Pszichoszomatikus

Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt adom neked, a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. Na persze. Ez az ember egy születése óta sánta férfi volt, aki már több mint negyven éve így élt. Identitás-betegség. Minden nap kivitték a templom egy frekventált helyére, ahol megszerezte a megélhetéséhez szükséges aprópénzt. Az élete működött. Eszembe jut Monty Python humoros jelenete: könyörüljön az ex-lepráson. Mert mit kezdjünk az életünkkel, ha az életünk egy egészen más élet lett? A sánta-identitásnak vége, és ott maradok sántikálás-mentesen, és teljesen tanácstalanul. Meddig sántikáltok még kétfelé, kérdezi Illés. Sánta szülők sánta gyereke a sánta szüleitől sántához illő életet tanult. A sánta-valóság. A vakok között félszemű a király. Féllábúak között a sánta a király. Érdekes, hogy Jézus tevékenységének mennyire fontos része volt a gyógyítás. Ehhez képest a vallási világ milyen hamar elfelejtette ezt a fontos részt. Ami talán a legfontosabb. Akarsz meggyógyulni? Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem mintha valaki eredendően egészséges lenne, hanem sokkal inkább betegségtudatról van itt szó. Vannak olyan emberek, akik nem tagadhatják betegségüket, mert betegségük rejtegethetetlen és nyilvánvaló. De még ők is mondhatják azt, hogy ez normális, hiszen minden normálisnak érezhető, ami mindig is így volt. Még a betegség is. A vérfolyásos asszony. De vannak, akikben valamilyen csodamódon mégis megszületik egy másik élet utáni vágy. Másokban nem, de vannak, akikben igen. És persze, vannak, akik eltökélten tagadnak, sőt mások percepcióit (észleléseit) is tagadják elkötelezetten, és egy ponton fordul egyet velük a világ, és rádöbbennek saját sánta-voltukra. Mi okozza ezt?  A betegeknek van szükségük orvosra. Pszichológushoz azoknak kell menniük, akiknek valami baj van az „agyukkal”. Menjenek azok pszichológushoz, akiknek problémáik vannak. Ebben a családban nincsenek alkoholisták. Mert az alkoholista a Béla, aki nem csak minden másnap, hanem minden nap az árok partján fekszik részegen. Végül is a sánta egészséges a bénához képest. Szóval vannak, akik eljutnak a helyzet felismeréséig. Akiknek már elviselhetetlen, és muszáj hinniük abban, hogy nem ez a normális. Hogy kell lennie valami másnak. De ez egy iszonyúan nehéz út. Mert az ember nem a semmiben lebeg, hanem egy társadalom, egy kapcsolati háló, egy család, egy párkapcsolat, egy szülő- gyerek-kapcsolat részeként létezik. És ha a betegség-állapotot, mint helyemet a kapcsolataimban értelmezem, mindjárt rájövök, hogy a betegség nem csak testi, de még csak nem is lelki is, de még gondolkodásmódbeli (normális fogalma), és egyszerre társadalmi is. A sántának volt egy fizikai betegsége. A sánta lélektani értelemben is sánta volt, mert a sánta-identitás egy a többiekhez viszonyított helyzetben sérültség. (én egy sérült vagyok. lelki-sérült, fogyatékkal élő.). Tehát a sántaság egy önértelmezés. De gondolkodásmódbeli is: vannak dolgok, amelyeket soha nem tehetek meg, mert én csak egy sánta vagyok. De egyben társadalmi is: én egy sánta vagyok, akit mások hoznak, visznek, pakolgatnak, mint egy magatehetetlen tárgyat, aki alamizsnát kap másoktól, ki van szolgáltatva a többi embernek. Egy ember, aki nem a saját lábán jár, nem a saját érzéseit érzi, nem a saját gondolatait gondolja és nem a saját kapcsolatait alakítja. Egy ember, aki bébi-identitásban él. A felszínen ez csupán egy születési rendellenesség. De a Biblia a bűnről is azt mondja, hogy az egy „születési rendellenesség” és még azt is, hogy ez mindenkivel vele-születik.  De azt is mondja, hogy gyógyítható.

Nézzük ezt a képet egy kicsit távolabbról. És azt is, hogy miért lett a meggyógyult sánta környezete iszonyúan frusztrált a sánta gyógyulása miatt. Nézzük csak, mennyi mindenkinek az identitását adta ez a sánta ember. Kezdjük mindjárt a szülőkkel. Nincs jobb identitás-képző tényező, mint a szülőség. Én szültelek, az anyád vagyok, jobban ismerlek, mint te saját magadat. Tudom, ki vagy. Kicsi sánta fiacskám. De én sántán is szeretlek. Az igazság ezzel szemben az, hogy anyu a fiát leginkább csak sántán szereti. Mert számára ez az identitás, hogy a sánta fiának az anyja. De nézzük gyorsan aput is, aki tök jól meg tudja határozni a saját fia viszonylatában a férfiasságát és az erejét, főleg, ha a fia sánta. Mennyivel erősebb vagyok. Nézd, fiam, ha én nem lennék, éhen halnál, mert én cipellek ide minden nap a templom kapujába. Szükség van az erőmre. És akkor még vegyük ehhez hozzá a közös szülői sopánkodást, hogy ez a mi fiunk sose fog felnőni, és már negyven éves is elmúlt, és még mindig nekünk kell gondoskodnunk róla. A mártírszülők, akik mindent csupa szeretetből tesznek. Döbbenet az a nagymértékű tabu, ami a szülők jóságát övezi. Pedig a szülő is csak ember. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Közben a valóságban az van a köztudatban, hogy minden ember bűnben fogantatott és bűnben született, kivéve a szüleimet, mert ők nem. Pedig de. És ez nem vádaskodás, hanem a szülők mítosztalanítása. Ha ők magukat nem tudják, marad a sánta „gyermek” pálfordulása. A szülők számára a sánta fiuk szüleinek lenni identitást jelentett. Ráadásul egy olyan identitást, ami a társadalomban igen kiváltságos helyre sorolta be őket. Ha egyenesen végigmegyünk ezen a logikán, a szülőknek érdekük volt, hogy a sánta fiú sánta maradjon, mert ha a fiú megszűnik sánta lenni, feláll és a saját életét kezdi élni, a szülők ott maradnak identitás-talanul. Szembe kell nézniük azzal, hogy fogalmuk sincs, kicsodák. Könyörüljön az ex-sánta szülein.

De ott van a társadalom, ami körbeveszi a sántát. Ahol a sánta egy biztos pont, akihez viszonyítva mások egészségesek lehetnek. Vagy méltóságosak. Vagy felnőttek. Akik kioktathatják, belerúghatnak, ráüvölthetnek, hogy kotródjon az útból, elhúzhatják a szájukat, és hálát adhatnak az Istennek, hogy ők nem sánták, akik jók lehetnek, amikor dobnak ennek a sántának egy kis aprót. És kiderül, hogy a társadalom „kicsi sánta fiacskája” fenntart egy egész rendszert maga körül. A sánta világot, ami csak azért tűnhet egészségesnek, mert van középen egy letagadhatatlanul sánta ember. A társadalom nem akarja a sánta ember gyógyulását. Mamahotel ide, vagy oda, valójában senki nem akarja, hogy a fiak felnőjenek, és önállóvá váljanak, mert a helyzet ugyanaz, mint a családban. Egy-kettőre kiderül, hogy ha a fiak elkezdik a saját életüket élni, és elkezdenek a saját lábukra állni, a saját gondolataikat gondolni, a saját hitüket hinni és a saját identitásukat kialakítani, hogy valójában a társadalom is ugyanolyan sánta, mint a fiak. A mártírszülői identitás. És persze, ne felejtsük el a vallást sem. Hogy mindez egy templomban zajlik. Bertrand Russell mondta, hogy a világon az „egyház” hozta létre a leghatékonyabb szervezetet arra, hogy hatástalanítsa az Isten munkáját. És nekem erről az a véleményem, hogy az egyház mi vagyunk: az ember. A sánta-vallásúak. Bizonyítványmagyarázásból jeles. Amikor berendezkedünk a csoda-mentes, gyógyulás-mentes vallás-gyakorlatra. Működik a vallás, mindenki egészséges. Pedig mindenki beteg. És azt a paradoxont fedeztem fel, hogy a betegség-állapotot egészségesnek hazudó környezet a gyógyulást megbetegedésnek hazudja és megpróbálja a sántát visszaparancsolni az Ékes Kapuba. Ti mindnyájan egészségesek vagytok. Én nem, mondja egy születése óta sánta férfi. És furcsamód így lesz mind közül a legegészségesebb.

Mi történik a sántával? Egy biztosan, már soha többé nem lesz fontos, hogy mások kényelme miatt létezzen. Hogy mások identitása legyen. Már nem az emberek elvárásai szerint éli az életét. Már megszűnik az ál-egészségesek ál-egészségtudatához legitimáció lenni. Ez a sánta felkel és jár. Ugrál és dicséri Istent. És kiderül, hogy eddig csak egy sánta volt, és sok egészséges. Most meg van egy egészséges, és sok sánta.

A saját életed éld. A saját hitedet hidd. A saját gondolataidat gondold. A saját lábadon járj.

Gyógyulás

Akarsz meggyógyulni? Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj – járt a fejemben éveken át a dalszöveg, és nem értettem meg, hogy az én homokom üres. Az én homokomba leginkább a saját bűneim vannak írva, hogy számomra nem volt szabad látni, hogy ellenem is követtek el bűnöket, és az ellenem elkövetett bűnöket csak akkor lehet a homokba írni, sorban mindent, elolvasni, könnyeimmel megsiratni, elgyászolni, ha a mélységeiben szembesültem azzal, amit ellenem vétettek. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. A vétkeim az ellenem elkövetett vétkekhez kötődnek, és az egyik legsúlyosabb vétek a tagadás. Hogy részt veszek a játszmákban, elásom mélyre az ellenem elkövetett vétkeket, amelyek odalenn, lassan de erőteljesen, fokozatosan megrohasztják a lelkem. A másik az elfojtás, az érzelmek száműzése félelemből, rettegésből. Nem láttam a bűnök kétarcúságát. Nem láttam, hogy követtek el ellenem vétkeket, és hogy ezek bennem sebeket okoztak, amelyek fájtak, amelyeket szégyelltem és elrejtettem, és amelyek beteggé tették a lelkem, és olykor a testem is. Én csak a saját vétkeimet kerestem, és mélyen meg voltam győződve róla, hogy valami szörnyű bűneim vannak, és vezekelnem kell miattuk. Ebben nevelődtem, szóval ez nekem olyan természetes volt, mint az, hogy létezem. A bűntudat lételemem volt. A már elviselhetetlenné váló, és lassan felismert bűntudat miatt kezdtem el Freudot olvasni úgy 10 éve. Mert éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Az isten akiben hittem, egy büntető isten volt. Egy isten, aki nem törődik velem, csak ha „vétkeztem” és a vétek kiszámíthatatlan volt, leginkább minden lehetett vétek, amiért büntetés járt. Mintha a létem lett volna a vétek. Az egyetlen bűnöm, hogy megszülettem. Ma már ezt így tudnám megfogalmazni. A tanáraim döbbentettek rá, hogy én nem értem, hogy Isten kegyelmes is. Hogy Isten szeret is. Hogy mi a bűn, azt a szeretet és a kegyelem szemszögéből nézve értjük meg. Hát, jó sok év kellett ahhoz, hogy végre Isten elérje nálam, hogy felismerjem, hogy ellenem is vétkeztek. És hogy én tulajdonképpen mélyen ezért haragszom is, de mivel a harag is „bűn” még haragudni sem mertem. Aki engedelmes, nem haragszik. A harag veszélyes dolog, mert akkor kiderül, hogy bűnös vagyok. Nem haragudhatok. Pedig van jogos harag. Nem a harag érzésével van baj, hanem a ki nem mondott, meg nem élt haragból származó cselekedetekkel. A haragjukat vannak, akik másokon élik ki, és megölik Ábelt. Mások magukra haragszanak mások helyett is. Magukat büntetik, és eleve erre számítunk, hogy valaki jól megmondja nekünk, milyen bűnösek vagyunk. Én minden veretes, ostorozó prédikációt magamra vettem, összeszorult tőle a gyomrom, az nekem nagyon szólt, mert megerősítette bennem, amire neveltek: menthetetlenül „bűnös” vagyok. A létem a vétek. Ha az első vétkem kellene megneveznem, akkor az az lenne, hogy elhittem azt a hazugságot, hogy én szerethetetlen vagyok, és csak büntetést érdemlek. Sok évig tartott távol, igen távol ez a bűn Istentől, aki szeretett. Aki várt haza, aki velem sírt a távolban, aki megértett, és aki együtt-érzett, és aki a távolból is vigyázott rám. Nem ő volt messze, én. Fogságban lelkem börtönében. Ha gyermek vagyok, és bántanak, akiket azért adott az Isten, vagy akiknek azért adott, hogy szeressenek és vigyázzanak rám, lényegében csak egy választásom van: azt mondom, hogy ha ez történik, azért csak én lehetek a hibás. Mert a szülő nem lehet hibás. Később már több választásom van, az egyik az áldozat-szerep, vagy a megmentőszerep, hogy addig adom másoknak, amire vágyom, hogy talán egyszer valaki nekem is megadja, amit sosem kaptam meg senkitől. A másik az, hogy én magam is továbbadom, amit kaptam, és így válok olyanná, mint akik bántottak. A harmadik, hogy teleírok egy tengerpartnyi homokot az ellenem elkövetett vétkekkel, amelyek annyira fájnak, és hagyom, hogy vigye a szél. Ez viszont a legnehezebb út több okból is. Ez az út a gyógyulás útja. A legnehezebb, mert ez egy járatlan út. Egy olyan világban, ahol két típusú szerep között ingázunk, vagy belebetonozódunk, a gyógyulás a lehetetlen kategóriája. Mert az egy harmadik út. Erre mondta a húgom, hogy megtaláltunk egy utat, amiről sokan azt hiszik, nem is létezik. Pedig létezik. Ez a gyógyulás útja. Alkoholfüggő családszerkezetben nevelkedtem. Ezzel vagyunk így néhány millióan, és ráadásul ez egy transzgenerációs minta, tehát a leszármazottak életében lehetséges, hogy nincs jelen az alkohol, de a függő minta jelen van. Mert ez valójában egy minta, egy transzgenerációs minta. A nem-alkoholfüggők, vagy azok, akik „leszoktak” és ezt gyógyulásnak és eredménynek nevezik, elgondoltak egy olyan elméletet, hogy az egész problémát a szerfüggőség okozza. Iszonyú nagy felismerés volt számomra három éve, hogy az alkohol nem az oka a családi bántalmazó viselkedésnek, hanem a tünete. Hogy ennek a gyökerei generációkra nyúlnak vissza, hogy minden ilyen családnak több-generációs tapasztalata van ebben a viselkedésmintában. Az alkohollal azonosítani a problémát, valójában képmutatás. Mert ezzel azt mondjuk, hogy ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy alkoholista lett. Minden ember felel a tetteiért és a viselkedéséért, és a felelősség kérdése az alkoholfüggő családokban különösen nehéz téma, mert vannak tagok, akik egyáltalán nem vállalnak semmiért felelősséget, mások meg az egész családért, sőt olykor az egész világért. Belőlük lesznek a legelhivatottabb segítők. De a valódi probléma nem az alkohol, ami csupán egy tünet, hanem az, ami valójában minden család problémája, és amit a vallás bűnnek nevez. Legalább egy évtizede foglalkoztatott a bűn, bűntudat bűnbocsánat kérdése. Még a szakdolgozatomat is ebből írtam. Hogy tulajdonképpen mi is a bűn. Mert, hogy a bűnös világ bűnértelmezése egy bűnös bűnértelmezés, és erre a bűnértelmezésre mondja Nietzsche a hatalom akarásában, hogy az ilyen bűnértelmezés részrehajló, tehát a bűn az, ami nem tetszik azoknak, akik erősebbek, vagy hatalmasabbak. Van, ami bűn, ha te teszed, de nem bűn, ha én teszem. Te bűnös vagy valami miatt, és mert én abban nem vagyok bűnös, amiben te, ezért én nem vagyok bűnös. Ezért egyre inkább arra gondoltam, hogy a bűn olyan, mint egy álom, ami nagyon valóságosnak tűnik, és a felébredés az, amit a 12 lépés programok spirituális ébredésnek neveznek, de ha teológusként közelítem meg a kérdést, akkor azt mondom, ez az újjászületés. A gyógyulás nehéz téma, nehéz út, mert mindent megváltoztat. És mert egy járatlan útra vezet. Egy útra, ahová nem jön velem mindenki. Egy útra, ahová lehet, hogy egyedül kell mennem. Szintén a 12 lépés programokban fedezték fel, hogy az egyébként több évig tartó elkötelezett és kitartó önismereti munka (aminek a józanság a kezdete és nem a célja!), szóval hogy ez elvezet egy spirituális ébredéshez. Ami viszont kihívás elé állítja a családtagjaimat és kapcsolati hálómat, és azt fedezték fel több 10 éves tapasztalatuk alapján, hogy ha egy alkoholbeteg meggyógyul, újjászületik, átél egy spirituális ébredést, aminek nagyon erős lépései vannak, például mások ellenem elkövetett vétkei mellett a saját mások ellen elkövetett vétkeimnek is a beismerése, egy felsőbb hatalom elfogadása, szóval hogy a házastárs fél éven belül szintén elindul a gyógyulás útján, vagy visszaesik az alkoholbeteg a régi életébe, vagy elválik a házastárs. Mert a gyógyulás útja egy iszonyúan nehéz út. El kell benne engedni olyan kapcsolatokat, amelyek fenntartják a betegségemet. El kell engednem mindazt, ami az identitásomat adta, mert lényegében az identitásom volt maga a betegség. És ott maradok a semmi közepén nincstelenül, tapasztalatok és képességek nélkül, és meg kell tanulnom egy új életet élni. A kivezető út a régi életemből ugyanolyan nehéz, mint a bevezető út az új életembe. Amit iszonyúan kimerevítve látunk az alkoholbetegek, vagy más függőségekben szenvedők életében, az az ember problémája. Ezt nevezi a Biblia bűnnek. De a Biblia a bűnről árnyaltan beszél, mint ami transzgenerációs, és ami megfertőzte a lelkünket még öntudatra ébredésünk előtt. Hogy ez egy családi betegség. A nem annyira elesett családokban ez nem olyan megvilágosodás-szerű és csodás gyógyulás, de minden bűnből való szabadulás mégis az: gyógyulás és megvilágosodás. Semmivel sem vagyok rosszabb azért, mert egy alkoholfüggő családban nőttem fel. De talán azért, mert annyira szörnyű következményekkel jár egy ilyen családban felnőni, másoknál intenzívebben kerestem a gyógyulást. És Isten elhozta. Megértettem az igét: aki keres, az talál.

Önmeghatározás

Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, és ímé új jött létre. Krisztusban lenni nem evidencia, vagy önerőből elért teljesítmény. Nem mások vezetnek hozzá. Minket, akik az egyház kebelében cseperedtünk, folyamatosan vezettek, irányítottak, kontrolláltak, belekontrolláltak „krisztusba”. De ez a Krisztus csupán a kontroll fenntartásának eszköze volt. Ez hivatkozási alap ahhoz, hogy a kontrollszemélyek most már „krisztusban” megmondhassák, hogyan kell élnem, mit kell éreznem, mit kell hinnem, mondanom, hogyan kell viselkednem, öltözködnöm, szóval hogyan kell magamon kívül élnem valaki más életét. Ebben a viszonylatban a kontrollszemély „krisztus”. És azt hiszem, van itt némi szerepzavar, ami az én és a te különválásának a hiányából fakad. Hogy nem én vagyok Krisztus. Nem én vagyok a szabadító, nem én vagyok a bűntelen, nem én vagyok a tökéletes, és nem én vagyok az, aki magára veszi az emberek bűneit, hogy így megváltsa belőle az embereket. Semmilyen módon nem vagyok Krisztus abban az értelemben, amiben ő az volt. Nem én vagyok a megváltó. És mert ezt tisztázni tudom magamban, ezért azt is tudom, hogy te sem vagy az. Ez az én és a te különválasztása a társas kapcsolatokban. Önmeghatározás. Krisztus vagy Isten azt mondja – mondják azok, akik nem tudnak különbséget tenni saját véleményük és Isten és Krisztus véleménye között. És óhatatlanul a saját véleményem kerül Isten véleménye helyére. Így csomagolom önmagam krisztusba. De ez a krisztus nem az emberé lett Isten, hanem az önmagát istennek eljátszó ember.

A kontrollszemély egy pszichológiai vagy orvosi kutatásban az a normális vagy egészséges személy, akinek a viszonylatában megállapítható, hogy a tesztalany a normális vagy az egészséges kontrollszemély viszonylatában mennyire nem-normális vagy nem-egészséges. Vannak, akiknek ilyen kontrollszemély-identitásuk van. A normális az, aki olyan, mint én. És ha te nem vagy olyan, mint én, nem vagy normális. Én vagyok a normalitás mércéje. Ezt ma divatosan nárcizmusnak nevezzük. Én vagyok az élet viszonyítási pontja. Az emberek hozzám képest normálisak. A sima nárcizmus is nyomasztó, de a vallási nárcizmus még inkább az. Mert a vallási nárcizmusban lényegében én maga leszek Isten. Krisztus vagy Isten csupán szinonimák az énhez. Ebben a viszonylatban, amikor megmondod nekem, hogy „isten” szerint, vagy „krisztusban” hogyan kellene élnem, akkor mondhatnád ezt is: „szerintem” így vagy úgy kellene élned. És vannak, akik elhiszik, hogy nekik mások kell, hogy megmondják, kikké kell vagy lehet lenniük. Akiket a megfelelési kényszer hajt. Vagy a nárcisztikus önjelölt krisztusok bizalmának az elvesztésétől való félelem. A szeretet elvesztésének félelme. A félelem, hogy én rossz vagyok, hogy végérvényesen kiderül, hogy nem vagyok elfogadható. Ezért jó akarok lenni, és ehhez egy kontrollszemély kell, akinek a viszonylatában körvonalazódik, hogy hogyan legyek jó. Egy normális, hogy számomra, aki nem-normális, legyen egy szamárvezető a normalitáshoz vezető úton. A nárcisztikus vallásosságban, vagy ebben a kontrollszemély-identitásban az ember legnagyobb gondja, hogy miért nem olyan mindenki, mint én, miért nem csinálja azt mindenki, amit én akarok, de valójában ő maga sem tudja, hogy mit akar. Az identitása leginkább ellen-identitás. A nárcizmus mögött egy bizonytalan ember húzódik, akinek fogalma sincs, hogy mit akar. A nem-akarom-identitás az identitás hiánya. De mit akarok? Azt akarom, hogy mindenki az akaratom szerint éljen. Az akarat központi szerepet tölt be ebben a viszonylatban. Miközben saját akaratom iszonyúan fontos, a problémámat az adja, hogy másoknak is van saját akaratuk. Az „isten” akarata az ilyen embereknek nagyon fontos, mert az „isten akarata” valójában a saját akaratuk érvényesítésének egy vallási méltósággal felruházott módja. A vallás legitimáció a saját akarat érvényesítésére. Ami ugye egy ellen-akarat, tehát a hangsúly azon van, hogy ne azt akard, amit te akarsz, hanem azt, amit én. Én pedig azt akarom, hogy ne akard, amit akarsz. Mert én sem azt akarom, amit akarok. Ez jó bonyolult, pedig nem az. Úgy viszonyulok az emberekhez, ahogyan önmagamhoz. És amíg nem sikerül meghatároznom önmagam Isten és az emberek viszonylatában, az önmeghatározásom hiánya, vagy a belém nevelt normák mentén határozom meg, hogy mi a normális. Például úgy, hogy elfogadom normálisnak magamra nézve azt, amit nagy meggyőződéssel állítanak a kontrollszemélyek.

A Krisztusban-lét nem emberek uralma alá kerülés. Épp hogy felszabadulás alóla. Teljesen mindegy, hogy mások uralkodnak fölöttem, hogy én uralkodom magamon és másokon is, Isten ettől az önkontrolláló és másokat kontroll alatt tartó uraskodástól szabadít meg. Megszabadít az emberistenkedésből. Akár én vagyok, aki fölött mások uralkodnak, akár ha én vagyok, aki mások fölött uralkodom, akár mindkettő. Ez egy olyan egyenlőséget hoz, ami a kontroll fogalmát is átalakítja. Nem érzem már kényszerét, hogy kontrolláljam a környezetem, hogy biztonságban érezzem magam. Nem érzem már, hogy szükségem van arra, hogy kontrollt gyakorolj fölöttem, hogy ne váljak rossz emberré. Sőt, kifejezetten taszít a kontroll minden olyan formája, amiben korábban benne éltem. Egészségtelennek és nem-normálisnak érzem. A kontroll fogalma ugyanis Krisztusban új jelentéssel ruházódik fel. Az önmeghatározáshoz szükséges. Határaim meghúzásához. Annak a kialakításához, hogy meddig tartok én, meddig tartanak az én érzéseim, az én gondolataim, az én hitem, az én kompetenciám, mert én leszek Krisztusban egy olyan én, aki szabad önmagától és másoktól is. Akik felszisszennek az én szó hallatán, azoknak leginkább a tevel van problémájuk. Te ne legyél önmagad, hanem legyél az, akinek én akarlak. Krisztus nem ezt mondja, Krisztusban én valódi önmagammá válok. Krisztusban lenni azt jelenti, hogy szabaddá válok a kontroll-kényszertől. Nem érzem már, hogy a biztonságot a kontroll teremti meg. Hogy valakinek irányítania kell. És így válnak a kapcsolataim önirányítóvá. Így válok én is azzá. Krisztusban lenni identitás. Tehát nem is azt jelenti, hogy egyfajta külső kontroll segítségével, amit „krisztusnak” nevezek, kontrollálom magam. Nem, ez a törvény betartására tett kísérlet. A törvényből viszont csak a bűn felismerése adódik. A törvény egy Krisztus viszonylatán kívüli világban Krisztus felé vezető tanítómester. De a törvény: kontroll. Krisztus: szabadság. Nem viselem el már a kontrollt, mert megértettem, hogy Krisztus nem kontrollál engem. Hogy a kontroll alóli szabadságot hozta el. Szabad vagyok arra, hogy benne éljek. Hogy ez nem egy kívülről mások vagy önmagam által magamra kényszerített szerep, hanem identitás. Önmegjátszás-mentes valóság. Krisztusban vagyok. Ő az identitás-keretem. És a Krisztusban megélt szabadság már nem vágyik kontrollra sem kívülről, sem belülről. Mégis így kerül helyre minden, ami kívülről érkezik, és ami belülről. A döntés szabadságának a megélése által. Nem érzem kényszerét, hogy kontrolláljak vagy kontrolláljanak, és nyugalmam van abban, hogy a helyemen vagyok. Saját határaim között biztonságban vagyok. Mert Krisztusban lenni szikszaiszabi-szerűség számomra. Szikszaiszabi-szerűen lenni Krisztusban, ez az identitás-keretem. Ez azt jelenti, hogy mások másként vannak Krisztusban. Hogy Krisztusban lenni nem egyformásítás és egyik ember akaratának a rákényszerítése egy másik ember akaratára, hanem épp az akarat felszabadítása. A megújult akarat. A szabad akarat Krisztusban. Ez az igazi szabadság. Szabad vagyok benne annak lenni, aki kényszer-mentesen lenni tudok.