Megvilágosodás

„Látom az embereket, mint fákat járni.” – mondja a vakon született férfi, miután látni kezd. Szociál- és családetikai diskurzus alakul ki Jézus és a tanítványok között, amikor látóterükbe kerül ez a férfi. Az etikának az a szintje, amin a tanítványok állnak, sokkal inkább előítéletesség, mint józan etikai megfontolások számbavétele. Aki valóban etikusan közelít ehhez a témához, az Jézus. A társadalmi előítélet alapján megfogalmazott etika azt kérdezi: ki a bűnös. A józan, megértés-központú, probléma-feltáró etika nem bűnöst keres, hanem jelentést. A jelentésből visszakövetkeztethető ebben az etikai keretben, hogy mi az üzenet az adott etikai dilemmában. Mi az üzenet ránk nézve, akik ezt az esetet etikailag értelmezni próbáljuk. A szociálpszichológiában van egy ilyen fogalom, hogy alapvető attribúciós hiba. Az attribútum egy olyan jelkép, ami alapján beazonosítjuk a látott kép tartalmát. Pl. az ikonokon az apostolokat is attribútumok alapján ismerhetjük fel. Az alapvető attribúciós hiba az, amikor önkényesen végzünk el egy oktulajdonítást. A legegyszerűbb példa talán ez: ha én kések a munkahelyemről, akkor ennek abban látom az okát, hogy nagy volt a forgalom, vagy akadályoztattak a gyerekeim az elindulásban. Tehát a körülményeimet teszem meg a késésem okának. Amikor valaki más késik, akkor azt a jelleme részének tekintem, tehát azt mondom, hogy ő azért késett, mert ő ilyen: megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, ez a jellemhibája. Amikor a tanítványok azt kérdezik, hogy ki vétkezett, ez a vakon született ember, vagy a szülei, akkor azt mondják, hogy az, hogy vakon született, egy oknak a következménye, ami nem más, mint az adott embernek, vagy a szüleinek, a családjának a bűne. Ezzel pedig azt is mondják, hogy az, hogy mi nem születtünk vakon, azt jelenti, hogy mi nem vagyunk bűnösek. A bűnösség kívülre helyezése. A bűnös a vak, vagy a családja. Ezt a bűn tárgyiasításának is nevezhetnénk. Tehát, amikor a saját életemben van egy nem-szeretem dolog, annak okaként a körülményeimet nevezem meg; ha mások életében van, akkor annak okaként a másik személyét és jellemét nevezem meg. Jézus kiemeli ezt a témát ennek az előítéletes, hibás etikai megközelítésnek a köréből, és egy spirituális összefüggésbe helyezi. Tehát a vakon született ember helyzete nem etikai kérdéseket vet fel, hanem spirituális kérdéseket. Ezzel Jézus azt is állítja, hogy a bűnösség nem etikai kérdés, hanem spirituális. Ez az, amit mind a tanítványok, mind Jézus más hallgatói nagyon nehezen emésztettek meg, és azt hiszem, nincs ez másként velünk, mai hallgatókkal sem. Tehát, hogy a bűnösség, amiről Isten beszél, nem etikai kérdés, hanem lelki, spirituális kérdés. A vak meggyógyul, és így lesz a vak valódi jelképpé, éspedig a megvilágosodás jelképévé..

Jézus azt mondja, hogy a férfi vaksága egy isteni kinyilatkoztatás. Nem csak a vaksága, de a gyógyulása is. A kettő együtt a kinyilatkoztatás. Hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Minden ember vakon született. A megvilágosodás az a gyógyulási folyamat, amiben elkezdem látni az embereket, mint fákat járni. A megvilágosodásig képzeletem kivetüléseiként érzékelem az embereket, és mivel nem tudom, hogy vak vagyok, azt gondolom, amit „látok”, az a valóság. De az csupán önmagam kivetülése. Ezt projekciónak nevezzük. A megvilágosodásban az ember elkezdi annak látni az embereket, akik. De nem csak az embereket, hanem saját magát, Istent és a világot is. Jézus is beszél itt a sötétségről és a világosságról, de számos más helyen is az újjászületés kapcsán ez az ellentétpár kerül elő. Az ember a megvilágosodását megelőzően sötétségben van. Amit lát, csupán látszat. Képzelet, önmaga kivetülése. Árnyék csupán a falon. A megvilágosodás témájához Augustinus Platón barlanghasonlatát hozza szemléltetésként. A sötétség egy barlangban van. Az ember a barlang falán látja az árnyékokat, amelyekről azt gondolja, az maga a valóság. Maga a dolog. Ebből ered Platón ideatana is, hogy amit látunk, csupán árnyéka a valódinak. Augustinus továbblép ennél, és a megvilágosodásról mint elérhető célról ír. Amikor kilépünk a barlangból, és megpillantjuk a dolgokat annak, amik. Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. Most töredékes az ismeretünk, akkor pedig úgy fogunk ismerni, ahogyan az Isten is megismert minket. Mindezt egy előző mondat magyarázza meg: amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. A megvilágosodás az újjászületés, az újjászületés pedig a felnőtté-válás. Amikor a valóság nem csupán képzeletem kivetülése, hanem maga a dolog. A megvilágosodásnak szerintem két útja van. A tékozló fiú történeteként ismert példázat mutatja be ezt a két utat.

A történetben egy testvérpárról van szó, és két nagyon különböző történetről, ráadásul az idősebb testvér esetében nyitva marad a kapu, és nem ismerjük meg a végkifejletet. Ebből arra következtethetünk, hogy az idősebb testvér útja a nehezebb út, de nem végigjárhatatlan.

A fiatalabb testvér útja kívülről befelé vezet. Az idősebb testvér útja belülről kifelé vezet. Fejlődéslélektanilag a fiatalabb testvér útja közelebb áll a megvilágosodáshoz, mint az idősebb testvér útja, mert az idősebb testvér abban a hitben van, hogy ő már beérkezett.

A fiatalabb fiú kikéri a vagyon ráeső részét, és elmegy idegenbe. A fiatalabb testvér a dackorszakban, vagy a kamaszkorban megtorpant ember története. Már nagyon közel jár, de nem tudja, hogy van tovább is, mert az idősebb fiúhoz képest már szabadnak tűnik. A fiatalabb fiú az élvezetek hajszolásában keresi a megvilágosodást. Ez egy igen izgalmas téma, ide tartozik minden tudatmódosító szer, a szex, a pénz, a siker, a hatalom, tárgyak birtoklása, minden, ami élvezethajszolás. Bár nem tud róla, mindebben a spiritualitást keresi, de nem találja meg. Huxley Az érzékelés kapuiban ír a meszkalin nevű kaktuszkivonat hatásairól, amit egy szakember jelenlétében próbált ki kísérleti jelleggel. Az a leírás amit Huxley-nál olvasunk, nagyon hasonlít ahhoz az élménybeszámolóhoz, amit azok élnek át, akik részesei voltak egy spirituális ébredésnek, egy megvilágosodásnak. Az érzékelés kitágulásának az élménye. A súlypontok áthelyeződése, talán az érzékelésben a legnyilvánvalóbb, mint élmény, hogy milyen a megvilágosodás. Természetesen a szintetikus vagy természetes tudatmódosító anyagok által kiváltott hatás egy illúzió-megvilágosodás. Mások azt írják, köztük Timothy Keller és felesége is a házasságról szóló könyvükben, hogy az orgazmusban átélhető teljesség élmény, és az önmagunkon kívülre kerülés élménye egy olyan spirituális élmény, ami előíze az Istennel való egyesülés beteljesedésének. Henri Bergson francia filozófus az érzékelés kapcsán arról beszél, – amit azóta pszichológusok is megerősítettek – hogy az agy szelektál, és a lényegesnek ítélt információkat előtérbe helyezi, míg a lényegtelennek ítélt információkat kiszelektálja. Erick Berne pedig azt mondja, hogy az, hogy mit érzékeljünk, a szüleinktől és a tanítóinktól tanuljuk meg. Érzékelni megtanítanak. Megtanítanak arra, hogy mit halljunk és mit ne, mit lássunk és mit ne, mit érezzünk és mit ne, mit gondoljunk és mit ne, hogyan éljünk és hogyan ne. Az ember élete folyamán, ha mindezeknek a tanításoknak eleget tesz, velük azonosul, szülei és nevelői reprodukciójává válik. Berne mond egy példát is: a kisgyerek hall egy madárcsicsergést és gyönyörködik benne. Ő nem tudja, hogy az a madár egy rigó. Apa megmagyarázza, hogy ez egy rigó. A gyerek pedig már nem egy szép madárdalt hall a későbbiekben, hanem egyre inkább pusztán konstatálja, hogy ez egy rigó. A fiatalabb testvérek makacson ragaszkodnak a saját érzékeléseikhez. Őket nem érdekli, hogy ez egy rigó, hanem a dallam a fontos a számukra. A fiatalabb testvérek ennél fogva gyakran ellenségesen viszonyulnak és elutasítóan minden társadalmi elváráshoz és szabályhoz. Impulzívak. Impulzivitásuk folytán hajlamosak mindent túlhajszolni, túlevés, túlivás, túladagolás, promiszkuitás, társfüggőség, romantikafüggőség. Legtöbbször ezek egyszerre vannak jelen. A mélypont elérése az a szakasz, amikor kifogynak a szociális, egészségügyi vagy anyagi tartalékaik, és már eljutottak a falig. A mélyponton találkozik a fiatalabb testvér  a felelősségvállalás fogalmával életében először. Éspedig a saját magáért történő felelősségvállalással. A felelősségvállalás önmagáért lassan empátiát alakít ki más, hasonló sorban lévő ember iránt, az antiszociális helyét a szociális érzék veszi át. A mélyponton jön a megvilágosodás: nem csak én vagyok a világon. Hogy az élet nem csak élvezetekből áll, hogy én is tartozom magammal a világnak, és nem csak a világ tartozik nekem. A kívül végigjárt utat egy belső út követi. Majd egy másik külső út: a világ valódi megismerésének az útja. Az empátia útja.

Az idősebb testvér útja a nehezebb út. Az idősebb testvér ugyanis még a dackorszakot el nem érő kisbaba, vagy a kamaszkort el nem érő gyerek állapotában van. Ő azonosult a szülővel és meg sem próbált leválni róla. Az idősebb testvér látszólagos felnőttsége valójában egy szerep, ami alatt egy olyan gyermek van, aki dühös, haragos, fél és szomorú. Az idősebb testvérek szinte soha nem voltak gyerekek, már gyerekkorukban is felnőttként viselkedtek, ők voltak azok, akiket jó magatartásért megdicsértek az iskolában, akik csendesek, nincs velük baj, szófogadóak, engedelmesek, mindig mindent megcsinálnak. Az idősebb testvér számára az újjászületés és a megvilágosodás egészen más élmény, mint az ifjabb testvérnek. Az idősebb testvérnek ugyanis ez az első én-élménye. Míg a fiatalabb testvér megvilágosodásában az a nagy felismerés, hogy nem csak én vagyok, mások is, az idősebb testvér megvilágosodásában ez: nem csak mások vannak, én is. Az idősebb testvér egy robot, egy gép, amit beprogramoztak, szó-nélküli megvalósítója a szülői, vagy tekintélyszemélyek által adott utasításoknak. Az idősebb testvérek gyakran egy intézményes vallás, vagy valamilyen eszmerendszer keretében, egy rejtetten, belsőleg zajló út eredményeként jutnak el a megvilágosodásig. Számukra ez az öntudatra ébredés útja. Az igazi istenkapcsolat is ekkor születik meg, és ez orkánszerűen alakítja át a korábbi viszonyokat. Az idősebb testvérek vagy a gondoskodó, a megmentő szerepében vesztegelnek, ami egy szülőszerep, vagy az agresszor szerepében. Minden esetben elfojtott harag és mély gyász jön felszínre a megvilágosodásban. Az idősebb testvér vagy másokra haragszik, vagy saját magára, de a harag minden esetben jelen van. A Bibliában erre nem csak az idősebb testvér szolgál példaként, hanem Káin, aki haragra gerjedt és végül meg is ölte a testvérét; Jónás, aki megharagudott, mert Isten nem pusztította el Ninivét; és Pál apostol, aki öldökléstől lihegve ment Damaszkuszba, hogy az összegyűjtött keresztényeket a halálba küldje. Pál apostol példája elgondolkodtató, hogy az úgynevezett pálfordulás milyen erőteljes eredményt hozhat. Ha a szeretethimnuszra gondolunk, megdöbbenhetünk, hogy mi történik azzal, aki megvilágosodik. Az érdekes még Pálnál, hogy a damaszkuszi úton olyan nagy fényességgel találkozik, hogy meg is vakul. Elveszíti a látását a megvilágosodás erejétől, de a belső látás annál élesebbé válik.

Sok idősebb testvérből lesz lelkész, tanár, tanító, orvos, jogász, pszichológus, vagy más tekintélyszemély, vagy a szociális szférában helyezkedik el. Azonosul a szereppel. Elveszíti magát a szerepben. Magáévá tesz egy iszonyatosan kirekesztő erkölcsi rendszert. Elítéli és bántalmazza magát és másokat is. Bántalmazó kapcsolatokba keveredik, és vagy bántalmazó lesz, vagy áldozatszerepbe menekül. Nikodémus, aki a zsidók egyik vezető embere volt, és éjjel ment Jézushoz. Szükség néktek újonnan születnetek. A gazdag ifjú. A Szanhedrin tagjai, a főpapok és írástudók, a farizeusok. Nem csak Saul, de sok idősebb testvér a tiszta vallás nevében, vagy más eszme nevében öldökléstől lihegve éli ki a benne felgyülemlett iszonyatos mértékű haragot. Az idősebb testvérek feszítik keresztre az ártatlanokat. Ugyanakkor az idősebb testvérek mindenkinél jobban vágynak a szeretetre, és hogy valaki azt mondja nekik, hogy feltétel nélkül szeretlek. Iszonyatos megfelelési kényszer hajtja őket, amit kiprojektálnak a többiekre, ebből kifolyólag rájuk haragszanak. Ha már ez megrémíti őket, magukra haragszanak. Az idősebb testvérek ítélkezők. A tisztaság és a szentség utáni kényszeres vágy, a tökéletesség-hajhászás jellemzi őket. Nem tudnak szeretetet adni és elfogadni. Gondoskodásuk túlgondoskodás, erőszakos, és így az uralkodás egy másik formája. A segítés gyámkodás és leigázás. A megfelelési kényszer miatt iszonyatosan nagy bennük másokkal szemben az elvárás, ami valójában a magukkal szembeni elvárások kivetítése másokra. Az idősebb testvérek minél tovább haragszanak, annál jobban haragszanak, bántalmazzák a családtagjaikat érzelmileg, spirituálisan vagy akár fizikailag is. Ugyanezt teszik a rábízottakkal máshol is. A bántalmazás ezer és egy formáját ismerik. Mert az idősebb testvérekkel ugyanezt tették. Az idősebb testvérek szomjaznak a szeretetre, de nem tudják kérni, mert azt hiszik, nem is érdemlik meg. Azért haragszanak a többiekre, mert úgy érzik, mindezt mások gondolják róluk. Pedig ezt saját magukról gondolják. Ez a te fiad parázna nőkkel tékozolta el a vagyonodat, és amikor hazajön, levágod neki a hízott borjút. Az idősebb fiúk mások koporsóján táncolnak, és dührohamot vált ki belőlük a kegyelem. Mert azt érzik, ezt ők nem érdemlik meg, és ezt másoktól is irigylik. Az idősebb testvérek szeretnék, ha elfogadnák őket, de ők meg vannak lelkük mélyén győződve, hogy ők elfogadhatatlanok és szerethetetlenek. Nekem pedig még egy kecskegidát sem adtál, hogy mulathassak a barátaimmal. Az idősebb testvérek képtelenek lazítani és elengedni magukat. Ők az A típusos személyiségek. Kényszeresek. Úgy érzik, vége lenne a világnak, ha ők egy percre nem figyelnének. Kontroll-mániások. Ha hatalom van a kezükben, visszaélnek vele. De fiam, te mindenkor velem voltál és mindenem a tiéd. Az idősebb testvérek nagy tragédiája, hogy bármennyien és bármennyire szeretik őket, ők ezt nem veszik észre, és a bennük lévő haragjukkal idővel eltaszítják maguktól azokat, akik valóban szeretik őket. Csak azok maradnak mellettük, akik félnek tőlük, vagy akiken érzelmileg uralkodnak. Bár nagyon ellentmondásosnak tűnik, de mégis a kivezető út a saját maguk által felépített mókuskerékből az, amikor eljutnak arra a felismerésre, amire Dávidot Nátán próféta juttatta el: te vagy az az ember. Mert az idősebb testvérek hibáztatnak és vádolnak és kárhoztatnak. És amikor saját maguk ellen fordul az erkölcsi ítéletük, két választásuk marad: az őrület vagy a megvilágosodás. A megvilágosodás viszont felszínre hozza a haragjuk okát. Az igazi okot, és ezt mély gyász és fájdalom követi, amiben elgyászolják azokat az éveket, amit önkívületben töltöttek. Az idősebb testvérek, ha egyszer megízlelik Isten szeretetét, úgy fognak szeretni, mint ahogy senki más, mert ők a kegyelmet, Isten szeretetét és a megbocsátást, az igehirdetést is olyan elkötelezetten teszik, mint annakidején az ellenkezőjét.

A megvilágosodás hozadékaként mind a két útnál ugyanaz az eredmény: találkozás valódi önmagunkkal és a valódi Istennel. A megvilágosodás látást hoz, ami által az emberek áttetszővé válnak. Látom és hallom őket, úgy, ahogyan gyakran még ők saját magukat sem. De nem ítélkezem, mert én is áttetszővé válok, nyitottá: nyitott tekintet, nyitott lélek, nyitott hit, nyitott szem, nyitott fül. Ez talán az, amit a Biblia úgy fogalmaz meg, hogy a világosságban járunk.

Megmentőszerep

Vedd el az életem, mert nem vagyok jobb elődeimnél – mondja Illés, mély depresszióban. Jobb meghalnom, mint élnem. Van ebben a mondatban valami mély tragikusság. A tragikusság a viszonyításból fakad. Adott egy mély, önmagammal szembeni elégedetlenség, egy alkalmatlanságérzet, ami valamihez viszonyítva alakul ki. Illés az elődeihez viszonyít. És a szerepértelmezése is egy, az elődeihez viszonyított szerepértelmezés. Egy örökölt szerep. Szerep, ami apáról fiúra száll. Szerep, amit a család és a társadalom szab ránk. Illés esetében ez a megmentőszerep. A megmentőszerep arról szól, hogy én, mint aki mindenki másnál erősebb kell, hogy legyek, arra hívattam, hogy megmentsem a többieket. Az életem árán is megmentsem őket. Gyakran ez abba torkollik, hogy még akkor is meg akarom menteni őket, ha ezt ők nem is akarják. Sőt, alapvetően az van, hogy senki sem akarja, hogy megmentsék. Vagy talán még így pontosabb: hiába is akarja valaki, hogy megmentsék, valójában minden ember megmenthetetlen egy másik ember által. A megmentőszerep a játszma része. A megmentőszerep fenntartja azok helyzetét, akiket meg akar menteni. Logikus, csak gondoljuk végig. Van valaki, aki úgy érzi, hogy tehetetlen, hogy rászorul arra, hogy valaki más cselekedjen helyette. Ez nagy valószínűséggel egy gyerekkori szerep. Ugyanolyan szerep, mint a megmentőé. A megmentő megment, a megmentésre szorulót pedig megmentik. A megmentő élete mások megmentésében ég el (burn out), a megmentésre szoruló meg a megmentők váltakozásában, akik sorban, lassan, de biztosan elégnek. Az történik, hogy mindketten csapdába esnek. A saját szerepük csapdájába. A megmentő nem tudja megmenteni azt, aki megmentőre vár, és a megmentőre váró azzal, hogy másoktól várja azt, hogy megmentsék, benne marad a helyzetében. Örökölt szerepekről van szó, amelyeket az elődök adományoztak a gyerekeknek. Illés jobb megmentő szeretne lenni, mint elődei, mint ahogyan valószínűleg a megmentésre várók is jobb megmentésre várók lesznek. Mind jobban akarunk valakit megmenteni, annál valószínűbb, hogy nem fog megmentődni. Mind kevésbé próbálunk megmenteni valakit, annál nagyobb az esélye, hogy saját maga kezd valamit a helyzetével. Amikor már nem akarok másokat megmenteni, mert belátom, hogy lehetetlen vállalkozás, lassan rádöbbenek, hogy valójában nekem van szükségem megmentésre. Ez nem jelenti azt, hogy akkor én is egy megmentőre várok, vagy legalábbis biztosan nem egy másik emberre. Ilyenkor adom meg magam, és azt mondom: bár jobb akartam lenni, mint elődeim, pont ugyanolyan lettem. Vajon hány generáción át hangzott el ez a mondat újra és újra? A probléma a viszonyításban van. Olyan leszek majd, mint az apám. És valóban olyan lesz. Jobb nem, hiszen ez egy szerep. Soha nem leszek olyan, mint az apám, mondja, és az ellenkezője lesz. De amikor valaki azt mondja, hogy soha nem leszek olyan, mint az apám, akkor ott mindig valami végletesen rosszról van szó, egy végletesen rossz szerepről, amivel a gyerek nem akar azonosulni, mert látta a következményeit annak a szerepnek. Viszont ez nem jelenti azt, hogy akkor a gyerek jó utat választ, amikor azt mondja, hogy soha nem leszek olyan, mint az apám. Mert egy végletek miatti rossz szerep ellentéte egy másik végletek miatti rossz szerepet eredményez. Az erőszakos férfi fia megfogadja, hogy ő soha nem lesz olyan, mint az apja, és ezért nem él az egészséges határtartáshoz elengedhetetlenül szükséges agressziójával sem. Még azzal az agresszióval sem, ami önmagam megvédését szolgálja. Mert az agressziót, erőszakos apja miatt eredendően rossznak ítéli. A rossz szerep ellentéte egy másik rossz szerep lesz. Olyan akarok lenni, mint az anyám, és valóban azonosul a lány a szereppel, és aztán csodálkozik, hogy ugyanaz a végeredmény. Lehet, hogy ez a mondat soha nem kerül kimondásra, de valahol a gyerek mindig meghoz egy döntést, hogy a szerep mellett vagy ellen foglal-e állást. A másik lány azt mondja magában, talán kimondatlanul, talán kimondva, hogy én soha nem leszek olyan, mint az anyám, aki annyira gyenge volt és engedékeny. És a lány elveszíti a nőiességét, vagy inkább azt mondhatjuk, hogy meg sem találja. Sokkal inkább az apját fogadja el szerepideálnak. Mint ahogyan az előző fiú meg az anyját. Az agresszív apa szerepére válaszul a fiú inkább passzív-agresszív lesz. A passzív-agresszív anya szerepére válaszul a lány inkább nyíltan agresszív lesz. A probléma a viszonyításban van. Mint ahogyan a fenti mondatban Illésnél: Nem vagyok jobb elődeimnél. Hogy a szereppel azonosulva próbáljuk tökéletesíteni a szerepet, és így jutunk el életünk egy pontján oda, hogy nem vagyok jobb az anyámnál, vagy az apámnál. Vagy a szerep ellentétét valósítom meg, de mindkettő tekintetében a szülők alkotják a viszonyítási pontot. A probléma az, hogy a legtöbb olyan gyereknek, aki azt érzi, nem lett jobb elődeinél, olyan szülei voltak, akik két végletet alkottak. A végletesen agresszív és a passzívan agresszív. Az erőszakos és a behódoló. Az érzéketlen és könyörtelen, illetve a gyáva és megalkuvó. Pökhendi és arrogáns, és az önbecsülésében sérült, komplexusos. És ezek a szülők általában maguk állítják vagy-vagy választások elé a felnövekvő gyereket azzal, hogy a harmónia hiánya miatt a gyerekek az összetartozó dolgokat, a kettő egyensúlyát képtelenek felismerni. Erő és alázat. Erő és erőtlenség. Felelősség és szabadság. Önuralom és játékosság. Felnőtt-szerep és gyerek-lelkület. Férfiasság és nőiesség. Egyesített formában jöhetne létre egy egész a gyermekben. A szülők így nevelnek félembereket, akik azt mondják majd, nem vagyok jobb elődeimnél. Helytelen a viszonyítás. Viszont jó a mondat. Ezzel a helyzettel tud Isten kezdeni valamit. A helyzet ugyanis az, hogy amíg a szüleim mondják meg a saját szerepeikkel, hogy ki vagyok én, az újjászületés, amiben én önálló személyként, leválva a szüleimről, megszülethetnék, elmarad. Akár olyan akarok lenni, akár pont olyan nem, valójában az határozza meg, hogy ki vagyok, hogy ők kik. És így jutunk el a mondatig: nem vagyok jobb elődeimnél. Vedd el az életem, mert jobb meghalnom, mint élnem. És a megoldás épp ez. Meghalni a szerepeimnek. Meghalni megmentőnek lenni. Amelyik mag nem hal meg, egyedül marad, de amelyik mag meghal, sok gyümölcsöt terem. Illés úgy érzi, egyedül van, csak ő igaz, és Isten azt mondja neki, hogy tévedsz, Illés, mert van hétezer ember, aki hozzád hasonlóan a jó utat keresi, a kiutat. A megmentő Isten. Illés történetében is. Isten elrendezi a dolgot, amit Illésnek nem sikerült. Az egész világ, az egész emberiség megmentésének a terhe valóban depresszióhoz vezet. Hogy rajtam múlik mindenki megszabadulása, megmenekülése. De ez valójában nincs is. Ez egy elég nagyképű önértelmezés, még akkor is, ha átgondolatlan, és nem tudatosan megélt szerep. Nem vagyok megmentő. Nem tudok senkit sem megmenteni. Nem kell jobbnak lennem elődeimnél. Mert ha jobb akarok lenni, óhatatlanul ugyanolyan leszek, mint ők, és ha sikerül „jobban” olyannak lennem, akkor ez leggyakrabban azt jelenti, hogy még rosszabb leszek. A hamis megmentő szerep beteggé teszi a lelket. Kiég az, aki benne él. Mert a szerep mögött elhervad a lélek. A szerep börtön, amibe azok zártak, akik beleállítottak ebbe a szerepbe. Nem én vagyok a megmentő, nem én vagyok a messiás. Isten menti meg az övéit. Engem is. Kihámoz a szerepből, és felszabadít a megfelelni akarás, vagy a lázadás kényszeréből, és új viszonyítási pontot ad. Nem kell sem jobbnak, sem rosszabbnak lenned elődeidnél. Én nem az elődeidhez mérlek téged. Nekem te egyszeri és utánozhatatlan vagy. Leveheted a szereped, a világ nem fog elveszni, és te is megszabadulsz. Így lesz a megmentőszerepből megmentett-szerep. De a megmentett-szerep már nem kényszeresség, hanem elengedés és szabadulás.

Tudathasadás

Mester, Mózes törvénye azt mondja, hogy meg kell kövezni az ilyeneket, hát te mit mondasz? Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Erős válasz. A vagy-vagy, a fekete-fehér világban nincsenek árnyalatok. Minden olyan helyzetben, ahol csak két választásom van, vagy egyetértek, vagy tévedek, vagy egyetértenek velem, vagy tévednek, biztos lehetek benne, hogy egy játszmában találtam magam. A játszma célja sohasem az, ami a felszínen húzódik, hanem általában rejtett. A játszmában résztvevő felek valamilyen haszonra tesznek szert. Mindenki megkapja, amit akart. Persze, hierarchia van abban, hogy melyik haszon mennyire értékes a felek számára, és az igazán jó játékosok azok, akik jól tudnak osztozni a játszma hasznában. Ha a résztvevő felek azt kapják, amire pályáztak. A játszma felszíni része csupán fedő-sztori egy mélyebben húzódó, általában a felek számára sem ismert célhoz. Nekem van valami, amire neked szükséged van, neked van valami, amire nekem szükségem van, ezt nyíltan soha nem ismernénk be, ezért folyamodunk a játszmához. Mert a játszma segítségével úgy kapjuk meg a másiktól, amire szükségünk van, hogy nem kérjük el tőle, és én úgy adom oda neki, hogy nem kérte el tőlem. Megmaradhatunk önmagunkban vett tökéletesnek, miközben azon a területen, ahol a játszma zajlik, félemberek vagyunk. Az asszony és az őt megkövezni vágyó férfiak egyetlen embert alkotnak. Ami külön-külön van meg bennük, annak egyetlen emberben kellene meglennie. A teológiai üzenet természetesen az, hogy a bűn mindkettőjükben megtalálható. Erre irányul Jézus válasza: aki közületek bűntelen, az vesse rá az első követ. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az asszony bűntelen. Jézus nagyon nehéz terepen teremt egyensúlyt. Hiszen mindkét fél önigazolást keres. Figyelmet terel, a másikra mutogat, hárít, hibáztat. Ti sem vagytok jobbak, mint én – látjátok? Pedig a történet teljesen másról szól. Ha önigazolást keresünk, sosem jutunk ki a játszmák világából, mert a játszma az önigazolásról szól. Az önigazolás pedig mindig valaki kárára történik, valakire szükség van, aki eljátssza a bűnbak szerepét. Nem arról van tehát szó, hogy Jézus az önhitt férfiaknak példaként állítja az erkölcsileg kifogásolhatóan cselekvő nőt. Próbáljuk meg ezt a történetet egy kicsit más szemmel nézni. A történetben férfiakról van szó, akik a házasságtörés közben tetten  ért nőt viszik Jézus elé, hogy Jézus elítélje őt, és ezzel igazolja őket. A cél az, hogy a nő legyen a bűnös, a férfiak pedig igazak maradhassanak, vagy legalábbis megmaradhassanak önigazult állapotukban. A hivatkozott mózesi törvény valóban azt mondja, hogy meg kell kövezni az ilyet, de ott a házasságtörés közben tetten ért férfiról is szó van. Hol van a házasságtörés közben tetten ért férfi? Helyettesítsük be őt a férfiak helyére, akik odaviszik a nőt  Jézus  elé, hogy Jézus elítélje a nőt, és ezzel a férfiakat felmentse. Próbáljuk meg azt a történetet úgy olvasni, hogy a házasságtörés közben önmagát tetten érő férfi odaviszi Jézus elé a házasságtörésében vele vétkező nőt, és miután megkapta tőle azt a szexuális kielégülést, amire szüksége volt, az erkölcsi felelősséget áttolja a nőre. Iszonyúan groteszk helyzet. Pedig pontosan ez történik, amikor az önmagukat bűntelennek ítélő férfiak odaviszik a nőt Jézushoz, és közben a férfit futni hagyják. A hamis ítélet már akkor megszületett, amikor a férfit felmentették. Ugyanis igen nehéz valakit házasságtörés közben tetten érni úgy, hogy nincs ott egy másik, akivel megtörténik a házasságtörés. A házasságtöréshez két ember kell. Ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született? A szülők azt mondják: természetesen a fiú. A fiú talán azt mondja: természetesen a szülők. A bűnösség ősi játszmájának dinamikája ez. Az asszony, akit mellém adtál, ő adott, és így ettem belőle. Tehát, ha nem lenne az asszony, most nem lenne ez a helyzet sem. Ha nem lenne a nő eredendően bűnös, akkor most nem lennénk mi sem tisztátalanok. De ha a nő eredendően bűnös, elviheti egyedül is a balhét. Neki már úgyis mindegy. Ne faragjunk áldozatot a nőből. Próbáljuk Jézus kiegyensúlyozott megítélését követni. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. A helyzet az, hogy az asszonynak sincs joga elítélni a férfiakat, vagy a férfit, aki magáévá tette. Sőt, az asszonynak saját magát sincs joga elítélni. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Önmagam elítélése ugyanolyan igazságtalan ítélet, mintha ezt mással tenném. Mert amikor önmagamat elítélem, akkor azt mondom: nincsen bűnöm. Saját bűnömet külsővé téve elítélem saját magamat. Ha nem vagyok bűntelen, nincs jogom az önmagam feletti ítélkezéshez sem. Az első árnyalat tehát, hogy a házasságtörés közben tetten ért nő és férfi is bűnös. Az asszony ott áll középen. Jézus ezt kérdezi, senki sem ítél el téged? Mi van, amikor senki sem ítél el? Mi van, ha nekünk lételemünk volt, hogy elítéljenek. Ha abból éltünk, ha erre bazíroztunk, hogy végre mondja már azt valaki, hogy kövezést és halált érdemlek? Mi van, ha még Isten sem ítél el? Mi van, ha kitisztul a kép és már senki sem ítél el senkit? Mi van akkor, amikor azt mondja az egyetlen, akinek joga van ítélni, hogy én sem ítéllek el téged? Olyankor rendszer-újraindítás van. Menj el, és többé ne vétkezzél. Újrapozicionálás. Teljesen biztos, hogy a „többé nem vétkezés” nem egy egyszerű döntés kérdése, hanem a korábbi valóságról alkotott kép és úgy általában a feltételezett viszonyok, viszonyulások, érzékelések és önértelmezés teljes revíziója. Egy nagy-volumenű önfelülvizsgálat, amikor visszavonom kivetítéseimet, visszavonom ítéleteimet, amikor elkezdek élni az erkölcsi érzékemmel és önuralmammal, amikor élek az Istentől kapott elidegeníthetetlen emberi méltóságommal, amikor már megszűnök igényelni, hogy elítéljenek. Már magammal sem teszem ezt. Már nem akarok áldozat lenni. Már nem akarom azt hallani, amit talán egész életem folyamán hallottam. Nem akarom az erkölcstelent játszani. Itt nincs szó a férfiak reakciójáról, vagy a behelyettesítést követve a házasságtörés közben tetten ért férfiról. Az önismeret fejlődése. Felelősségvállalás saját szexuális vágyaimért. Saját bűnösségemért, ami a felelősség-elhárításban realizálódik. Nem keresek bűnbakot saját vágyaim kielégítésének a szükséglete miatt. Lehetnek-e, helyes-e, hogy vannak vágyaim, és megtalálhatom-e a betöltésük egészséges módját? Önazonosság. Én sem ítéllek el. Amikor már senki nem ítél el senkit. A rendszer ilyenkor lefagy. Mert a rendszer eddig arra volt kalibrálva, hogy valaki valakit mindig elítél, és ez ellen az ítélet ellen lehet lázadni, ezzel az ítélettel lehet azonosulni. De most már senki nem ítél el senkit. Ilyenkor mi van? Ilyenkor van itt az ideje annak, hogy belenézzek a saját lelkembe. Egészen megjárni a mélységeit az emberi léleknek, a motivációkat, a vágyakat, az igazi szükségletetek, emlékeket, traumákat, hamis szerepeket, amelyeket ránk kényszerítettek, vagy amelyeket önként és dalolva vettünk magunkra önvédelemből. Kilépni az élet ciklikusságából és a bipolaritásból. Én sem ítéllek el téged. Nem hangzik el, hogy ki a bűnös, de nyilvánvaló, hogy mindenki. Nem történik felmentés a bűnösség alól, de nyilvánvaló, hogy van út a máshogyan élt életbe. Az életbe, ahol nem csak Jézus mondja az asszonynak, hogy én sem ítéllek el téged, de az asszony is ezt mondja a férfinak, akivel közösen érték tetten magukat házasságtörés közben. És ezt mondja a férfi – és ezt mondjuk egymásnak. Ez a megbékélés útja.