Fél-kegyelműek

Vagy akkor kérdezhetném azt is: mi hát a kegyelem. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (halálra), hogy aki hisz benne, ne vessze el, hanem örök élete legyen. Bonhoeffer szerint az az olcsó kegyelem, amikor az üzenet arról szól, hogy valamilyen formában ki lehet érdemelni ezt a kegyelmet. Rá lehet szolgálni. Tetteink eredménye. Valami hűtő-mágnesszerű dolog. Vettem egyet, mert tetszett, az van rajta: Isten szeret. Kiraktam a hűtőm ajtajára. Az olcsónak nevezett kegyelem egy olyan kegyelem, ami megfizethető. Amit azért kapunk, mert kiérdemeltük. Abban vita van két nagy tábor között, hogy azért érdemeltük ki, mert minden parancsolatot megtartottunk ifjúkorunktól kezdve, vagy, mert meg vagyunk térve, és tiszta életet élünk, távol tartjuk magunktól a bűnt, és ezért kapjuk meg a kegyelmet, vagy a kegyelem azért jár, mert megérdemlem. Tudjátok, mint a reklámban. Megkapom, hisz megérdemlem. Nem kell érte semmit tennem, sem előtte, sem utána. Alanyi jogon jár nekem. A létem az érdem, amiért megkapom a kegyelmet.

Mindkettővel van valami nagyon nagy gáz. Vegyük csak elő újra azt a János evangéliumából vett mondatot, ami sokak szerint a Biblia dióhéjban. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (halálra), hogy aki hisz benne, ne vessze el, hanem örök élete legyen. Ebben a mondatban valami nincsen benne. Benne van, hogy Isten szerette a világot (és most is szereti, és szeretni is fogja), benne van, hogy annyira szerette, hogy egyszülött Fiát áldozta érte. Itt mi lazán le is állunk. A lényeg, hogy Isten szerette a világot. Nagyon szerette. Miért szerette? Mert megérdemlem? Mert olyan nagyszerű voltam? Mert a létem az érdem? Oké, értem én ezt, de azt nem, hogy de akkor miért kellett Istennek emberré lennie, vállalni ezzel az emberi lét minden fájdalmát és szenvedését? Értem, hogy a közösségvállalás? Rendben. Ez is része, de ez pusztán mellékhatás. Velejárója az emberré-lételnek. Mint poros úton haladva a por, ami ránk ragad. Jézusnak más oka volt arra, hogy eljöjjön, itt éljen, szenvedjen, meghaljon, majd feltámadjon. A mondat utolsó része sejtet valamit abból, hogy mi is az oka annak, hogy Isten kénytelen volt a szeretetét úgy (is) kimutatni, hogy Jézus emberré lett és meghalt az emberért. Ha az emberrel minden rendben van, minden rendben volt, akkor miért kellett Jézusnak meghalnia? Most azoknak írok, akik azt mondják, Jézus értem halt meg, meg a kegyelem, stb. És mindeközben azt hiszik, hogy megszolgálták a kegyelmet. Rászolgáltak a tetteikkel. Vagy puszta létük miatt jár nekik, mint valami plusz-egy-ajándék.

Jézusnak a bűnös emberért kellett meghalnia. Jézus a bűnös emberért halt meg. Az a gond, hogy amikor azt mondom, hogy a kegyelem az, amire rászolgáltam, akkor azt mondom, hogy nem vagyok bűnös. Amikor azt mondom, hogy a kegyelem nekem alanyi jogon jár, mert megérdemlem. Hogy anyám szavait idézzem: a két szép szememért. Akkor azt mondom, értem biztosan nem kellett Jézusnak meghalnia. Mert az egy szent-biztos, hogy Jézus a bűnös emberért halt meg. Ha azt mondom, hogy én nem azért kapom a kegyelmet, mert másként nem lehetnék Isten előtt igaz, vagy nem lehet máshogyan örök életem, akkor azt mondom, hogy lehet, hogy vannak bűnös emberek a világban, akikért meg kellett Jézusnak halnia, de az nem én vagyok. Hiszen én egy rendes ember vagyok. Vannak, akiken már az Isten sem segíthet, na, ÉRTÜK biztosan meg kellett halnia, de értem? Én oké vagyok így. Értem biztosan nem kellett szenvednie. Hát már hogyan is kellett volna. Nálam sokkal rosszabb emberek vannak a világon. Például az egyik munkatársam, ő biztosan csak kegyelemből lehetne igaz Isten szemében. Én egy rendes ember vagyok, kérem. Egy rendes ember. Akinek nyilvánvalóan jár a kegyelem. Pontosan ezt mondta a gazdag ifjú is Jézusnak: minden parancsolatot megtartottam ifjú koromtól kezdve. Akkor enyém az örök élet? Hát persze, fiam, csak még tegyünk egy próbát, hogy ez valóban így van-e. Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Gondold el, mintha Budán a várba születtél volna, ott éltél volna vagy harminc évig, mit sem érzékelve a szenvedésből és a szegénységből, ami egyébként a világ jó részét érinti, és azt mondaná neked, hogy akkor, ha tényleg megtartottál minden parancsolatot, akkor neked nem jelent problémát valahová vagy észak-kelet vagy Kelet-Magyarországra költözni. Ahol egyébként sok-sok ember él boldogan, még akkor is, ha sok házban igen szűkösen élnek az emberek. Ha valóban megtartottál minden parancsolatot, akkor ez neked nem jelenthet problémát. Azt mondja a Biblia, hogy ez a fiatalember szomorúan elment, mert nagyon nagy vagyona volt. A gondoskodás a szegényekről Isten törvényének az egyik legfontosabb része, és ennek az embernek az összes pénze is csak csepp lett volna a tengerben. Nem ment. És nem megy egyikünknek sem. Sem gazdagnak, sem szegénynek. Mert az sem érdem a kegyelemért, ha mindenem szétosztom. (aztán azt mondom, magamban: na, most már megérdemlem?…) Ezt jelenti a bűntelenség képzete. Hogy azt KÉPZELEM, hogy nem vagyok bűnös. Ezt az egész bűn dolgot ezért nem is tudom, hová kellene tennem. A magam viszonylatában nem tudom hová tenni. Amikor a bűnről hallok, bűnözőkre gondolok. Vagy a házasság előtti szexre. Még jó, hogy ötven voltam, amikor Jézus követője lettem, és igazán ez a téma soha nem fenyegetett. Szóval így könnyű. De nem. De Jézus azt is mondhatná, hogy ha valóban minden parancsolatot megtartottál, akkor kérlek, mutasd meg hogy így van, azzal, hogy többé nem veszekszel a férjeddel/feleségeddel, amikor már újra nem azt tette, amit te akarsz. Pedig mindig is ezt tetted, de biztosan Isten is ezt tenné? Nem, nem ezt tenné. Isten „befogná a száját”. Lenyelné a szót. És persze, szeretettel és kitartóan megpróbálná elmagyarázni a saját álláspontját, hogy a másik megértse, hogy miért zavarja őt, ha a zoknidat már megint a rádió tetején találta meg. Tudod mi a kegyelem? Azt hiszem, ilyen profán módon még soha nem magyarázták el, hogy mi a kegyelem. Hogy minden nap, egész életem folyamán felszedem utánad az általad eldobált zoknit, és belehalok abba a keserűségbe, hogy te mindezt észre sem veszed, sőt, azt képzeled magadról, hogy te vagy a világ legnagyszerűbb férje. Hát ez a kegyelem. Hogy már mindenki agyoncsapott volna, Isten meg azt mondja, majd én összeszedem. Összeszedlek, amikor magadat dobálod szét. Összeszedem a többieket, amikor őket. Inkább engem bántsanak, mint téged. Hajmeresztő ez az egész.

A kegyelem Bonhoeffer szerint olyan drága, hogy kiérdemelhetetlen. Ezért kegyelem a neve. A kegyelem, amiért cserébe adhatsz valamit, az nem kegyelem. Az üzlet. Ha nagyon keveset kell adni, JÓ üzlet. Ha nagyon sokat, de értékes, amit kapok, akkor jó befektetés. De a kegyelem megfizethetetlen. Momentán azért is, mert azért kapjuk a kegyelmet, mert valaki fizetett. Komoly árat fizetett. És ő Jézus. Hát ezért kellett meghalnia. Nem az egészségeseknek van szükségük orvosokra, hanem a betegeknek, mondja Jézus egy helyen. Ha nem vagyok beteg, nincs szükségem orvosra. A vényt elfogadom, majd bekeretezem, és kiteszem azt is a hűtőre, mert szép. Az orvos, Jézus, szóval…

C. S. Lewis egy esszéjében arról ír, hogy mindenkinek van egy vagy több olyan ember a környezetében, akinek egy jellemhibája nagyon, de nagyon zavarja. (Nekem több ilyen ember is van…). Lewis arról ír, nagyon leleplező módon, hogy nekem is van olyan jellemhibám, ami másokat nagyon zavar. Pontosan ugyanúgy viseli el Isten az én jellemhibámat, mint én, amikor megértem, hogy az egyetlen ember, akin változtathatok, én magam vagyok. A saját bűnömet ismerhetem fel. A saját hiányosságaimat láthatom meg. És azokon csak én változtathatok csupán. Isten erre nyújt lehetőséget. Mert nem kell tepernem azért, hogy elfogadjon, mert Jézust elfogadta. Én meg Jézus nyomában akarok járni. Akinek nem volt jellemhibája. Nem volt hibája. Nem volt bűne. Így teljesedik ki a menny bennem. Mindenki tart valahová. A pokol az a hely, ahol a férj soha nem ébred rá arra, hogy mennyire szereti a felesége, és éveken át szó nélkül felszedte az eldobott ruháit. A pokol az a hely, ahol nincsenek igazi kapcsolatok, mert soha nem fektetünk egyetlen kapcsolatunkba sem. Használjuk, majd eldobjuk. A pokol frusztrált és önsajnáló, erőszakos és önző emberek gyűjtőhelye. A pokol az a hely, ahol mindenkinek szent meggyőződése, hogy ő ennél jobbat érdemelne. Ahová mindenki csak valami fatális tévedésből került. A menny meg az a hely, ahol az emberek az örökkévalóságban sem tudnak betelni azzal az örömmel, hogy Isten úgy szerette őket, hogy egyszülött Fiát adta értük, hogy ne vesszenek el. Ahol azok az emberek vannak, akik életük folyamán rájöttek, hogy élni csak úgy érdemes, ahogyan Jézus élt. És ezt jelenti a kegyelemből élni. A kegyelem nem felvágós. A kegyelem az ami: kegyelem. Azért van ingyen: mert nem tudnám kifizetni. De az egyetlen, aki képes rá, megtette, hogy én ebből élhessek. Ebből élni azt jelenti, hogy megértem: megkaptam a világ legnagyszerűbb ajándékát, amit nem kaphattam volna meg. Mit gondolsz, mit tesz az az ember, akivel ez történik?

Befektetési alap

Megdöbbentően sok helyen használ a Biblia a mezőgazdaságból vett példákat. A vetés és az aratás képét, és mindazt, ami ezzel összefüggő. Vagy akár a természetből vett képeket: egy fa felnövekedése, növények, madarak, állatok, mind visszatérő szereplői például Jézus példázatainak is, de a zsoltároknak vagy a példabeszédeknek, prédikátor könyvének, Jóbnak, a prófétáknak. Nyilván azért mert mindez az akkori hallgatósághoz közel állt.

A gond az, hogy mivel mi egy „fejlett” ipari társadalom vagyunk, számunkra nem annyira közeli ez a világ. Az ember az ipari termeléssel, a globális kereskedelemmel nincs is olyan mértékben kiszolgáltatva a természetnek. Legalábbis a világ iparilag fejlettebb részein. Miközben nem látjuk a folyamatot, nem mi csináljuk végig, pusztán a végeredményt látjuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezért nincs is folyamat. Hogy a tej a dobozból jön és nem a tehénből. (Bár néha azért elgondolkodik az ember, hogy vajon ez a tej látott-e életében tehenet, de ebbe most ne menjünk bele). Ráadásul a reklámipar akkor működik hatékonyan, ha te nem igazán filozofálsz azon, hogy hogyan készül valami, hanem csupán az ár-érték arányt nézed, és főleg azt, hogy mi az, ami olcsóbb, vagy menőbb, vagy a legújabb, stb.

Mindez nem jelenti azt, hogy ha nem tudunk a törvényszerűségekről, amelyek a természetben jelen vannak, ne lennének. Vannak. Az egyik ilyen törvényszerűség a vetés és az aratás képe. Sokféle megközelítésben lehet használni ezt a képet és a Biblia is több értelemben használja, én most a személyes életünk tekintetében próbálom végiggondolni ezt a képet.

Ezt mondja: ki mit vet, azt aratja.

Több irány is van.

Az első: aki nem vet semmit, semmit sem arat. Vagy a hiányt aratja. Ami máris nem semmi, mert nincs is annál rosszabb, mint amikor látom, hogy mások búzát aratnak, az én földem meg parlagon hevert és nem tudok semmit learatni. A semmi a legkeserűbb termése annak, ha az ember nem vetett. Vetni kemény munka. Mert hosszú és kemény folyamat. Sokszor nagyon korán kell kelni, és későn kell lefeküdni. A megfelelő időben kell elvetni. A vetést megelőzi a föld alkalmassá-tétele a vetéshez. Hosszú út vezet magának a vetésnek az aktusához. Aki nem vetett, az megspórolta azt a fáradtságos munkát. Mert arra gondolt, hogy majd magától kinő. De az igazság az, hogy amit nem vetettünk el, azt nem is tudjuk learatni. Fáradtságos munkával és verejtékkel eszed a kenyered, korán kelsz, és későn fekszel, és a föld mégsem adja neked termőerejét. A bűn következtében, amit nem fektettem be, azt nem tudom később felhasználni. Tehát: amit nem vetettem el, azt nem lehet learatni. Ez is eredmény: a gyümölcs hiánya. Az utólagos rádöbbenés, hogy valamit meg kellett volna tennem ahhoz, hogy most learathassam a gyümölcsét. Erre mondjuk: eső után köpönyeg.

A másik: aki szelet vet, vihart arat. Vagy a ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Milyen egyszerű kis mondatok nem? De mennyire gyűlöljük mi az ilyen mondatokat, éppen azért, mert olyan elemi erőt magában hordozó mély igazságok vannak benne, amit jobb lenne elfelejteni. (Az elfelejtéshez, lásd az első pontot.). Amikor nem azt szeretném learatni, amit elvetettem, de ezt vetettem el. Fene sem akar vihart aratni, de szelet vetettem. Aki hűtlenséget vet, bizalmatlanságot arat. Aki hanyagságot vet, silány minőséget arat. Aki bántást vet, bántást arat. Aki türelmetlenséget vet… és így tovább. Ezek mind magok, amelyeket elvetek, és a magot azért vetjük el, hogy kikeljen és megegyük a gyümölcsét. Biztosan arra a gyümölcsre vágyom, aminek most serényen vetegetem a magjait? Nehéz dolog a következmény szemszögéből végiggondolni a tetteinket, de hasznos. Nagyon hasznos. Mert ez olyan törvényszerűség, mint az, hogy ha én a Kolozsvárra menő vonatra ültek, akkor nagy valószínűséggel Kolozsvárra jutok, de minden esetre biztosan nem Párizsba. Vicces, de az életünkben nem sikerül felfedeznünk ezt a törvényszerűséget. Ki milyen vonatra szállt, olyan úti-célhoz érkezik. Ha Párizsba vágyom, akkor ne Kolozsvárra váltsak jegyet, és ne a Kolozsvárra menő vonatra üljek fel. El lehet fogadni azt is, ha végül Kolozsvárra jutottam. Az ember Kolozsváron is boldog lehet. Sőt, Kamcsatkán is. Bárhol. Az, hogy nem oda jutottam, ahová vágytam, nem jelenti, hogy akkor boldogtalanságban kell élnem az életem. De le kell vonnom a következtetéseket, és elfogadni a helyzetet és ebben megtalálni a számításaimat. Amit vetsz, azt aratod. Ez nem fenyegetés. Ennek csak utólagosan, a saját értelmezéseinkben van erkölcsi töltete. Azt tehetsz, amit akarsz, senki sem korlátoz semmiben, de nem rossz dolog, ha számításba veszed, hogy biztosan annak akarod az eredményét learatni, amit most elvetsz?

A harmadik: Azt aratod, amit vetettél. Akik sírva vetettek, ujjongva aratnak majd. Vetni nem könnyű. Lemondás. Mert az is megtörténhet, hogy már éhezel, mert annyira elfogytak a tartalékaid, de mégsem eheted meg a vetőmagot. Sokan mégis megteszik. A saját utolsó reménységüket élik fel. Aztán csodára várnak. Nem fenyegetés, ténymegállapítás: ki mint vet, úgy arat. Persze, van úgy, hogy rossz lesz a gyümölcs. És azt mondod, én nem ezt vetettem. Nem ezért dolgoztam. Sőt, kérdésként: ezért dolgoztam? A szülő, amikor a gyermeke más döntéseket hoz, és önállóvá válik: hát ezért etettelek? Ezért neveltelek fel? Befektettem ugyan, de vajon helyesen várom el a gyümölcsöket, vagy jó időben várom? Elvetettem egy magot, abból egy fácska lett, és nem lehet, hogy hamarabb várom, hogy meggazdagodhassak a gyümölcséből, mint az fizikailag lehetséges lenne? Sok év, mire egy fa gyümölcsöt terem. És van úgy, hogy a folyamat a munkánk gyümölcse. Egy nagy, terebélyes diófát olyan ember ültetett, aki már lehet, hogy nem is él, de mások ülnek a diófa árnyékában egy forró nyári délutánon. Nem minden munka végeredményét élvezhetjük, de a folyamatát viszont igen. Amit vetettem, azt aratom le. Próbáljuk ezt megfordítani, és úgy végiggondolni? Mit is akarok én aratni? Egyáltalán ésszerű-e, amit aratni szeretnék? Mi a célom azzal, hogy gyermekem legyen? És jogos, ésszerű ez a cél? Mi a célom a házasságommal, a munkámmal, a szakmai karrieremmel? Legtöbbünknek a boldogság, hogy majd ez boldoggá tesz. És tengernyi boldogtalan ember, mert nem azt a termést várták a magtól, amit a mag meghozott. Mert a boldogság nem vetőmag eredménye, hanem a viszonyom a folyamathoz, amiben elvetem a magot, majd learatom a gyümölcsöt.

Ez pedig azt jelenti, hogy boldog lehet az is, aki végül vihart aratott, mert szelet vetett. Mert belátta, hogy ez az eredménye annak, amit befektetett. Boldog lehet az is, aki nem vetett el semmit, és ezért nincs mit learatnia. Elgyászolhatom a meg nem született gyermeket is. Kemény dolog, de még ettől lehetek boldog, mert a boldogság az élethez fűződő viszonyom, ami független az eredményektől. Boldog lehetek akkor is, ha keserű a gyümölcs. Vagy szilvát akartam, de alma lett belőle. Persze, ez már egy utólagos elfogadás. Egy beletörődés. Ez a megoldásom. Gondolkodhatom az eredmény, vagy a gyümölcs függvényeként a tetteimre, és vethetek úgy, hogy nem hiábavaló a reményem, hogy majd arathatok is. Pusztán, hogy ez a folyamat végbe mehet, Istentől származik, aki megáldja az elvetett magokat, és azok képesek kikelni, felnőni, gyümölcsöt hozni. Csoda ez is.

Út a boldogsághoz

Kik a boldogok? A boldogság egy állapot? Egy olyan állapot, ami a születésedtől kezdve a halálodig tart? A körülmények szerencsés együttállása? Sokszor megkaptam életem folyamán, hogy egy szerencsegyerek vagyok. Mindig azt gondoltam erről, hogy ez az egész egy külső perspektívából megfogalmazott elképzelés. Hozzám képest egy szerencsegyerek vagy abban a helyzetben, amiben most vagyunk. Mondták ezt nekem, akinek örök problémát okozott, hogy miért nem született jobb helyre, jobb családba, jobb körülmények közé. Egy szerencsegyerek vagy, mert összejött neked az, ami nekem nem. Te biztosan boldog vagy, ha nem, akkor bolond, mert én a helyedben boldog lennék. Tudjuk egyáltalán, hogy milyen mások helyében lenni? Az egész élet erről szól, ezért választunk végül egy szakmát legtöbben, mert úgy látjuk, hogy valaki boldog, valaki boldognak tűnik abban, amit csinál, ezért úgy döntünk, hogy mi is azt fogjuk csinálni. Magyarán szeretnénk a helyében lenni. Aztán szerintem kivétel nélkül mindannyian rá kell, hogy jöjjünk egy ponton, hogy akármilyen boldognak tűnik valaki, hiába vagyok a helyében, hiába gondoltam, hogy jól lemásolom a receptet, nem ez a boldogság. A boldogság nem valakinek a helyében lenni. Mert a boldogság nem kívül van. A boldogság belül van.

Mert azt hisszük, hogy aki boldog, boldognak születik. Hogy okkal boldog, és azt hisszük, hogy ha mi a helyükben lennénk, mi is boldogok lennénk. Mások útját járjuk, példaképeket követünk, akiknek boldognak tűnt az életük. Boldognak, mert izgalmasnak, mert gondtalannak, mert menőnek és lendületesnek, okosnak, érdekesnek, és sorolhatnám. Ebben az egészben közben van egy erőteljes időbeni eltolódás. Később leszek mások helyében. És akkor értem meg azt, amit csak a saját bőrömön tapasztalva értek: hogy mindennek ára van. Hogy minden látszat mögött döntések vannak. Hogy a boldogság döntések sorozatából áll. Az izgalmasság a túlterheltség nyomása alatt döntés, hogy szüntelen keresem a módját annak, hogy ne laposodjon el, amit csinálok. Aztán gyakran mégis ellaposodik. Elfordítják az emberek az arcukat, mert nem vagy önmagad. Elfordítjuk az arcunkat, mert ilyenkor lelibben a lepel, és láthatóvá válik, hogy semmi sem önmagától értetődő. Minden teljesítmény mögött küzdelem van. A megpróbáltatások közepette születik a boldogság. A boldogság nem állapot, hanem az életünkre adott reakció eredménye. Mindenkinek oka van a boldogtalanságra. Kivétel nélkül mindenkinek. Mert ez a világ alapvetően boldogtalan. Ezt próbálja a kereszténység évezredek óta elmondani az embereknek. Hogy egy eredendően bűnös világon, számon kérni az eredendő boldogságot: őrültség. Az egész szenvedés-téma innen érthető meg. MI ezt kérdezzük: miért van szenvedés. És ezzel ezt kérdezzük: miért nem lehetünk erőfeszítés nélkül boldogok. Cselekvés és munka nélkül. Miért nem a boldogság az, ami kézenfekvő? Miért kell szenvednünk? A kérdés rossz. Mert nem hajlandó tudomást venni a bűnbe-esett világ, és ezért a megítélt világ törvényszerűségeiről. Hogy ez az egész olyan, mint a gyerek szemrehányása Istennek, hogy miért kellett nekem ebbe a családba születnem? Mért? A boldogság lehetősége akkor születik, amikor elkezdem elfogadni a valóságot valóságnak. Hogy az van, ami van, és azzal kezdhetek valamit, ami van. Ami nincs, az nem tud boldoggá tenni, mert nincs.

Kik a boldogok? Akik megértették, hogy a világ alapvetően boldogtalan. Hogy minden boldogság-keresésünk zsákutcába visz, ha nem értjük meg a világ alapvető boldogtalanságát. És mégis! Megtanulni boldognak lenni. Furcsa ezt így leírni, pedig így van: a boldogságot megtanuljuk. Mert senki nem születik boldognak. Még azok sem, akik nem emlékeznek arra, hogy boldogtalanok lettek volna valaha. Mert ők biztosan azoktól tanulták a boldogságot, akik tanították őket kisgyerek-korukban. Megtanulni a sírás közepette boldognak lenni. Megtanulni megvigasztalódni. Megtanulni nem önteni olajat a tűzre, hanem elengedni a sérelmeinket és irgalmasságot cselekedni. És így elfogadni mások és az Isten irgalmasságát. Megtanulni egy alapvetően velejéig az ellenségeskedésre épülő világban békét teremteni, és így békességet nyerni. A megbékélésre való képesség kifejlődése bennünk. Megtanulni a szelídséget, az alázatot, a türelmet. Megbocsátani. Elfogadni a megbánást. Feloldozni és feloldozást nyerni. Újrakezdeni. Átélni a fájdalmat és meggyógyulni. Elviselni az erkölcsi bukás következményeit, majd elmenni és többé nem vétkezni. Mindezt újra és újra eljátszani. Megszabadulni, szabadnak lenni újra és újra. Ez a boldogság útja.