Anyu

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ézsaiás 49,15

Könyvtárnyi pszichológiai meg fejlődéslélektani szakirodalmat olvastam el, és megértettem, hogy ha az anyai kötődés a későbbi életünk alakulásának az alapja, akkor végérvényesen eldőlt az életünk még akkor, amikor anyánk visszatükrözött minket. Már végérvényesen ambivalens, elkerülő, vagy biztonságosan kötődő ember leszek. Erre predestináltattam. Ha nincs Isten, anyu alkotása leszek. De mi történik, ha van?

Anyu, mekkora terhet rakott rád az élet és én mennyire nem értettem ezt. Hiszen gyerek voltam. A tökéletesen szerető és gondoskodó anya, aki olykor a férjének is anyja, és közben saját maga anyjának is kell lennie anyja helyett, mert még fejlődésre, nevelésre, bátorításra van szüksége. És ki gondoskodott rólad? Rád ki figyelt? Ki értette a bizonytalanságodat, amelyet te megad sem értettél? Tudod, anyu, nekem nagyon nehéz a gyerekkori érzéseimet közel engedni magamhoz, mert a belső gyermek ezer sebe kötődik hozzád. Anyaseb. Minden mérgező érzés, amit te is magaddal hoztál saját édesanyádtól, bennem is testet öltött. Sebeid sebeimmé lettek. Elvárásaid velem szemben támasztott elvárásokká lettek. Tudtad, hogy én nem tudtam különbséget tenni önmagam és közted? Talán te sem. Talán te ma sem. Talán te ma is abban a hitben élsz, amiben akkor, hogy ismerem a csecsemőmet, mert az enyém. Ismerem a fiam, hiszen az enyém. Jobban ismerem, mint ő önmagát. Anyu, ez lehet, hogy így volt, amikor csecsemő voltam, de idővel ez számomra korlátozó, kontrolláló és nyomasztó lett. Én egyénné lettem. Engem fojtogatott az ölelésed. A babusgatás egy idő után fojtogatássá lett. A gondoskodás kontrollálássá. Anyu, nekem voltak saját érzéseim. Te nem tudtad ezeket megérteni, mert a sajátjaidat sem tudtad. Anyu, én mást éreztem. Átadtad minden érzésedet nekem, köztünk szabadon áradt a szégyen és a bűntudat, a szorongás és az önmegvetés. Amikor szégyellted magad, és nem tudtam ezt magamtól elkülöníteni, és úgy éreztem, engem szégyellsz. Hogy én egy szégyen vagyok. Anyaseb. Így kaptad te is. Megértettem. Sokat tanultam, anyu. Megértettem, mit jelent az eredendő bűn. Anyám vétekben fogant engem. Én megértettem a szégyenem és a bűntudatom. És megértettem, hogy ezek a tökéletesség kényszeréből fakadnak. Hogy anyaseb-történet a családunk története. Azt adtad, amit te is kaptál. Az önértelmezésed generációk anyáinak öröksége. A transzgenerációs anya-archetípus. Tudod, még csak így tudok erről beszélni, a felnőtt önmagam szavaival, mert a belső gyermek hozzád való viszonya még iszonyú félelmekkel terhelt. Nem tudok közel menni hozzád. “De ha ő meg is feledkeznék” – ezt érzem én, hogy megfeledkeztél rólam, amikor saját érzéseidet vetítetted belém. Én évek hosszú sorát éltem le így, érzelmi öntudatlanságban. Csak sodródva, egy érzelmi hullámvasút volt az életem. Mások érzelmeivel összekapcsolódva szárnyaltam vagy zuhantam a mélybe, ahogyan ezt mutattad nekem születésemtől, sőt fogantatásomtól kezdve. Hogy nekem nem volt egy érzelmi te és egy érzelmi én. Én leváltam, anyu. És elfogadtam, hogy te ezt nem érted, mert te sosem váltál le. Számodra a mindenség veled lélegzik, veled sír és veled örül. Számodra nincsen érzelmi értelemben vett te és én. Nincsen én és az a dolog. Veled mozog a mindenség, és te a mindenséggel mozogsz. Hullámvasút, ahol minden csak megtörténik. Megértettem a nárcizmusod, anyu. Hogy számodra a saját akaratod a mindenség akarata, mert benned még nem vált el a te és az én, az én és a másik. Minden egybe tartozik érzelmileg. Anyu, elbúcsúzom. Idegenné lettem, hogy a saját érzéseimet érezhessem. Hogy a mindenség tőlem különálló, csodálatra és megismerésre váró univerzummá váljon, amelyet nem én mozgatok. Elveszett mindenhatóság-érzet. A mindenség nem sír velem és nem örül velem. A mindenségnek saját élete van, és nekem is. Számomra Isten egy másik anyává lett. És anyává lettek az emberek, akik figyelő tekintetében annak tükröződöm vissza, ami épp most valójában vagyok, és hogy jól vagyok így. Erre volt szükségem. Elengedem a kezed, anyu. Köszönöm az életem. Amit adni tudtál. Rábízlak a számodra veled egységet alkotó mindenségre és én Isten kezében a föld porából emberré leszek, hogy betelvén az élettel majd visszatérjek a porba, amiből vétettem. De addig még feladatom van. Alkotni és nevelni. Szeretni és figyelni. Apának lenni és férjnek. Szerető férfinak és testvérnek. Kiváltam belőled, a porból, amiből vétettem. Isten veled.

Apu

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – profán egyszerűséggel ezt így lehet lefordítani: mennyei apukánk, vagy apácskánk. Talán legjobban az apu szó tudja ezt visszaadni. Nekem. Rendezetlen gondolatrohanás az apaságról.

Apu, te olyan erős vagy. Csodálom az erődet. Ahogyan erős karoddal neked nem jelent akadályt olyan nehézség, ami alatt én összerogyok. Amikor nem bírom, odahajolsz és felemelsz. Ahogyan könnyebbül a teher, lelkem erősödik. Apu, vigyázz rám! Ugye, mindig itt leszel, amikor úgy érzem, maga alá temet a teher, amit vinni tanulok? Apu, amikor járni tanulok, és elesek, ott vagy, hogy felemelj? Vigyázol, a tekinteteddel nyomon követed a lépéseimet? Apu, ugye örülsz, amikor látod, hogy a fiad járni tanul? Figyelsz, apu? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, amikor dühös vagy, nagyon félek. Félek, mert azt hiszem, rám vagy dühös, mert apu, tudod, számomra még nincsen te és én, csak mi. Én nem tudom, hogy a te dühöd nem csak miattam lehet, és én nem értem meg, ha nem nyugtatsz meg, hogy amikor dühös vagy, akkor is szeretsz. Apu, szeretsz akkor is, amikor dühös vagy? Kérlek, ne hagyj érzelmileg magamra. Mert félek. Azt kérdezed, mitől félek? Hogy én nem vagyok olyan erős, mint te, és én nem tudok vigyázni magamra, és megvédeni magam. Apu, taníts meg megvédeni magam. Apu, ugye figyelsz? ÉN nagyon felnézek rád, olyan szeretnék lenni, mint te. Én nem tudom, hogy te rossz vagy jó vagy, én csak azt érzem, hogy valami nekem rossz, vagy nekem jó. Apu, nekem nagyon rossz, ha haragszol vagy dühös vagy. Tudod, összeszorul a gyomrom még ma is néha, amikor a próféták történeteit olvasom. Apu, én félek, ha dühös vagy és haragszol. Szeretnék olyan gyerek lenni, akire büszke vagy. Apu, figyelsz? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, én nagyon boldog vagyok, ha büszke vagy rám. Ez nekem minden — amikor azt érzem, szeretsz és büszke vagy rám. Én nagyon sokat teszek azért, hogy ilyennek lássalak. Nagyon rossz, amikor elutasítasz. Olyankor úgy érzem, rossz vagyok, és hogy már soha nem leszünk jóban. De én nagyon szeretek jóban lenni veled. Szeretem, amikor mesélsz, amikor beszélsz nekem. Amikor régi történeteket mondasz. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült! Apu, nagyon féltem, amikor dühös voltál és haragudtál. Úgy éreztem, már soha nem leszünk jóban. Nekem minden álmom, hogy büszke légy rám. Apu, figyelsz? Figyelsz rám? Figyelj rám, kérlek. Apu, nagyon sírtam, amikor elmentél, vagy nem jöttél, amikor megígérted, de nem tetted meg. Apu, nagyon hiányoztál, amikor nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád. Nagyon boldog voltam, ha játszottál velem. Olyankor azt éreztem, én is tudok neked adni valamit, mert örülni láttalak. Apu, én nagyon féltem, amikor féltél. Én mindent éreztem, amit te is. Apu, kérlek, ne kiabálj. Apu, félek.

Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább mennyei atyátok. Apu, köszönöm, amit adni tudtál. Sok hiány maradt bennem. Sok seb, és sok rossz emlék. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült. Nézd, sikerült meggyógyulnom a sebeimből. Apu, figyelsz? Figyelj rám. Kérlek, figyelj rám. Apu, sok fájdalmat okoztál, de megbocsátottam. Apu, érted, amit mondok? Itt vagy? Apu, figyelj rám! Nézd, felnőttem. Nézd, sikerült. Nézd, erős lettem. Apu, én rájöttem, hogy mi nagyon mások vagyunk, és nagyon sírtam, amikor megértettem, hogy olyan sokszor nem figyeltél rám, és én annyira vágytam a figyelmedre. Apu, megértettelek. Megértettelek magamban. Megértettem magamat benned. Apu, felnőttem. Nézd, sikerült! Figyelsz? Apu, kérlek, ne hagyj el!

Apu, aki a mennyben vagy! Itt vagyok. Köszönöm, hogy figyelsz rám. Nézd, járni tanulok. Nézd, sikerült! Apu, figyelsz?

Veszteség

„Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” Jób 1,21 A tényleges meztelenségen túl erősen szimbolikus meztelenségről is szó van ebben a mondatban. Mit is jelent meztelenné válni? Levetkőzni mindent, ami eltakar? Miért rejtőztetek el? – kérdezi az Úr Isten Ádámtól és Évától, és ők ezt mondják: elrejtőztünk, mert mezítelenek vagyunk. A meztelenség takargatása a szégyenhez kötődik. Szégyelld magad. Nagyon kicsi gyerekkorunkban megtanítanak arra, hogy a meztelenség nem jó dolog. És előbb fizikai értelemben vett meztelenségünket szégyelljük, majd azt is megtanuljuk, amikor kifejezésre juttatjuk az érzéseinket, hogy mit nem szabad megmutatnunk magunkból az embereknek, így fokozatosan elrejtjük önmagunkat. Így jutunk el a valamit szégyellnitől az önmagunkat szégyellniig. Az önmagunk miatti szégyen egy elviselhetetlenül fájdalmas érzés, amiben azt érezzük, hogy mi magunk vagyunk szégyellnivalók. És a szégyen viszonyításban fakad felszínre bennünk. Mások viszonylatában szégyelljük magunkat. Szégyellem magam előtted, vagy szégyellem magam a társadalom mint szemtanúk özöne előtt. A házasságtörés közben tetten ért nő, aki talán anyaszült meztelenül, vagy sebtében magára rántott ruhadarabokba burkolózva állt középen az ítélkező férfitekintetek kereszttüzében. Tekintetek, amelyeknek a viszonylatában égető szégyenné válik bennünk az önmagunk miatt érzett szégyen. A jók és bűntelenek viszonylatában szégyelljük magunkat. Te szégyentelen. Hány kislány nő fel ilyen tekintetek kereszttüzében, akinek a bimbózó nővé-válásával nem tudnak mit kezdeni az őt körülövező felnőttek. És hogyan válik így már gyerekkorától kezdve a belsővé tett szégyen által egy kislány „ribanccá”, vagy „szajhává” vagy „kurvává”. Talán a másik nemmel való első ismerkedései alkalmával ezeket a jelzőket a saját édesanyjától kapja, aki szintén ilyen jelzőket kapott fiatalon, majd egész életét a szégyen határozta meg és az, hogy végre tisztes asszony legyen a társadalomban „szajha” vagy „kurva” helyett. A szégyen ugyanakkor valaminek az elveszítését jelzi. Ez a veszteség az ártatlanság. Legtöbben ártatlanságunkat hamarabb elveszítettük, minthogy ténylegesen elveszítettük volna. Amikor olyan érzéseket vetítettek ki ránk, amelyek nem bennünk voltak, és így megbélyegeztek. Életünk nagyon korai szakaszában válhattunk házasságtörés közben tetten ért nőkké, akik vádló tekintetek közepette váltak maguk szégyenné. Így válik a szégyen identitásunkká, és vész el ezzel együtt az ártatlanságunk érzete. Fontos, hogy az ártatlanság alatt ne teológiai értelemben vett bűntelenséget értsünk, sokkal inkább azt, amit az ártatlanság vélelmének nevezünk a jogban. Hogy mindaddig, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője, nem tarthatunk valakit bűnelkövetőnek. Koncepciós perek áldozatai vagyunk, amelyekben az ítélet már akkor kimondásra került, amikor még be sem következett a vétek, és ez az ítélet vetítette előre vétkünk beteljesülését. Te sem leszel jobb, mint az apád. Olyan vagy, mint az anyád. Nem is csodálkozom rajtad. A szégyen-identitás kifejlődése bennünk önbeteljesítő jóslatként megvalósítja megbélyegzettségünk tartalmait. A szégyen ártatlanságunk elveszítéséből következik. A szégyen elrejtőzésre ösztökél. Hogy eltakarjuk szégyenünket;, és ezt tesszük belső önmagunkkal is. Eltakarjuk belső mezítelenségünket, mert mezítelenségünk, úgy hisszük, visszataszító, undorító. Megvetésre való. Így rejtőzünk el Isten elől is. Így rejtjük el belső, elfogadhatatlannak ítélt önmagunkat Isten, egymás és önmagunk elől is. És társadalmi szerepeink ruhájába öltözködünk, abban reménykedve, hogy így majd elfogadnak minket és szeretni fognak. Hogy a minket körbeálló, megkövezésre vágyó férfiak majd megbocsátanak elfogadhatatlanságunk miatt. De nem ez történik. Mert a férfiak csak saját szégyenüket vetítik erre a nőre. És ez nagyon gyakran megtörténik velünk nap mit nap. Hogy mások saját bűntudatukat, vagy szégyenüket ránk vetítik, és bennünk kövezik meg önmagukat. Ha én bűnös vagyok, ő lehet bűntelen. Mintha ebben az egészben a helyettes áldozat utáni kiáltás hangzana fel. Téged bántalak magam helyett, hogy én így bűntelen lehessek és megszabaduljak bűntudatomtól és szégyenemtől. Isten Jézust, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Jézus az, aki odaáll az asszony helyére középre, és átvállalja az asszony szégyenét. Így lesz ő szégyenné helyettünk, hogy mi az ő ártatlanságává lehessünk Istennek. Így kapjuk vissza, ami elveszett. Ez a lelki helyzetcsere a mezítelenség és a szégyenidentitás elveszítésével válik az enyémmé. Leoldani ruháimat és meztelenre vetkőznöm Isten előtt. Mert meztelenül jöttem a világra, mielőtt a világra jöttem, ő már ismert, nincs semmi rejtve előtte; amit elrejtek, az én szégyenemről szól. Meztelenül születtem és meztelenül halok majd meg. Istentől meztelenül jöttem el, és hozzá meztelenül térek vissza. Mert Isten előtt nincs szükségem félelemből fakadó rejtőzködésre. Mert nem tudok elrejtőzni előle, és mert nem is kell. Tekintetében nem a megszégyenítés tükröződik, hanem a gyönyörködés. A megvetett nő helyét átveszi a fájdalmak férfija, aki megvetett volt és emberektől elhagyatott. Mintha a nő helyére a körben álló férfiak közül állt volna oda valaki, hogy a nő így megszabaduljon szégyenétől. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Akinek közületek nincs szégyellnivalója, az vessen rá először követ. És minden férfi elment onnan. Bármelyik férfi cserélhetett volna a „szégyentelen” nővel, de egyetlen férfi sem tette. A kígyó szedett rá. Az az átkozott harmadik. Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem és így ettem belőle. És Ádám odaviszi Évát Isten elé, hogy ő így takarja el saját mezítelenségét. Az asszony, akit belőlem alkottál. Aki a részem. Akivel egy vagyok. Ő a bűn forrása. De Isten a bűnössé tevő harmadik helyett odaállítja középre a bűntelenné tevő harmadikat. Hogy ő legyen bűnné értünk. Hogy az ő ártatlansága legyen a mi ártatlanságunkká. Mintha az egész bűnösség története nem lenne más, mint egy szüntelen ismétlés. Mert mélyen bennünk van a bűn büntetésének az igénye. És így válik ez az igény mások vagy önmagunk ellen elkövetett vétkekké. De Jézus belép ebbe a dinamikába bűntelenként, és megrekeszti ezt az ismétlést. Meztelenül függ a kereszten. Aki feltekint rá és nem fordítja el az arcát, megmenekül.

Meztelenül jöttünk a világra, és életünk első felében szégyenből font ruháinkat öltjük magunkra rétegről rétegre, hogy eltakarjuk ezt a szégyellt meztelenséget Isten és egymás előtt, és életünk második felében talán ha ott áll középen Jézus keresztje, elkezdhetjük ezeket a szégyen-rongyokat levetkőzni Isten, egymás és önmagunk előtt is. Lemezteleníteni magunkat. Csupaszon állni, semmit se rejtegetve. Ez a valódivá váló kapcsolatok útja. Mert minden, amim van, Istentől van. Az asszony is, akit mellém adtál. A gyümölcs is. A szexualitás is. A férfi is. Jézus is. Nekünk döntéseink vannak. Döntések, amelyek vagy elrejtőzésre, vagy kitárulkozásra indítanak. Döntések, amelyek vádaskodásra vagy feltárásra vezetnek bennünket. Döntések, amelyek önvádra vagy kegyelemre vezetnek. Döntések, hogy mi magunk leszünk Isten helyett Isten, és megkövezzük egymást bűneinkért, vagy átadjuk ezt a jogot a bűntelen, értünk szégyenné lett Istenfiának. Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úrnak a neve. Áldani Istent a veszteségben átkozódás helyett. Áldani azt, aki elvett tőlem valamit. Talán az ártatlanságomat. Talán a tisztaságomat. Talán a becsületemet. Áldani azt, aki talán maga vádol, mert két lábon járó bizonyíték vagyok bűnössége mellett. Koronatanú. Lemondani az elégtétel jogáról. Önmagam elengedésének az útja ez. A megbocsátásé. Nem haragszom rád, Istenem, hanem áldalak téged, és elhiszem, hogy mindennek, ami velem történt, van egy rajtam túlmutató jelentése. És hogy értelmet adsz a szenvedésemnek. Nem rejtem el fájdalmam és érzéseimet, megnyílok előtted, meztelenre vetkőzöm előtted, hogy lásd, ami előtted eddig sem volt rejtve. Lásd rútságomat és bűnösségemet. És bízom benned, hogy te nem kövezel meg. Hogy magadhoz ölelsz. Hogy felöltöztetsz, szégyen-rongyaim helyett a megigazulás hófehér ruháját adod rám. Áldalak téged a veszteségeimben, és odaadom neked magam és azokat, akik ellenem vétkeztek.