Gyászreakció

,,Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után” (Jeremiás 31:13) Örömöt és vigasztalást várunk, vágyakozunk a megújulás után, de nem tanították meg nekünk, hogy az örömöt és a vigasztalást, a megújulást megelőzi valami, és ez a valami a gyász. Míg nem éltem át úgy, hogy meg is értettem, hogy ami történik, az egy mélyen megélt gyász, azt gondoltam, hogy gyászolni akkor szoktunk, amikor meghal valaki, és a gyász azt jelenti, hogy fekete ruhát öltünk. Amikor valaki meghal, sírunk, majd a temetésen is, de ez a sírás ritkán igazi — sírunk, mert elvárt, vagy mert illik sírni, és nem azért sírunk, mert elveszett valami, összetört valami, hogy én is meghaltam azzal, akit szerettem.

Csak annak az elvesztése vált ki belőlünk igazi gyászt, akit szerettünk, aki fontos volt számunkra, aki nélkül úgy érezzük, már nem vagyunk teljesek, fél-emberré lettünk. Kevés ilyen ember van az életünkben. A számunkra fontos személy elvesztése egy olyan gyász, ami megtanít bennünket arra, hogy az élet tele van veszteségekkel. És hogy az igazán fájdalmas veszteségeket csak a gyász útján engedhetjük el. A gyász arról szól, hogy valami jóvátehetetlen, visszahozhatatlan, helyreállíthatatlan a régi formájában, vagy a vágyunk már soha nem fog úgy teljesülni, ahogyan arra vágytunk. Az életünk tele van ilyen soha be nem teljesedő vágyakkal. Minden gyászban önmagunk elveszetté válását is gyászoljuk. Én, akit szeretett az apja. Ha sosem szeretett, ezt is, ha szeretett, de már nem lehetek kislány vagy kisfiú, akkor azt. Minden elvész, és ehhez a veszteséghez szorosan kapcsolódik az idő. Az idő telik, és amikor valami a múltban rendben volt, betöltötte a szerepét, én, aki a múltban rendben voltam, mára, az idő miatt elengedésre váróvá lettem.

Elengedni önmagam múltbéli megvalósulásait.

A gyász egy igen bonyolult folyamat, ami az érzelmeink széles skáláját kelti életre, még azokat is, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak, vagy soha nem éreztük őket. Összekapcsolódik ez a folyamat a mélyen megélt haraggal, a dühvel, és a szomorúsággal, az elveszettség érzésével, a reménytelenséggel, és persze, félelemmel, rettegéssel, érzelmi fájdalommal, ami olykor erősebb, mint bármilyen fizikai fájdalom, és aztán a megújulással, megerősödéssel, megvigasztalódással, a megbocsátással és az elengedéssel.

A gyász egy érzelmi folyamat, nem lehet intellektuálisan gyászolni. Gondolatban. Csak érzelmi önelengedéssel, megengedve magamnak, felszabadítva magam a gyászolásra.

Ezer és egy dolog válthat ki belőlünk gyászt. Minden vágyott jövőbeni megújulás, a magunkkal cipelt terhes családi örökségekből való szabadulás, az összetört családi kapcsolatok, el nem ért eredmények, elveszett életszakaszok, mind gyászt váltanak ki belőlünk.

Nem tanítottak meg bennünket gyászolni. Ezért a felszínre törő fájdalmat destruktív eszközökkel próbáljuk elfojtani. Nem engedjük felszínre törni az érzelmeinket, inkább alkoholt fogyasztunk, újabb kapcsolatokba menekülünk, szexszel, vagy drogokkal, még több munkával, pénzszerzéssel, vagy mások ellen elkövetett bántalmazással próbáljuk kezelni a bennünk lévő érzéseket. A felszínen düh van és harag, a düh és a harag alatt találhatóak a mélyebb érzések, például a veszteség-élményből fakadó elhagyatottság. A megcsaltság érzése. A becsapottság érzése. A szomorúság, a félelem, hogy mi lesz most, a szégyen és a bűntudat, mint alapjaiban meghatározó érzések.

A gyász egy fájdalmas szembenézés azzal, hogy az életünk véges, és hogy ebbe a véges életbe nem tudunk egy tökéletes életet belesűríteni.

A mindenhatóság-érzésünk összetörik. Összetörik a nárcizmusunk, hogy minden lehet úgy, ahogyan mi akarjuk. Mert nem lehet. Sokunk egész életében dühös, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan akarjuk, és közben ez tesz bennünket boldogtalanná: a képtelenség annak megengedésére, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan elgondoltam gondolatban.

A gyásznak igen sok köze van a kegyelemhez. Ha nem gyászoltam, a kegyelmet sem éltem át. Boldogok, akik sírnak, mert ők meg lesznek vigasztalva. Megvigasztaltakká válnak. A bűnbánat és a bűnvallás is a gyászfolyamat része, amikor mélyen, érzelmi értelemben is szembenézek azzal, hogy mit jelent, hogy bűnös vagyok, és mit jelent az, amit eredendő bűnnek nevezünk, amiről azt mondja a Biblia, hogy anyám vétekben fogant engem, hogy a bűnösségem jórészt örökölt sebekből fakad, vagy olyan sebekből, amelyeket akkor okoztak nekünk, amikor még mit sem tudtunk arról, hogy az élet mennyire összetett, olyan emberek, akiket tökéletesnek hittünk, akikről azt hittük, igazán szeretnek. Szembenézni azzal, hogy az ember szeretete nem tökéletes. Hogy szeretetnek lehet nevezni az elemi önzést vagy önérdeket is.

Sok mindent nevezünk szeretetnek, de érzelmeinkben nagyon is jól érezzük, hogy mi a szeretet, és mi nem. Mindannyian azzal a vággyal születünk erre a világra, hogy szeressenek. Aztán megszületünk, és tökéletlen emberek nevelnek fel bennünket, akiket olyan tökéletlen emberek neveltek fel, mint amilyenek ők is, mi magunk is, a nevelésük által tökéletlen szeretettel szerető emberekké válunk. Gyászoljuk tiszta szeretettel szeretni nem tudó önmagunkat. Haragszunk, hogy azt mondták az önzésre, hogy szeretet; a kisajátításra, a tárgyiasításra, az átszexualizált érintésre, hogy az szülői szeretet.

Az összetört házasságokból születő gyerekek, vagy ahol az egyik szülő soha nem is volt jelen, mert létre sem jött a házasság, a házasságból született srácok, akiknek a szüleik gyűlölték egymást, és bennünket egymás elleni fegyvernek használtak a szeretet nevében.

Mély fájdalom, hogy amit a szüleink szeretetnek neveztek, az nem az a szeretet, aminek a vágyával erre a világra születtünk.

A szeretet az, ahol rám figyelnek, ahol én vagyok a fontos. Az ember szeretete önkielégítés. Az önkielégítő szeretetben nem az motivál, hogy azt adjam, amire vágysz, hanem az, hogy elvegyem tőled, amire vágyom. Ebből születik a házastársak kölcsönös szexuális és érzelmi kizsákmányolása, a kölcsönös kizsákmányolás-érzés.

Elveszem, mire szükségem van, hiszen ha szeretsz, ide kell adnod.

De a szeretet adományozó.

Az adományozás önszántunkból történik, mert adni akarunk, és azt tudjuk adni, amink van, és ezt próbáljuk összhangba hozni azzal, amire a másik vágyik. Ehhez kommunikációra van szükség. A szereteteinknek van egy erőszakosság-, vagy erőszaktétel jellege, amikor rányomjuk a másikra azt, ami szerintünk a szeretet, és haragszunk, ha a másiknak nem arra van szüksége amit adunk, és azt állítjuk, nem szeret, mert ha szeretne, elfogadná, amit adunk. A szeretet nem viselkedik bántóan és nem keresi a maga hasznát. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk szeretni. És ez az életünk egy pontján indul el. És a nem-szeretetet, amit kaptunk, a gyász folyamatában engedjük el.

A valódi szeretet, amire vágyunk, Istennél van. Onnan tanuljuk, ahogyan ő szeret minket. DE szeretetének átélése elsőként egy mély gyászt eredményez bennünk, mert Isten szeretetének világosságában lelepleződik emberi álszereteteink önzés- és erőszakosság-, erőszaktétel jellege. A követelő szeretet, ami kizsákmányol és elvesz. Amikor átéljük Isten szeretetét a gyászban, ez még mélyebb gyászt eredményez, mert felismerjük korábban soha nem érzett módon, hogy mi mennyire vágytunk erre a feltétel nélküli isteni szeretetre, és hogy ezt a szeretetet azért nem tudtuk befogadni, mert ahhoz át kell élnünk azt az iszonyú fájdalmat, hogy azok, akik azt mondták, szeretnek, csupán szükségleteik kielégítésére használtak. Hogy a létem önérdekből lett, mert a szüleim gyereket akartak, hogy ez az egész emberi szeretet nem érdekmentes, hogy nagyon is sok érdek fűződik hozzá, és amikor elkezdek erről beszélni, a korábban szerető személyek dühösek lesznek, mert már nem kapják meg, amit eddig elvettek.

Az Isten szeretetének a viszonylatában felismert és átérzett nem-szeretettség az életünkben a legmélyebb gyász, amit átélhetünk. Hogy valójában senki nem szeretett, csupán használt saját érzelmi vagy fizikai szükségleteinek a kielégítésére.

Az újjászületés, életünk mély, visszavonhatatlanul új irányba haladó megújulása korábbi önmagunk elgyászolásával veszi kezdetét. Meghalok annak, aki voltam. Meghalok már emberektől várni, amit csak Isten képes adni. Meghalok önmagamnak, aki megpróbáltam magamnak megszerezni, amit csak Isten képes megadni. Már nem várok emberektől feloldozást. Nem várok emberektől olyan szeretetet, amit Isten ad. Megfordulnak a viszonyulások. Adni akarok. Érdekmentesen. Nem akarok már Istent játszani sem a saját, sem mások életében. Már tudom, hogy én sem tudom megadni azt a szeretetet senkinek, amit csak Isten képes megadni. Én nem vagyok Isten. Isten Isten, én én vagyok. Én is egy vagyok a szeretet után szomjazó emberek között. Szabadságra vezet el a gyászom. Mint aki már meghalt, és aki így kezdett igazán élni. Az életem a halál után élt életté válik.

Semminek nincsen akkora súlya már, nincs akkora jelentősége, mint korábban, és mégis épp így válnak jelentőssé azok a dolgok és személyek, amelyek valóban jelentősek, és jelentéktelenné a jelentéktelenek.

Önmagam meghalása és feltámadása jelentést ad az életnek számomra. Örök, kiteljesedő jelentést. A folyamatba helyezett haldoklásomat felváltja az örökké tartó életre kelésem.

Önismeret

“Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”” (2Tim 2:19) – avagy gnóti szeauton – ahogyan állt ez a delphoi jósda bejárata fölött. Ismerd meg önmagad. Szerezz önmagadról való ismeretet. De mondhatom azt is: ki vagyok én? Az életünk folyamán, a szüleinkkel kezdve, aztán a testvéreink, a barátaink, a tágabb család, az iskolai tanítóim, tanáraim, egyetem, a gyülekezet tagjai – szóval folyamatosan visszatükröznek, és definiálnak, és ezek alapján megalkotom az énképemet. Ez vagyok. Ez valójában az önismeret hiányát jelenti. Ez az ismeret nem belülről származik, hanem kívülről. Önmonitorozás. Először ingatag a külső visszajelzésekből felépített én, majd egyre jobban megkövesedik, és egyre inkább azonosulok ezzel a mások által rám ruházott szerepszemélyiséggel. Annak látom magam, aminek láttatnak. Rugalmatlanság, hiszen ennek az énnek semmi köze a bensőmhöz, mert aki vagyok, belül van. Ez az önkívületiség. Mit szeretsz bennem? – kérdeztem a feleségemet újra és újra, mert nem tudtam, mi az, ami szerethető bennem. Miért vagyok szerethető? Te rossz vagy, és csak akkor lehetsz jó, ha nem követsz el hibát. De soha nem lehetsz elég jó, mert ahhoz nekünk rosszá kellene válnunk, és azt nem akarjuk. A szüleim saját jónak felépített önértelmezésüket az én rosszaságomra építették. Nem lehettem jó a számukra, mert az ő világukban akkor nekik kellett volna rossznak lenniük. Nem lehetünk mindketten jók, vagy mindketten rosszak. Vagy te vagy rossz, vagy én. A modern pszichológia iszonyú sok dologra rájött, amiről ugyan beszél a Biblia, de ha ezt nem világítják meg nekünk ezek a pszichológiai felismerések, talán soha nem fogunk rájönni. A kereszténység kezdeti szakaszában vita zajlott arról, hogy a pogány szerzők, filozófusok művei istentől valók-e. Az apologetikai beállítottságú teológusok azt gondolták, hogy igen. Hogy azok a felismerések, amelyeket leírtak, Istentől származnak. És milyen jó, hogy volt, aki így gondolta, és nem dobták ki az ablakon az ősi tudást és ismeretet, azt gondolván, hogy elég nekünk a bibliaolvasás. Szerintem is holisztikus a világ. Isten nem hasít. Nem osztja jó emberekre és rossz emberekre abban az értelemben a világot, ahogyan azt az önmagukat jónak vagy rossznak érző emberek teszik. Minden mindennel összefügg. Egyetemi éveim végén kezdtem el foglalkozni az üdvtörténet és úgy összességében a történelemfilozófia témájával. Hogy van az emberi történelem, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek generációról generációra, de van egy üdvtörténet is, ami meg arról szól, hogy hogyan állítja helyre Isten a hatalmát a világban, hogyan üdvözíti az embert. Mert azt éreztem, hogy kell, hogy legyen valami más is. Kell lennie egy másik olvasatnak. Kell, hogy legyen más megoldás is, nem csak egymás legyilkolása. Nem lehet ennyi az ember története. Emlékszem, hogy amikor társadalom-etikát tanultunk, arról vitatkoztunk, hogy mi alapján döntjük el, hogy valami jó-e vagy rossz. A társadalmi erkölcs valamit rossznak mondhat, miközben az lehet, hogy jó, és jónak mondhat valamit, miközben az lehet, hogy rossz. Volt, akivel nem értettünk egyet. Azt hiszem, hogy ahhoz, hogy egy csöppet is jobban megértsük magunkat, és a világot, ami körülvesz, szükség van a rugalmasságra. Arra, hogy engedjek, és vitathatóvá tegyem a saját elgondolásaimat. Ez egy állandó-jellegű tabudöntögetést jelent. Nem kívül, belül. Sosem a külső társadalmi tabuk korlátoznak bennünket, hanem a bennünk, a fejünkben, a gondolkodásmódunkban lévő tabuk. A társadalmi tabuk a fejünkben lévő tabuk kivetülései. A filozófia a világ eredetére kereste a választ. A társadalom és az ember működésére. Kicsoda az ember? Honnan ered a világ? Honnan ered a világban található rossz? A filozófia kemény kérdéseket tesz fel. Számomra nagyon nehéz út volt megtalálni ezt a keretet, mert engem kijelentésekben neveltek. Nem kell gondolkodnunk azon, hogy mi a jó és mi a rossz, mert azt kétséget kizáró módon meghatározták már nekem, az én dolgom csupán annyi, hogy „jó” legyek. De a filozófia nem éri be olcsó kijelentésekkel. Még akkor sem, ha ezt a vallásra alapozva jelentik ki magukat vallásosnak nevező emberek. A filozófia szétszedi az ember előítéleteit. Mert a filozófus könyörtelenül szembenéz önmagával. Szókratész személyes filozófiája is ez volt: ismerd meg önmagad. Ezért ő nem tett kijelentéseket, amikor tanított. Ezer évek óta élt, a nyugati gondolkodás alap-személyisége, aki nem frontális oktatásban részesítette tanítványait, hanem kérdések útján tanította őket. Lényegében a kérdéseivel megtanította a tanítványainak a kérdés-feltevést. Nem mondta meg a válaszokat, hanem addig kérdezett, míg a tanítvány megtalálta a saját további kérdéseit, és persze a saját válaszait. Ez dialógus. Így ismerem meg önmagam. Mert az önismeret falak lebontásával kezdődik. Hamis, mások által tanított énképem porig rombolásával. Ehhez kellenek a külső perspektívák. Hozzám hamarosan nagyon közel kerültek a keresztény-ellenesnek, vagy vallás-ellenesnek nevezett gondolkodók. Elkezdtem velük párbeszédet folytatni. Freud. A neurotikus bűntudat. Engem a vallás nevében neveltek. A vallás nevében követtek el erőszakot a lelkemen. Körülöttem mindenki isten volt. Nekem nagyon közelinek érződött a kicsinyes, erőszakos, önző görög istenekből kiábrándult klasszikus görög filozófia. Mert engem is ilyen istenek vettek körül. Feuerbach azt mondta, hogy az Isten csupán projekció. Az emberi jóság kivetülése egy isten-fogalomba. Freud a hatalom és a társadalom működéséhez szükséges transzcendens „apának” tartotta az „istent”. Nietzsche egy időben nagy kedvencem volt. Akkor még nem tudtam, hogy azért, mert őt ugyanolyan világ vette körül gyerekként, mint engem. A tökéletes hívők világa. A nyomasztó tökéletesség. Nietzschét démonizálták a kortársai, és sokan ma is, pedig Nietzsche nagy segítséget nyújtott a keresztény hit lényegének újra-felfedezéséhez azzal, hogy a szigorú pietista vallásosság kritikájaként mutatott egy ellenpontot, és rámutatott vallásosságunk képmutatására. Ha önismeretre akarok szert tenni, csak Nietzschét kell olvasnom, és Nietzsche szétbontja ön-igazult vallásos hitemet. Az enyémmel ezt tette. És persze, ne felejtsük el Marxot sem. A vallás, mint ópium. Hogy én mennyit szenvedtem attól, hogy „Jézus nevében” másokat bántalmazó emberek magukat az örök élettel és a mennyországgal vigasztalták. És nekem olcsó vigasz volt a szenvedésemre, hogy majd a mennyben minden jó lesz. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy erről szól az élet. Hogy szívunk, és majd a mennyben meg jó lesz. Hogy itt bántalmazzuk egymást, hazudunk, a templomban mosolygunk, otthon meg verjük a gyerekeinket, meg verekszünk egymással, de a mennyben majd minden oké lesz. Erről szól Marx valláskritikájának a lényege. Hogy a földi nyomorúságot egy mennyei megnyugvással fojtjuk el. Majd ott minden jó lesz. Ez a legmélyebb része volt az útnak. És a felfelé ívelő szakaszban jött Kierkegaard. A tökéletes egyensúlyiság. Akinek nem voltak illúziói. De aki nem csupán ellenpont volt, hanem aki megkereste az egyensúlyt. Akinek kíméletlen önismerete volt. Aki könyörtelenül végigment az önismeret útján. És persze, Kierkegaard kaput nyitott minden irányba. A posztmodern filozófia felé. A pszichológia ezer irányzata felé. És persze, az irodalom felé. De leginkább önmagam felé. Ismerd meg önmagad.

Önmagam megismerése nélkül lehetetlen megismernem Istent. És bár az istenismeretem adja meg azt a külső perspektívát, ami segít rálátást nyernem önmagamra, de a lebontásban nagyon is számít az én erőfeszítésem. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik. Megértettem, hogy kihagyhatatlan vagyok az életem átalakulásának a folyamatából. Uram, áldd meg a vetésem. Fiam, megáldanám, ha elvetnéd. És igen, hamis önmagam lerombolása nem más, mint vetés, amire várom Isten áldását. A valódi önismeret, a valódi én megtalálását. Mert az már egy másik út. Egy belső, mély, és kifelé ható változás. Belülről kifelé. De már egy megtisztított úton. Egy úton, amin egyszer már végighaladtam, ahol romboltam, irtottam és pusztítottam, és ahol belülről kifelé haladva, Isten újjáépíti az életem.

Forrásmegjelölés

Nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és ő maga és állatai is ittak belőle? Hivatkozásokkal teletűzdelt életet élünk. Mások szavait mondjuk vissza, generációról-generációra. A családi hagyomány vagy a vallási hagyomány forrása, valójában a kettő egy és ugyanaz. Mert minden szakrális. Erről beszél nekünk a bálványimádás, és erről beszél nekünk a bálványimádás modern formája, amit függőségnek nevezünk. Minden bálványimádás alapja az emberrel vele-született Isten utáni szomjúság kioltása. Egy elviselhetetlen hiányérzet, amit megpróbálunk betölteni a családi kapcsolataink által. A szülők megpróbálják gyerekeik velük-született szeretet-szomjúságát betölteni, de az ember akár gyermek, akár felnőtt, egy másik ember által betölthetetlen. A szülők megpróbálják betölteni gyerekeik életében az Isten szerepét. Anya önfeláldozó szeretete. Ha a gyermek soha nem válik le a szüleiről, soha nem lép túl a családi normalitás korlátain, soha nem derül ki, hogy valójában nem lett betöltve ez a szeretet-hiány. És ebből fakad a depresszió, ebből fakad a munkaalkoholizmus, ebből fakad a társfüggőség, az intimitáskerülés, az alkoholizmus, a drogfüggőség, szexfüggőség, romantikafüggőség, játékszenvedély, ebből fakad a segítő-szindróma, mint a függőség másik oldala, ebből fakad a pánikbetegség, a fóbiák, a hatalomfüggőség, az ideológia-függőség, a beteges lázadás-kényszer, a vallás-függőség és a fanatizmus, a moralizmus, a bántalmazó magatartás, a lelki zsarolás kényszere, a manipuláció, a képmutatás. Minden innen jön, egyazon forrásból, a velünk-született szeretet-hiányból, amit a szüleink, akik számunkra, akik Istennel való szeretet-kapcsolatra lettünk alkotva, isten szerepében megpróbáltak betölteni. Eredménytelenül. És a saját szeretet-hiányáról mit sem tudó szülő, aki már feladta, hogy a szüleitől, a házastársától, vagy a munkájától megkapja a szeretet-hiányának a betöltését, megpróbálja a gyerekeitől megkapni. Ez az egész modern és mindenkori bálványimádás működésmódja. Isten-szerepekben éljük az életünket. A boldoggá-tevő pasi. A boldoggá-tevő nő. A boldoggá-tevő gyerek. A messiás-prédikátor. A lelkigondozói szuperhős. A gyógyító. A megmentő. A szabadító. A feltétel nélkül szerető és elfogadó szülő. És mindig mindenhol sántítunk. Mert egyikünk sem Isten. A hamis tökéletesség összetörik, csalódás, düh és vádaskodás fakad a be nem teljesült ígéretekből, hogy majd te boldoggá teszel. Részt veszek egy esküvőn, és már összeszorul a szívem, hogy mennyire mélyen belénk van nevelve ez a szemléletmód. A házasság, amiben majd a férfi „boldoggá teszi” a nőt. Ahol majd a nő „boldoggá teszi” a férfit. Vallás ide, vallás oda, ez mélyen belénk van nevelve. Mert az ember a boldogság utáni vágyával születik erre a világra, mert Isten az embert egy vele örökké tartó boldogságra teremtette. Ez a vágy ugyan megvan bennünk, de ez a vágy a bűnösségünkkel való szembenézés nélkül betölthetetlen. Illetve épp arról van szó, hogy a boldogságunk útja felé vezető út a gyászon keresztül vezet. Elgyászolni a boldogságot, amit nem kaptam meg a szüleimtől, a házastársamtól, a gyerekemtől, a főnökömtől, a testvéremtől, a lelkészemtől, és persze, Istentől sem. Mert valójában a vágyam realizálódása, az a megfogalmazhatatlan boldogság-sóvárgás, ami bennem van, teljesen beteg módon törekszik betöltötté válni. Például a szeretet utáni sóvárgás betöltése szexualitás útján. Erről szól az intimitáskerülés. A szeretet utáni vágyam betöltése azáltal, hogy saját szükségleteim és saját betöltetlenségem helyett benned látom a szükséget és a betöltetlenséget, és általad próbálom betölteni önmagam. Ez az önprostituálás és ez mindig a kihasználtság és a kiégés érzéséhez vezet. Mert adok, addig adok, míg csak ki nem fogyok, és mindig azt fogom végül érezni, hogy kihasználtak, hogy kihasználtál. Pedig úgy adtam, hogy senki nem kérte tőlem, amit adtam, én adtam, és önzetlenségem mögött nagyon is önző szándék húzódott, történetesen az, hogy megkapjam kérés nélkül azt, amit akarok. És dühös, sértődött és vádaskodó ember bújik elő az álarcom mögül, amikor végérvényesen kiderül, hogy nem kapom meg azt, amit valójában senki sem ígért nekem. A mérhetetlen mértékű elvárás elvárás-mentességbe burkolva. Ezt nevezzük társfüggőségnek. A pénz, a lakás, a kocsi, a hírnév, a szakmai elismerés, a gyerekek, a szerető család, a család mindenek-felett, mind-mind kétségbeesett kapaszkodás arra nézve, hogy megkapjam a betöltését annak a szeretet és boldogság utáni mély vágynak, amivel erre a világra születtem. Ebből fakad a frusztráció, a depresszió, a betegségek, amelyeknek beazonosíthatatlan az eredete, ebből fakad a kapcsolatról-kapcsolatra vándorlás, a gyülekezetről-gyülekezetre, a tanítótól-tanítóig, egyetemről egyetemre, munkahelyről munkahelyre, országról országra vándorlás kényszere. És ez a vágy olyan erős bennünk, és annyira mélyen el van bennünk temetve, hogy addig, amíg nem jutunk el a végső határig, a mélypontig, az életük reménytelen ürességének felismeréséig és átérzéséig, amíg nem jutunk el a mélypontig, ahol a disznók vályújánál magunkra nézünk, és azt mondjuk, nem vagyok boldog – addig boldogtalanságra ítéljük saját magunkat. Mert ez az egész egy Isten nélkül keresett boldogság. Életemet gyerekkoromtól a vallási világ körében éltem. Ezt lehet csinálni vallásosan is. Templomban ülve. Fundamentalistán. Karizmatikusan. Liberálisan. Hitevesztetten. Kételkedőn. Lázadva. Egyházfüggőségben. Istenfüggőségben. Még több Bibliát olvasva. Még több áhítatos könyvet olvasva. Még több dicsőítő zenét hallgatva. Még többet „szolgálva”. Még több alkalomra eljárva. Újra és újra jóvá válni majd megint bűntudatot érezni, vagy dühösnek lenni, hogy nem tudok jó lenni. És közben nem találni az életemben a valódi bűnösséget. Már csak nem kellene önkielégítenem, meg csúnyán beszélnem, és tökéletes lennék, gondoltam az újjászületésről meg a „jóságról” 22 évesen. Ha nem élek szexuális életet házasság előtt, akkor jó leszek. Éltem, iszonyú kognitív disszonancia, iszonyú fájdalmas és mély bűntudat. Ma már tudom, ez a neurotikus bűntudat. A hamis vallás által belénk táplált bűntudat. Amiből nem a bűn felismerése adódik, hanem ami maga a bűnöm. Hogy jóvá akartam lenni, és nem sikerült. Lehet idősebb testvérként „szolgálni az úrnak” mély hazugságokban élve, haragudva az újjászületett kistestvérekre. Le lehet élni egy életet a jóbi kálvária végigjárása nélkül is, miközben mélyen vallásos vagyok. Mások megtérésén dolgozva folyamatosan, miközben nekem lenne szükségem megtérésre. De nem találva, hogy miből is kellene megtérnem. Mert a bűn-fogalmam egy bűnös bűnfogalom. Sosem váltam le az anyámról és az apámról, akik megtanítottak arra, hogy mi a bűn. Ők azok, akik „jóvá” neveltek, és egész életemet azzal töltöttem, hogy az ő jóság-fogalmuknak megfeleljek. És a szülőség valójában egy szerep. Lehetek lelkészként is szülő-szerepben. Szerepszemélyiség. Mi lennék én, ha nem lennék lelkész? Ez a mondat fogalmazódott meg bennem három éve. Ki lennék én a szerepszemélyiségem nélkül? És még milyen hosszú és fájdalmas út vezetett oda, hogy találkozzam valódi mélyen boldogtalan önmagammal, aki egy senkinek érezte  magát, és aki mindent megtett, hogy legyen valaki, és minél inkább lett valaki, annál boldogtalanabb lett, és annál jobban elveszítette magát. De ez nem a jézusi értelemben vett önelveszítés, hanem a bűn hatásmechanizmusa. A jóvá válási törekvés azt jelenti, hogy megpróbálok mindenkinek jó lenni. Jó férj, jó gyerek, jó lelkész, jó barát, jó értelmiségi, jó apahelyettesítő, minden-helyettesítő mindenkinek, mindenkinek az, amire vágynak. Magyarán isten szerepét betölteni a többiek életében. Egy jóságos isten szerepét. De én nem vagyok Isten. Viszont ezt a szerepet szánta nekem a családom. Majd te leszel az, aki megváltja Izráelt. Akár Immánuelnek is keresztelhettek volna. De nem én vagyok a szabadító. Én is egy ember vagyok, aki ugyanazt a boldogságot kereste, ugyanolyan bűnös módon, mint bárki más. Én vagyok a boldoggá-tevő pasi. És ez mennyire boldogtalanná tett engem! Mérhetetlenül. És mennyire hazug volt ez a szerep. Öntudatlan volt, de így volt. Ez a szerepszemélyiség. Az emberek beazonosítanak az alapján, amit csinálok, és hamarosan elkezdem magam azzal azonosítani, amit csinálok. És így veszítem el a személyiségem egyediségét, és formálódom azok képére, akik rám projektálták a vágyaikat. Miközben megpróbálom betölteni a jóságos isten szerepét az életedben, megszűnök önmagam lenni. Még ruhát sem tudok venni magamnak, mert még a testképem is deformálódik. Már nem látom a saját szememmel a világot. Nem látom a csillagokat. Nem látom a napfényt. Nem látom a felhőket. Ez is egy addikció. Szerepfüggőség. Vonzottam mindazokat, akikhez vonzódtam, mint légypapír a legyeket. Hogy ki melyik, eldönthetetlen.

Ebből az életből hozott ki az Isten. Amikor végre szembenéztem saját mély, betöltetlen szeretethiányommal, és azzal a szomjúsággal, amit ezer módon próbáltam betölteni. Amikor átéreztem saját elviselhetetlen boldogtalanságomat. Én már értem a mondatot, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Mert az igazi boldogság mindig egy mély, elviselhetetlenül fájdalmas boldogtalansággal kezdődik. Amikor elveszítettem már minden reményt. Már nem hazudhatok magamnak tovább. Amikor mindenem odalett. Oda a társadalmi megbecsülésem, a házasságom, a szakmai karrierem, az elveszett gyerekkor helyén lévő tátongó üresség, de ez a tátongó üresség az, amit Isten be tud tölteni. Amikor a semmiből alkot egy életet. Egy olyan életet, amiben helye van a boldogtalanságomnak is. Már nem félek a szenvedéstől. Már nem félek a számomra fontos kapcsolatok elveszítésétől. Már nem félek, hogy nem leszek jó lelkész. Nem félek, hogy kiderül, hogy nem vagyok jó. Már nem félek a haláltól sem. De épp ez az elengedés. Ez az igazi szabadság útja. Amikor a szenvedésem is részévé válik az életemnek, amikor a sírásban vigasztalódom. A nincsben megtalálom a vant. Amikor Istennel való kapcsolatomban, Krisztusban megtalálom igazi önmagam. Így kerül minden a helyére, és így veszíti el isten-szerepét minden, amitől korábban a szomjúságom megelégítését vártam. Már minden az, ami. Én is. Már nem kell jónak lennem. Nem kell félnem, hogy rossz vagyok. Jó és rossz fogalma új értelmet nyer. Már megszűnik a kétpólusúság. Már nem követelek senkitől semmit, és nem érzem, hogy meg kellene felelnem bárki követeléseinek. Ez az elengedés. Önmagam elengedése. Ott a disznók vályújánál. Már nem duzzogok kívül. Már nem félek saját bűnösségemtől. Nem szorongok, hogy kiderül, nem vagyok jó, és elhagynak. Mert már mindez bekövetkezett. Már mindent elveszítettem. Már mindent elgyászoltam. Már minden a része az életemnek, ami ért, ér és ezután érhet. Már meghalhatok. És épp az adja vissza lassan, és soha nem ismert módon az életörömet. Amikor már nem várom magamtól sem mástól, semmitől és senkitől, hogy boldoggá tegyen, mert Isten a boldogságom. És minden boldogság, ami van. A szenvedés is. Az elveszítés is. A veszteség is. A kitagadás, vádaskodás, az elutasítottság is. És már tudok határokat húzni, az emberi morál értelmében akár „rossz” is lenni. Már nem játszom a jófiú szerepét. Mert végérvényesen megértettem, hogy nem kell annak lennem. Hogy minden fájdalom, minden szenvedés, minden veszteség elmúlhatatlan kincseket rejt magában. Hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem, az, hogy csődbe ment az életem. Hogy megbuktam a vizsgán. Hogy elveszítettem mindent. Jób boldog. Még mielőtt mindent visszakapna, már semmire nincs szüksége. Mert ez a teljesség útja. A tejes szabadságé. Így lesz életem alapja Ő, aki az egyetlen, aki boldoggá tehet. Így tudok boldog lenni, és így tudok azokkal boldogan élni, akiknek szintén Ő a boldogság forrása. A válogatás-mentes boldogságé. Ahol minden üdvösségemet szolgálja. Még a veszteség is. A munkanélküliség is. A halál is. A válás is. A szeretet személy elvesztése is. A bántalmazott gyerekkor is. Minden ezért van, hogy megtaláljam őt. És megtaláltam. És megtalált. Ez az elengedés ajándéka. Már nem félek attól, hogy elutasítsalak, mert átéltem, hogy mit adhat az embernek, ha már mindenki elutasította, és amikor már nincs más remény, csak Ő. Egy igazi élet kezdetét.