Leválás

A ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útjaitok nem az én útjaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mintha az összes létező gondolatai és érzései, motivációi, indítékai, problémái, kérdései egyetlen nagy kollektív egész részei lennének. Meggyőzően mondom, hogy mi a problémád, mert tulajdonképpen a sajátomról beszélek. Én nagyon tudom, hogy ki vagy te és ki voltál, ki kellene hogy legyél és hogyan oldhatnád meg a problémádat, mert számomra te és én ugyanaz vagyunk. Az én gondolataim a te gondolataid és a te gondolataid az én gondolataim. De így vagyunk az érzésekkel is. Velem történt valami, és te érzel helyettem is. Veled történt valami és én érzek helyetted is.  Kibogozhatatlanul összegabalyodott az én és a te. Mert soha nem is volt két külön álló egész. Csak két fél, amiben nem meghatározható, hogy mi az én is mi a te. Határtalanul egyek vagyunk. De ez az egység nem az az egység, amire törekszünk, mert a valódi egység két egész gondolat egymás általi még jobbani egésszé válása. Két egész ember egysége a teljesség-élmény, a teljesség fokozása. Amikor megvan, hogy mi az én gondolatom és mi az én utam és megvan, hogy mi a te gondolatod és mi a te utad, és amikor erősítjük egymásban a sajátunkat azáltal, hogy rajta járunk, gondoljuk, érezzük, vágyakozzuk, óhajtjuk, megalkotjuk, létrehozzuk, sőt: létre-jövünk. Egy miben történik, de a miben jól behatárolható, hogy meddig tart az én és hol kezdődik a te. Hogy történt valami, és én mást érzek és te mást érzel. Ettől nem törik meg az egységünk, hanem épp ettől erősödik. Ettől a másságtól, hogy egyazon esemény másként talál magának helyet a lelkemben, a szívemben. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Hát ez az a folyamat, amiben tisztul a látás. De nem az a fizikai értelemben vett látás, ami hajlamos önkényesen felruházni értelmezéssel a látottakat, hanem az a lelki, spirituális, lelkiségi, lélektani, vagy pszichológiai értelemben vett látás. Amikor már nem a szemeinkkel nézünk. Láss, ne csak nézz. Hát ezt jelenti, hogy amit látok, nem azonos azzal, amit nézek. Megába foglalja, de több annál. Hogy amit nézek, csupán a jéghegy csúcsa, hogy a mélyben egy egész világ található. A jéghegy csúcsa a szívem, vagy a lelkem kilátszó része. Több vagyok és más vagyok, és te több vagy és más vagy. És ez a többség és ez a másság az, ami egyre teljesebbé teszi azt, aki vagyok. Egyre mélyebbre hatolok saját jéghegy-életem megismerésében. Le egészen az alapokig, az óceán mélyére. Egyre hidegebb és egyre sötétebb van, és már nem hiszem, hogy a jéghegy csúcsával egyenlő az ember, mert megértettem, hogy én sem. A leválás fájdalmas, olyan, mintha valami végleg összetört volna. És ez valóban így van. Végleg összetört valami velünk-született egészség. A minden létezővel velünk-született módon való egység. A leválásban születik az utánozhatatlan egyéniség. Már egyre kevésbé hiszem, hogy a persona, a szerep, a jelmez, a maszk én vagyok, vagy, hogy azzá kell lennem. Már nem hiszem, hogy előre meg van írva az életem. Nem félek, hogy olyan leszek, mint az apám. Nem hiszem, hogy Isten azt gondolja, amit én. Már tudom, hogy nem kell egyetértenem mindenkivel, és ha másként gondolok valamit, az nem jelenti, hogy tévedek, de azt sem, hogy a másik téved. Azt jelenti, hogy vannak saját, másokétól különböző gondolataim. Gondolatban születek. A gondolat szül meg engem, és a gondolataim nevelnek fel, amelyek bennem születnek. Egy izgalmas belső folyamat, ami a lélek megtermékenyülése az isteni szó által. Egy belső nász, egy belső lélek-szexualitás. Mély titkokat fedezek fel jéghegy-lelkem mélyebb rétegeiben, amelyekre senki sem tanított, de amelyeket egyre felfedezek más gondolkodók műveiben is. Régiekében, újakéban egyaránt. Transzcendencia. De mondhatnám azt is, hogy intimitás, ami a nemiség spiritualitása. Messze vannak a te útjaid az enyémektől és a te gondolataid, de már nem akarom, hogy közel legyenek, hogy azonosak legyenek, már nem hiszem, hogy eredendően ismerem őket, és hogy azonos vagyok velük. És furcsa módon így válok azonossá saját gondolataimmal és útjaimmal. Az én születése. Én azt hallottam a kereszténység nevében gyerekkoromtól, hogy én nem lehetek én. Nekem el kell fojtanom az ént, mert az én velejéig gonosz, és nekem mások énjének az akarata által vezérelten kell élnem. Egy rabszolga-identitásban. Énje csak másoknak lehet, nekem csak a hiánya maradt. Én-telen identitás, vagy külső kontrollosság. Borderline. Egy határeset voltam az én és a nem-én között. És a nem-én az a hamis én, amit elveszítek, hogy megnyerjem igazi énem. Mert a nem-énemet mások nem-énje nevelte fel bennem. Saját elfojtott gondolataim, útjaim és érzéseim helyén volt, mások mondták meg, ki vagyok én. A mások által bennem megkonstruált én egy nem-én. Egy én-idegen én. Hát ezt veszítem el. Leválok rólatok. Tartsátok meg a szombatot, én már nem teszem, mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért. Filozofáljatok álgondolataitok, álhitetek és áléletetek rabjaiként, én kiléptem, kirepültem, kiszálltam. Leválok rólatok. Ön-álló leszek. Aki cselekszi az én mennyei atyám akaratát, az az én testvérem, és az az én anyám. És ez nem a vallásosság eredménye. A nem-anyám, és nem-apám és nem-testvérem emberekkel töltöttem az életem legjavát. Akik azzal voltak legjobban elfoglalva, hogy nehogy véres legyen az ingjük ujja, miközben véremet ontják. Így volt ez Jézussal is. Pilátus mossa kezeit. A zsidók nem akarják, hogy vér tapadjon a kezükhöz, ezért a rómaiakkal végeztetik el a piszkos munkát. Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, de legyen meg a te akaratod. Minden leválás egy kálvária. Ezért lehet csak Krisztusban élve végigjárni. Én már értem, hogy mit jelent, hogy vannak, akiknek egész életük folyamán a kisjézus hozza az ajándékot. A gyereket, az életet. Mert Jézusom annyira érett, amennyire én magam az vagyok. A szenvedést és a halált, az árulást és a feltámadást megjárt Krisztus már soha nem lesz csecsemő. Visszatér oda, ahonnan származik, ahhoz, aki adta volt. Mármint az életet. Vagy írhatnám így is: az Életet. Én vagyok az út, az igazság és az élet. A kálváriám útján jutok vele, általa, benne az Életbe. Az enyémbe. A töredezettség-mentes én-ségbe. Ahol nem az ember van a normáért, hanem a norma az emberért. Ahol én ugyanannyira fontos vagyok, mint mások. Ahol már nem tehettek velem olyat, amit ne értenék, vagy ne győznék le bennetek és magamban. Mert már győztem, bízzatok, én legyőztem a világot. A leválás a nyomorúságom feletti győzelem. De megjárás útján. Nem keresek már megváltókat benned. Nem várom a szabadítást, a megszabadítást, a kimentést vagy a megmentést az élet szenvedéseiből. A szenvedés által dicsőülök meg, amikor leválok ön-magamról, aki mások keze munkája által lettem. Amikor megszűnök ember-alkotta én lenni, hogy isten-alkotta énné legyek.

Magánvaló lét – így beszél róla a filozófia, ez eléggé esetlen magyarítás. Egy belülről vezérelt ember, aki már nem vár jóváhagyást másoktól arra, hogy az legyen, aki mindig is volt: önmaga. Hát így lett az ember élő lénnyé, amikor az Isten életnek leheletét lehelte belé.

Bűnértelmezés

„A bűn az, hogy nem hisznek énbennem” – mondja Jézus. Mi a bűn? A keresztény teológia számtalan oldalról megpróbálta megközelíteni a bűn mibenlétét – de ezek a bűnértelmezések sokkal többet mondanak el azokról, akik megalkották őket, mint magáról a bűnről. A bűn az, hogy nem hisznek bennem, és már hallom is a leegyszerűsítő utasításokat, hogy „be kell fogadni a szívedbe” – és valóban, ebben ugyanúgy igazság van, mint bármelyik más nagy felismerésben, de ha ezek a mondatok nem saját-élmények, akkor üresen csengenek. Megvallani a bűnt ugyanabban a bűnértelmezési viszonyrendszerben, ami rabságban tartotta az életem, önmegváltás lenne. A saját magam által meghatározott bűnfogalom bűneimben tart és nem vezet el a teljes igazságra. Mert a teljes igazságra a Szentlélek vezet el. Hogyan lennék képes saját bűnömet megismerni, ha a bűn az, amiben benne-töltöttem az életem? Az az önhittség, hogy azt feltételezem, hogy abban a bűnértelmezési keretben, amiben eddig éltem, meghatározhatom a magam számára a bűnt – ez tart benne bűnösségemben. Bűnös természetnek vagy „a bűnnek” nevezik azok a teológusok, akik megértették a bűn mindent átható jellegét, hogy a bűnről alkotott fogalmaink ugyanannak a bűnösségnek a kereteiben születnek, amelyről megalkotjuk őket. Mintha egy sötét szobában arról filozofálnánk, hogy milyen is lehet a világosság. De közülünk senki sem látta még a valódi világosságot. De olyan, mint vakoknak mesélni a látásról – valami olyasmit elmondani, ami maga a megtapasztalás, az átélés, a benne-lét. A bűnről alkotott fogalmunk egy másodkézből vett értelmezés. Mindjárt megcsaljuk magunkat, amikor a személyes bűnösség helyett „az ember” vagy egyes emberek vagy csoportok bűnösségéről beszélünk. De ugyanolyan öncsalás, amikor azt mondjuk, hogy bűnös vagyok, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy ez a bűn miben is áll, és elkezdünk olyan viselkedéseket vagy érzelmeket felsorakoztatni, amelyeket „bűnösnek” neveztek azok, akiktől megtanultuk jóról és rosszról alkotott fogalmainkat. A Biblia szerint az emberi bűnösség legalapvetőbb vonása, hogy rossznak nevezem, ami jó, és jónak nevezem, ami rossz. E bűnösség mindent áthat, velünk-született, transzgenerációs, apáról fiúra és anyáról leányra száll, és interakciók formájában életünk minden területe átitatott általa. Mivel beleszülettünk, és olyan emberek között nevelkedtünk és élünk a jelenben is, mint amilyenek mi magunk vagyunk, tetten-érhetetlen az emberi bűnértelmezés keretében a bűn mibenléte. Az ember, aki erőszakosan arra teszi fel az életét, hogy meggyőzzön más embereket arról, hogy amit ők gondolnak rossz, és akkor lehetnek jókká, ha azt gondolják, amit én gondolok. Az ilyen ember maga Isten szerepébe lép be: olyanok lesztek, mint Isten, tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. Az isten-szerep elrablása – így is megfogalmazhatnánk. Mások nem azonosulnak ezzel az isten-szereppel és istenemberek ellen lázadnak, vagy a rabszolgáikként depresszióban, kényszerekben és függőségekben szenvedve törekszenek ember-isteneik akaratának a megcselekvésére. Az ember gonosz isten. Mert ez is a bűnösség. Amolyan gyermeki szimbiózis az istennel, aki valójában én vagyok. Amolyan elkerülő vagy ambivalens kötődés vagy dezorganizált kötődés az Istenhez. A bűnösség áteredő, ami azt jelenti, hogy kivédhetetlen. A gyermek már fogantatásától kezdve érzi, hatásokban érzékeli azokat az impulzusokat, amelyek érik, és tulajdonképpen egyetlen anya sem képes arra a tökéletes kötődésre, amire egy kisbabának szüksége lenne, és a gyermekkori kötődés minősége alapjaiban határozza meg a későbbi felnőttkori viselkedést vagy problémákat. Az ember szeretni akar, vagy azt hiszi, szeret, és közben észrevétlenül ugyanazt teszi a gyerekével, amit a szülei tettek vele. Kizsákmányolja érzelmileg. Amikor a gyermek van értem, és nem én vagyok a gyermekért. Amikor a szülő-gyermek viszonyban a kölcsönös istenítés zajlik, az anya vágyai és szükségletei teljesülését várja a szeretetteljes csecsemő-istenétől, a csecsemő meg öntudatlanul teljesítve az anya elvárásait. És ez az első alapélmény végigkísérheti az életünket, ha nincsen valahogyan, valahonnan, kívülről, nem evilágból származó szabadítás. És Jézusban hinni nem evilági történés. Olyan misztériumról van szó, aminek a léte az evangélium, de ami megérthetetlen, de átélhető. A Szentlélek a lelkünk mélyén, ahová még saját magunk elől is elrejtettük önmagunkat, kapcsolatba lép az isteni szóval közösen, és az igemag a bennünk munkálkodó Szentlélekben megfogan, és megszületik egy ember, aki Krisztusban él, Krisztusból él, aki egy vele, aki érti az igét, érti a titkokat, aki szabad, és aki nem szorul kommentárokra. Akiben elkezd felnövekedni az az ember, akiben a Szentlélek megtermi a saját maga gyümölcseit. Aki az Atya akaratát cselekszi, és aki nem fér bele semmilyen evilági bűnértelmezésbe, mert ami bennünk történik Isten szabadító munkája folytán, színtisztán nem-evilági – egy másik világ, amit az evangéliumok mennyek országának, vagy Isten országának neveznek, és amire azt mondja Jézus, hogy közöttünk, vagy egyenesen bennünk van. És feltárul előttem bűnös életem ezer és egy arca, minden, ami rejtve maradt, és amit soha nem gondoltam bűnnek, mert senki sem, és megértem, hogy hogyan vétkeztem abban, amire mindenki azt mondja: ne tedd. A törvényből csak a bűn felismerése adódik, de Jézusban a bűnből történő szabadulás valósul meg. Egy folyamat elindulása, ami a teljesség felé vezet – elfogyás és önmegsemmisülés helyett.

Önazonosság

Micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? – Micsoda az ember? Kortárs megfogalmazásban ezt így is mondhatnánk, mi az ember identitása? Szépen csengő innovatívnak tűnő szóhasználat, ami nem visz közelebb bennünket az ember mibenlétének a megtalálásához. Már csak azért sem, mert míg „az ember”-nek mint az egyestől elvonatkoztatottan létező absztrakciónak a mibenlétét keressük, nem értjük meg, hogy minden, „az emberre” vonatkozó kérdés valójában egyes szám első személyben hangzik el: ki vagyok én? És ez nem egoizmus; mert hogy kicsoda az ember számomra – ez itt a valódi kérdés. És számomra az ember akkor lehet valaki, ha önmagam számára megtalálom a választ: ki vagyok én. Az identitás szót etimológiailag így lehetne lefordítani, hogy ne egy következő szót kapjunk, ami szépen cseng, hanem egy tükörfordítást: ugyanazság – egybeesésről van szó. Amikor személyazonosságról beszélünk (amikor egy személy önmagával azonos), vagy önazonosságról, akkor önmagamról mint egy másikról teszek kijelentéseket. Az emberi identitás egy másik viszonylatában megfogalmazott identitás, így valójában nincs olyan, hogy egy másik viszonylatán kívül megragadható én. Amikor a Biblia arról beszél, hogy aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtalálja azt, akkor itt az én-definíció, vagy a magamról mint másikról történő gondolkodásom szempontjának a megváltozásáról van szó. Önmagunkat egy másik viszonylatában keressük és találjuk meg, ez a másik az az első másik, akivel újszülöttként találkoztunk, és életünk folyamán, felnövekedésünkig – másoknak egész életében – ugyanaz a másik képezi önazonosság-keresése kereteit, amit az az első másik megalkotott számára élete korai szakaszában. Mivel a csecsemő azt az első másikat, aki az édesanyja – istenként érzékeli, arra következtethetünk ebből, hogy az ember az isten viszonylatában megfogalmazódó önazonosságra lett teremtve Isten által. A baba ösztönösen, belé-teremtett módon és teljesen logikusan gondolja azt, hogy a mama az az „isten”, akinek a viszonylatában ő megvalósulhat. De minden gyermek olyanná cseperedik, amilyenné a szülője kimondva-kimondatlan, akarva-akaratlan, szándékosan vagy szándék nélkül, de formálta. Az ember így istenképű teremtmény helyett ember-szabásúvá válik, és egyre inkább azzá. Ez lényegében nem más, mint az ember veleszületett istenképűségének a fogantatástól kezdve történő fokozatos elvesztése, miközben az ember, én, azt gondolom: ez az önmegvalósítás. Így vesztem el az életem és az önazonosságom, mert az önazonosságom Isten viszonylatában kezd el kibontakozni. Az igazi és első és örök másik, akinek a tekintetében valódi önmagunkat megtalálhatjuk, és akinek a tekintete önmagunkkal való azonosságunk kibontakozásához vezet: Isten. A tökéletes szeretet egyre tökéletesedő áramlása ebben a viszonylatban.

Az emberek viszonylatában formálódó önazonosságunk megtalálásának az útján elengedhetetlen eljutnunk az emberiséggel történő azonosság felismeréséig. Azonos vagyok az emberiséggel, minden valaha élt és minden jelenben élő és jövőben élő emberrel. Ezt a misztériumot foglalja magába a tíz parancsolat koncentrátum-szerű összefoglalója, amely így hangzik: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A kérdés már csak az, hogy az önmagam felé irányuló szeretetem szeretet-e abban az értelemben, mint amit Isten ért szeretet alatt. A legtöbb mérgező szülő mély, már-már vallásosan szent meggyőződése, hogy ő szereti és szerette a gyerekeit, és hogy mindent azért tett, hogy ezzel elősegítse gyermeke jó emberré válását. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ezt a parancsot csak akkor vagyok képes az eredeti értelmében teljesíteni, ha önmagamat, mint egy másikat, Isten szemszögéből láthatom. Az Isten szeretetének a visszatükröződése bennem az, ami a felebarátomat, a másik embert képessé tesz szeretni, mint ahogyan Isten szeret engem. Ha nem szeretem magam, mert önmagamra mint szerethetetlen emberre gondolok, lehetetlenség bárkinek is szeretetet adnom, mert az ember csak azt tudja adni egy másiknak, amit ő maga is átélt, amit én magam is kapok. A bántalmazó szülő természetesen nem érti, hogy miért érzi a gyermek, hogy őt nem szerették (szeretik), hiszen a „szeretet”, amit önmagának is ad és amit ő maga is szüleitől kapott, az, amit ő maga is továbbadott saját gyermekének. A férj és feleség közötti kapcsolatban jelenlévő szeretet is ugyanez a szeretetnek nevezett hiány – szeretethiány. Így válik a „szeretet” valamivé, amit nem adunk, hanem amit kapni akarunk. A szeretlek, mert szeretsz nem szeretet, csupán szinonimája annak, hogy adok, mert adsz, szeretlek annak, ami számomra vagy, és tudom, hogy csak annak szeretsz, ami számodra vagyok. Ez egy kölcsönös megfelelni akarás az elfogadásra történő törekvés érdekében. Szeress úgy, ahogyan én szeretlek téged, és tégy meg mindent azért, hogy szeresselek. Ez a szeretet hiányának a dinamikája. A szeretet feltétel-nélküli, így nem e-világból aló, mert minden e-világból való szeretet elvárás-alapú, a kapni-akarás motiválja. Szeretlek, mert megkapom tőled azt a szeretetet, amit kapni akarok. Az emberi szeretet szeretetlensége akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megtapasztaljuk, hogy mi történik azzal a személlyel, aki azt állította, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeret, míg megkapta tőlem azt, amit cserébe elvárt – mi történik, amikor nem kapja meg, vagy nem azt, amit elvár. Mi történik a szeretetünkkel, amikor megszűnik az elvárás-teljesülés? Haragba és gyűlöletbe csap át. Erről szólnak azok a családi kapcsolatok, ahol valaki felhagyott azt hazudni a megfelelési kényszerről, hogy szeretet, és kilépett a szeretés-kényszerből, és határokat húzott. A szeretet feltétel nélküli, ami azt jelenti, hogy az adni akarás motiválja kapni akarás-mentesen. Tehát szeretlek, bármilyen vagy, szeretlek, bármivé válsz, a szeretetem feltétlen és kitartó, elkötelezett. Ez nem jelenti, hogy a kapcsolatunk feljogosít arra, hogy azt tégy velem, amit akarsz, de a szeretetem megingathatatlanul állandó irántad, mert szeretlek, ezért határokat szabok neked. Isten szeretete ilyen, és én csak ebből a szeretetből merítve, ezt átélve, átérezve, ebből élni kezdve válok képessé lassan ennek a szeretetnek a közvetítésére a kapcsolataimban. Ez a szeretet lerántja a leplet emberszabású ál-szereteteinkről, és lehetőséget enged arra, hogy Isten szeretetében az ember végre elkezdjen szabadon önmagává válni. Miután elveszítem önmagam szeretet-teljességéről alkotott hamis képemet, Isten szeretetében elkezd felépülni az életem.