenem vétkeztek.

Elköteleződés

„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” A Mammont így nagybetűvel is írhatjuk nyugodtan. A leegyszerűsítő narratíva szerint ez a pénzre vonatkozik, és a tanítványok ezért kérdezik, hogy de akkor ki üdvözülhet, ha könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bemenni. Jézus azt mondja, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. A Mammon, így nagybetűvel nem csupán pénzt jelent, hanem sokkal inkább vagyon. Ha csupán a pénzre gondolunk, ez a saját leegyszerűsítő értékfogalmunkról árulkodik. Akkor van vagyonom, ha sok pénzem van? És mi számít soknak? Nem viszonyítás kérdése a mennyiség? Az özvegyasszony fillérei alkotják Jézus viszonyítási pontját a gazdagságot illetően. Ez az özvegyasszony nem a feleslegéből adott, hanem az utolsó filléreit dobta a perselybe. Tehát ez az özvegyasszony egy szimbolikus cselekvésnek a képét tárja elénk: egész vagyonomat átadom neked. A vagyonom az, ami értékes nekem. De mondhatnám azt is, hogy az örökségem. Ez a vagyon nem mindig tűnik értékesnek, van, hogy kifejezetten értéktelen. Mi a vagyonom? Mi az, ami meghatároz engem? A szakmai eredményem? A diplomáim? A lakásom? A kocsim? A feleségem és gyermekeim? A szüleim? A munkám? A Mammon, nagybetűsen egy megszemélyesített forma. Csak személyeknek lehet szolgálni. Ha Istennek vagy a Mammonnak szolgálunk, akkor ez azt jelenti, hogy vagy Isten az Isten, vagy valami más. Valami, ami megszemélyesíti számomra Istent. Kicsoda az Isten? Velünk született módon van egy vágy bennünk arra, hogy higgyünk egy Istenben. De ez az Isten sok minden lehet. De minden teremtmény, amelyet isteníteni kezdünk, uralkodni és zsarnokoskodni kezd felettünk. Ha istenítem a pénzt, amit birtoklok, birtokolni fog, és rettegni fogok az elveszítésétől, vagy hogy egyszer már nem lesz belőle, és akkor mi lesz velem. Ha istenítem a tárgyaimat, a tárgyaim tárgyiasítanak, az istenített tárgyak tárggyá minősítenek le. Ez az öntárgyiasítás. Az öntárgyiasítás pedig mások tárgyiasításához vezet. Például így lehet tárgy, személy helyett a feleségem, vagy a férjem, akit ráadásul ugyanígy isteníthetek. Hogy birtoklom, az enyém, ettől vagyok értékes. Mi lennék nélküle? És mert birtoklom, birtokol. Egymás rabjaivá válunk. És rettegünk egymás elveszítésétől. És egymástól várjuk azt, ami megváltást hoz. Nem arról van szó, hogy a házasság eredendően ilyen, de a házasságban különösen benne van a birtoklás, a tárgyiasítás és ennél fogva a kizsákmányolás és ez elveszítéstől való félelem lehetősége. Akitől annyi szeretetet, biztonságot és állandóságot kapok, azt nem veszíthetem el. A legfőbb kincsem, a vagyonom könnyen lehet a szerelmesem, a házastársam. Vagy a gyermekem. Figyeljük meg a megfogalmazásokat. Az enyém. Elveszítettem őt. Visszakaptam őt. Mindig jelentést hordoznak a megfogalmazásaink. És ezek nagyon általánosan elterjedt megfogalmazások. Ezek a megfogalmazások viszonyokat jelenítenek meg. Az enyém vagy. A drágaságom. Az enyém. Így válik a gyűrű birtokosából a gyűrű rabszolgája. Az istenített teremtményekkel fennálló viszony viszont minden esetben deformálja a személyiségünket, és ráadásul elválaszt bennünket Isten megtalálásától. Hiszen azt gondoljuk, kapcsolatban vagyunk vele. Könnyen válhatnak a személyek, egyfajta közvetítő személyként istenné, és nem látjuk, hogy nem közvetlenül Istenhez ragaszkodunk, hanem ahhoz a személyhez, aki számunkra Isten megjelenítője. Egyfajta istenábrázolás, és így esünk a bálványimádás csapdájába.

Isten nagyon gyakran használja az elkötelezett párkapcsolat, vagy házasság fogalmait a közte és az emberek között fennálló kapcsolatra. Amikor azt halljuk, hogy gyűlölni, akkor ez egy viszonyt fejez ki. A feleségemet szeretni, mint akihez úgy van közöm mint a feleségemhez, és más nőket gyűlölni abban a viszonyban, amiben a feleségemhez kötődöm. Kötődni Istenhez úgy, mint Istenhez, és a Mammont, más isteneket gyűlölni abban a viszonyban, amivel Istenhez kötődöm. Ebben a viszonylatban használja főleg az Ószövetség a paráznaság fogalmát is. Ezt a képet épp az elkötelezett párkapcsolat szempontjai alapján érthetjük meg. Istent megcsalni, és helyette a Mammonnal, a vagyonnal, tárgyakkal és személyekkel létesíteni kapcsolatot, és ezektől a kapcsolatoktól várni azt a beteljesülést, amit valójában csak az Istennel való elkötelezett kapcsolat adhat meg. Isten helyett valami mást isteníteni paráznaság, természetellenes cselekvés, elhajlás, kicsapongás vagy csapongás egyik partnertől a másikig. Egyik személytől a másikig. A paráznaság mint elvont teológiai fogalom hátterében nem is annyira a fizikálisan megtörtént szexuális kapcsolat áll, hanem annak lelki, pszichológiai tartalma. Hogy azt keresem másnál, amit csak nálad kaphatnék meg. Kicsapongásainkkal mindig leértékeljük magunkat. Odaadjuk magunkat embereknek, hogy birtokoljanak, kihasználjanak, élvezkedjenek rajtam, és mert talán soha senkitől nem kaptam igazi szeretetet, amely tisztel és figyelmes, azt hiszem, a másik élvezete annak a jele, hogy szeret. De ez nem így van. A szeretet nem önkielégítés. A szeretet adományozó. És a szeretet kölcsönös. Ha én adományozó vagyok, de ez nem kölcsönös, kiárusítom magam, árulom magam, és így zsákmányolnak ki érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan. Van ebben valami egészen vallásos, kultikus dolog. Ezért fonódik össze, mint metafora, újra és újra a szexualitás és az Istenhez fűződő kapcsolat. Mert az önmagát a másik élvezetére odaadó személy Istenről alkotott képe egy olyan Isten, akinek adnom kell, aki elvesz, aki kihasznál, és aki eldob, ha már használhatatlanná váltam. Isten, akinek kielégítem a kívánságait, az elvárásait, majd abban bízom, hogy ha ezt elég jól csinálom, szeretni fog. Ez a gondolkodás szüli a cselekedetekből való üdvösség elgondolását. Ha elég jól kielégítettem Isten vágyait, majd szeretni fog. De Isten nem ilyen. Isten nem egy olyan nő vagy férfi, aki kizsákmányol engem és azzal hitet, hogy ha odaadom, amire vágyik, majd megkaphatom a szeretetét. Isten szeretete megelőzte minden tettem, és Isten nem akar birtokolni minket, pedig az övéi vagyunk. Övéinek születtünk. De Isten elköteleződést vár. Elmegy a végső határig, emberré lesz, hogy kapcsolatba léphessen velünk. Feláldozza mindazt, ami elválaszthat még tőle bennünket. Ledönti a falakat, amelyek korlátozhatnak a vele való egyesülésben. Ajándékokkal halmoz el, de nem akar birtokolni. Mert számára a kapcsolat elköteleződés. És ebben nagyon más Isten, mint a Mammon, mint bármelyik más istenített dolog. Minden és mindenki birtokolni akar minket, de Isten nem. Pedig egyedül neki lenne joga birtokolni. A birtokolni alatt erőszakkal magamévá tennit értsünk. Nem várni meg, hogy elköteleződjem. Kicsikarni a még meg nem érett vallomást, kikényszeríteni érzelmeket, amelyekkel aztán visszaél ellenünk. De Isten nem ilyen. Isten egy türelmes Isten. Mert akit magamévá tettem erőszakkal, azt elveszíthetem, és akit elveszíthetek, abba kapaszkodom, és akibe kapaszkodom, azt egy idő után meg fogom fojtani, és soha sem jön létre az igazi kapcsolat. Mert az igazi kapcsolat mentes a birtoklási vágytól. Nem azért vagyok Istené, mert ő birtokol, hanem azért, mert neki adtam magam. Miközben az övének születtem, csak akkor válok igazán az övévé, amikor már az övé akarok lenni. És Isten is ekkor válik az enyémmé. Még ha mindig is az enyém volt. Amikor elkezdem annak szeretni őt, aki, és már nem várom, hogy más legyen. Elkezdem kutatni, kicsoda ő, és elkezdem értékelni, hogy mennyire nagyszerű érzés feltétel nélkül szeretve lenni. Nem kényszerítve lenni. Nem zsarolva lenni. Nem megerőszakolva érzelmileg vagy szexuálisan. Istennel való intimitásunk a spiritualitás, és valójában a vele való kapcsolatunk elmélyülése tesz képessé bennünket a meghitt, intim szeretetkapcsolatra. Ahol a másik sohasem evidencia, és ahol a másik nem vágyaim kielégüléséért van. Nem az a fontos, hogy az enyém legyen, hanem az önmagában öröm, hogy van, hogy létezik. Hogy a kapcsolatban vele válok valamivé, és ő is válik számomra. Rájöttem, hogy Isten állandó, és nem változik, de az, hogy én kinek ismerem őt, az változik, ami azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatomban Isten számomra válik valamilyenné. Számomra velem változik. Vele változom. Szolgálom, mert ő eljött, hogy szolgáljon.

Hittan

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik. Zsidók 11; 1,6 Vagy egy régebbi fordításban: a remélt dolgok valósága, avagy a hit az, amikor valóságosnak tekintem, amiben reménykedem. A hit ezer szállal kapcsolódik a reményhez. A reménység pedig nem szégyenít meg. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, olvassuk a másik fordításban. A tetszés az ember alapvető vágya. Vágyunk tetszeni az embereknek; amikor valakik nemtetszését váltjuk ki, akkor is valaki más tetszésére törekszünk. Gyakran önmagunk tetszését is keressük. Hogy tetsszen önmagamnak, amit teszek. De a legalapvetőbb kérdés mégis az, hogy mit is értünk hit alatt. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, vagy kedvesnek lenni Isten előtt, lehetetlen kedvességet találni előtte. Egy másik kérdés, hogy ez a mondat milyen Istenről alkotott képet feltételez? Egy olyan Istenét, akinek, ha elvárásai szerint cselekszünk, elnyerjük a szeretetét, de ha nem teljesülnek az elvárásai, akkor elutasít és megvonja a szeretetét? Ez az Istenről alkotott belső kép, vagy belső reprezentáció sokkal inkább hasonlít egy éretlen szülőre, aki gyermeke által törekszik betölteni a saját szükségleteit. Egy elkényeztetett emberre. Milyen Isten képét hordozom magamban? Mit jelent számomra tetszeni Istennek? Milyen következményektől való félelem társul ehhez a mondathoz számomra? Mit gondolok Istenről? Mit tanítottak róla azok, akiktől Istenről tanultam? Milyen emberek voltak, akik Isten képmásai voltak számomra gyerekként? Milyen istenképet adtak ők nekem? Milyenek voltak az emberek, akik Isten képviselőiként az akaratát közvetítették nekem? Egy mély hit- és személyiségválságot követően elkezdtem magam utánajárni annak, hogy mi is a kereszténység igazi üzenete. És fokozatosan elkezdtem rádöbbenni arra, hogy egész más, mint amire tanítottak. Egy látszólag evangéliumi hitet tanítottak, ami a gyakorlat vagy az etika szintjén színtiszta kirekesztő ítélkezéssé változott. Ez nem teljesítmény, a legősibb bűn az, hogy az ember szentül meg van győződve arról, hogy eredendően tudja, mi a jó és mi a rossz. Ez a szó fontos: eredendően. Isten üzenete ezzel szemben radikálisan az ellenkezőjéről beszél –arról, hogy az ember eredendően nem tudja, mi a jó és mi a rossz. És hogy azt képzeljük, hogy tudjuk, ez a bűnösségünk alapmintázatára mutat rá. Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. Szükségszerűen meg kell buknia jóról és rosszról alkotott fogalmaimnak, hogy megértsem, belsőleg, nem-megtanult módon, hogy mit is értünk hit alatt. A hitnek van egy tartalma, ezt nevezhetjük tanításnak, vagy teológiának is, és könnyedén megeshet, hogy egy olyan hittartalmat öröklök elődeimtől, ami alapvetően evangéliumi, de ez a hit egy tőlem, az életemtől idegen hit. Ezzel a hittel jól megfér a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, gyilkos ideológiák dicsőítése, megfér mellette a féktelen ítélkezés, a gyermekbántalmazás, a korrupt viszony mindahhoz ami körülvesz és önmagamhoz is, a hazugság, a követelőző szeretet, ami valójában az elvárásaim teljesülését jelenti, megfér vele a szexuális kizsákmányolás, vagy a szexualitásom elfojtása, a spirituális vagy érzelmi hatalomgyakorlás és kontroll mások felett, a kirekesztés a végletességig. A kirekesztés nem bonyolult dolog, arról szól, hogy az ember hajlamos arra, hogy önmagát feltétel nélkül igaznak vallja, és akik nem értenek egyet önigazultságával és önistenítésével, azokat rossznak nevezze és kirekessze. A vallás ilyen felhasználása Isten és önmagunk végső elárulását eredményezi. A srácok, akiket a vallás vagy Isten nevében bántalmaztak és megaláztak, megbélyegeztek, meg lettek fosztva attól a segítségtől, ami képes egy olyan életből is megszabadítani, amiből senki és semmi más. Ez pedig az istenhit. De Isten egészen más. Ezt tanultam meg az elmúlt 10 évben, saját istenkeresésem útján. Hogy Isten nem olyan, mint amilyennek bemutatták azok, akik a képviselői voltak az életemben. Isten egészen más. És Isten nem ért egyet ezekkel az emberekkel. És bátran kifejezhetem én is az egyet nem értésemet. Elkerülhetetlenül szükségem van egy mélybeszállásra ahhoz, hogy levetkőzzem magamról minden tanult, örökölt, hamis vallásosságomat, amiben Istent nem szükséges megismerni, hiszem már mindent tudok róla. Isten ismerete és az igazi önismeret is akkor veszi kezdetét, amikor eljutok életemben oda, hogy azt mondom, nem értem Istent. Ez általában egy hitvesztési szakaszban fogalmazódik meg. Volt ilyen szakasz az én életemben is. Háromszor is. Egyszer kamaszkoromban. Egyszer egyetemen, és egyszer egy évvel ezelőtt. És mindhárom alkalommal valamit levetkőztem abból, amit rámöltöztettek, a gúnyából, amit rámöltöttek. Egyre mélyebb ön- és istenismeret felé vittek ezek a távolodások és közeledések. Egyre szakadtak el a kötelek és hullottak le a láncok. De ez egy fájdalmas út. A hit Isten ajándéka, és csak akkor kaphatom meg ezt az ajándékot, ha van hová érkezzen. Ha abban a hitben élek, hogy a hit már a birtokomban van, nem kaphatom meg a hitet. Pedig a hit az egyre mélyülő istenkapcslatomhoz elengedhetetlen. Mindenki hisz valamiben. Istenben ezer és egy módon lehet hinni, de az igazi hit megszabadít. És az igazi hit által én is szabadulást hozok a kapcsolataimba. Az ideológia-hit megkötöz, legitimál, lehetővé teszi a bűnös élet törvényszerűségei szerint zajló életet, az ideológia-hit változás-mentes. Fenntartja a fennálló heléyzetet. Az igazi hit rombol és pusztít, szétrombolja hazugságokból épült boldogtalan világomat, amit nem kizárt, hogy boldogságnak hittem. Az igazi hit megtörtté és boldogtalanná tesz előbb. Az igazi hit előbb nincstelenné tesz. Előbb megvakít. Előbb meztelenre vetkőztet. Előbb sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz. Előbb kálváriához vezet. Megostoroztatáshoz és bántalmazásokhoz. Az igazi hit hamis vádakat hoz ellenem azok részéről, akik nem ebben a hitben élnek. Az igazi hit old és köt. Elvág lelki köldökzsinórokat, kiszakít kötelékeimből. Az igazi hit újraköti kötelékeimet, de azok már meggyógyult, megújult kötelékek lesznek. De az igazi hit a gyász útja is. Mert elvesznek kapcsolatok, amelyekben a másik fél régi önmagunkat követeli, és nem megújult énünket. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert a hit állít Isten oldalára bármivel és bárkivel szemben. A hit szembeállít és összeköt. A hit meghasonlást eredményez. A hit szembefordít. De gyakran a meghasonlások és a szembefordulások hozzák el a korábban elgondolhatatlan megújulásokat. A hit konfrontáció. Mert a hit Isten velünk szembeni konfrontációjából születik. Amikor szembesít életünk következményeivel és érvényre juttatja azokat. És a konfrontációban megváltoztathatom az életem, bűnvallásom szabadít meg korábbi önmagamtól és nyitja meg a bizalom és a mély intimitás és spiritualitás előtt a kapukat. Az igazi hit nem földhözragadt,mert nem ebből a világból származik. Az igazi hit kiemel bennszülött életvilágomból és rálátást ad mindenre, amibe születtem. Az igazi hit, Isten ajándéka, olyan hit, ami gyakorlati kövekezményekkel jár. Ami felforgatást jelent. Az igazi hit adja meg Isten üzenetének a nem tanult módon való megértését. Hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert hit nélkül lehetetlen végigcsinálni azt, amit a hit hoz az életünkbe. Csak az Istennek tetszés, hogy életem tetszik Istennek, ez ad erőt mindahhoz, amit átélünk,amit átéltek Jézus tanítványai, Péter, majd Pál apostolék is. Üldöztetések, vádaskodások, megkövezések, kiűzetések, de szeretet, befogadottság, megnyílás, életgyógyulások, szentlélekkitölttetés, hitre jutás, gyógyulások és megvilágosodások. A hit feszültséget teremt, mert választásra késztet. Ahol nincs hit, ott rabság van. Ahol hit van, szabadulások történek. Mert Isten felszabadítja szolgáit, akiken eddig istenkedő emberek uralkodtak. Van egy álmom, mondta Martin Luther King. Annak az álomnak és minden álomnak a megvalósulásához elengedhetetlen ez a hit. Ez a hit pedig a kilátástalanságban adatik, és a reményvesztettségben növekszik. Amikor kevéssé válik minden saját erőfeszítés, amikor hitre van szükség. Álltam a feleségemmel szemben novemberben, és sírva mondtam neki, hogy nem tagadhatom meg a hitem, mert akkor nem maradnék semmi, megszűnnék én én lenni, mert a hitem az identitásom. És mégis elveszett a hitem, de épp ebben az eddig ilyen módon meg nem élt hitvesztésben nyíltam meg egy olyan istenkapcsolatra, amire szomjaztam egész életemben. Isten feltétel nélkül szeret – ezt hozta a végképp elveszett hit, amiben Isten felfoghatatlan módon megtalált. Mert a hit középpontjában Isten cselekvései állnak, nem a saját elvárásaim vagy erkölcsi teljesíményem. Isten pedig cselekszik. Nem emberi módon, nem emberi lépték szerint, hanem isteni módon és isteni léptékekben. Hiszek az ígéreteiben. Hiszem, hogy amit most nem látok, valóság.