Feltámadás

„Lázár, jöjj ki!” – mondja Jézus az embernek, akinek már szaga volt. Évek óta foglalkoztat ez a történet. Szeretem a szimbolikus értelmezéseket, amelyek ugyan nem zárják ki a történet tényszerűségét, de ugyanakkor jelentést szeretek keresni az események mögött. Én vagyok Lázár a sírban. Jöjj ki. Már szaga van. Már bűzlik. Ápolatlan – mondanánk. Ez természetes, nem? Tudtátok, hogy a szobatisztaság természetellenes, és egy csomó más dolog is, amit az ember élete folyamán tanul az őt nevelő felnőttektől? A természetes az, hogy nem vagyok szobatiszta. Megtanulom, hogy az legyek. Vannak olyan természetesnek tűnő dolgok, amelyeken soha nem gondolkodunk el. Amelyeket automatikusan élünk, ismétlünk. Szent meggyőződésünk, hogy így kell élni. A problémáink okát nem abban keressük, hogy hogyan szemléljük az életünket és a világot, hanem csak a tényeket látjuk. Pedig minden szimbolikus. Azt mondjuk, ettől hányingerem van. Vagy, hogy hányok ettől az egésztől. És gyakran tényleg hányok. És nem csak azért, mert fizikai értelemben undorító valami, hanem azért is, mert nagyon is nem tűnik undorítónak, megtanították, hogy ne lássam annak, de mégis annak érzem. És azt is megtanították, hogy ne érezzem, ezért elfojtom, aztán pszichoszomatikus formában tör elő. Aztán ezt meg kiélem valamilyen formában, de minden kiélés szimbolikus: mit üzen saját cselekvésem, ingereim, késztetéseim magamnak? Mondhatnám, hogy az Isten által teremtett testem mit szimbolizál nekem? Aztán azt mondjuk: ezt nem veszi be a gyomrom. Stresszben élünk, és nem értjük, mi történik. Hát romlott étellel etettek. Egy évesen volt egy gyomormosásom. Nem emlékszem rá emlékképek szintjén, de azt hiszem, érzés-emlékként megvan. Ültem egy nap, úgy másfél éve a padlón és a Lélek betegségei című igen vaskos könyvet lapoztam kétségbeesetten, mert már elviselhetetlen volt az állandóvá váló szorongás. Nem találtam a problémám gyökerét. Pedig valami nagyon megfeküdte a gyomrom. Valamit nem bírtam bevenni. Aztán van, hogy úgy érezzük, mintha megerőszakoltak volna. Akaratunk ellenére olyasmit tettek velünk, amiben mi nem akartunk részt venni. De a kiszolgáltatottság miatt megtettük. Észre sem vesszük, hogy traumatizáló élmények sora történik meg velünk. Csak a kiváltott érzéseket érezzük. Aztán ezeket próbáljuk elfojtani, pedig ezek tünetek, amelyek megpróbálnak nekünk jelezni, hogy baj van, hogy bajba kerültél. Üss vagy fuss. Soha nem véletlenül érezzük, hogy veszélyben vagyunk. Életünk nagyon korai szakaszában, amikor még maximálisan kiszolgáltatottak voltunk, és mit sem tudtunk az önérvényesítésről, már megtörtént velünk minden, ami előre kódolta a viselkedésünket. Amikor egy jelenkori helyzetben úgy érzem, veszélyben vagyok, egy érzelmi emlék emlékeztet erre. De én az elsőnél sem tudtam, mi történik, és természetesen most sem veszem észre. Az elsőnél is engem hibáztattak. A klasszikus áldozathibáztatás. Te kis szuperérzékeny. Mindig oka van annak, hogy miért érzünk valamit, és az érzéseink jogosak. Ami viszont más egy jelenkori helyzetben, ahol én már nem vagyok kiszolgáltatott abban a mértékben, mint gyerekként, hogy itt meghúzhatom a határaimat. Vannak saját vágyaim, van saját akaratom, és nem vagyok arra predestinálva, hogy mások akarata kiélésének a tárgya legyek. A kiélés tárgya. Ez lehet szexuális jellegű, de gyakorlatilag bármilyen kiélés, a lényeg egy másik, általában az adott helyzetben erősebb fél akaratának az érvényesülése az én akaratom figyelmen kívül hagyásával. Megöl engem ez a helyzet. És tényleg, csendesen, de biztosan megöl. Elveszek benne. Belehalok. Görcsölök, egy görcs vagyok. Bűzlik ez az egész. És legtöbbször valóban bűzlik, és amiről a leginkább bizonygatják, hogy ez aztán az igazi parfüm, az bűzlik a legjobban. Így bűzlik az életünk. Vannak, akik belátják, felismerik, és engednek a kihívásnak: jöjj ki, mások meg nem, sőt, leteperik Lázárt kijövés közben, mint az FBI ügynökök: innen aztán nem mész sehová. Innen nem szabadulsz. Csak a testeden keresztül. És az életünk valóban belül találjuk meg. Belül öltek meg. Belül erőszakoltak meg. Belül aláztak meg és belül hazudtak, és hazudtam, hogy nem ez történt. Belül öltem meg magam. De van egy mélyebb értelme a szimbólumnak, hogy én vagyok a sír, amiből kihív Jézus. Én magam vagyok az életem sírja. Jöjj ki. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. A farizeusság nem egy vallási dolog. Látszatemberek. A farizeust az jellemzi, hogy vagy olyasmit vár el másoktól, amit maga sem képes vagy nem is akar megtenni, vagy olyasmit próbál megtenni, amit maga sem tud, de akar. Hát én az utóbbi eset vagyok. És a kétféle világi értelemben vett farizeus nagyon jól egymásra talál. Aki másoktól várja, meg aki magától várja. Aki másoknak mindig nemet mond, és aki másoknak mindig igent mond. Aki elvár, és aki adni akar. Mint mágnesek. Az egyik a másik életében törekszik megvalósítani azt a tökéletes életet, amit maga soha meg sem próbált. Aki másokat hibáztat, és aki magát hibáztatja. Aki másokat bánt, és aki önmagát. Aki másoktól fél, és aki önmagától. Aki másokban nem bízik, és aki magában nem bízik. Tökéletes párosítás. A bántalmazó és a bántalmazott. Így halok meg csendesen. Én vagyok önmagam sírja. De kijövök magamból. Kijövök az elvárás-teljesítés koporsójából. Már szaga van, és tényleg. Már én is érzem. Mindig ezzel kezdődik, amikor már mi magunk is érezzük, hogy büdös van, hogy bűzlik valami. Eleinte megpróbálom meggyőzni magam, hogy tévedek, vagy rosszindulatú vagyok, hogy nem szabad ilyet mondani, gondolni, érezni, még mindig megpróbálom elfojtani magamban az érzéseimet. A megérzésemet, az intuícióimat. Pedig zseniálisan jó intuíciós képességem van. Épp ezért vagyok alkalmas arra, hogy mások ki nem mondott elvárásait is teljesítsem. Egy elvárás-teljesítő robotként éltem az életem. Erre programoztak. De az intuícióimat másra is használhatom. Például saját helyzetem reális felismerésére. De ehhez életre kell kelnem. Az elvárás-teljesítéssel az a helyzet, hogy fokozatosan valaki más, vagy mások életét kezdem élni, és végül megszűnök lenni, meghalok. Látszatemberré válok, aki mások meg nem élt életét éli. És akit folyamatosan kritizálnak, és aki minden kritikát magára vesz, mert gazdája perfekcionizmusát is bensővé tette. És a gazdának mindig igaza van. Dobby megbünteti önmagát, mert a saját akaratát követte gazdája akarata helyett.

A feltámadás a saját meg nem élt életem megélésének a kezdete. Hogyha én valaki más meg nem élt életét élem, ki éli az én meg nem élt életemet? Az olyan foglalkozások, mint pl. a lelkészség ráadásul egyszerre rengeteg ember meg nem élt életének a megélését követeli meg. Ebből fakad aztán a szétszakítottság-érzés. De nem akartam fordítani, és nem akartam az lenni, aki az én meg nem élt életemet követeli másoktól. Kilépni a barlangsír életemből. Évek óta az ajtóban álltam. Kijövök, Jézus. Elveszítem nem-önmagam életem, hogy önmagamra találjak. Nem kell a szerep. Nem kell a meszelt-sír, a hamis önazonosság, az örökölt álélet. Életet nyerek. Feltámadok. És a feltámadott élet más elvek szerint működik. Az elvárások teljesítésének a világában a beteljesített elvárások jelentik az üdvösséget. Ez a cselekedetekből való üdvösség. De a feltámadott élet szabadulás. Szabadulás az elvárások megkötözöttségéből. Kegyelem. És a kegyelem botrány. Botrány, mert ingyen van. És ez az ingyen kapott kegyelem nagyon sokba került Jézusnak. De odaadta nekem ingyen. Nem fogunk kérni egy szívességet érte. Mert Isten ilyen. Nem kell eladnom az életem; pont ellenkezőleg: megkapom csak úgy. Kijövök a sírból, életem sírjából, ahová hantoltak, majd magamat hantoltam el. Beleszippantok a levegőbe, lemosom magamról a halál szagát, és életillatba öltözködöm. Tudom, hogy feltámad az utolsó napon. De, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki csak él és hisz énbennem, nem hal meg soha. Mert már életre kelt. Mert akit a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok lesznek. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. És Krisztus halála és feltámadása kiemel a barlangsír-világ belső törvényszerűségeiből és tágas térre állítja lábam. Rálátok már az életemre. Átérzem az életem. Képes vagyok arra, hogy a saját életem éljem, mások nekem szánt élete helyett.

Evangélium

Ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.  A Sátán így felelt az Úrnak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még téged! Az Úr ezt felelte a Sátánnak: Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet! (Jób 1,8-12). Avagy mondhatnánk azt is, hogy az rendben van, hogy mindezt megtartottad ifjú korodtól kezdve, de egy fogyatkozásod van még: oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. A szelídebb verzió, amiben az emberre van bízva, hogy szétosztja-e, amije van. Mégis azt gondolom, hogy a nagyobb kegyelem, amikor akarata ellenére elveszíti mindenét, amije van, hogy ebben a minden-elvesztésben nyilvánvalóvá váljon, hogy valóban ilyen fontos-e számára Isten. Hogy fontosabb-e, mint a saját hit-gyakorlata, fontosabb-e Isten, aki áldást ad, mint az áldás, amit ad. Arra gondoltam, hogy nyomasztó lehetett Jób élete, mielőtt Isten megengedte a Sátánnak, hogy mindent elvegyen tőle. Nyomasztóan tökéletes. Nyomasztóan jó. Nyomasztóan tiszta, és nyomasztóan igaz és feddhetetlen. Erősen perfekcionista felhangokat tükröz ez a leírás. Erre talán azt mondaná egy terapeuta, hogy rögeszmés-kényszeres személyiség. Biztos, ami biztos, még a fiai miatt is egyenként áldozatot mutat be, mert lehet, hogy a nagy bulizás közben vétkeztek. Nyomasztóan gondoskodó apa, aki nyomasztóan figyel arra, hogy igaz legyen, és igazak legyenek azok, akik hozzá tartoznak. Egész háza népe. Szóval azt hiszem, hogy a nagyobb kegyelem az, amikor megkérdezésünk nélkül veszítjük el nyomasztó tökéletességünket. Ismered a parancsolatokat, tartsd meg és élni fogsz. De mindezt megtartottam ifjú koromtól kezdve. Mi fogyatkozásom van még, hogy enyém legyen az örök élet? Jézus megkedvelte ezt az embert. Isten kedvelte Jóbot. Mindkét esetben egy nagyon őszinte jóságról van szó. A tipikus jókisfiú, akiből felnőttként is egy minta-igaz lesz. Nem számításból, identitásilag. Van ebben sok naivitás az emberi természet ismeretét illetően. Azt hiszem, Jóbnak és a gazdag ifjúnak is nehéz volt megtalálnia a saját életében a bűnt, és valószínűleg általában véve is jóhiszeműen viszonyultak az emberekhez. De mégis van egy fogyatkozásod, mert az, hogy minden jó az életedben, akadályoz abban, hogy tiéd legyen az örök élet. Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Az ember szomorúan távozott, mert igen nagy vagyona volt. A hit próbája. Nagyobb a kegyelem, amikor nincs választásunk és nem mi döntjük el, hogy szétosztjuk-e kincseinket. Még ebben is, még ekkor is zárva maradhatunk a mélyebb isten- és önismeret előtt, de nagyobb az esélye, hogy hitünk próbája állhatatosságot eredményez. Ezért tarthatom örömnek, hogy különféle kísértések és megpróbáltatások érnek. Mind a gazdag ifjú, mind Jób életében nem csupán a gazdagság volt identitás-adó tényező, de a feddhetetlenség és az igaz-volt is. Ha megértjük, hogy ez igazi volt, és nem esünk abba a hibába, hogy elítéljük törekvéseiket, és elfogadjuk, hogy Isten kedvelte Jóbot, és Jézus megkedvelte az ifjút, akkor megérthetjük, hogy akkor itt valami másról van szó. Hogy lehet olyan, hogy az életemmel nem az a baj, hogy rossz úton halad, hanem az, hogy nem tudom, hogy lehet ennél több az élet. Azt hiszem, hogy Jób és a gazdag ifjú esete legtöbbet azoknak a srácoknak (vagy idősebb embereknek) tanít, akik ifjú koruktól kezdve igaz és feddhetetlen életet törekszenek élni, és ez őszinte, elkötelezett és eredeti. Képmutatásmentes. De ez az élet nyomasztó. Mert ez az élet egyben evangéliummentes is. Sem Jób, sem a gazdag ifjú nem ismerte az életet, amiben hibái vannak, és amiben bűnei vannak, és amiben Isten már nem azért szereti őket, mert minden tekintetben feddhetetlenek és igazak. Sosem azért kedvelte őket; ezt Jób gondolta, ezt a gazdag ifjú gondolta. A nyomasztó feddhetetlenségből Isten miattam, miattunk akar kiszabadítani. Odaadja Jóbot Isten a Sátánnak, mert jól tudja, hogy ennek a nyomasztó tökéletességnek az elveszítése vezet el a kegyelemhez. Hogy lehet, hogy utána is feddhetetlen életet él majd, és mindent ugyanúgy tesz, de már tudni fogja, hogy ha nem tenné is, ha nem lenne „tökéletes”, Isten akkor is kedvelné. Ha tökéletes akarsz lenni: ne légy tökéletes. A nyomasztó tökéletességből csak az elbukás vezet ki. Csak olyan krízis, amiben megbukik a korábban gyakorolt feddhetetlenségem. Amiben tehetetlenné válok. Jób életében nagyobb volt a kegyelem, mert Jób, ha akarta, ha nem, végig kellett járnia a mélységet, ami a nyomasztó tökéletességből a kegyelem felé és a feltétel nélkül szerető Isten megismerése felé vezet. És azt hiszem, itt kezdődött Jób igazi bizonyságtétele Istenről. Mert a jófiúság adottság. Nem lehet mindenki jófiú. És az evangélium nem az, hogy legyél te is jófiú. Mert vannak, akik meg bűnbakok voltak, mert bűnbaknak születte — már mielőtt megszülettek, kész volt a családi szerep. Már ebbe a szerepbe születtek. A bűnbak-szerep épp annyira mentes az evangéliumtól, mint a jófiú-szerep. A családi szerepem nem a mély istenismeretről árulkodik, hanem annak hiányáról. Jób jó lehetett a rosszak viszonylatában. Feddhetetlen lehetett a gonoszak viszonylatában. Igaz lehetett a hamisság viszonylatában. De Jób önmaga viszonylatában nem volt igaz. Eljutni saját lelkem mélységeinek megismeréséig: ezért adja Isten a krízist. Nem kell jófiúnak lenned, hogy szeresselek, mert szeretlek jófiú-szereped nélkül is. Nem kell ebben a nyomasztó feddhetetlenségben élned.

Tíz hónapja külön élünk a feleségemmel. Nyíltan beszélek erről, mert nem éltem volna túl azzal a szégyen-identitással ezt a tíz hónapot, ami mélyen meghatározta az egész életem, és ami rejtve maradta addig, amíg be nem következett az életemben egy olyan helyzet, ami annyira mély szégyent és bűntudatot hozott felszínre bennem, hogy egyszerűen megölt volna, ha nem keresem Istent, aki jobban szeret engem a feddhetetlenségemnél. Jobban szeret, mint bárki, aki valaha szeretett. Istent, aki nem-feddhetetlenül is szeret. Olyan mélyre vitt ez a krízis, hogy nem is gondoltam volna soha, hogy olyan mélyen lehet járni, hogy van ilyen mélység, és azt sem, hogy a mélyben olyan kincsek vannak, amelyekre mindig vágytam. Nekem volt egy evangéliumi hitem. Egy tanult evangéliumiság. Én mindent tudtam az evangéliumról és a feltétel nélkül szerető Istenről, de ez a tudás ebben a krízisben nem tartott meg. Kevés, hogy tudok. Kevés, hogy ismerem az evangéliumot. A válás témája, amit nem takargattam, felszínre hozta bennem azt a mély szégyent és bűntudatot, ami, idővel megértettem, a legtöbb hívő embert mélyen áthat. És ami abból fakad, hogy kiderülhet, hogy nem vagyok igaz és feddhetetlen. Ez pedig az életgyakorlat szintjén, egzisztenciálisan, mélyen az érzelmeim szintjén, identitásilag az evangélium hiányát jelenti. Megértettem, hogy az evangéliumot csak az értette meg igazán, aki már elveszítette mindenét. A házasságom identitás-adó része volt az életemnek. A jó házasságom. A másokénál jobb házasságom. És ebben iszonyúan sok félelem volt, félelem attól, hogy mégsem jó. Féltünk. Féltünk attól, hogy mi is el fogunk válni, mint mások. És tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy nem akarunk hazudni magunknak, és nem akarjuk azt mondani, hogy ez másokkal megtörténik, de velünk nem történhet meg. Tudtuk, hogy igen. És rettegtünk tőle, hogy megtörténik. Aki fél, nem lett teljessé a szeretetben. A félelmünk nem engedte, hogy igazán szeretni tudjuk egymást. Valahogy elemileg fontosabbá vált idővel az, hogy jó legyen a házasságunk, mint az, hogy boldogok legyünk benne együtt. És minél jobban féltünk, hogy rossz lehet, annál rosszabb lett. És annál kevésbé tudtunk szabadok lenni benne. A nyomasztóan feddhetetlen emberek nyomasztóan tökéletes házassága. Míg ebben éltem, nem is láttam, hogy ez mennyire nyomasztó volt számunkra és mindazok számára, akik körülvettek bennünket. Annyira féltünk attól, hogy rossz lesz a házasságunk, hogy nem akartuk, nem tudtuk, féltünk látni mások, más házaspárok, a barátaink életében a házassági gondokat. Vagy ha láttuk is, féltünk nyíltan a saját házasságunkra vonatkoztatni. Mert akkor menthetetlenül kiderül, hogy nem vagyunk tökéletesek. És ettől féltünk, rettegtünk. Mély szégyen és bűntudat kerített hatalmába, amikor bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem, és amikor elveszítettem őt, akit a legjobban szerettem. Akit azt hiszem, jobban szerettem Istennél is. És ez is nyomasztó. A házastársak kölcsönös istenítése. Ez annyira emberi, hogy észre sem vesszük. Pál arról beszél, hogy a házasságnak ez a nagy kísértése, hogy aki egyedül él, Isten tetszését keresi, de aki házasságban él, óhatatlanul elkezdi a házastársa tetszését keresni, és így a házastárs átveszi Isten helyét az életemben. De ez nyomasztó. Mindkettőnknek nyomasztó. Mert nem tudunk úgy szeretni, mint Isten, és nem tudunk olyan tökéletesek sem lenni. Rengeteget beszélgettem azóta házaspárokkal, emberekkel, és ezt az alapmintázatot rendre felfedeztem: Isten és a házastársam összemosódása. Megértettem, hogy ez a pakliban van. Hogy ebből minden házasságnak ki kell lépnie valamikor, és ott kezdődik a valódi kapcsolat. Mint ahogyan a valódi istenkapcsolat is ott kezdődik, amikor már nem hiszem, hogy tökéletesnek, feddhetetlennek és igaznak kell lennem ahhoz, hogy Isten szeressen. Az evangélium, amit tanultam, amit hitvallásilag ismertem, ebben a tíz hónapban lett mélyen, egzisztenciálisan a részemmé, az identitásommá. Azt hiszem, most vagyok képes érdekmentesen szeretni. Már összetört a feddhetetlenség és az igaz-voltra törekvés bennem. Már nem vagyok tökéletes. Néki sok bűne bocsáttatott meg, ezért jobban szeret. Már identitásommá lett, hogy Isten feltétel nélkül szeret. Nem a feddhetetlenségemért, nem azért, mert igaz vagyok, nem azért, mert nem váltam el, mert lelkész vagyok, és mert megfelelek az elvárásoknak a gyülekezetben, az egyházban. Krisztusért szeret. És ez a szeretet tartott meg, amikor ordítva mondtam, hogy bárcsak meg sem születtem volna. De megszülettem újra. Ez a krízis elhozta nekem az újjászületést. Mindenen végigvezetett, amit átéltem, és már úgy érzem, nincs olyan bűn, amitől félnék sem a saját életemben, sem másokéban. Így lettem igazi testvér. Így lettem igazi társ, igazi lelkész. Már nem akarok a tökéletes lelkész lenni a tökéletes gyülekezetben, mert szörnyű volt ez a tökéletesség-, feddhetetlenség-identitás. És azt hiszem, ebben senkinek nem jó. Elvárjuk egymástól a feddhetetlenséget, de ez a feltétel nélkül szerető Isten ismeretének a hiányából fakad. Isten szeretet. Ebben a mondatban benne van minden. Isten nem azért kedvelte Jóbot, mert feddhetetlen és igaz, és végül nyilvánvalóvá vált, hogy  Jób nem azért szerette Istent, mert megáldotta őt. Hitelesen bűnösnek lenni, hogy így legyek a valódi, életet gyógyító és felszabadító evangélium hírnöke. Már nem palástolom magam. Levetem jófiú-szerepem. Már nem vagyok bűntelen, és már tudom, hogy nem is vádol Isten. Tudok érdekmentesen szeretni, mert eljutottam oda, hogy már nem fűződik érdekem ahhoz, hogy szeressek. És az igazi szeretet itt kezdődik. Amikor végre elhiszem, hogy Isten is érdekmentesen szeret engem.

Gondviselés

Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja. Sokat beszéltem az elmúlt hét évben a gondviselésről, írtam róla, igehirdetésekben beszéltem róla, mert mindig, időről időre újra és újra szembesültem azzal, hogy kell lennie mindennek amit átélünk, egy emberi távlatokon túli jelentése. Hogy nem szólhat az életünk a jelenről, erről, amit átélek, erről a sokszor értelmetlenségig fajuló abszurditásról. Abszurdisztán – ez az ember élete Isten jelentést adó tervei nélkül. Szóval, amikor életem legnehezebb helyzetébe kerültem, és elkezdett összeomlani, darabjaira, atomjaira hullani az életem, újra a gondviselésről prédikáltam. Egy férfi megköszönte a prédikációmat, és azt mondta: milyen jó, hogy Isten viseli a gondjainkat. Aha-élmény. Szeretem szétszedni a szavainkat, de sosem szedtem szét ezt a szót: gondviselés. Mindig a latin jelentést értelmeztem, ami előre-tekintést jelent. Hogy mi visszatekintve látjuk, Isten hogyan viselt gondot rólunk életünk folyamán, de Isten előre néz: providentia. Mennyivel egyszerűbb és reményteljesebb, hétköznapibb, ember-közelibb ez az értelmezés: aki viseli a gondjainkat. És mennyire erről szól a hit. Hogy valaki viseli a gondjainkat. Az elviselhetetlen gondjainkat is. Gondokat, amelyeket fel sem ismerünk, csak simán depresszióssá tesznek, a megszokottá vált bántalmazásból eredő fájdalmainkat, a kilátástalanságot, ami az élet instabilitásából fakad, az ellenünk elkövetett vétkekből eredő szenvedéseinket, a nem-tudom-miből-élek holnap típusú gondjainkat. Az aggódás az isteni gondviselés tapasztalati ismeretének a hiányából fakad. Ami nem azt jelenti, hogy nem tapasztaltam meg életem folyamán, hogy mit jelent, hogy Isten viseli a gondjaimat, hanem azt, hogy nem láttam meg, hogy minden a kezében van, hogy mindennek van egy isteni jelentése. Koherencia-elmélet. Hogy az életnek van egy isteni értelme, vagy jelentése. Jób szenved, és szenvedése értelmetlen, lehet próbálni emberi értelmet adni szenvedésének, de emberi értelemben értelmetlen a szenvedése, Jób szenvedése istenileg nyer értelmet. Vannak összefüggések, amelyeket csupán utólag ismerhetünk fel.

Ezt tanultam én a családban, ahol felnőttem. Az aggodalmat. A hitetlen előrelátást. Gyűjteni mindig és mindig hiányban élni. Hiányzik valami. Leginkább minden, leginkább én hiányzom magamnak, az életem a jövő miatti aggodalom kiterjesztésévé lett. Én tök komolyan vettem aztán a bulvárbölcsességet, hogy tudd, mi szeretnél lenni tíz év múlva, és beleragadtam tíz évvel előre elgondolt életembe. Ahová vizionáltam ugyan egy életet, de ez az élet csupán vágyálom volt. Mindig az volt, hiszen nem tudhatjuk, mi történik holnap. Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért. De még ezt a kocsit megveszem. Még ezt elérem, még ezt a házat felújítom, még ezt a képzést elvégzem, még elérem ezt a célt. Még eltemetem apámat. Most földet vettem. Most házasodtam. Birtokolni törekszünk, hogy miután birtokba vettünk valamit, aggódhassunk, hogy elveszítjük. Rettegés szüleink elfuserált házasságának az árnyékában azért, hogy vajon mi is úgy járunk, mint ők? Persze, a felszínen mindig őrült magabiztosan, de a felszín alatt félelmekkel telve a holnapért. Így hiányzom a pillanatból. Az éppen akkor történő életemből, ami a jelenben van. A ma jelentéktelen lábjegyzetté válik a jövőbe vizionált félelmeinkhez. Rettegés, hogy jelentéktelen leszek. Hogy senki nem fogja ismerni a nevem. Hogy olyat mondok a szószéken, amiért kirúgnak, és derékba törik a karrierem. A lakásért aggódás, majd a lakás fenntartásáért aggódás, majd aggódás, hogy elég jó-e a lakás, amiben lakom. Ruhát veszek magamra, és a ruhával magamra veszem a státuszt, amit jelképez. Életem legdrágább ruhadarabja a palástom. Aggodalom, hogy annak megfelelően viselkedem-e, amit a ruha jelent. Külsőségek az önkívületben. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, de lelkemben kárt vallok, vagy lelkem látja kárát? Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért.

Isten tudja, hogy mire van szükségem. Isten vigyázott rám, amikor gyermekkorom egyszemélyes holokausztjában azt hittem, egyedül vagyok. De itt vagyok. Elgondolhatatlan módon ép vagyok. Mintha nem ott nőttem volna fel, ahol. Van csoda. Nincs lehetetlen. Isten másként visel gondot, mint az emberek, akikre bízattunk. Isten nem  protokoll-gondviselő.  Számára nem az a fontos, hogy jól mutasson a szakmai önéletrajzában, hogy milyen nagyszerű problémamegoldó képességgel rendelkezik. Isten nem jó gondviselő akar lenni, hanem egyszerűen ez a lényéből fakad. Ő vigyáz rám, ha más nem is. És mert Isten ilyen, én nem-emberi módon viselek gondot magamról. Tőle tanulok gondot viselni. Viselni saját gondjaimat. Amikor mások nyilvánvalóan nem működő megoldásokhoz folyamodnak, a világ működésképtelen belső logikája szerint cselekszenek, én Isten logikáját követem. Aki azt mondja, hogy ne aggódjatok a holnapért. Elég minden napnak a maga baja. Mennyi szenvedést okoztam magamnak, hogy szüleim és a környezetem filozófiájával éltem. Isten gondviselése más. Elmenni a végső határon túlra, az utolsó lépés után. Amikor minden elvész. Jóbnak semmije sem marad. Mindent elveszít, mert aki már mindent elveszített, annak már nincs vesztenivalója. És akinek nincs vesztenivalója, az az ember igazán szabad. Szabadnak lenni a jelenben lenni. Jelenidejűség. Jelen lenni a jelenemben. Az elengedés művészete ez az út. Elmenni az utolsó lépés utánig. Így győzzük le a félelmeinket. Így buknak meg hamis életmegoldó stratégiáink, amelyek csupán újratemetik problémáinkat. Isten munkájának laboratóriuma vagyok. Lehet más az élet, mint amit szántak nekem. Mondhatok nemet. Mondhatom, hogy szorongjatok, én már kiszálltam a mókuskerékből. Levetettem rabszolgaságom jelképeit. Felállt a születése óta sánta férfi. Kinyitotta a szemét a vakon született ember. És meglátta a jelent. Itt vagyok. A saját életemben. A jelenemben. A mámban.

Nem tudom, miből fogok élni szeptembertől, mit fogok kezdeni az életemmel, de harminckét évig aggódtam a holnapért. Harminckét évnyi szorongás éppen elég volt.  Egyszer utánajárok, mi az a gondviselés. Ha van Isten, működik. És én hiszem, hogy van. Hogy nem a püspök, vagy a felügyelőlelkészem, nem az anyám, nem az egyház, nem az állam, nem a feleségem, nem a barátaim fogják gondomat viselni, hogy a minden-elengedése a szabadság útja. A kereszten meghaló emberfia. Akinek aztán már nincsenek korlátai, aki a zárt ajtókon is átjut. Békesség néktek. A megtestesült békesség. A békesség testet öltése. Istennek van gondja a gondjaimra. És az életem elég nagy gond nekem. Biztosan neki is. De már nem aggódom. Nem szorongok. Minden este hálát adok azért, amim van, és amit ajándékként adott nekem, és aminek mindig a mában van jelentősége. Nem örökidőre szól az ajándék. Nem az adomány a jelentős, hanem aki adta. Itt alszom ebben a szép lakásban, most még ez az otthonom, most még örvendezek, és gyönyörködöm benne, és amikor összepakolom magam és nekivágok a semminek látszó örökkévalóságnak, végül a szoros kapun meztelenül megyek át. Egyedül. Az ember egyedül hal meg. Nincs más ott, csak Isten. Nem számít már a társadalmi státusz, hogy lelkész voltam-e, és ha igen, meddig, miért, milyen, hogy milyen eredménnyel végeztem az egyetemen. De már az sem számít, hogy jó családból származom-e. Hogy a házasságom egyben maradt-e vagy elváltunk. Már nem számítanak a kioktatások, az okoskodások, a hivatalos papírok, áthelyezés, kihelyezés, elhelyezés. A szoros kapun csak én vagyok meztelenül. Semmit sem viszek el. Minden itt marad, csak azt viszem el, ami mennyei, ami Istenhez köt. Amiért görcsölök, aggódom, szorongok, az a menny távlatait tekintve értéktelen. Már nem kapaszkodom.

Már csak a jelenben élek. A mában. A saját mámban. És tudom, mint Jób is, hogy ennek az egésznek más jelentése van. Hogy van új élet. És az új életben Jób már nem lesz él-tanuló. Szabad lesz. És szabadon enged másokat is. Van Isten. És Isten ott van a mélyponton. A mélyponton szüli meg Isten a magasságot, amire vágyom. Elengedem önmagam. Átadom. Nem aggódom. Neked adom. Itt van. Ez van.