Legyetek mint-a-gyerekek

Aztán meg máshol azt olvassuk, hogy amikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, mint egy gyermek, úgy éreztem, mint egy gyermek, de amikor férfivá lettem (értsd: felnőtté), elhagytam a gyermeki dolgokat. Sőt, itt még tovább is van, hogy és még ezután is, most is tükör által homályosan látunk. Soha nem fog kimenni a fejemből, ahogyan egyetemen az újszövetség-tanárom magyarázta, hogy mit jelent ez a tükör által homályosan kifejezés. Egy olyan tükörről van szó, ami egy enigmatikus tükör (enigmatikosz), elmosódott kontúrok, csak egy alakot látsz, de nem látsz tisztán és pontosan. Szóval ez azt jelenti, hogy miután elhagytam a gyermeki dolgokat és férfivá lettem (felnőttem), még utána is csak tükör által homályosan látok. Mintha ködben próbálnál egy ismeretlen úton hazatalálni onnan, ahol még soha nem jártál. De olyan is van, hogy hitben kiskorú és nagykorú, itt beszél Pál apostol arról, hogy van a tejnek itala, és van a nagykorúság. A tejnek itala alatt Pál azt érti, hogy a keresztény hit alapvető elemei. Ha az alap rossz, minden rossz. Ha nincs alap, semmi nincs. A hit ismeret nélkül tetszőleges, tehát lehet, hogy hiszek, de ha a hitem tartalma tetszőleges, akár ufó-hívő is lehetnék, vagy sorolhatnám a furcsábbnál furcsább hiteket és meggyőződéseket, amelyek mögött nincsen ismeret. A hit tartalmának az ismerete. És szerintem itt jutunk vissza a legyetek olyanok, mint a kisgyermekek felszólításhoz.

Szerintem a legyetek olyanok, mint a kisgyermekek nem egy infantilis viselkedést követel meg. Ha ez így volna, sokunknak nagyon egyszerű lenne hitben járni, hiszen nem kellene mást tennünk, csak magunkat adnunk. De a keresztény hit soha nem ilyen egyszerű. A dolog ennél összetettebb. A gyermek legyen gyermek, de a felnőtt legyen felnőtt. Ezt nem szabad összemosni. Mit jelent a kettő között a különbség? Sokféle módon meg lehetne fogalmazni, én így fogalmaztam meg magamnak: a gyermek az, akiről gondoskodnak, a felnőtt meg az, aki másokról gondoskodik. Onnan, hogy rólam gondoskodnak, oda, hogy én gondoskodom másokról, az út a saját magamról gondoskodáson át vezet. Csak az képes másokról gondoskodni, aki képes magáról gondoskodni. Hitben gyermeknek lenni azt jelenti, hogy még mindig azt várom, hogy mások rólam gondoskodjanak. Elégítsék ki az én igényeimet és szükségleteimet, miközben én ezt nem teszem meg sem saját magammal sem másokkal. Én nem gondoskodom, és elvárom, hogy mások rólam gondoskodjanak. Ebben az értelemben, a hitben gyermeknek lenni hordoz magában egy erőteljes narcisztikus jelleget. Egy önmagunk körül forgást. Mindent azon a szemüvegen keresztül nézek, hogy az kielégíti-e az én elvárásaimat és szükségleteimet. Hitben felnőttnek lenni azt jelenti, hogy a megértem és gyakorlattá teszem az életemben, hogy a hit cselekedetek nélkül, és a cselekedetek hit nélkül: halott. Tehát a cselekedeteim a hitemből fakadnak: hitből adok. A kettő összhangja. A hitben kiskorúnak lenni azt jelenti, hogy vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő hiányzik, és nem alakul ki a kettőnek az egyensúlya. Teszek, de nem hitből. Hiszek, de nem teszek semmit. Valójában nem hiszek, és nem teszek semmit, látszat-hívő vagyok, akinek a hite üres, mert sem teológiai tartalma nincs, és ebből kifolyólag gyakorlati megvalósulása sem. Erre használja a Biblia a képmutatás szót a hit viszonylatában. Egy olyan pénz, ami mögött nincs fedezet. Látszólag pénz, csak nem tölti be azt a funkcióját, amire rendeltetett: az értékállóságot. Hitben felnőttnek lenni azt jelenti, hogy megértem, hogy a világ nem szólhat rólam, az én igényeimről, az én elvárásaimról, az én szükségleteimről, és mindezek betöltéséről. Hitben felnőttnek lenni annyi, mint szabadnak lenni saját magamtól. Hitben felnőtt az, akinek az életében megvalósul az, amit Jézus így fogalmaz meg: aki elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt. A hitben felnőtt, hitben szabad. Szabad arra, hogy azt is értse, elfogadja és támogassa, ami ugyan az ő szükségleteit nem elégíti ki, de valaki másét igen. A lemondás valaki más érdekében. Az egész megbotránkozás-mizéria is a hitben erős (felnőtt) és a hitben gyenge (kiskorú) közötti feszültség. Megdöbbentő ebből a teológiai vitából, hogy általában az a hitben kiskorú (vagy gyenge), aki erősnek tűnik, és az a nagykorú (erős), aki gyengének tűnik. Pál azt mondja, hogy szabad vagyok mindenre, de korlátozom magamat ebben a szabadságban azért, hogy a szabadságommal ne járuljak hozzá ahhoz, hogy mások gyenge hite megrekedjen vagy összetörjön. Nem vagyok rabja a saját szabadságomnak sem. Nem azért nem teszem, amit szabad vagyok megtenni, mert ezt várják el tőlem, vagy, mert úgy érzem, muszáj ezt tennem, hanem azért, mert így döntöttem, a másik érdekében. Ezt jelenti gondoskodni másokról.

Szóval szerintem, amikor Jézus arról beszél, hogy legyetek olyanok, mint a kisgyermekek, akkor arra utal, hogy olyan közvetlenek, olyan alkalmazkodók, olyan tiszta-lelkűek, ne tételezzetek fel rosszat, hanem inkább jót. Valami olyasmi, mint amit a húgom tett, amikor gyerekek voltunk. Ha kaptunk valami csokit, vagy édességet, én gyorsan megettem, elfogyott, ő meg eltette, vagy egy részét eltette. Később elővette, és nem tartotta meg magának, hanem megosztotta velem. Úgy, hogy közben én már megettem a saját részemet. Azt hiszem, a tékozló fiú történetében épp ez volt az, amit az idősebb testvér nem tudott megtenni: megosztozni a testvérével a saját részén. Mert arra gondolt: ami a tiéd, azt már eltékozoltad. Semmi közöd ahhoz, ami az enyém. Legyetek olyanok, mint a gyerekek, akik nem azt mérlegelik, hogy ez most akkor igazságos-e, hanem tetteikkel a szeretetüket fejezik ki. Ja, és a másik vonás, hogy és mindeközben a gyerekek nincsenek tudatában annak, hogy ők most egyébként mennyire szuper-helyesen cselekedtek, és a legcukibbak a világon, és legszívesebben megennénk őket, annyira édesek. Nem annak a tudatában teszik, amit tesznek, hogy ezért majd megdicsérik őket. Ezt a felnőttek tanítják meg nekik. Azt teszik, mert úgy érzik, ez a helyes. Azért teszik, mert amit a felnőttek tanítottak nekik (szeresd a testvéredet!), azt komolyan vették és megvalósítják. És közben nem szállnak el maguktól. Azt hiszem, erre mondja Jézus, hogy amikor adsz, úgy adj, hogy ne tudja a te jobb kezed, mit tesz a bal. Tehát ne az elismerésért, legyen az, amit teszel tiszta a jutalomtól. Mert ha elveszem a jutalmamat ITT, akkor nem kapok jutalmat OTT. Gyermeki viszonyban lenni az emberekkel és Istennel annak a korrupt magatartásnak a levetkőzését jelenti, hogy azért teszek valamit, mert az megéri nekem. Nem, a hitből születő cselekvés nem a jutalomért jön létre, hanem a Jézusba vetett hitből. Ezért történik meg akkor is, ha megéri, és akkor is, ha nem. Mert nem a jutalom a lényeg. Mert a keresztény hitben az a szép, hogy a jutalom megelőzte minden cselekedetünket. A tetteink a már előre megkapott jutalomra adott hála-reakció.

Ha tökéletes akarsz lenni

Szemet szemért, fogat fogért. Ilyen egyszerűen működik az emberi társas érintkezés. A modern pszichológia felfedezései előtt már több ezer évvel megfogalmazódott, hogy az ember azokhoz lojális, akik hozzá lojálisak. Ez a mi társas érintkezési normánk. Azokat köszönteni, akik minket köszöntenek. És felháborodni, hogy nem köszöntöttek. Eszünkbe sem jut, hogy a másik ugyanazt gondolja. Köszönts te engem. Ember embernek farkasa? Szemet szemért, fogat fogért. Mondhatnánk azt is, hogy így éltek ti. Szemtelenül. Fog-talanul. Szívtelenül. Arctalanul. Intimitás-talanul. Hit-telenül. Értelem-telenül. Cél-talanul. Szemet szemért, fogat fogért. Ha csak azokat köszöntitek, akik hasonlítanak hozzátok, mivel vagytok különbek a pogányoknál? Nem lehetünk képmutatók (mert az meg kép-telenség), az élet ösztön-szabálya a szemet-szemért elve. Valamit valamiért, így szoktuk mi ezt megfogalmazni. Senki nem születik úgy, hogy ő csak úgy jó. Aki az elnyomás ellen harcol, majd győz, elnyomóbb lesz azoknál, akik ellen harcolt, mert elnyomták. Ez a szemet-szemért elve. Mélyen benne az emberben.

De léphetünk egy másikat és elgondolhatjuk, hogy ne álljatok ellent a gonosznak, sőt, hagyjátok, hogy elvegye még azt is, amit nem követelt tőled. Mint amikor a tolvaj ki akar rabolni, és csak a pénztárcádat követeli, de te odaadod neki az órádat, a jegygyűrűdet, sőt, még a ruháidat is. Azt hiszem Jézus logikája a SŐT szóban összegezhető. Sőt, még az alsó-ruhádat is. Sőt, még egy mérföldre. Ne álljatok ellent a gonosznak, sőt. Imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket. Sőt, ha csak a hozzátok hasonlókat szeretitek, mivel vagytok különbek bárki másnál? Az egész csak kamu. A különbség abban rejlik, hogy nem azt teszed, amit mindenki más. Ha visszamegyünk a szemet-szemért képhez, akkor ez azt is jelenti, hogy ha elvették az egyik szemedet, te még a másikat is felajánlod. Ahelyett, hogy te is elvennéd az övét.

Ez az egész az emberi bosszúállás hatalmának a semmissé nyilvánítása. Az ellent-nem-állás eszközeivel vívott háború. Ha valóban Isten fia vagy, akkor szállj le a keresztről. Ha valóban te vagy az erősebb, akkor üss vissza. Lássuk, mennyi van benned. Ha valóban olyan nagy hited van, akkor gyerünk, mutasd meg. Ha valóban Isten fia vagy, ugorj le innen a város legmagasabb pontjáról. Ha valóban Isten fia vagy, változtasd a köveket kenyérré, hiszen éhes vagy, nem? Így legalább mindenki tudná, mekkora király vagy. Minden mögött ott van az a gondolat, hogy vedd el, amit elvehetsz. És ha valaki valamit elvett tőled, a tízszeresét vedd el tőle. Jézusnál ez az egész inverzzé válik. A szemet-szemért normálja szerint egyenesen perverznek tűnik. Az egész visszajátszás, mint a híres filmek visszafelé. Dallas=olajat pumpálnak vissza a földbe, és a végére mindenki leszokik az alkoholról. Zákeus=vagyonom felét a szegényeknek adom, és mindenkitől, akitől elvettem valamit, a többszörösét adom vissza. Az egész természetellenesnek tűnik. És azt hiszem, minden gondolkodó keresztény életében eljön az a nap, amikor elgondolkodik azon, hogy nem vagyok én balek? És rájön, hogy de. Pál apostol erre rá is jött. Őrület az egész. A világ szemében bolondok. Őrültek. Szebben fogalmazva minimum idealisták. Olyan szép, csak kár, hogy az élet nem így működik. Azt hiszem, a keresztényekben a gyermeki módon való hit (legyetek olyanok, mint a kisgyermekek) ez a naivitás, vagy ez az idealizmus. Hogy nem vagyunk hajlandóak az életünket hozzáigazítani a világ működésének normarendszeréhez. Hogy nem a szemet-szemért elve szerint próbálunk élni.

Mert a Mester, akit követünk, ebben mutatott nekünk egy másik utat. Mert bár valóban Isten fia volt, és leszállhatott volna a keresztről, nem tette. Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. Senki sem ítél el téged? Ha valóban Isten fia vagy, mit teszel ezzel a nővel, aki paráználkodott? Én, sem ítéllek el téged, menj el, és többé ne vétkezzél. Ez tudjátok mit jelent? Hogy aki valóban Isten fia, az az élet mellett van. Az ember élete mellett. Mindenek ellenére és minden áron. Szabad lehetek arra, hogy ne védjem meg magam, és ne álljak ellent a gonosznak. Sőt, imádkozzam azokért, akik üldöznek, és szeressem azokat, akik ellenségnek tekintenek. Mert szabaddá tesz az, hogy nem nekem kell igazságot szolgáltatnom. Hogy van egy Igazságos Isten, aki azt mondja: enyém a bosszúállás, én megfizetek. Mert minden alkalommal, amikor az evangélium szellemében cselekszünk, felkínáljuk tetteinkkel Isten kegyelmét az embereknek. És minden alkalommal, amikor visszaélnek vele, elutasítják azt. De nekem mégis az a feladatom, a küldetése, a célom, hogy ezt tegyem. Hogy legyetek Mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját jókra és rosszakra, esőt ad igazaknak és hamisaknak. Perfekt.

Elveszett gyémántok

Untitled designJó, akkor menjünk bele egy kicsit durvábban ebbe az elvész az ember hite dologba. Több kérdést is tisztáznunk kell ahhoz, hogy erről érdemben tudjunk gondolkodni, és akkor sem biztos, hogy megértjük egymást. Mert a megértést befolyásolja az, hogy mit értek én „hit” alatt. Szerintem, vagy számomra mi a hit. És persze az is, hogy van-e olyan tapasztalatom, amikor elvesztettem a saját „hitemet”, mert az, ahogyan hittem, egy olyan hit volt, ami elavult. Többször idéztem egy barátom hasonlatát, aki azt mondta a megkövesedett hitről (vagy halott hitről), hogy az egy olyan hit, ami valaha élő volt, de ma már nem az. Mert ez a hit egy olyan Istenhez kapcsolódik, aki számomra valaha élő volt, de ma már nem az. Mert azt csináltam, hogy konzerváltam azt az Istent, aki az életem egy pontján, a múltban valamilyen formában megszólított és kijelentette magát nekem. Az Istenről alkotott képem Isten egy számomra átélt megtapasztalásához kötődik. Ez a barátom azt a képet használta erre, hogy ez olyan, mint amikor egy baleset helyszínén körberajzolják a rendőrök az áldozatot. Itt történt. Isten jelenlétének, és ahogyan megszólított engem akkor, ez egy emlékműve, és az idők folyamán ez csak egyre régebbi lesz. Ami az embert mégis hozzákötözi ehhez az élményhez, vagy megszólítottsághoz, az az, hogy akkor ez működött. Működött az életem is, mert ott voltam, ahol lennem kellett, mert Isten ott volt, ahol voltam. Persze, Isten mindig ott van, de ha számomra Isten egy múltbeli kijelentés megértése vagy egy múltbeli megtapasztalás, a jelenlévő Isten hiába van ott, hiszen én azt hiszem, hogy Isten a múltban van. A hitem középpontjában egy múltbeli istenkép (isten-elképzelés) van, miközben az élő és jelenlévő Isten a kispadon ül.

Azt hiszem, nagyon sok keresztény hisz ilyen módon, hogy tulajdonképpen számára Isten egy múltbeli dolog. Ezért hite szempontjából mindig oda vágyik vissza, azok az emberek, azok a körülmények és az az Isten hiányzik, akit akkor megismert. Az ilyen hívők szerintem megrekedtek a saját hitükben történő növekedésben. Mert itt nem egy olyan hit-elveszítésről van szó, hogy elveszítettem a hitemet abban, hogy VAN Isten, bár valaki ide is eljuthat, hiszen a múltbeli Isten a múltban van. Ma hol van? Ennek a hitnek az elveszítése sokkal inkább azt jelenti, hogy a saját hit-értelmezésem kerül annak a hitnek a helyére, ami Isten ajándéka. Sokféle ilyen személyes hitértelmezés van, ami akadályozza az embert abban, hogy a jelenlévő Istennel kapcsoltban lehessen, és az Isten, aki a múltban volt valamilyen, a jelenben olyan legyen számomra, amilyen ő a jelenben lehet, és nem a múltban. Az élő Isten.

Elgondolkodtató például a tanítványok története, akik Jézust látták meghalni. Ha valami, akkor ez biztosan minden érvet felülír: Jézus halott. Volt előtte szép néhány évünk vele, de ennyi volt. Vége van a történetnek. Az elkövetkezendő életünkben majd ezekből az élményekből fogunk élni, meg az emlékeinkből, amelyek hozzá fűződnek. Szerintem sok keresztény hite egy nagyszombati hit. Egy olyan hit, ami egy olyan Jézushoz kötődik, aki nem VAN, hanem aki VOLT. Hogy a tanítványok több-kevesebb kételkedéssel és csodálkozással, értetlenséggel végül túl tudtak lépni a halott Jézus emlékképén, abban Jézusnak és a Szentléleknek nem kevés munkája van. Momentán az egész az ő munkájuknak az eredménye. De lehetne mondani azt is, hogy a zsidó nép egyik legnagyobb gondja az volt Jézussal, aki azt mondta magáról, hogy Ő és az Atya egy, hogy ember nem mondhat ilyet, mert az Isten Isten, az ember meg ember. Lehetetlen, hogy az Isten emberré legyen. De még azt is mondhatnánk, hogy az athéniaknak meg az volt a bajuk, hogy az lehetetlen, hogy egy Isten ember legyen, és arról meg végképp ne próbáljon minket senki meggyőzni, a test feltámadása JÓ DOLOG. Egy görögnek, aki Jézus követője lett, át kellett lépnie a saját árnyékát. Így volt ez a zsidó néppel és így volt ez a tanítványokkal is, és Jézus minden későbbi követőjével. Ezért beszél arról a Biblia, hogy a feltámadt Krisztusról szóló beszéd az egyiknek botrány (megbotránkoztató), a másiknak meg bolondság (őrültség). És már sokat írtam róla ezért most csak említés szintjén, hogy egy percig sem gondolhatja senki, hogy Pál apostol az előtt, hogy találkozott volna Jézussal, nem hitt. Nagyon is hitt. Elképzelhetetlen az a kognitív disszonancia, amit át kellett élnie, amikor összeállt a kép, hogy annak az Istennek a követőit üldözi, akiben hisz. Volt hite? Volt. Elveszett? Igen. Lett hite? Igen. Ugyanarról a hitről van szó? Nem.

Saját hit-értelmezéseink, olyanok, mint a ruha egy gyerek számára, amit kinő, aztán levetkőz és új ruhát ölt. Minden ruha ruha, de nem ugyanaz a ruha. Jellegében is más. Igen furcsán festenék kezeslábasban. De méretében is más. Személyes hitértelmezésünk is. A baj az, amikor a saját hit-értelmezésemet azonosítom A HITTEL. Az történik, hogy vagy nem növekszem a hitben, vagy az történik, mint dr. Bruce Banner professzorral, amikor átváltozik Hulkká. Szétfeszíti a megnövekedett test a rajta lévő ruhát. Mert a hit szerintem egy dinamikus dolog. Növekszem a hitben. Kinövöm a ruhát. Elvész, ami volt. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Isten nem csak volt, nem csak van, hanem Isten LESZ is. És persze, ez mind nem történik anélkül, hogy ne kutatnám a Bibliában, hogy kicsoda Isten, és közben ne formálna Isten szava által a Szentlélek.