Érintés

„Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” Máté 8,15 Érintés, hogy valaki hozzám ér, de nem úgy, mint mindenki. Nem véletlenül: a zsúfolt villamoson, buszon, metrón vagy bevásárlóközpontban. Kéretlen érintések sora ér bennünket, de ezek az érintések nem olyanok, amelyek megadják, amire vágyunk, ami hiányzik az életünkből, csupán elvesznek. Olyan ez, hogy mi is azt érezzük: erő áradt ki belőlünk. A sok kéretlen érintés után a nap végére már erőtlenné leszünk. De hogy nem kaptuk meg azt az érintést, amire vágytunk, és helyette kaptuk az érintéseket, amelyekre nem vágytunk – ez okoz szomorúságot és kiüresedettséget.

Érints meg. De hogyan, de hol? És ez még csak a fizikai kontaktus. De a valódi érintés spirituális. A valódi érintés lelki érintés. Érintsd meg a lelkem. Ez nem szentimentalizmus. Nem érzelmes önmegjátszás, hogy milyen nagyszerű az érintésed. Az érintés-készségünket fejlesztenünk kell, mert eredendően nem tudunk érinteni, és képtelenek vagyunk annak az érintésnek a befogadására, amire vágyunk. A szeretetteljes érintés.

Apánktól vagy anyánktól a szexualitásmentes érintés. Ami szeretetteljes, gyengéd, de nincs áthatva a felnőttek között lévő szexualitással. Nem átszexualizált. És ehhez érni kell. Az érett személyiség képes érinteni és érintést kapni. Érteni, érzékelni, vágyni arra, amit kapni szeretne. Felismerni. Az éretlen személynek minden érintés szexuális. Férfiak nem ölelgetik egymást, nem simogatják meg egymás arcát és nem puszilják meg egymást, mert mindjárt megbélyegzik egymást miatta. Talán a családtagjainkat, de szégyellősen, elkapkodva, nem érezve át a tartalmát, a töltetét. Pedig egy férfi-barát ölelése és érintése ugyanolyan fontos, mint hogy apánk azt mondja nekünk gyerekként: szeretlek. Hogy megérintsen. Ez kislányoknál különösen fontos. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hús-vér ember vagyok. De a kisfiúk és a nagyfiúk is vágynak erre az érintésre. Amikor zaklatott vagyok, kétségbeesett, vagy a már elpárolgó düh után felszínre tör bennem a szomorúság, mennyire jól esik egy baráti kéz simogatása az arcomon, vagy egy baráti, férfi-ölelés. Nem férfiasan elhadart, hanem átkaroló, biztonságot nyújtó.

Valaki, aki megsimogatja a hajamat, és ezzel azt üzeni: biztonságban vagy. A megnyugtató érintés. Ami stabilizálja az érzelmeimet, amelyek hullámzanak, belső viharként zúzzák össze belül a lelkem. De kevés ilyen van, mert a férfiak legyenek férfiak: kemények, távolságtartóak, mert még a végén megkapom a bélyeget, hogy nem vagyok eléggé férfias férfi. Mert a férfias férfi érzelmileg éretlen. Intimitáskerülő. Nem érint. Érzelmileg analfabéta. Az érintése elválaszthatatlan a szextől. Ezért gondolja, hogy férfiakat nem ölelgetünk, mert én a nőket szeretem. És nőket sem, ha csak nem lesz ennek a vége szex, vagy legalábbis annak egy formája.

Milyen apa lesz így belőlem? A gyermekem is fiú, akiből férfi lesz. Lány, akiből nő lesz. És igen, sokszor, nagyon sokszor van szüksége egy nőnek szexualitásmentes érintésre, amikor nem azért vágyik az ölelésemre, hogy utána magamévá tehessem, vagy, mert szexet akar, hanem biztonságra vágyik, arra, hogy megnyugtassam. Ez egyfajta apai attitűd. Ne félj, itt vagyok veled, számíthatsz rám. Idebújhatsz, és biztonságot kereshetsz nálam. És nem kell attól félned, hogy ha ezt teszed, akkor cserébe szexszel kell fizetned. De vágyunk arra a szeretetteljes női érintésre is, ami szexualitásmentes. Nem az előjáték része, nem a szeretkezésre irányuló folyamat kezdete. Nem, csupán simogatás, megnyugtatás. Amikor zaklatott vagyok, szorongok, félek, arra vágyom, hogy az öledbe fekhessek, és csak simogasd a hajam. A hátam. A hasam. Az arcom. Hogy a tekinteteddel érints, nyugtass, bátoríts. Nem szól minden a szexről. És hogy kényszeresen ezt gondoljuk, ez jelzi, hogy nem ismerjük még saját vágyainkat sem. A szexhez vezető út a szexmentes intimitás apró érintéseiből épül fel. Érzelemdús.

De nem csak intimitáskerülő férfiak vannak, sőt a klasszikus nemi szerepek felborulása miatt egyre jellemzőbb az érzelmes, érzelmeit kezelni nem tudó férfi, és az érzelemmentes, szexet hajszoló, intimitáskerülő nő. A szexbe belemenekülő nő. Mert erről szól az intimitáskerülés — hogy belemenekülök a szexbe. Előremenekülök az intimitás elől. Mert nem tanította meg senki, hogy mit kezdjek a meghittséggel. Félek feltárni, megmutatni magam.

De nem csak a szexbe lehet belemenekülni az intimitás elől, hanem a házasságba is. Aztán amikor már benne vagyunk, érzelmileg belehalni. Mert nem házasságra vágyunk és nem szexre, hanem intimitásra, bensőségességre, meghittségre. És ez lehetetlen önfeltárás nélkül. Hogy érintsen a másik. És ez az érzelmi érintés, vagy érintettség. Lelkünk fáj, és sóvárog, szomjazik, vágyakozik arra, hogy valaki megérintse, de minden érintés fáj, a gyógyító érintés is. És sokszor, amikor megpróbáljuk feltárni magunkat, jellemzően olyanoknak tárjuk fel, akik azokhoz hasonlítanak, akik sebeinket okozták, és így még több sebet kapunk.

Lelkünk több sebből vérzik. Az érzelmileg zárkózott még azt sem tudja, hogy sebei vannak. Voltam ilyen is. Az érintésről volt szó napokon át, és engem iszonyúan dühített, nekem felszínes volt, pszichologizáló, és mivel én akkor épp nagyon evangelikál voltam, nekem ez nem volt rendben. És végigszorongtam azt a három napot. Végigröhögtem, és közben belül spirituális és érzelmi értelemben percenként meghaltam. Pedig talán nekem volt a legnagyobb szükségem a 3000 résztvevő közül arra az érintésre, amiről szó volt, de bennem mély volt az elfojtás és a tagadás. 27 éves voltam, pályakezdő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene élni házasságban, lelkészként, felnőttként, és erre akkor már rá is jöttem, hála Csernusnak, és a feleségemnek, aki segített kikelnem az egyetemista álomvilágból, hogy bármire is elég az, hogy a leckekönyvemben jó jegyek vannak. Semmire sem. Nekem akkor mindennél jobban szükségem lett volna arra a lelki és érzelmi, de akár fizikai érintésre is. És voltak ott emberek, barátok is, de érzelmek megélése helyett röhögtünk, oldalról úgy tűnt, mi vagyunk a találkozó legvidámabb barakkja, de nem így volt. A találkozón végig zuhogott az eső, mintha ez is kiábrázolta volna azt, ami bennem volt. De én nem tudtam sírni. Bennem az érzelmek olyan mélyen el voltak temetve, hogy nem tudtam sírni. Életem talán legkeményebb nyara volt. Hazaúton még a kocsimat is összetörtem. Ilyennek éreztem az életem is. És közben 518 kilométerre költöztem fiatal házasként, pályakezdőként mindazoktól, akiket addig ismertem. Egy csődnek éreztem magam. Annyira vágytam arra az érintésre, amiről szó volt azon a találkozón, de még felismerni sem voltam képes, hogy mire vágyom. És nem tudták nekem megadni azok, akik körülvettek. Mert ők is olyanok voltak, mint én. Érzelmileg és spirituális értelemben kiszáradva. Hát itt kezdődik a történetem. Innen indultam el.

És aztán az isteni érintés, amire vágyunk. Én legalábbis biztosan. Miután túljutottam a saját mély kételyemen, amiben benne volt minden, miután eljutottam a mondatig: nem tudok hinni Istenben, vagy nem hiszem, hogy létezik, lassan elkezdtem őt és magamat is megismerni másként. Ahogyan lehet. Aminek mutatja magát. Furcsa paradoxon vár ezen az úton. Mert mind jobban mélyült ez a megismerés Istennel és önmagammal, és mind erőteljesebben kaptam tőle a spirituális érintéseket, annál nagyobb fájdalmat és feszültséget, és haragot hozott felszínre bennem ez a folyamat. Furcsa ez, hogy a feltétel nélkül szerető Isten megbocsátó, magához ölelő szeretete, az Atyáé, aki elém fut és megölel – ez hozta felszínre bennem a gyermekkori bántalmazás miatt érzett gyászt és fájdalmat. Ez a spirituális érintettség. Mert ez iszonyú közel van az érzelmi érintettséghez. Érints meg, Istenem, és én megérintetté válok. Érints meg, de nem úgy, mint mindenki. Hogy Isten másként szeret, mint az apám és az anyám szeretett. A szeretetteljes kapcsolatok felszínre hozzák a haragot, a dühöt és a gyászt közeli kapcsolatainkért, amelyekben szeretet helyett bántalmazást, elhanyagolást vagy eltaszítást kaptunk. Hát ezért félünk a szeretetteljes érintéstől. A szexualitásmentes érintéstől. A szerető apai és anyai attitűdtől. Az intimitástól és a közelségtől. Mert ebben felszínre jöhet minden. Minden, ami eddig gátolt abban, hogy megkapjam azokat az érintéseket, amelyekre vágyom. És hogy oda tudjam adni.

Néha a saját szeretetteljes, számomra fontos másikomhoz fűződő viszonyom hozza fel bennem a haragot, a dühöt és a gyászt. És ilyenkor iszonyú nehéz eldönteni, hogy én most a számomra fontos másikra haragszom, rá lettem dühös, és miért érzek gyászt, mikor valójában épp most vagyok ott, amire vágytam – vagy ez a düh, ez a harag és gyász egy számomra fontos másik kapcsolathoz kötődik, mondjuk az anyámhoz vagy az apámhoz. Az érintés-készségünk gyógyul. Érintések által gyógyul. Az érintések, amelyekre vágyunk, először fájdalmat okoznak, de ez a fájdalom gyógyít. Kitisztulnak általuk sebeink, és egyre mélyebben átéljük, hogy az érintések által kapcsolódunk egymáshoz.

Anyu

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ézsaiás 49,15

Könyvtárnyi pszichológiai meg fejlődéslélektani szakirodalmat olvastam el, és megértettem, hogy ha az anyai kötődés a későbbi életünk alakulásának az alapja, akkor végérvényesen eldőlt az életünk még akkor, amikor anyánk visszatükrözött minket. Már végérvényesen ambivalens, elkerülő, vagy biztonságosan kötődő ember leszek. Erre predestináltattam. Ha nincs Isten, anyu alkotása leszek. De mi történik, ha van?

Anyu, mekkora terhet rakott rád az élet és én mennyire nem értettem ezt. Hiszen gyerek voltam. A tökéletesen szerető és gondoskodó anya, aki olykor a férjének is anyja, és közben saját maga anyjának is kell lennie anyja helyett, mert még fejlődésre, nevelésre, bátorításra van szüksége. És ki gondoskodott rólad? Rád ki figyelt? Ki értette a bizonytalanságodat, amelyet te megad sem értettél? Tudod, anyu, nekem nagyon nehéz a gyerekkori érzéseimet közel engedni magamhoz, mert a belső gyermek ezer sebe kötődik hozzád. Anyaseb. Minden mérgező érzés, amit te is magaddal hoztál saját édesanyádtól, bennem is testet öltött. Sebeid sebeimmé lettek. Elvárásaid velem szemben támasztott elvárásokká lettek. Tudtad, hogy én nem tudtam különbséget tenni önmagam és közted? Talán te sem. Talán te ma sem. Talán te ma is abban a hitben élsz, amiben akkor, hogy ismerem a csecsemőmet, mert az enyém. Ismerem a fiam, hiszen az enyém. Jobban ismerem, mint ő önmagát. Anyu, ez lehet, hogy így volt, amikor csecsemő voltam, de idővel ez számomra korlátozó, kontrolláló és nyomasztó lett. Én egyénné lettem. Engem fojtogatott az ölelésed. A babusgatás egy idő után fojtogatássá lett. A gondoskodás kontrollálássá. Anyu, nekem voltak saját érzéseim. Te nem tudtad ezeket megérteni, mert a sajátjaidat sem tudtad. Anyu, én mást éreztem. Átadtad minden érzésedet nekem, köztünk szabadon áradt a szégyen és a bűntudat, a szorongás és az önmegvetés. Amikor szégyellted magad, és nem tudtam ezt magamtól elkülöníteni, és úgy éreztem, engem szégyellsz. Hogy én egy szégyen vagyok. Anyaseb. Így kaptad te is. Megértettem. Sokat tanultam, anyu. Megértettem, mit jelent az eredendő bűn. Anyám vétekben fogant engem. Én megértettem a szégyenem és a bűntudatom. És megértettem, hogy ezek a tökéletesség kényszeréből fakadnak. Hogy anyaseb-történet a családunk története. Azt adtad, amit te is kaptál. Az önértelmezésed generációk anyáinak öröksége. A transzgenerációs anya-archetípus. Tudod, még csak így tudok erről beszélni, a felnőtt önmagam szavaival, mert a belső gyermek hozzád való viszonya még iszonyú félelmekkel terhelt. Nem tudok közel menni hozzád. “De ha ő meg is feledkeznék” – ezt érzem én, hogy megfeledkeztél rólam, amikor saját érzéseidet vetítetted belém. Én évek hosszú sorát éltem le így, érzelmi öntudatlanságban. Csak sodródva, egy érzelmi hullámvasút volt az életem. Mások érzelmeivel összekapcsolódva szárnyaltam vagy zuhantam a mélybe, ahogyan ezt mutattad nekem születésemtől, sőt fogantatásomtól kezdve. Hogy nekem nem volt egy érzelmi te és egy érzelmi én. Én leváltam, anyu. És elfogadtam, hogy te ezt nem érted, mert te sosem váltál le. Számodra a mindenség veled lélegzik, veled sír és veled örül. Számodra nincsen érzelmi értelemben vett te és én. Nincsen én és az a dolog. Veled mozog a mindenség, és te a mindenséggel mozogsz. Hullámvasút, ahol minden csak megtörténik. Megértettem a nárcizmusod, anyu. Hogy számodra a saját akaratod a mindenség akarata, mert benned még nem vált el a te és az én, az én és a másik. Minden egybe tartozik érzelmileg. Anyu, elbúcsúzom. Idegenné lettem, hogy a saját érzéseimet érezhessem. Hogy a mindenség tőlem különálló, csodálatra és megismerésre váró univerzummá váljon, amelyet nem én mozgatok. Elveszett mindenhatóság-érzet. A mindenség nem sír velem és nem örül velem. A mindenségnek saját élete van, és nekem is. Számomra Isten egy másik anyává lett. És anyává lettek az emberek, akik figyelő tekintetében annak tükröződöm vissza, ami épp most valójában vagyok, és hogy jól vagyok így. Erre volt szükségem. Elengedem a kezed, anyu. Köszönöm az életem. Amit adni tudtál. Rábízlak a számodra veled egységet alkotó mindenségre és én Isten kezében a föld porából emberré leszek, hogy betelvén az élettel majd visszatérjek a porba, amiből vétettem. De addig még feladatom van. Alkotni és nevelni. Szeretni és figyelni. Apának lenni és férjnek. Szerető férfinak és testvérnek. Kiváltam belőled, a porból, amiből vétettem. Isten veled.

Apu

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – profán egyszerűséggel ezt így lehet lefordítani: mennyei apukánk, vagy apácskánk. Talán legjobban az apu szó tudja ezt visszaadni. Nekem. Rendezetlen gondolatrohanás az apaságról.

Apu, te olyan erős vagy. Csodálom az erődet. Ahogyan erős karoddal neked nem jelent akadályt olyan nehézség, ami alatt én összerogyok. Amikor nem bírom, odahajolsz és felemelsz. Ahogyan könnyebbül a teher, lelkem erősödik. Apu, vigyázz rám! Ugye, mindig itt leszel, amikor úgy érzem, maga alá temet a teher, amit vinni tanulok? Apu, amikor járni tanulok, és elesek, ott vagy, hogy felemelj? Vigyázol, a tekinteteddel nyomon követed a lépéseimet? Apu, ugye örülsz, amikor látod, hogy a fiad járni tanul? Figyelsz, apu? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, amikor dühös vagy, nagyon félek. Félek, mert azt hiszem, rám vagy dühös, mert apu, tudod, számomra még nincsen te és én, csak mi. Én nem tudom, hogy a te dühöd nem csak miattam lehet, és én nem értem meg, ha nem nyugtatsz meg, hogy amikor dühös vagy, akkor is szeretsz. Apu, szeretsz akkor is, amikor dühös vagy? Kérlek, ne hagyj érzelmileg magamra. Mert félek. Azt kérdezed, mitől félek? Hogy én nem vagyok olyan erős, mint te, és én nem tudok vigyázni magamra, és megvédeni magam. Apu, taníts meg megvédeni magam. Apu, ugye figyelsz? ÉN nagyon felnézek rád, olyan szeretnék lenni, mint te. Én nem tudom, hogy te rossz vagy jó vagy, én csak azt érzem, hogy valami nekem rossz, vagy nekem jó. Apu, nekem nagyon rossz, ha haragszol vagy dühös vagy. Tudod, összeszorul a gyomrom még ma is néha, amikor a próféták történeteit olvasom. Apu, én félek, ha dühös vagy és haragszol. Szeretnék olyan gyerek lenni, akire büszke vagy. Apu, figyelsz? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, én nagyon boldog vagyok, ha büszke vagy rám. Ez nekem minden — amikor azt érzem, szeretsz és büszke vagy rám. Én nagyon sokat teszek azért, hogy ilyennek lássalak. Nagyon rossz, amikor elutasítasz. Olyankor úgy érzem, rossz vagyok, és hogy már soha nem leszünk jóban. De én nagyon szeretek jóban lenni veled. Szeretem, amikor mesélsz, amikor beszélsz nekem. Amikor régi történeteket mondasz. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült! Apu, nagyon féltem, amikor dühös voltál és haragudtál. Úgy éreztem, már soha nem leszünk jóban. Nekem minden álmom, hogy büszke légy rám. Apu, figyelsz? Figyelsz rám? Figyelj rám, kérlek. Apu, nagyon sírtam, amikor elmentél, vagy nem jöttél, amikor megígérted, de nem tetted meg. Apu, nagyon hiányoztál, amikor nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád. Nagyon boldog voltam, ha játszottál velem. Olyankor azt éreztem, én is tudok neked adni valamit, mert örülni láttalak. Apu, én nagyon féltem, amikor féltél. Én mindent éreztem, amit te is. Apu, kérlek, ne kiabálj. Apu, félek.

Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább mennyei atyátok. Apu, köszönöm, amit adni tudtál. Sok hiány maradt bennem. Sok seb, és sok rossz emlék. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült. Nézd, sikerült meggyógyulnom a sebeimből. Apu, figyelsz? Figyelj rám. Kérlek, figyelj rám. Apu, sok fájdalmat okoztál, de megbocsátottam. Apu, érted, amit mondok? Itt vagy? Apu, figyelj rám! Nézd, felnőttem. Nézd, sikerült. Nézd, erős lettem. Apu, én rájöttem, hogy mi nagyon mások vagyunk, és nagyon sírtam, amikor megértettem, hogy olyan sokszor nem figyeltél rám, és én annyira vágytam a figyelmedre. Apu, megértettelek. Megértettelek magamban. Megértettem magamat benned. Apu, felnőttem. Nézd, sikerült! Figyelsz? Apu, kérlek, ne hagyj el!

Apu, aki a mennyben vagy! Itt vagyok. Köszönöm, hogy figyelsz rám. Nézd, járni tanulok. Nézd, sikerült! Apu, figyelsz?