Otthontalanság

„A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Máté 8,20 Követlek, bárhová mégy, mondja Jézusnak lelkesen egy írástudó, és Jézus mintha ezzel a mondattal azt mondaná, hogy valóban bárhová? Valóban bárhogyan? Valóban olyan mély az elköteleződés benned? Képes vagy vállalni valóban bármit? Végigjárni bármit? Jézus nagyon jól ráérez azokra a megkötöttségeinkre, amelyek korlátokat szabnak bárhováinknak és bármieinknek. Életünk válságokkal-telt időszakaiban mindig radikális kilépésekre volna szükségünk, nem azért, hogy végképp elhagyjuk, amiből kilépünk, hanem azért, hogy kilépve önmagunkat kívülről láthassuk. Hogy önmagunktól megszabadulhassunk. A megkötözöttség bennünk található. És mi nem tesszük, és legtöbbször azért nem, mert félünk. Mitől félünk? A kontroll elvesztésétől. Pedig a kontroll csak illúzió. Nincsen kontroll, minden szál Isten kezében fut össze. Nem én tartom kézben élete irányítását, de felelősséget én vállalok érte. Bármit megteszek érted, Mester, kivéve azt, hogy ne temessem el az apámat, mondja egy másik lelkes követő-csemete. Bármit megteszek érted, csak azt nem, hogy elhagyjam apámat és anyámat. Apropó, elhagyja azért a férfi apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Én pedig Krisztusról és az egyházról mondom ezt, ami felette nagy titok. Az elköteleződés elhagyással jár. Elhagyom apámat és anyámat, és ragaszkodom feleségemhez. Elhagyom házamat és követem Jézust. Elköteleződöm. Elhagyom, ami identitás-meghatározó volt. Ez mindig egy belső elhagyás és egy belső elköteleződés. De ezt a belsőt nagyon nehéz magunk számára megtalálni, ezért szükséges a külsőleg történő kilépés, elengedés, elhagyás. Nem örökre, nem ellene-fordulva, nem véglegesség, de minden, ami fontos volt számunkra, nem veszíthető el meggyűlölés nélkül, mert annyira fontos volt, annyira fontos nekünk, hogy másként nem tudunk elhatárolódni tőle. Pedig önmagunk elvesztésének az útja elhatárolódás mindentől, ami nem én vagyok, hogy Jézust követve megtalálhassam igazi életem. Elhagyás és elköteleződés. Az elköteleződés egy magányosan végigjárt út eredménye. Nem társadalmi szerződés, nem papír és nem rítus, ezek mind már a belsőleg végigjárt út külsődleges megpecsételései. Hajlamosak vagyunk összekeverni a belsőleg szükséges elköteleződés pecsétjeit magával az elköteleződéssel. De a pecsétek önmagukban üresek. Csak papír, csak szó, csak rítus. A papír és a szó és a rítus mély, misztikus üzenettel bír viszont, ha megvan bennem a belsőleg megtörtént elhagyás és elköteleződés. És igaz ez a hitre és a szerelemre is. Elhagyni belsőleg apámat és anyámat és ragaszkodni szerelmemhez, elhagyni belsőleg otthonomat, örömségemet és követni Jézust a bárhovába, ez az igazi elköteleződés útja. Rúth és Naomi esete. Életünk meghatározó kapcsolatai belső metamorfózis útján válnak igazi, identitásadó kapcsolatokká. Ez annak a bölcsességnek az útja, amiről a Biblia beszél. Ez a tapasztalati úton szerzett bölcsesség. A műbölcsesség a mások által végigjárt út eredményeinek a bemagolásából áll, a valódi bölcsesség saját végigjárt és megélt utunk részünkké válásából. A tapasztalati bölcsesség eredménye az önazonosság és az önbecsülés. Tudom, hogy ami az életem, az egy megtett út eredménye. Elhagyás és elköteleződés. Szenvedések útján eljutni a boldogságomba. Mert a boldogság megelégedettség. Míg kerülöm szenvedésem, kerülöm elhagyattatásom és meghalásom, kerülöm boldogságom is. Az elhagyástól való félelem. Rettegek, valahol mélyen, látensen attól, hogy elhagynak és magamra maradok, ezért kapaszkodom, ragaszkodom, és mind jobban teszem, annál jobban félek az elveszítéstől, hiszen kapaszkodásommal magamnak is azt üzenem, hogy nem élném túl, ha elveszíteném. Az elveszítéstől való félelem viszont nem enged szeretni, mert szeretni csak az képes, akinek van lehetősége arra, hogy ne szeressen. A kényszer-szülte szeretet mindig bizonytalan és elveszíthető. Az elköteleződésen alapuló szeretet az elveszítést követő szeretet. Elveszítettem és így nyertem meg. Elveszítettem életem, hogy megnyerjem azt. Aztán ott van a halálfélelem. Félni, hogy meghal. Hogy megöli magát. Hogy beteg lesz és meghal. És ezekben a féltésekben mindig attól is félünk, hogy mi lesz velünk, ha meghal. Azt nem élném túl. Bármit, csak ezt ne. Az érett haláltudat, ami életünk második felét hozza magával. Sok gyászbeszélgetés után jól tudom, mennyire érthetetlen és elfogadhatatlan a halál számunkra. És a számunkra fontos személy halála mindig egy átmeneti tárgyként funkcionál saját halálunk témájához. Mert azt még nem tudjuk közel engedni magunkhoz. Hogy én is meghalok. Hogy az életem az emberi időt tekintve nem időtlen. Elmúlok, és velem minden elmúlik, ami fontos volt. Semmi sem állandó. Életünk születésünktől fogva folyamatos meghalás. Életünk második felében elérkezhet a saját lélekben végigjárt meghalásom ideje. Amikor már készülök arra, hogy itthagyok mindent. Életem a halálom tényével élem. És így kezdek el bölcsen élni. Úgy számlálni napjaimat, hogy bölcs szívhez jussak. Így kezdem értékelni az életem. A halál a legjobb barátja életemnek, mert megtanít értékes életet élnem. Míg nem kötöttem barátságot vele, életem értéktelenségek, kacatok gyűjtőhelye volt. Kár és szemét. Halálom tényének tudata tanít meg bölcs szívhez jutni napjaim számozott volta miatt. Értelmes életre vágyom. Ha életem ideje számozott napokból áll, értelmesen szeretném eltölteni életem. Mi Isten értelmet adó üzenete számomra? Mi értelme élnem? A tapasztalati bölcsesség vezet el életem értelmének megtalálásához. Minden érték átértékelése a tapasztalat útján. Új percepciók. Elengedni és elhagyni, hogy távolról szemlélve új észleléseket szerezzek róla és összefüggésében önmagamról is. A környezet percepcióinak (észleléseinek) másodlagossá válása, hogy elsődlegessé váljon saját megtapasztalt és megértett bölcsességem. Kipróbálni a kipróbálhatatlant. Egyszer Jézusra azt mondták a zsidók, hogy magánkívül van. Kifejező megfogalmazás. Hol is van igazán a kívül és a belül? Jézus azt mondja, hogy önkívületben éljük életünk, míg nem veszítjük el magunk és nem találunk így önmagunkra. Jézus önkívületisége a jézusi értelemben vett önazonosság.

Kipróbálni a hajléktalanságot. Az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Vajon hányan szereztünk erről tapasztalati ismereteket? Persze, van hová lehajtania. És van mit ennie és van kihez fordulnia. És nincs egyedül és nem aggódik a holnapért, mert elég minden napnak a maga baja. Jézus önmaga számára is mondja, hogy ne aggódjatok, hogy mit esztek, vagy mivel ruházkodtok, mert tudja Mennyei Atyátok, hogy szükségetek van minderre, de keressétek először Isten országát és igazságát, és mindezek ráadásként adatnak. Hogy nem lehet az életünk értelme az étkezés, a ruházkodás és a lakhatás hajszolása. Pedig ez az, ami kitölti az életünk. Nem arról van szó, hogy ezek nem fontos dolgok, de, azok, de belsőleg, prioritások szintjén nem lehet egy értelmes életben mindez a legfontosabb. De még a kapcsolatok sem. Isten országa és igazsága minden máshoz való viszonyomat felülírja. De ezt az országot és igazságot tapasztalati úton ismerem meg. Kövess engem. Hová és mibe? Mit takar, mit jelent Jézust követni? Ha ebbe mélyen belegondolunk, ez egy teljesíthetetlennek tűnő feladat. Mester, követlek bárhová mész, csak ne kérd, hogy egy másik városba költözzek. Ugye, hogy akadályokba ütközünk? És a kemény az, hogy Jézus nem kéri ezt. Nem vár el semmit. És épp ebben válik nyilvánvalóvá az elköteleződés. Mert az elköteleződés a saját elköteleződésem. Nézd, kedves írástudó barátom, követni engem azt jelenti, hogy lehet, hogy nem lesz hová lefeküdnöd, nem lesz otthonod. Lehet, hogy lesz, de lehet, hogy nem lesz. Vállalod ezt a bizonytalanságot? Közel tudod engedni magadhoz a lehetőségét annak, hogy hajléktalanná válj? Lehet, hogy nem lesz így, lehet, hogy igen, de a lényeg nem ez, hanem az elköteleződésed. Az út becsülettel végigjárása válogatás-mentesen. Nem piszkálva az ételt, mindent megéve, ami benne van. Tudsz így követni? Vállalva saját életeddel együtt-járó saját szenvedésed útját? Képes vagy arra a belső kihívásra, ami a követésemmel jár?

Hittan

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik. Zsidók 11; 1,6 Vagy egy régebbi fordításban: a remélt dolgok valósága, avagy a hit az, amikor valóságosnak tekintem, amiben reménykedem. A hit ezer szállal kapcsolódik a reményhez. A reménység pedig nem szégyenít meg. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, olvassuk a másik fordításban. A tetszés az ember alapvető vágya. Vágyunk tetszeni az embereknek; amikor valakik nemtetszését váltjuk ki, akkor is valaki más tetszésére törekszünk. Gyakran önmagunk tetszését is keressük. Hogy tetsszen önmagamnak, amit teszek. De a legalapvetőbb kérdés mégis az, hogy mit is értünk hit alatt. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, vagy kedvesnek lenni Isten előtt, lehetetlen kedvességet találni előtte. Egy másik kérdés, hogy ez a mondat milyen Istenről alkotott képet feltételez? Egy olyan Istenét, akinek, ha elvárásai szerint cselekszünk, elnyerjük a szeretetét, de ha nem teljesülnek az elvárásai, akkor elutasít és megvonja a szeretetét? Ez az Istenről alkotott belső kép, vagy belső reprezentáció sokkal inkább hasonlít egy éretlen szülőre, aki gyermeke által törekszik betölteni a saját szükségleteit. Egy elkényeztetett emberre. Milyen Isten képét hordozom magamban? Mit jelent számomra tetszeni Istennek? Milyen következményektől való félelem társul ehhez a mondathoz számomra? Mit gondolok Istenről? Mit tanítottak róla azok, akiktől Istenről tanultam? Milyen emberek voltak, akik Isten képmásai voltak számomra gyerekként? Milyen istenképet adtak ők nekem? Milyenek voltak az emberek, akik Isten képviselőiként az akaratát közvetítették nekem? Egy mély hit- és személyiségválságot követően elkezdtem magam utánajárni annak, hogy mi is a kereszténység igazi üzenete. És fokozatosan elkezdtem rádöbbenni arra, hogy egész más, mint amire tanítottak. Egy látszólag evangéliumi hitet tanítottak, ami a gyakorlat vagy az etika szintjén színtiszta kirekesztő ítélkezéssé változott. Ez nem teljesítmény, a legősibb bűn az, hogy az ember szentül meg van győződve arról, hogy eredendően tudja, mi a jó és mi a rossz. Ez a szó fontos: eredendően. Isten üzenete ezzel szemben radikálisan az ellenkezőjéről beszél –arról, hogy az ember eredendően nem tudja, mi a jó és mi a rossz. És hogy azt képzeljük, hogy tudjuk, ez a bűnösségünk alapmintázatára mutat rá. Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. Szükségszerűen meg kell buknia jóról és rosszról alkotott fogalmaimnak, hogy megértsem, belsőleg, nem-megtanult módon, hogy mit is értünk hit alatt. A hitnek van egy tartalma, ezt nevezhetjük tanításnak, vagy teológiának is, és könnyedén megeshet, hogy egy olyan hittartalmat öröklök elődeimtől, ami alapvetően evangéliumi, de ez a hit egy tőlem, az életemtől idegen hit. Ezzel a hittel jól megfér a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, gyilkos ideológiák dicsőítése, megfér mellette a féktelen ítélkezés, a gyermekbántalmazás, a korrupt viszony mindahhoz ami körülvesz és önmagamhoz is, a hazugság, a követelőző szeretet, ami valójában az elvárásaim teljesülését jelenti, megfér vele a szexuális kizsákmányolás, vagy a szexualitásom elfojtása, a spirituális vagy érzelmi hatalomgyakorlás és kontroll mások felett, a kirekesztés a végletességig. A kirekesztés nem bonyolult dolog, arról szól, hogy az ember hajlamos arra, hogy önmagát feltétel nélkül igaznak vallja, és akik nem értenek egyet önigazultságával és önistenítésével, azokat rossznak nevezze és kirekessze. A vallás ilyen felhasználása Isten és önmagunk végső elárulását eredményezi. A srácok, akiket a vallás vagy Isten nevében bántalmaztak és megaláztak, megbélyegeztek, meg lettek fosztva attól a segítségtől, ami képes egy olyan életből is megszabadítani, amiből senki és semmi más. Ez pedig az istenhit. De Isten egészen más. Ezt tanultam meg az elmúlt 10 évben, saját istenkeresésem útján. Hogy Isten nem olyan, mint amilyennek bemutatták azok, akik a képviselői voltak az életemben. Isten egészen más. És Isten nem ért egyet ezekkel az emberekkel. És bátran kifejezhetem én is az egyet nem értésemet. Elkerülhetetlenül szükségem van egy mélybeszállásra ahhoz, hogy levetkőzzem magamról minden tanult, örökölt, hamis vallásosságomat, amiben Istent nem szükséges megismerni, hiszem már mindent tudok róla. Isten ismerete és az igazi önismeret is akkor veszi kezdetét, amikor eljutok életemben oda, hogy azt mondom, nem értem Istent. Ez általában egy hitvesztési szakaszban fogalmazódik meg. Volt ilyen szakasz az én életemben is. Háromszor is. Egyszer kamaszkoromban. Egyszer egyetemen, és egyszer egy évvel ezelőtt. És mindhárom alkalommal valamit levetkőztem abból, amit rámöltöztettek, a gúnyából, amit rámöltöttek. Egyre mélyebb ön- és istenismeret felé vittek ezek a távolodások és közeledések. Egyre szakadtak el a kötelek és hullottak le a láncok. De ez egy fájdalmas út. A hit Isten ajándéka, és csak akkor kaphatom meg ezt az ajándékot, ha van hová érkezzen. Ha abban a hitben élek, hogy a hit már a birtokomban van, nem kaphatom meg a hitet. Pedig a hit az egyre mélyülő istenkapcslatomhoz elengedhetetlen. Mindenki hisz valamiben. Istenben ezer és egy módon lehet hinni, de az igazi hit megszabadít. És az igazi hit által én is szabadulást hozok a kapcsolataimba. Az ideológia-hit megkötöz, legitimál, lehetővé teszi a bűnös élet törvényszerűségei szerint zajló életet, az ideológia-hit változás-mentes. Fenntartja a fennálló heléyzetet. Az igazi hit rombol és pusztít, szétrombolja hazugságokból épült boldogtalan világomat, amit nem kizárt, hogy boldogságnak hittem. Az igazi hit megtörtté és boldogtalanná tesz előbb. Az igazi hit előbb nincstelenné tesz. Előbb megvakít. Előbb meztelenre vetkőztet. Előbb sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz. Előbb kálváriához vezet. Megostoroztatáshoz és bántalmazásokhoz. Az igazi hit hamis vádakat hoz ellenem azok részéről, akik nem ebben a hitben élnek. Az igazi hit old és köt. Elvág lelki köldökzsinórokat, kiszakít kötelékeimből. Az igazi hit újraköti kötelékeimet, de azok már meggyógyult, megújult kötelékek lesznek. De az igazi hit a gyász útja is. Mert elvesznek kapcsolatok, amelyekben a másik fél régi önmagunkat követeli, és nem megújult énünket. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert a hit állít Isten oldalára bármivel és bárkivel szemben. A hit szembeállít és összeköt. A hit meghasonlást eredményez. A hit szembefordít. De gyakran a meghasonlások és a szembefordulások hozzák el a korábban elgondolhatatlan megújulásokat. A hit konfrontáció. Mert a hit Isten velünk szembeni konfrontációjából születik. Amikor szembesít életünk következményeivel és érvényre juttatja azokat. És a konfrontációban megváltoztathatom az életem, bűnvallásom szabadít meg korábbi önmagamtól és nyitja meg a bizalom és a mély intimitás és spiritualitás előtt a kapukat. Az igazi hit nem földhözragadt,mert nem ebből a világból származik. Az igazi hit kiemel bennszülött életvilágomból és rálátást ad mindenre, amibe születtem. Az igazi hit, Isten ajándéka, olyan hit, ami gyakorlati kövekezményekkel jár. Ami felforgatást jelent. Az igazi hit adja meg Isten üzenetének a nem tanult módon való megértését. Hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert hit nélkül lehetetlen végigcsinálni azt, amit a hit hoz az életünkbe. Csak az Istennek tetszés, hogy életem tetszik Istennek, ez ad erőt mindahhoz, amit átélünk,amit átéltek Jézus tanítványai, Péter, majd Pál apostolék is. Üldöztetések, vádaskodások, megkövezések, kiűzetések, de szeretet, befogadottság, megnyílás, életgyógyulások, szentlélekkitölttetés, hitre jutás, gyógyulások és megvilágosodások. A hit feszültséget teremt, mert választásra késztet. Ahol nincs hit, ott rabság van. Ahol hit van, szabadulások történek. Mert Isten felszabadítja szolgáit, akiken eddig istenkedő emberek uralkodtak. Van egy álmom, mondta Martin Luther King. Annak az álomnak és minden álomnak a megvalósulásához elengedhetetlen ez a hit. Ez a hit pedig a kilátástalanságban adatik, és a reményvesztettségben növekszik. Amikor kevéssé válik minden saját erőfeszítés, amikor hitre van szükség. Álltam a feleségemmel szemben novemberben, és sírva mondtam neki, hogy nem tagadhatom meg a hitem, mert akkor nem maradnék semmi, megszűnnék én én lenni, mert a hitem az identitásom. És mégis elveszett a hitem, de épp ebben az eddig ilyen módon meg nem élt hitvesztésben nyíltam meg egy olyan istenkapcsolatra, amire szomjaztam egész életemben. Isten feltétel nélkül szeret – ezt hozta a végképp elveszett hit, amiben Isten felfoghatatlan módon megtalált. Mert a hit középpontjában Isten cselekvései állnak, nem a saját elvárásaim vagy erkölcsi teljesíményem. Isten pedig cselekszik. Nem emberi módon, nem emberi lépték szerint, hanem isteni módon és isteni léptékekben. Hiszek az ígéreteiben. Hiszem, hogy amit most nem látok, valóság.

Elengedés

„Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben.” Ebből a mondatból növekedik fel az igazi élet. És mennyire nehéz a gazdagnak az Isten országába bemenni. Akkor kicsoda üdvözülhet? Ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. De mondhatnám, hogy mennyire nehéz az embernek az Isten országába bemenni. Bármelyik embernek. Szegénynek vagy gazdagnak, tök mindegy. Teljesen mindegy. Mindannyian kapaszkodunk valakibe vagy valamibe. A bűnös világ iszonyúan rafinált módon vezet félre bennünket, és mivel beleszülettünk, bennszülöttek vagyunk, felfoghatatlan, hogy hogyan lehetnek alapvetően jó dolgok is ugyanolyan akadályai az Életnek, mint bármi más. Hogyan lehet az Isten helyén a lelkészi státusz? Hiszen „az Úr szolgája”, neki szentelte az életét. Ha elhagynám a lelkészi munkámat, elhagynám Istent is – gondoltam sok éven át, és szenvedtem ettől a dilemmától. Erre neveltek, ezzel tömték a fejem. Hogy a lelkészi munka megkülönböztetett módon Isten szolgálata. A szent szolgálat. És hiába tudtam, hogy a kálvini etika nem tesz különbséget élet és élet, munka és munka között, és hogy minden Isten szolgálata, ha az övé az életem, és még akkor is, ha nem. Mert a világ nincs darabokra hasítva Istennél, ez csak nálunk van így. Istent nem érdekli, hogy egyháztag vagyok-e. Nem érdekli, hogy járok-e templomba. Nem érdekli, hogy 2016-ban egy konkrét társadalmi közegben erkölcsös életet élek-e. Mert ha valaki, akkor Isten nagyon is jól tudja, hogy milyen csalóka az emberi erkölcs. Az ethosz. Minden ezzel kezdődött, amikor Etikát tanultunk 2004 őszén. Amikor összeállt, hogy várjunk egy röpke pillanatra, akkor ez azt jelenti, hogy amit jónak vagy rossznak nevezünk, az változik? Hogy nem mindenki nevezi rossznak azt, amit mondjuk a családom, vagy az egyházam rossznak nevez? És vannak, akik kifejezetten rossznak nevezik, amit a családom, vagy az egyházam jónak nevez? Hogy koronként változik, hogy mi a jó és mi a rossz? Hogy senki sem tévedhetetlen? Akkor ez az egész nem fekete-fehér? Nem, nem az. Ez pedig azt jelenti, hogy az életemért én vagyok a felelős. Nem kötelességem mások jóról vagy rosszról alkotott fogalmát a magamévá tenni, és ez nem azt jelenti, hogy nem fogadnám el a társadalmi normákat, de van úgy, hogy még azt sem tehetem. Abban a neveltetésben részesültem, hogy ha szófogadó jókisfiúk leszek, akkor Isten szeretni fog. És ha nem  vagyok szófogadó jókisfiúk, akkor Isten haragszik és megbüntet. „Jézus szomorú”, amikor nem csináljuk azt, amit az emberek mondanak nekünk. A tavaszon, kijőve a mélységből, amiben megbukott minden tanult vallásosságom, végigolvastam az Újszövetséget, rájöttem, hogy az a Jézus, akit a körülöttem lévő emberek bemutattak nekem, akit tanítottak, és az Jézus, akiről az Újszövetség beszél, teljesen más. Cultural Jesus. De nincsen közösségi Jézus. Csak személyes Jézus van. És a személyes jézus-kapcsolatok, megtapasztalások által gazdagodik a Jézusról alkotott képünk. De ez egy másfajta közösség. Azok közössége, akiket Jézus formált, és nem azoké, akik Jézust formálják. Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled. És én tökre átérzem ezt a mondatot. Jézus, te egy okos ember vagy, bölcs vagy, kérlek, a saját életedben is alkalmazd ezt a bölcsességet. Másokat megmentett, magát nem menti meg? Ha Isten fia vagy, mondd, hogy…  Távozz tőlem Sátán, mert nem Isten szerint gondolkodsz, hanem emberek szerint. A gazdag embernek igen nagy vagyona volt. Nagyon valószínű, hogy ráadásul ez egy örökölt vagyon. És minden örökség mindig azé is, aki átadta nekem. A tiéd, fiam, gazdálkodj okosan. De nehogy elherdáld nekem! Nem, nem osztunk szét mindent, hogy kincsünk legyen a mennyben. Nem engedünk mi el semmit. Legfeljebb a fülünk mellett a Biblia valódi üzenetét. De egy lenézett hazaáruló pénzember, aki lehet, hogy nem tiszta úton szerezte a pénzét, de legalább a sajátja volt, na ő megtette, amit ez a finom neveltetésű, jó családból származó gazdag ifjú nem tett meg. Szétosztotta mindenét. Ez a jézusi út. Az egész egy perspektíva-váltásból nézve érthető meg. A mennybe nem viszek magammal semmit. A mennyben más az értékrend, mint a földön. Ha a mennyei világ értékrendje szerint gyűjtök, a kincsem a mennyben lesz, ha a földi világ értékrendje szerint gyűjtök, a kincsem a földön lesz. A földi kincsem olyan, mint a lábamra kötött malomkő, ami a tenger fenekére húz, ahol megfulladok. Ha kincsem van a mennyben, biztonságban vagyok. Az életem már megkaptam. Minden más részletkérdés. De ha a részletkérdések határozzák meg az életem, akkor a malomkövem rendületlenül húz le a mélybe. Sok minden lehet a gazdagságom. Még a vallásom is. Még az Istenről alkotott képem is. A teológiám. Rengeteg nagyszerű dolog, amit Isten adott az emberek, hogy hálaadással éljen vele. Ilyen az életem is. Hogy élek. A feleség. A gyerekek. De fel tudom áldozni őket? Aki meg nem gyűlöli apját vagy anyját, vagy feleségét, nem méltó hozzám. Prioritások. Mert annyira az identitásom részét képezik a számomra fontos emberek, még az ellenségeim is, hogy képtelen vagyok elveszteni az életem anélkül, hogy elveszíteném őket. És ez elengedést jelent. Az egyik legnagyobb téma ma a felnőtt gyerekek szülőkről való leválásának a kérdése. Mindkét oldalról nézve probléma. A leválás hiánya deformálja fokozatosan ebben a bálványimádó kapcsolatban mindkét oldal életét. De nem engedünk el. Nem engedjük el a gyerekeinket, mert imádjuk önmagunkat a gyermekünk isteneként. Nem engedjük el apánkat és anyánkat, mert elképzelhetetlen, hogy lehetne másként is élni. Pedig lehet. Aztán ott van azoknak a kapcsolatoknak a története, ahol a pasi iszik, és veri az asszonyt, de a házasság egyben marad, ami ugye, társadalmilag egyébként erény – és közben nem értjük, hogy mi a francért nem hagyja el a nő a pasit, aki veri. A válasz nem olyan bonyolult: mert még mindig jobb egy férfi, aki ver ugyan, de van, mint ha nem lenne. Mert ha nem lenne, nem lenne semmim sem. Még az identitásom is odalenne. Mert ki vagyok én? Egy nő, akit ver a férje. De hogy egy picit jobban lépjek ki a részrehajló, igaztalan narratívából, beszéljünk egy kicsit az alkoholizmusról. Az alkoholizmussal az a baj, hogy az egy életszerep. Az a férfi erre a szerepre lett nevelve. És olyan nőt vett feleségül, aki meg arra, hogy egy olyan férfi felesége legyen, aki arra lett nevelve, hogy egy ilyen nő férje legyen. Röviden: számukra ez a normális. És ez az egész a kulcsa a világ problémájának: hogy számunkra az élet, amibe születtünk, normális. Teljesen normális. Ami nem normális, az, hogy a gazdag ifjú szétosztja mindenét, hogy kincse legyen a mennyben. Ami nem normális, az, hogy egy 33 éves tehetséges fiatalember feláldozza az életét, hogy így töltse be a küldetését. A nem-normális életünk normális. Ezt évek óta tudtam, de az utóbbi tíz hónapban láttam bele ennek az egész dinamikának a mélységeibe, ahogyan változott, gyógyult az életem, és hogy mekkora kontraszt van a saját percepcióim, és a sokak által elvárt elvárt normalitás között. Mintha nem is látnák, mi történik az életemben, mondják, amit mindig is mondtak, mint valami beprogramozott monológot, mert ez valóban az. Ezt generációk óta mondják egymásnak az emberek. Apáról fiúra szál az elfuserált életünk. És ezen a vallás sem segít. 32 éve élek, egy vallásos világba születtem. Megértettem, hogy nincsen különbség. Hogy a templom nem óv meg. A társadalmi szerep, vagy az intézmény, vagy a tekintélytisztelet önmagában értéktelen. Hogy Isten másként beszél hozzánk. És amikor elkezdjük Jézus útját járni, darabokra hullik körülöttünk a világ, mert így volt ez vele is. És így volt ez a tanítványaival is. Így volt ez Pál apostollal is. És aztán az egyháztörténelem folyamán mindig, amikor valaki elkezdte Jézus útját járni, darabokra robbant a világ. Mert ez terjed, ez ragályos. A mártírok vére magvetés. Mert ez az élet üzenete. És tudjátok, miért ragályos? Mert működik. Mert amit meggyőződéssel egymásnak mondunk évek hosszú sora alatt, az nem működik. Működésképtelen. De Jézus igazi útja működik. És ez nem veszteségmentes. Ez az elengedés útja. A belső vezetettség útja. Szentlélekkel átitatott út. A tekintetembe van írva. A tetteimbe van vésve az evangélium. Én 31 évig próbáltam azt tenni, amit a körülöttem lévő, magukat nagyon hívő embereknek vallók mondtak, és nem ment. Ahogyan az ő életükben sem. Mert az élet máshol van. Az élet máshogyan válik életté. Nem lehet két úrnak szolgálni. Nem lehet egyszerre jókisfiúnak lenni, aki szót fogad, és engedelmeskedni Istennek. A kettő nem feltétlenül ellentét, nem is ez a lényeg, a lényeg az, hogy egyáltalán hajlandó vagyok-e megtenni valamit, amire mindenki azt mondja, Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled. A duma csak duma. A hitem tartalma a tetteimben ölt testet. A tetteim alkotják a hitem lelkületét. Megteszem, amit megértettem. Elhiszem, hogy ő velem van mindenben, amerre járok. Hogy ő nem hagy el, és nem távozik el tőlem. Én már minden mást megpróbáltam. Próbáld meg te is azt, amit még nem próbáltál. Meglepődsz majd. Évek óta indíttatást érzel arra, hogy lemondj valamiről? Kilépj valahonnan? Odaadj valamit? Megtegyél valamit? Tedd meg. Oka van, hogy ez foglalkoztat. Amiről nem mondtam le és nem adtam oda, az még nem is az enyém. Amit elveszítettem és visszakaptam, az már valóban az enyém. Engedd el, amibe kapaszkodsz, és hidd el, Isten keze ott van a mélységben, és nem zuhanhatok olyan mélyre, hogy Ő ne járt volna már ott előttem. Így menti meg az életem.