Mélypont

Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Viszonyítás van ebben a mondatban. Valakihez képest hogyan szeretsz engem. A szeretet viszonyításban mérhető. Ez a viszonyítás arra ösztökél, hogy megvizsgáljam mások szeretetét. A saját mások iránti szeretetemet is vizsgálat tárgyává teszem. Hogyan szeretek? Hogyan szeretek a különböző kapcsolataimban? Aki jobban szereti az apját, vagy az anyját, vagy a testvérét, nem méltó hozzám. Nem méltó az én követésemre. Kemény szavak. Vizsgáld meg a viszonyaidat. Mit tartalmaz a szeretetviszony, ami azokhoz fűz, akiket szeretsz? Elhagyástól való félelem? Talán az egyik legmegtévesztőbb szeretet, a görcsős ragaszkodás. Akik túlságosan szerettek. Az elhagyástól való félelem viszont nem valódi szeretet, mert a középpontjában nem a másik személye áll, hanem én, aki félek, hogy elhagynak. Az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet egy idézőjeles szeretet. Önzés motiválja. Én vagyok a fontos, az én jóllétem a fontos. Az én biztonságom, az én elfogadottságom, az, amire nekem van szükségem. Az én szükségleteim betöltése áll a kapcsolat középpontjában. De az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet működésének lényegi része a félelem, ezért a szükségleteim betöltésre való igényemet nincs bátorságom nyíltan kérni, mert félek, azzal elriasztom a másikat, akitől úgy érzem, létem függ, ha ő nem lenne, nem lennék én sem. Mert félek az elhagyatottságtól, nem tudom betölteni a szükségleteimet a kapcsolatban, pedig valójában erre vágyom. Az elhagyástól való félelem nem engedi. Az az ellentmondás van tehát az elhagyástól való félelemre épülő szeretet-kapcsolatban, hogy miközben a szükségleteim betöltését várom tőle, nem töltődnek be a szükségleteim, mert félek kifejezni őket, félek, hogy a másik elszalad, elmenekül, megijed tőlem. A megszégyenüléstől való félelem is benne van az ilyen kapcsolatban, hisz mi lesz, ha a másik elutasít, ha nevetségessé válok, ha kinevet, ha alárendelt helyzetbe kerülök. És lehet, hogy végül valóban elhagy. Az elhagyástól való félelemre épülő szeretet társas magány. Mérgező kapcsolat, amiben elhervadnak, akik részt vesznek benne. A probléma nem a felekben van, hanem az egymáshoz fűződő viszonyukban. Talán mindketten az elhagyástól félnek, és mindketten arra vágynak, hogy szeressék őket. A kapcsolat rosszul van beállítva. Minkét fél kapni akar valamit, de fél kérni, mert fél a másik szükségleteitől. Mindketten szükségleteik kielégülésére vágynak, de mindketten félnek a másik ilyen irányú vágyától. Félnek adni, miközben kapni szeretnének. Megdöbbentőek Jézus megnyilvánulásai a családot illetően. A pszichológiai szaknyelvben a családot, amiből a felnőtt gyerekek származnak, származási családnak nevezzük. A családhoz való viszony, amiből származom, meghatározó arra nézve, hogy milyen viszonyban leszek azokkal, akik nem a származási családom tagjai, de szeretem őket. Szeretni szeretném őket. Vonzódom hozzájuk. Egy jól funkcionáló családban, ahol a családban lévő szeretet nem az elhagyástól való félelemre épül, nem a megszégyenüléstől való félelemre, és nem a szülők saját szükségleteinek a gyerekek általi kielégülésére, ott a gyerekek kapnak. És amikor felnőnek, ők maguk is képesek lesznek adni azoknak, akiket szeretnek. Generációkon áthagyományozott mintákról van szó. Ha a szülők saját magukra fókuszáltak, ezzel azt tanították a gyereküknek, hogy mások azért vannak, hogy kielégítsék a szükségleteiket. Nem azért, hogy én adjak nekik, hanem azért, hogy ők adjanak nekem. A családot, ahol a gyerekek kerülnek abba a szerepbe, amelyikbe a szülőknek kellene lenniük, diszfunkcionális családnak nevezzük. A diszfunkcionális családban a szülők a gyerektől kapott szeretetből élnek, a gyerek tölti fel szülő szeretet-tankját és nem fordítva. Ezért az ilyen családokban felnőtt gyerekek üres szeretet-tankkal indulnak neki a felnőtt életüknek. És azt keresik, hogyan tölthetnék fel a szeretet-tankjukat. Tehát valahonnan szeretetet szeretnének kapni. A gyerekek nem értik, hogy az, ami a családjukban volt, nem szeretet. Mert a szeretet ad. Kapok én is, de nem a kapni akarás a cél, hanem az adni akarás. Így gyarapszik a szeretet egy kapcsolatban. A benne lévők adnak egymásnak. A hármas kötél nehezen szakad el. A szeretet forrása Isten, nem a szülők közötti szeretet. A szülők közötti szeretet kifogyhatatlan forrása Isten. Így a szülők, akik Isten szeretetéből nyerték a szeretetüket, amit egymásnak adtak és gyermekeiknek, a felnőtt gyerekeket nem magukhoz kötik, hanem Istenhez. A gyermek mire felnő, kialakul egy elsődleges kötődése Istennel. Ez az elsődleges kötődés a legtöbb embernél soha nem alakul ki, vagy jóval a biológiai felnőtté válást követően. Megmarad elsődleges kötődésnek a szülő, aki gyerekét használta arra, amire Istent kellett volna. Így lesz a gyerek „megmentővé”, szeretetforrássá, energiaforrássá, biztos ponttá. Élő vizet adok neked, és ha abból iszol, soha örökké meg nem szomjazol. A felnőtt gyerek nem tud adni, mert folyamatosan elszivárog az, amit adhatna. Az ilyen szülőket nevezzük mérgező szülőknek. Akik elszívják az életenergiát a gyermekeikből és egymástól is. Mert az önmagamra irányuló szeretet mérgező. Elvesz, de nem ad viszonzásul semmit. A szülő, amikor szeretetet ad a gyermekének, a gyermek ösztönösen viszonyozza a szeretetét. Ezzel a viszonnyal tanítja a szülő a gyermekét arra, hogy hogyan szerethet ő is másokat önzetlenül. A gyermek szeretete reagáló szeretet. Ez azt is jelenti, hogy amikor a szülők a gyerekeiket reagáló szeretettel szeretik, akkor gyermek-viszonyban vannak saját gyermekeikkel. Parentifikálásnak hívjuk, amikor a gyereket helyezik a szülők a szülő szerepébe (szülősítés). A szülő, aki Isten gyermekeként éli az életét, átéli, hogy Isten előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk erre a szeretetre. A felnőtt ember, szülőként Isten gyermeke, aki előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk az ő szeretetére. Majd gyermekünk életében mi is előbb szerethetjük őket, akik reagálhatnak, és így válunk reprezentánsaivá gyermekeink életében az Isten szeretetének. A felnőtté válás a szülőkről történő érzelmi leválást jelenti, ami egyben magával hozza az Istennel történő személyes, saját és máséhoz nem hasonlítható kötődés kialakulását. Ez az újjászületés. Az új-ember képes szeretetet adni, amire mások reagálhatnak, mert Isten szeretetében gyökerezik a szeretete.

Aki jobban szereti anyját vagy apját, vagy testvérét, nem méltó hozzám. Míg ők az elsődleges kötődésem, addig feje tetején állnak a kapcsolataim. A viszonyok átalakulnak, a családtagok lehetnek mindannyian Isten gyermekei és egymás rokonai, de megszűnik a törzsi mentalitás és a feltétel nélküli egymáshoz történő lojalitás. Az családtagok Isten népéhez tartoznak és hozzá „lojálisak”. Így kerülnek helyre a dolgok. Követlek, de előbb eltemetem az apámat. Erre azt mondja Jézus, hogy temessék el a halottak a halottaikat. Aki él, azt az elsődleges kötődése, az elsődleges valahová-tartozása Istenhez köti. Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Milyen szeretettel szeretsz? Vizsgáld meg a szereteted. Képes vagy adni? Képes vagy az életedet is odaadni értem? Képes vagy mindent odaadni értem? Fontosabb vagyok neked, mint bárki? Mint bármi? Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Elszomorodott, mert igen nagy vagyona volt. Szeretsz-e engem? Elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte. De miért kérdezi ezt Jézus? Nekem ez egy terápiás beszélgetésnek tűnik, amiben Jézus feloldja Péterben a főpap udvarában átélt kudarcból fakadó traumát. Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Háromszor kérdezi, hogy szeretsz-e. Mindhárom alkalommal válaszol Péter, hogy szeretlek. Te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek. Azt is tudod, milyen szeretettel szeretlek. Nem hangzik el szemrehányás, utalás sem történik a megtagadásra, de ott van a levegőben. Tudod, hogy hogyan szeretlek, hiszen tudod, hogy megtagadtalak minden bizonygatásom ellenére. Tudod, hogy a szeretetem mennyit ér. Mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Jézus minden kérdés és válasz után újra megerősíti Pétert az elhívásában. Ez volt Péter mélypontjának a vége. A főpap udvarában halt meg az a Péter, aki azt hitte, elég a saját szeretete. Aki azt hitte, mindent tud, és tudja, hogy szereti Jézust. A halálig. A szégyen és az elhagyatottság mégis bebizonyította, hogy Péter szeretete kevés. Péter szeretete nem bírja ki a szégyentől és az elhagyástól való félelmet. Péter kudarcot vallott. Jézus újra- építi a Péter és közte lévő kapcsolatot, mert most már Péter is nyitott rá. Péter reagálóvá lesz, és elkezd Jézus szeretetéből élni a saját szeretete helyett. Mert ez a szeretet kell ahhoz, hogy mindennél fontosabbá váljon Isten, még a családomnál, még magamnál, még a vagyonomnál, a tudásomnál, a tapasztalataimnál is. Mert így jutok el a forráshoz. És a forrás a mélyponton fakad. A legmélyebb ponton. Ott találom meg a forrást. Az élő víz forrását, amiből ha iszom, soha többé meg nem szomjazom. Az igazi szeretet forrását.

Fejlődéslélektan

Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? A kisbaba életének első hónapjaiban képtelen különbséget tenni saját maga és édesanyja között. Amikor anya nincs jelen, a kisbaba úgy érzi, megszűnik létezni, és anya is megszűnt létezni. Mi nem vagyunk. Elmúltunk. Halálfélelem. Belső érzelmi vihar, zaklatottság, elhagyatottság-érzés. Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Képes vagyok érzékelni és létezőként hinni benne akkor is, amikor úgy érzem, nincs itt? Hol voltál, amikor meghalt a testvérem? Nem voltál itt, mert ha itt lettél volna, még ma is élne. Hol van az Isten, amikor elvesznek a fontos emberek? Hol van az Isten, amikor elveszek? Amikor elkóborol a bárány, aki én vagyok? Elkallódik a pénz, és öntudatlan állapotban hever a sarokban egy régi komód alatt. Hol van az Atya, amikor elveszett a fia. Hol van Isten a disznók vályúja mellett ülő, kétségbeesetten zokogó elveszett fiú számára? Ha itt lettél volna, ha jelen lettél volna, ha jelen lennél, nem történt volna ez. Érzelmi tárgyállandóság. Hol van, amikor nincs itt. A kérdést másként is fel lehet tenni: hol vagyok, amikor nem vagyok vele? Ki veszett el, én az ő számára, vagy ő az én számomra? Ha elvesztem magamat, elvesztem őt is. Érzek valamit, amit valóságként élek meg. Meghaltál. Jézus ezt mondta: elvégeztetett, és kilehelte a lelkét. El is temették. Pedig mi azt hittük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De már három napja történt. Ha itt lettél volna, Uram, nem halt volna meg a testvérem. Hol vagy, amikor elvesztem magam? Hol van az Isten, amikor összetörik az összetartozás? Én veszítettelek el téged, vagy te vesztél el engem. Érzelmi tárgyállandóság. Hogy anya van, amikor nincs itt, akkor is. Isten van, amikor elvesztettem vele a szemkontaktust. Ő nem a velem való kapcsolat viszonylatában létezik. Amikor elvesztem vele a kapcsolatot, akkor nem ő hagy el engem, hanem én hagyom el őt. A kérdés, hogy a tudatosság melyik szintjén vagyok. Egy drahma vagyok, amit elveszített valaki. Ami elgurult, és öntudatlan állapotban hever valahol míg meg nem találja valaki? Hogyan gondolok magamra? Mint tárgyra, ami még csak nem is gondol, csupán van, de még arra sem gondol, hogy ő van, hiszen a tárgyak nem gondolkodnak? Tárgy vagyok az elveszettségben. Annak sem vagyok tudatában, hogy elveszett állapotban vagyok. Az állapot, a helyzet felismerése is rejtetten marad. A drahmát más veszíti el, és más találja meg. A drahma nem él önálló életet. A drahma a csecsemő, aki ki van szolgáltatva gondozói gondoskodásának. Mások tartják életben, mások hagyják el és mások találják meg. Mások elégítik ki a szükségleteit. Aki a drahma szintjén marad, a tanult tehetetlenség állapotában hever élete nagyobb részében valahol, arra várva, hogy valaki megtalálja és megmentse. Egy megmentő. Aztán amikor a drahma a megmentővel való kapcsolatában elérkezik az öntudat egy következő szintjére, elkezdi zokon venni, hogy őt egy tárgynak tekintik. Aki magatehetetlen és kiszolgáltatott, nincsen akarata. Pusztán hever valahol. Életképtelen és életben sem maradna, ha nem lenne valaki, aki megmenti őt. A megmentő elkezd üldözővé válni a drahma pedig a körülmények áldozatává, rabságban annak a birtoklásában, aki megtalálta és megmentette. Ez a drahma-identitás. Az áldozatszerep. Szükségem van arra, hogy megmentsenek. Majd idővel a megmentő üldözővé lesz és én egyre inkább megmentettből áldozat leszek, aki arra vár, hogy valaki más mentse meg a megmentőjétől. Drámaháromszög. A drahma életdrámája. Mindeközben a drahma a tanult tehetetlenség fogságában tengeti napjait. Az idő legnagyobb részében öntudatlanul és elveszetten. Majd amikor megtalálják, abból építi fel a boldogságát, hogy valaki megtalálta őt és örül neki. Csodálja megtalálóját és megmentőjét, és főleg azt, hogy milyen örömet okoz neki, hogy megmenthette őt. Hogy ő is valaki. Erről szól a három-napos boldogság. Mert ez nem igazi elégedettség. Egy aktív és egy passzív fél öntudatlan tánca. Egyik sem képes önmagát a másik viszonylatán kívül értelmezni. Szimbiózis.

De van a tudatosságnak egy magasabb szintje is. A bárány. A bárányt hajtják a saját szükségletei. Finom füvek és legelők. Egyre messzebb sodródik saját szükségletei kielégítésének bűvöletében. A bárány már élőlény. A báránynak már vannak mozgatórugói. Valami hajtja és motiválja őt. Kielégíteni a szükségleteimet. Kiszakad a nyájból, hogy megkeresse a saját útját a szükségletei betöltésében. Fejlődéslélektan. Egy darabig fél szemmel vissza-visszanéz a pásztorra, hogy még látja-e őt. A bárány próbálgatja a határokat. Meddig mehetek el. Mennyire figyel rám a pásztor. Miközben el is akar szakadni, arra is vágyik, hogy ebben megakadályozzák. Hogy visszatereljék. A bárány keresi a különbséget az én és a te között. Te ott vagy, én meg itt vagyok. Meddig mehetek el annak érdekében, hogy felismerjem a saját határaimat. Fél is az ismeretlentől, de egyben vonzza is az ismeretlen. Szeretne is a nyájjal maradni és a pásztor nyújtotta biztonságban, de egyben korlátozónak és fojtogatónak is érzi a nyáj nyújtotta korlátokat és a pásztor által adott biztonságot. A bárány követi a saját ösztöneit. A felfedezés utáni vágy hajtja. A mássá levés, az önálló identitás felkutatása. Az öngondoskodás. Saját maga által felfedezett világ. Egyre távolabb sodródik a nyájtól. Egyre távolabb kerül a pásztor. Majd lassan eltűnnek a horizonton, mint a lemenő nap. A bárány félni kezd. Szeparációs szorongás. Egyedül. Kiszolgáltatottan. Igazán nem is tudja eldönteni, hogy őt hagyták-e el, vagy ő hagyta-e el a többieket. Ki kit hagyott el tulajdonképpen? Minek a következménye ez a helyzet? A nyáj és a pásztor viselkedése az oka a bárány elveszésének, vagy a bárány saját vágya és akarata eredményezte? Kinek köszönheti a helyzetét? A báránynak szüksége van arra, hogy elvesszen. Szüksége van arra, hogy összetörjön a szimbiózis. Kötődés és leválás. A bárányt megsebzetten hozza vissza a pásztor a nyájba. A bárány megkapta, amit akart, és még azt is, amit nem. A bárány már képes önként választani a nyájat és a pásztort, nem úgy, mint amit rákényszerítettek, mint determinizmust, hanem mint szabad választás következményét. A bárány képesé válik kérni azt, amire szüksége van, és meghúzni a határait önmagának és a nyájnak. Minden ugyanaz, de minden egészen más, mert a bárány fejlődött és előrébb lépett.

Az apa fiatalabb fia kikéri a vagyon ráeső részét és elmegy távoli vidékre. Itt már akaratérvényesítésről van szó. Nekem ne mások mondják meg, mit akarjak és mit ne. A függetlenné válás szakasza. Az identitás megszilárdulásának az útja. A legény útnak indul, hogy megkeresse a maga szerencséjét. A történet drámai fordulatot vesz, mert a fiú eltékozolja a vagyont. De lehetne kevésbé drámai is. Hogy nem tékozolja el. Hanem vállalkozásba kezd, és megsokszorozza a vagyont. A drámai fordulat nem szükségszerűen jelent kudarcot. Az akarat érvényesülése és a függetlenség élményének átélése valójában nem kudarc-függő. A fiú megtalálhatta volna a szerencséjét, és visszajöhetett volna úgy is. Nem bűntudatosan, nem szégyenkezve, hanem felnőttként, megbékélve, letisztultan, kiegyensúlyozottan. Mint aki tudja, mit akar és mit nem. Aki, amikor hazaindult, kilépett a gyerekszerepből és abbahagyta a lázadást. Ez utóbbi talán be is következett. Ennek a szakasznak ez a hozadéka. Hogy az identitásom ne valami ellen, hanem valamiért formálódjon. Az identitásom nem külső körülmények és személyek által meghatározott, nem engedelmesség vagy lázadás hajtja, hanem belső meggyőződés. Önállóság. A fiú útja a tudatosság beteljesedésének az útja. Az öntudatra ébredés. A felelősségvállalás az életemért, az érzéseimet, sebeimért, traumáimért, fájdalmaimért, hibáimért, mindenért, ami hozzám tartozik. A fiú útja szimbolizmus. Olcsó erkölcsprédikációt lehet faragni belőle, amivel arra manipuláljuk a fiainkat, hogy el sem menjenek, mert lám, a tékozló fiú is a disznók vályújánál kötött ki. De ez szimbólum. Ezt nevezzük mélypontnak. A saját életemben eljutni a saját mélypontomig. És a mélypont elérése nem lehetséges úgy, hogy mindenért valaki más viseli a felelősséget. Az otthonról soha ki nem lépő fiú, aki másoknak engedelmeskedik és mások viselik a felelősséget a tetteiért, mindig másokat fog hibáztatni az életéért. A disznók vályúja életem mélypontja. A mélyponton születik meg az önálló identitás. Mert a mélypont az első olyan élmény, amiben megértem, hogy felelős vagyok az életemért. Felelős vagyok magamért. Hogy nem célravezető a mások viszonylatában meghatározott negatív identitásban vesztegelnem tovább. A mélypont általában iszonyatos fájdalommal jár. Amikor már annyira fáj, hogy úgy érzed, muszáj másként megközelíteni az életet, mert ez már elviselhetetlen. Amikor megszűnik működni, ami eddig működött. Kit hibáztathatna ez a fiú idegenben a disznók vályújánál, aki ráadásul még magára is vállalja a felelősséget a fiú helyett? Senkit. A fiú nehezen, de ott a mélyponton felismerni, hogy az egyetlen ember, akit hibáztathat a helyzetérét, ő maga. De hamar rájön arra is, hogy ez sehová sem vezet. Ez nem segít. A hibáztatás meddő tevékenység. Ezért rájön arra, hogy ha más nem vállal felelősséget az ő életéért, akkor ezt neki magának kell megtennie. Hát így születik meg a felnőtt. A fiú lány is lehet. Az út ugyanahhoz a mélyponthoz vezet, ahol megszületik az önmagamért történő felelősségvállalás, és abbahagyom a hibáztatást. Önmagam és mások hibáztatását. A fiú felelőssége tudatában tér vissza az Apához. És a fiú apaképe is megváltozik. Az apa megszűnik korlátozó személy lenni, hiszen már nem erre van szüksége a fiúnak. Az apa és a fiú önálló személyek egy együttműködő kapcsolatban. Szabadság. Szabad együttműködés.

Az idősebb testvér megharagudott, és nem akart bemenni. Mert az idősebb testvér a drahma.

Tagadólagosan

Önmegváltás – annak a bebizonyítása, hogy nincs is szükségem megváltásra. Gúnyos vagy kételkedő és cinikus kérdés: visszamehet valaki az anyja méhébe, ha már vén? Az állapot fenntartásába vetett mély és önsorsrontó meggyőződés. Hogy az ember meg tudja oldani egyedül a problémáit. Mint a futóhomok, és addig tapos benne, míg el nem nyeli egészen. Nem az a baj, hogy nyakig ülünk a trágyában, hanem az, hogy hullámzik. Hát valahogy így van az önmegváltással is. Fenntartani egy illúziót arról, hogy mindent a kezünkben tartunk. Minden rendben, csak egy kicsit megbillent az életem. És közben nem látom, mert nincs rálátásom, hiszen az egész létem egy külső perspektíva nélküli, önmagába zárt létezés, szóval nem látom, hogy ez a megbillenés egész életemben tartott és egyre jobban billenek önmagam irányába. Saját-kezűleg végzett önmegsemmisítés az önmegváltás. Nincs szükség egy Istenre, aki ezt megtenné, mert világomban az isten is én magam vagyok. Hiszen nincs más, csak én. Csak magamra számíthatok. De hogy ki vagyok én, azt egy másik viszonylatában lennék képes megismerni. Úgy fogunk ismerni, ahogyan az Isten is megismert minket. Tagadás. A tagadása annak, hogy az ember bűnös, és hogy ez a bűnösség azt jelenti, hogy képtelen vagyok meglátni, megérteni, felfogni, hogy mi a bűn, mert a bűn a burok, az anyaméh, ami mindig is körbevett, a bűn egy szimbiotikus kapcsolat önmagammal. A tagadás logikus, mint a halál. Minden jól bejósolható benne, és minden egymásból következik. Hiszen a tagadás egy ismétlés. Eredendő bűn. Hagyomány. Kell egy Isten, aki levezeti a szülést, megmos, felsírok, megpasolja a fenekem és a szemembe néz, letörli a könnyeimet, és a szemeiben elkezdem megérteni, hogy vagyok. És lassan azt is, hogy én és ő nem egy vagyunk. Wittgenstein egy írásában arról beszél, hogy ha álmodunk, akármennyire valóságos az, amit az álmunkban átélünk, az még mindig álom. A valóság illúziója. Ölelés, ami a valóságban nem az enyém, mert aki ölel az álmomban, az az ébrenlétemnek már nem a része. Az álmaimban létező önképem a képzelt bűntelenség. Az ember önmaga istene, és Isten az embert az önistenítés fogságából szabadítja meg. A légszomjtól, hogy a magányba zárt és egyre fogyatkozó semmi vagyok. Amikor helyére kerül az áldozat, és a viszonyrendszerek letisztázódnak, hogy ki szenvedett kiért, és ki kinek a keresztjét viszi, és kinek a keresztje hoz üdvösséget kinek. Én vagyok a te megváltód, vagy te az enyém. A narcisztikus magányban nincs szükség megváltásra, mert ott elgondolhatatlan egy mások, aki tőlem különállóként van. A nárcizmus az anyaméh, amiből még nem születtél meg, csak fizikai értelemben. Valóban vissza kell menni anyám méhéig az újjászületéshez, hogy aztán lelki, spirituális értelemben az Isten a világra segítsen egy másik gyereket, aki látni fogja a fától az erdőt, és képes lesz magán kívül másokat is érzékelni, mint önálló létezőket, nem úgy, mint önmaga kiterjesztéseit. De ez idő. Ez folyamat.

Az önmegváltás lehet vallásos és nem vallásos. A máz, az edény külseje más, a tartalom ugyanaz. Csak a megfogalmazás más, az üzenet azonos. Légy jó, és így megváltod önmagad. A törvény betartása. A törvény, aminek az értelmezését önmagam számára úgy szabom, hogy az betartható legyen. Csűröm-csavarom, csűrcsavar levelei. És addig teszem ezt, míg bele nem magyarázom magam az elfogadhatóságba. Íme, megváltódtam önmagam által. Az önmegváltás önmagába-zártság. A totális magány. Az egyedüllét netovábbja. Szeparációs szorongás. A betartott törvény illúziója. Önigazultság. Önmagam saját törvényértelmezésem általi igaznak-nyilvánítása. Önmegigazítás. Amikor önmagam tükre vagyok. Részrehajlóan. Mindezt megtartottam ifjú koromtól kezdve. Folt és ránc nélküli kiteljesedésre törekvés. Töretlenség. A fejlődésbe vetett bigott hit. Megingathatatlanság.

Az önmegváltás a tagadásra épül. A valódi bűnösség tagadására. Mert a valódi bűnösségből az ember nem szabadíthatja ki saját magát. Mert tudatában sincs, hogy van valahol, és ahol van, az a hely veszélyes, és szabadításra van szüksége. Egy kígyókkal teli helyen feltekinteni a póznán függő részkígyóra. Lehetőség. Az arrogancia jó ellenszer az életre. A tagadás feloldódása a bűneim felismerése, önmagamra eszmélés. Még a sliccem is lent van, hogy nézek ki. Egy önmagamra rálátás. A burok szétreped, és én védtelenül ott állok, szimbólumaim hamis voltának felismerésében, és elkezd világossá válni, hogy a bűnbánat és a bűntudat különböző dolgok. Hogy a bűntudat fenntartja a bűnösséget. A bűntudat az eredendő bűnösség belső törvényszerűségei szerint ítél, és ezért hamis bíró. Maga felé hajlik a keze, magát menti fel, vagy magát bántalmazza. A bűntudat nem vezet el az alagút végéig. Saját farkába harapó kígyó. Végtelenítése egyazon jelenetnek, amiben megszületik ugyanaz az ítélet sokadik esetben is. A bűnbánat feltárja a bűnösséget. Ablakot nyitni egy sötét szobában. Platón példázatbeli embere kilép a barlangból és megvilágosodik. A vakon született látja az embereket, mint fákat járni. Rácsodálkozás arra, hogy nem csak én vagyok. Hogy én is csupán egy vagyok a sok másik között. Mint egy gennyes seb kitisztítása a rejtegetése helyett.

Önistenítés. Generalizált szorongás. Hamis tökéletesség-tudat, bűntudat, félelem-burokba csomagolva. Nehogy kiderüljön, hogy nem vagyok isten, csak egy törékeny és Isten szabadítására szoruló ember. Megfosztva attól, hogy valaki mást imádhasson, és megszabaduljon a mindenhatóság nyomasztó terhétől, amit képtelen rendes istenként megvalósítani, de azért próbálkozik. Maximalizmus. Vagy magától várja el, és magát ítéli halálra mindenért, ami nem maximálisan jó, vagy másokat, és önmagáról tudomása sincsen, így maximalizmusáról sem. Hogy a maximum mit is jelent tulajdonképpen? Mi a viszonyítási pont? Ki a mérce a jónak és rossznak nyilvánítás folyamatában?

A megváltás Jézus helyettes áldozatához kötődik. Felébredés a nárcizmus anyaméh-szerű valóságából, és felismerni a különbséget a kereszten függő emberfia és a kereszt alatt álló ember között. Hogy én nem vagyok ő. Ő nem én. Mi két személy vagyunk. Hogy nekem rád van szükségem, hogy végre megérkezzek igazi önmagamba. Ráeszmélés arra, aki vagyok, és aki lehetek benned. Hogy a kereszten függő emberfia a kereszt alatt álló ember helyett függ a kereszten. Ő ott az én helyettesem. Nem én vagyok az áldozat. Nem én vagyok a kereszten. Nem engem ítélnek el. Hogy kibújhatok a biztonságosnak hitt anyaméhből. Isten gyermekévé lehetek. Gyermekké tettél kereszted alatt. A Jézushoz vezető út a bűneink felismerése, ráeszmélés saját magamra, eszmélet, megvallás, megbánás, az elfogadottság átélése. A kereszten függő emberfia szemében meglátni, hogy jó hogy vagyok. Jó látni, három nap múlva újra találkozunk. És addigra már sem te, sem én nem leszünk ugyanazok. Feltámadunk. Még ma velem leszel a paradicsomban. Mert elközelített a mennyeknek országa. Itt van. Történik. Kiteljesedik. Megvalósul. Valósággá lesz. Én vagyok a valóság. És Isten elfogadja a bocsánatkérésünket Jézusért, mert ő kegyelmes. A kegyelem, ami felszabadít önmagam valamivé-tevésének rabságából. És szabaddá tesz arra, hogy bűnösségem tudatában átélhessen: elfogadva vagyok.