Identitáskrízis

Igazad van-e, hogy haragszol? Igazam van, haragszom mindhalálig. A bebetonozott boldogtalanság receptje. Pedig a harag létének az elismerése már fejlődést feltételez. A haragomról tudomást venni azt jelenti, hogy valamennyire tudatában vagyok annak, hogy érzek valamit. Viszont a haragban benne maradni azt jelenti, hogy nem vállalok felelősséget a haragomért. Igazam van, hogy haragszom, mert a haragom okát rajtam kívülinek látom, ezért a haragomat is. Kívül van a haragom. Ha nem lenne az, ami miatt haragszom, nem is haragudnék. Így a haragom elmúlását is egy külső okra vezetem vissza. Ha megváltoznál, már nem haragudnék. A helyzet viszont az, hogy akkor valaki mást keresnék okként a haragomra. Ha nem találok okot benned arra, hogy haragudjak, találok másban okot. A harag okot keres magának. És míg a haragom okát kívül keresem, benne ragadok. És a rajtam kívüli okra visszavezetett harag mérgező harag. Egy állapot és nem egy lépcsőfok, ami egy következő fejlődési szakaszba vezet. Igazam van, haragszom mindhalálig. Ez azt jelenti, hogy haragudni akarok. Úgy döntöttem, hogy haragszom, és nem akarom, hogy összedőljön a haragból felépített identitásom. Úgy döntöttem, hogy mindhalálig haragszom. A legjobb ok egy életvitelszerű haraghoz egy megváltoztathatatlan esemény, a múlt vagy egy jóvátehetetlen sérelem. Ha a haragomat összetartozónak érzem azzal, amiért haragszom, a haragomat egyben elmúlhatatlannak is érzem. Mert valóban igazam van, az ember haragja általában jogos. Jogosan haragszom, ha megbántottak. Jogosan haragszom, ha elvettek tőlem valamit, vagy oda sem adták. A haragom jogos, ha bántottak vagy megaláztak, kihasználtak vagy becsaptak. A haragom kiváltó-oka valóban kívül van. De a haragom elmúlhatatlan lesz, ha a haragom oka jóvátehetetlen. És minden valódi harag oka valóban jóvátehetetlen. Isten haragja is jogos harag. Isten az ember bűnéért haragszik. De Isten egyszerre szeret is. A haragja nem a szeretet hiányára vezethető vissza, hanem a szeretetéből vezethető le. Isten a haragját feloldani törekedett, és az ember képtelen volt jóvátenni azt, amit elkövetett, ezért Isten saját magában oldotta fel a haragot. A haragom feloldása áldozatot kíván tőlem. Isten saját fiát áldozta fel azért, hogy helyreállítsa az emberrel a kapcsolatot. A kapcsolat így Isten részéről helyreállt, hiszen Isten már nem haragszik, nyitva áll az ajtaja az ember előtt. A tékozló fiú apja – ha a történetet nem-teológiai értelemben nézzük, hanem mint egy családregényt – biztosan nagyon haragudott az elején. De a haragjának az okát aztán egyre inkább magában kereste, egyre inkább azt kereste, hogy ő miért felelős, és egyre kevésbé hibáztatta fiát, aki kétségkívül nagy fájdalmat okozott neki azzal, hogy a vagyon felével lelépett. A haragom oka bennem van. Harry Potter áll a tükör előtt és a tükörben magát látja és a szüleit, akik szeretik, és a vállára teszik a kezüket. Egy olyan képet lát Harry, ami csak a vágyaiban lehetséges. Harry mélységes vágya arra, hogy a szülei a jelenben a szülei lehessenek, akadállyá lesz abban, hogy Harry elfogadja a tényt, hogy a szülei már soha nem lesznek a szülei, mert meghaltak. Dumbledore azt mondja Harrynek, amikor Harry már napok óta a tükör előtt ül, hogy rossz úton jár az, ami álmokból épít várat és közben elfelejt élni. A haragom forrása a vágy-álom, mert szeretném megkapni, amit nem kaptam meg. De visszamehet-e valaki anyja méhébe és megszülethetik újra? Nem. Ami a haragomat okozza, bennem oldható fel, mert a vágyam is az enyém, hogy megkapjam, amit nem kaptam meg. A haragom az enyém. A haragom jogos, de az én döntésem, hogy ebben a mérgező haragban töltöm-e az életem, vagy elengedem a haragomat. Egyszer kiengedem, kimondom, kibeszélem, majd elengedem. Igazam van, haragszom mindhalálig. Valóban igazam van? Furcsa paradoxon, de az ember azzá válik, ami miatt haragszik. A haragja formálja azzá az évek alatt, amiért haragudott. A külső ok így válik a részemmé. Így leszek az, akire haragszom. Így leszek én magam a haragom oka. Haragudni akarok magamra mindhalálig? Esztelen akarás. Nem akarhatom ezt, pedig mégis ezt nyilvánítom ki, amikor azt mondom, hogy mert igazam van, ezért a halálig haragszom. Inkább igazam legyen, mint hogy igaz legyek? Az igaz ember hitből él. A törvény alatt élő ember pedig a haragjából. Az igaz ember szabad, a törvény alatt lévő pedig a törvény rabszolgája. Ítélkezésével önmagát ítéli el. Amit elítélek az emberekben, az bennem van, így magamat ítélem el. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Mert ha nem ezt teszed, akkor magaddal is azt teszed, amit a felebarátoddal. Ősi misztérium el. Ezt a mondatot egy professzorom így fordította el: szeresd felebarátodat, mert ő olyan, mint te. Ő és te elválaszthatatlanul összekapcsolódtok, és amit benne gyűlölsz, magadban gyűlölöd, amire benne haragszol, arra magadban haragszol, amit tőle követelsz, magadtól várod, és ami benne zavar, magadban megváltoztatható. Minél inkább zavarnak az emberek, annál kevésbé vagyok elégedett magammal, és mindjobban elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, annál jobban elfogadom magam annak, aki vagyok. Mert ő olyan, mint én. Kapaszkodom az igazamba, de igaz csak úgy leszek igazán, hogy elengedem az igazamat. Mert így átadom Istennek az igazságtétel jogát. Mert az jogosan őt illeti. De Isten nem veszi el tőlünk erőszakkal ezt a jogot, amit bitorlunk. Rávezet, hogy jogtalanul ülünk az ítélőszékben, ahol az emberiséget és önmagunkat is halálra ítéljük haragunkban. Amikor visszaadjuk Istennek az ítélkezés jogát, akkor válunk szabaddá a haragunktól, mert Isten másként ítél felettünk és az emberiség felett is. Isten megkegyelmez. Nekem is, aki az imént még azt mondtam, igazam van, haragszom mindhalálig. És valóban, a haragom mindhalálig tart. Mert a haragommal meghal az ember, akinek igaza kell legyen. A haragommal meghal az ember, akinek a haragja formálta az identitását. A haragomat Istennek adom, és ekkor megértem, hogy Isten nem haragszik. Megértem, hogy Isten hogyan oldja fel a haragot, és ezzel megértem, hogy a haragom oka én voltam. Magamra haragudtam. Nehéz út ez, mert az ember egy haraggal telt világba születik. A pszichiáterek és terapeuták talán a harag felismerésével és a haragért történő felelősségvállalással dolgoznak a legtöbbet a klienseikkel. A haragot a veszteség szüli, és a legjobb családban felnőtt gyermek is – mert bennünk van velünk születetten a teljesség utáni vágy – él meg veszteséget. Senki nem kap meg mindent, amit szeretett volna. A különbség talán abban áll, hogy kaptam-e egyáltalán valamit. Aki keveset kapott abból, amire vágyott, nagyobb a haragja. A nagyobb haragot nehezebb elengedni, mert kevés dologba kapaszkodhatok aztán, amire felépíthetem az új identitásomat. De ahol sok a harag, ott sok a bűn is, és akinek sok bűne bocsáttatott meg, jobban szeret – ezt mondja Jézus. Sok harag, sok bűn. Nagy megbocsátás. A harag elengedése azt jelenti, hogy a bűnt már nem rajtam kívül keresem, hanem magamban. Én vagyok az az ember, akire haragszom. Mert én csak a saját bűneimért felelek. Magamra is haragudhatok, de általában amikor eljutunk a saját magunkkal szemben táplált haragig, megértjük, hogy nem muszáj ezt tennünk, elkezdjük keresni a megbocsátás a feloldás lehetőségét. A megbocsátás nem felmentés a tettekért vállalt felelősség alól. Isten megbocsát, de nem ment fel tetteim felelőssége alól, amit tettem, azért vállalnom kell a felelősséget. Érdekes módon épp a tetteinkért történő felelősségvállalás által éljük át a megbocsátás örömért. Megbocsátani magamnak – ez sem önfelmentés. Az önfelmentés az, amikor kegyelmet szeretnénk felelősségvállalás nélkül. A felelősségvállalás vezet el a kegyelemig, amit ekkor képessé válok elfogadni, sőt, magam is kegyelmessé válok. Kiszállok a bírói székből és engedem, hogy Isten igazságosan ítéljen. Mind felettem, mind azok felett, akik ellenem vétkeztek, és azok felett is, akik ellen én vétkeztem. Mert az nem lehet, hogy csak ellenem vétkeztek, de én nem vétkeztem mások ellen. Saját vétkeimért történő felelősségvállalásom vezet el a mások vétkeinek a megbocsátásáig. A haragom feloldódik a kegyelemben, amit kapok. Haragból szőtt identitásom kegyelem-identitássá lesz. A felebarátom pedig állandó emlékeztető arra, hogy olyan vagyok, mint ő. Amit benne szeretek, bennem is ott van. Ami benne zavar, bennem van. A problémám önmagamban találom. De a megoldást is.

Mélypont

Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Viszonyítás van ebben a mondatban. Valakihez képest hogyan szeretsz engem. A szeretet viszonyításban mérhető. Ez a viszonyítás arra ösztökél, hogy megvizsgáljam mások szeretetét. A saját mások iránti szeretetemet is vizsgálat tárgyává teszem. Hogyan szeretek? Hogyan szeretek a különböző kapcsolataimban? Aki jobban szereti az apját, vagy az anyját, vagy a testvérét, nem méltó hozzám. Nem méltó az én követésemre. Kemény szavak. Vizsgáld meg a viszonyaidat. Mit tartalmaz a szeretetviszony, ami azokhoz fűz, akiket szeretsz? Elhagyástól való félelem? Talán az egyik legmegtévesztőbb szeretet, a görcsős ragaszkodás. Akik túlságosan szerettek. Az elhagyástól való félelem viszont nem valódi szeretet, mert a középpontjában nem a másik személye áll, hanem én, aki félek, hogy elhagynak. Az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet egy idézőjeles szeretet. Önzés motiválja. Én vagyok a fontos, az én jóllétem a fontos. Az én biztonságom, az én elfogadottságom, az, amire nekem van szükségem. Az én szükségleteim betöltése áll a kapcsolat középpontjában. De az elhagyástól való félelemből fakadó szeretet működésének lényegi része a félelem, ezért a szükségleteim betöltésre való igényemet nincs bátorságom nyíltan kérni, mert félek, azzal elriasztom a másikat, akitől úgy érzem, létem függ, ha ő nem lenne, nem lennék én sem. Mert félek az elhagyatottságtól, nem tudom betölteni a szükségleteimet a kapcsolatban, pedig valójában erre vágyom. Az elhagyástól való félelem nem engedi. Az az ellentmondás van tehát az elhagyástól való félelemre épülő szeretet-kapcsolatban, hogy miközben a szükségleteim betöltését várom tőle, nem töltődnek be a szükségleteim, mert félek kifejezni őket, félek, hogy a másik elszalad, elmenekül, megijed tőlem. A megszégyenüléstől való félelem is benne van az ilyen kapcsolatban, hisz mi lesz, ha a másik elutasít, ha nevetségessé válok, ha kinevet, ha alárendelt helyzetbe kerülök. És lehet, hogy végül valóban elhagy. Az elhagyástól való félelemre épülő szeretet társas magány. Mérgező kapcsolat, amiben elhervadnak, akik részt vesznek benne. A probléma nem a felekben van, hanem az egymáshoz fűződő viszonyukban. Talán mindketten az elhagyástól félnek, és mindketten arra vágynak, hogy szeressék őket. A kapcsolat rosszul van beállítva. Minkét fél kapni akar valamit, de fél kérni, mert fél a másik szükségleteitől. Mindketten szükségleteik kielégülésére vágynak, de mindketten félnek a másik ilyen irányú vágyától. Félnek adni, miközben kapni szeretnének. Megdöbbentőek Jézus megnyilvánulásai a családot illetően. A pszichológiai szaknyelvben a családot, amiből a felnőtt gyerekek származnak, származási családnak nevezzük. A családhoz való viszony, amiből származom, meghatározó arra nézve, hogy milyen viszonyban leszek azokkal, akik nem a származási családom tagjai, de szeretem őket. Szeretni szeretném őket. Vonzódom hozzájuk. Egy jól funkcionáló családban, ahol a családban lévő szeretet nem az elhagyástól való félelemre épül, nem a megszégyenüléstől való félelemre, és nem a szülők saját szükségleteinek a gyerekek általi kielégülésére, ott a gyerekek kapnak. És amikor felnőnek, ők maguk is képesek lesznek adni azoknak, akiket szeretnek. Generációkon áthagyományozott mintákról van szó. Ha a szülők saját magukra fókuszáltak, ezzel azt tanították a gyereküknek, hogy mások azért vannak, hogy kielégítsék a szükségleteiket. Nem azért, hogy én adjak nekik, hanem azért, hogy ők adjanak nekem. A családot, ahol a gyerekek kerülnek abba a szerepbe, amelyikbe a szülőknek kellene lenniük, diszfunkcionális családnak nevezzük. A diszfunkcionális családban a szülők a gyerektől kapott szeretetből élnek, a gyerek tölti fel szülő szeretet-tankját és nem fordítva. Ezért az ilyen családokban felnőtt gyerekek üres szeretet-tankkal indulnak neki a felnőtt életüknek. És azt keresik, hogyan tölthetnék fel a szeretet-tankjukat. Tehát valahonnan szeretetet szeretnének kapni. A gyerekek nem értik, hogy az, ami a családjukban volt, nem szeretet. Mert a szeretet ad. Kapok én is, de nem a kapni akarás a cél, hanem az adni akarás. Így gyarapszik a szeretet egy kapcsolatban. A benne lévők adnak egymásnak. A hármas kötél nehezen szakad el. A szeretet forrása Isten, nem a szülők közötti szeretet. A szülők közötti szeretet kifogyhatatlan forrása Isten. Így a szülők, akik Isten szeretetéből nyerték a szeretetüket, amit egymásnak adtak és gyermekeiknek, a felnőtt gyerekeket nem magukhoz kötik, hanem Istenhez. A gyermek mire felnő, kialakul egy elsődleges kötődése Istennel. Ez az elsődleges kötődés a legtöbb embernél soha nem alakul ki, vagy jóval a biológiai felnőtté válást követően. Megmarad elsődleges kötődésnek a szülő, aki gyerekét használta arra, amire Istent kellett volna. Így lesz a gyerek „megmentővé”, szeretetforrássá, energiaforrássá, biztos ponttá. Élő vizet adok neked, és ha abból iszol, soha örökké meg nem szomjazol. A felnőtt gyerek nem tud adni, mert folyamatosan elszivárog az, amit adhatna. Az ilyen szülőket nevezzük mérgező szülőknek. Akik elszívják az életenergiát a gyermekeikből és egymástól is. Mert az önmagamra irányuló szeretet mérgező. Elvesz, de nem ad viszonzásul semmit. A szülő, amikor szeretetet ad a gyermekének, a gyermek ösztönösen viszonyozza a szeretetét. Ezzel a viszonnyal tanítja a szülő a gyermekét arra, hogy hogyan szerethet ő is másokat önzetlenül. A gyermek szeretete reagáló szeretet. Ez azt is jelenti, hogy amikor a szülők a gyerekeiket reagáló szeretettel szeretik, akkor gyermek-viszonyban vannak saját gyermekeikkel. Parentifikálásnak hívjuk, amikor a gyereket helyezik a szülők a szülő szerepébe (szülősítés). A szülő, aki Isten gyermekeként éli az életét, átéli, hogy Isten előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk erre a szeretetre. A felnőtt ember, szülőként Isten gyermeke, aki előbb szeretett minket, és mi reagálhatunk az ő szeretetére. Majd gyermekünk életében mi is előbb szerethetjük őket, akik reagálhatnak, és így válunk reprezentánsaivá gyermekeink életében az Isten szeretetének. A felnőtté válás a szülőkről történő érzelmi leválást jelenti, ami egyben magával hozza az Istennel történő személyes, saját és máséhoz nem hasonlítható kötődés kialakulását. Ez az újjászületés. Az új-ember képes szeretetet adni, amire mások reagálhatnak, mert Isten szeretetében gyökerezik a szeretete.

Aki jobban szereti anyját vagy apját, vagy testvérét, nem méltó hozzám. Míg ők az elsődleges kötődésem, addig feje tetején állnak a kapcsolataim. A viszonyok átalakulnak, a családtagok lehetnek mindannyian Isten gyermekei és egymás rokonai, de megszűnik a törzsi mentalitás és a feltétel nélküli egymáshoz történő lojalitás. Az családtagok Isten népéhez tartoznak és hozzá „lojálisak”. Így kerülnek helyre a dolgok. Követlek, de előbb eltemetem az apámat. Erre azt mondja Jézus, hogy temessék el a halottak a halottaikat. Aki él, azt az elsődleges kötődése, az elsődleges valahová-tartozása Istenhez köti. Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Milyen szeretettel szeretsz? Vizsgáld meg a szereteted. Képes vagy adni? Képes vagy az életedet is odaadni értem? Képes vagy mindent odaadni értem? Fontosabb vagyok neked, mint bárki? Mint bármi? Oszd szét mindened és kincsed lesz a mennyben. Elszomorodott, mert igen nagy vagyona volt. Szeretsz-e engem? Elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte. De miért kérdezi ezt Jézus? Nekem ez egy terápiás beszélgetésnek tűnik, amiben Jézus feloldja Péterben a főpap udvarában átélt kudarcból fakadó traumát. Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Háromszor kérdezi, hogy szeretsz-e. Mindhárom alkalommal válaszol Péter, hogy szeretlek. Te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek. Azt is tudod, milyen szeretettel szeretlek. Nem hangzik el szemrehányás, utalás sem történik a megtagadásra, de ott van a levegőben. Tudod, hogy hogyan szeretlek, hiszen tudod, hogy megtagadtalak minden bizonygatásom ellenére. Tudod, hogy a szeretetem mennyit ér. Mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Jézus minden kérdés és válasz után újra megerősíti Pétert az elhívásában. Ez volt Péter mélypontjának a vége. A főpap udvarában halt meg az a Péter, aki azt hitte, elég a saját szeretete. Aki azt hitte, mindent tud, és tudja, hogy szereti Jézust. A halálig. A szégyen és az elhagyatottság mégis bebizonyította, hogy Péter szeretete kevés. Péter szeretete nem bírja ki a szégyentől és az elhagyástól való félelmet. Péter kudarcot vallott. Jézus újra- építi a Péter és közte lévő kapcsolatot, mert most már Péter is nyitott rá. Péter reagálóvá lesz, és elkezd Jézus szeretetéből élni a saját szeretete helyett. Mert ez a szeretet kell ahhoz, hogy mindennél fontosabbá váljon Isten, még a családomnál, még magamnál, még a vagyonomnál, a tudásomnál, a tapasztalataimnál is. Mert így jutok el a forráshoz. És a forrás a mélyponton fakad. A legmélyebb ponton. Ott találom meg a forrást. Az élő víz forrását, amiből ha iszom, soha többé meg nem szomjazom. Az igazi szeretet forrását.

Fragmentumok

Leéljük az életünket abban a várakozásban, hogy lépjen valamit az Isten. Arra várunk, hogy tegyen valamit, és mi közben tétlenül, lefagyva, fává válva, kővé dermedve, vagy tetteink fogságában, kényszercselekvésekben vagy függő viszonyban pénzzel, szexszel, hatalommal, hírnévvel, sikerrel, evéssel, alkohollal, szerelemmel – várunk, hogy mentsen meg az Isten. Vagy a hamis vallás bűvöletében, önistenítésben, elistentelenített hitben, önmagunk szörnyű csapdájában várunk, hogy cselekedjen valamit az Isten. Észre sem vesszük, hogy önmagunkra várunk hitünk tartalma szerint, hiszen abban a viszonyrendszerben én vagyok az isten. A kontroll fenntartása az életem felett a mások fölötti kontroll gyakorlásának eszközeivel. Megpróbálni manipulálni az Istent vallásos cselekvésekkel, szolgálattal, dicsőítéssel, adakozással, tizeddel, segítéssel, tömegek lábainak megmosásával, rendszeres jelleggel. Várunk, hogy tegyen valamit az Isten. Máskor önhitten és kiégetten, elfogyva ölelésekben, amit azoknak adtunk, akik nem is kérték, és főleg nem annyit, elfogyva szeretkezésekben, szép szavakban, szerelemben, imádatban, dicséretben, őrületben, tudásban, könyvekbe veszve, elveszetten – várunk, hogy most már tegyen valamit Isten. Saját tevékenysége bűvöletében Jézus csak nézi Mártát, aki rohangál fel s alá a szobában, mint a mérgezett egér, és nem érti, mi van. De, érti. Elfojtás van. Tevékenységekbe menekülés a valódi ok elől. Tagadás van.  Tevékenység-ópium van. Neked teszem, Uram, te meg nem értékeled. De én nem kértem tőled, Márta. Márta sértőnek érzi, hogy Jézus nem örül, és nem értékeli. Úgy érzi, őt senki sem szereti. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig nagyon kevésre van szükséged, valójában csak egyre. A jobb részre. Így vagyunk mi ezzel. A rosszabb részt választjuk. Beleveszünk a megvalósításába annak az életnek, ami szöges ellentétben áll az élettel, amire vágytunk. Minták – mit sem tudunk arról, hogy valahol egy generációval korábban egy kislány megfogadta, hogy ő jó anya és jó feleség lesz, és ez a kislány az anyád lett, aki bántalmazott, elhanyagolt, totális terrort alkalmazott veled szemben, visszaélt minden szavaddal és a léteddel és megölte benned a gyermeket és a későbbi felnőttet is. Mit sem tudok Mártáról, a nőről, aki beleveszett saját tevékenységei őrületébe, és lassan belehalt a rossz módszerrel megvalósított jó cél elérésére törekvő életbe. Pedig csak jó anya és jó feleség akart lenni. És megtett mindent, hogy az legyen, és a mindent meg tett az, ami számára szenvedést jelentett, és ami miatt megfogadta, hogy ő jó anya és jó feleség lesz. Azt mondjuk, soha nem leszek olyan, mint az apám. És köveket ragadunk, hogy rajtakapjuk a nőt, akit már tette előtt elítéltünk magunkban, mert mielőtt önmagunkra eszméltünk volna, már régen mély meggyőződéssé vált bennünk, hogy a nők ilyenek. A büntetésről szóló döntés megelőzte az elkövetett bűnt. Koncepciós per, amiben az ítélet már akkor megszületett, amikor a vétkes még el sem követte vétkét. Játsszuk játszmáinkat, sürgünk-forgunk a házban. Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz. Pedig valójában nagyon kevésre van szükséged. Valójában csak egyre. A jobb részre. De ha ez az egész két egyenrangú darab, akkor a rész, amit teszek, épp annyi, mint a jobb rész: nagyon kevés. Minden soknak érzés ellenére. Sok, miközben kevés – a belé fektetett energia a sok. A takarítás kényszerből, a közben történő belső megtisztulás folyamata nélkül, a belső történést mellőzve. Szex mértéktelenül, mert lélek és ön-vállalás, benne lét nélkül a kevés is mértéktelen, mert fáj, mert kényszer, mert erőszaktétel. Csókok, mint kövek vétkek miatt. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. A semmirekellő Mária, aki csak ott ül. Akire nem lehet számítani. Aki nem értette soha, hogy én milyen sokat teszek azért, hogy ő ezt tehesse. Hogy csak ülhessen, mint aki jól végezte dolgát. Miattad stresszelek. Te vagy a stresszor. Életem oka te vagy. Az, amit teszel. Érted iszom. Érted vagyok beteg. Érted halok bele az életbe. Érted? És közben még mindig várunk. Vallásosan és kétkedve, vagy istentagadva. Várunk valakire, aki majd megérti, hogy mi csak jók akartunk lenni. Jó apák, jó anyák, jó feleségek és jó férjek. De Isten nem jön.

Isten akkor jön, amikor végre abbahagytam. És nem jön el, ha soha nem hagyom abba. Mert Isten mindig ott van. Végig ott volt. Ott állt kiborulásaimkor mellettem, amikor zokogva azt mondtam magamban, ha Isten lenne, nem történne ez velem. Amikor dühösen csapkodtam a kocsi műszerfalát, hogy hogyan viselkedhet így az, aki hisz Istenben, te meg azt mondtad, Nyuszi, ezek nem hisznek Istenben. És tényleg, a Márták nem hisznek, mert a Márták képtelenek elfogadni azt a valóságot, amiben minden az, ami. Ők mindent csinálni akarnak. Ők gyereket nevelnek, ami azt jelenti, hogy túlkontrollálnak. Túlgondoskodnak. Megfosztanak a növekedés örömétől. Ki akarják venni a természet kezéből azt, amit jobban alkotott meg az Isten. Márta mindent csinál. Az imádatot is csinálja. A kapcsolatot is csinálja. Számára, amit nem csinál valaki, az nem megy. És mivel senkiben sem bízik, csak magában, ezért amit én nem csinálok meg, az nem lesz megcsinálva, és amit nem csinál valaki, az meg sem fog történni. Én csak azt akartam, hogy rendes ember legyen belőled, ezért voltam olyan. Nem értem, miről beszélsz. Látod, milyen jó ember lett belőled. Én csak. Ezt mondjuk mi. Ezt mondom én. Én csak. És felmentem magam. És közben arra várok, hogy valaki tegyen már valamit. Isten meg arra, hogy abbahagyjam. Belássam: az életem irányíthatatlanná vált. A kontroll illúziójában éltem. Miközben a jobb részre vágytam. Belefeledkezésre. Megsemmisülésre. Csendben múló időre. Elfogyhatatlan és folyamatos ölelésre. És arra, hogy szabad legyek. Szabad legyek az elvárástól, és hogy szeressenek. Ezért tettem mindent. Hogy szeress, de te nem szerettél engem. Sosem hitted el, hogy szeretlek. Mindenhogyan. A lábamnál ülve. Semmit-téve. Elengedve. Dühösen, haragosan, sírva, elgyengülve, sebezhetően, lelkesedve, elfáradva, sminkkel és smink nélkül. Bárhogyan. Mert azt szeretem benned, aki vagy. Bármit teszel, szeretem, mert az te vagy. És elszomorít, amikor megfosztod magadat önmagadtól. És elveszel a tetteidben, a valamit-csinálásban. Amikor sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre lenne szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle.

Elvehetnek mindent, ami külső, rajtam kívüli, amit jogtalanul birtoklok. Elvehetik mindazt, ami illúzió, ami csak a fejemben lévő álomvalóság részét képezi. Elvehetik az eredményeimre felépített énképemet. Elvehetik tőlem önmagam, amit külső összetevőkből raktam össze. Külső-kontrollos viselkedés, mondod, és igazad van. A kontroll magamon kívülre helyezése. A félelem az önuralomtól, mert attól félek, ha kezembe veszem a felelősséget önmagamért, akkor ugyanazt teszem majd, amit azok, akiknek kiszolgáltatott voltam. Hogy majd kizsákmányolom magam, majd kihasználom magam, majd elhanyagolom magam, bántalmazom magam, erőszakot teszek magamon, majd hibáztatni fogom magam, majd elveszem, amit nem akartam odaadni magamból, majd lenézem magam és elutasítom magamból, ami nem tetszik, vagy nem elfogadható. És rájövök, hogy Jézusról alkotott képemnek vajmi kevés köze van az igazi Jézushoz. Hogy mindez én vagyok. A saját projekcióim, önmagam kivetítése Jézusra. Kivetítések, amelyekben mindazt, amit letagadtam magamban, beléd helyeztem, rád vetítettem. És te csendben tűrted, hogy hamisan vádoljalak, hogy igaztalanul elítéljelek bűnökért, amelyeket soha sem követtél el, hiszen amiért vádoltalak és elítéltelek, az én voltam. Mindaz, amit magamban nem fogadtam el. Ami elől menekültem a kontroll külsővé-tétele által, az eredményezte azt, amit el akartam kerülni. Így lettem önmagam által kizsákmányolt, kihasznált, elhanyagolt, bántalmazott, erőszakot elszenvedett, hibás, akitől elvették, amit nem akart odaadni, lenézett, elutasított, elfogadhatatlan. Selejt. Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. Amiért aggódtam és nyugtalankodtam, az volt, amit nem voltam hajlandó elfogadni magamból. Önmagam elfogadhatatlanságának külsővé tétele. Projektálás. Amilyennek látlak téged, többet mond el arról, amilyennek magamat látom, mint amilyen te vagy. Nem tudom ki vagy. Erre jöttem rá. Hogy magamat láttam benned. Jó tulajdonságaid az enyémek voltam, amelyekről úgy éreztem, nincs jogom hozzájuk, és rossz tulajdonságaid én voltam, az, amit nem tudtam integrálni magamban és elítéltem. Így került a probléma kívülre, ahol megoldhatatlan, mert saját belső konfliktusaimat vetítettem ki rátok, és a megoldást is tőletek vártam. Hibáztattam Máriát és Jézust azért, ami valójában én voltam. Van önmegbocsátás? Önelfogadás? Hol kezdődik az integráns személyiség? A személyiség integritása. Az önazonosság. Visszavont projekciók. Szembenézés azzal, hogy ki vagyok, és hogy ki vagy te. Látni magam és titeket annak, amik vagyunk. Egészen mások, és mégis annyira hasonlók. Könnyen lehet, hogy benned is megvannak ezek a konfliktusok, de biztosan más jelentést tulajdonítasz nekik, mint én a sajátjaimnak. Ezért vezet téves megismeréshez a projekció. Mert te és én mások vagyunk. Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevés dologra van szükséged. Valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle.

Mária önazonossága Jézus lábainál a közöttük lévő viszonyban egyre erősebbé válik. A külsővé tett én-részek belsővé válása. Belső-kontrollos. És külső-kontrollos. Azt mondod, ez az egyensúly a helyes. Elfogadni mások önuralomra való jogát. Hogy jogod van meghatározni, ki vagy te, és ezzel párhuzamosan ehhez engem is megillet a jog. De csak a magam fölötti uralomhoz. Jézus uralma az életemben az önuralom felfedezéséhez, önmagam fragmentumaiból történő felépüléséhez vezet. A lábaidnál ülve elkezdenek énem széthullott darabjai lassan, de békésen, egyre szorongás-mentesebben hazaérkezni. Isten hozott titeket. A család bennem egyesül. A fragmentumok egyesülése teljességélményt hoz. Ott Jézus lábánál. A jobb részt választom, amit nem vehetnek el tőlem.