Szerelem

„Arra jártam, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél.” Ezékiel 16,8. Patriarchális társadalom – ezt mondaná erre a felvilágosult, emancipált, feminista vagy neofeminista nő. Életem folyamán, mert szerettem a nőket, gyakran éreztem, hogy erősen feminista vagyok. Mit is értünk feminizmus alatt? Mit értek én feminizmus alatt? Ehhez egy kicsit ki kell lépni az alapvetően valóban iszonyúan férfiak által definiált kultúránkból. A nem-feminizmus az, amikor a férfiak mondják meg még azt is, hogy hogyan legyenek nők a nők. A férfi-perspektívájú feminizmus meg az, amikor a nők önként törekszenek arra, hogy úgy győzzenek a férfiak elnyomásával szemben, hogy elnyomó „férfiakká” lesznek. És így jutunk el a nemek felcserélődéséhez mint kortünethez. Ahol a férfiak, miközben úgy próbálnak férfinak lenni, hogy megfeleljenek a nők által kívánatosnak ítélt férfiségnek, addig a nők úgy próbálnak nők lenni, hogy közben férfivá válnak. A szerepcsere identitás-zavarhoz vezet. Ahhoz, hogy ezeket a sorokat megértsd, tök fontos, hogy képes légy a másik nem viszonylatán kívül gondolkodni. Hogy nem a férfi viszonylatában fogalmazom meg magamat nőként, és nem a nő viszonylatában fogalmazom meg magam férfiként. Mert ezek az identitásom részei. Mindennek gyökere a szüleinktől ered. Szülői minták és szülői alapkonfliktusok, és mivel ezek tabuk, ezeket az alapkonfliktusokat a párkapcsolatokban és a felnőttkori férfi-női szerepekben látjuk problémaként, és itt próbáljuk megoldani. Ez azt eredményezi, hogy a szüleink meg nem oldott problémáinak a megoldásával telik az életünk, olyan konfliktusok megoldásával, aminek a létrejötte nem hozzánk kötődik, mert ezeket a konfliktusokat örököltük. Sokat olvasok ilyen cikkeket. Vannak egészen jók, egészen mélyek, kifinomultak, reálisak, érettek. És vannak nagyon éretlenek és leegyszerűsítők. Ugyanez a helyezet a jó párkapcsolat szabályaival. Az éretlen párkapcsolat receptje így kezdődik: találd meg a megfelelő férfit, találd meg a megfelelő nőt. Az éretlen párkapcsolat receptje arról szól, hogy a boldogság a megfelelő férfinál vagy a megfelelő nőnél kezdődik. Ebből következően a boldogtalanság abból ered, hogy nem a megfelelő férfihoz mentem hozzá, vagy nem a megfelelő nőt vettem feleségül. A boldogtalan párkapcsolat receptje ezzel ellentétben valójában az, hogy azt feltételezem, hogy ha a megfelelő emberrel kötöm össze az életem, az a boldogság útja. Ez tesz boldogtalanná. Ragozhatnánk ezt sokáig. Az Istent által nekem teremtett tökéletesen hozzám-illő társ. Erős nárcisztikus felhangok vannak ebben az elgondolásban. Két ember összekeveredik életében, mindketten ebben hisznek, összeházasodnak, mosolyognak egymásra amaddig bírják, fenntartják egymás előtt és mások és önmaguk előtt is a tökéletesség álarcát, majd egy nap előbújik belőlük a sok időn át elfojtott cseppet se tökéletes önmaguk. A valódi ember, aki nem egy kirakatbaba, akit Isten egy másik ember boldogságára teremtett, hanem önálló emberi lénynek, akinek szintén szüksége van arra, hogy szeressék. Az Istentől nekem teremtett tökéletesen hozzám illő társ egy elvárás-teljesítő robot, vagy egy, a vágyaim kielégítésére szolgáló szexuális segédeszköz, de nem személy, nem egyén, nem egy iszonyúan összetett személyiséggel, saját élettörténettel , érzelmi és gondolati struktúrával bíró személy. Éretlenség. Anya és apa, és úgy általában véve a világ is azért létezik, hogy kielégítse a szükségleteimet. A gyerekeknél ez egészséges. Nagyon is fontos, hogy ez az igény a lehetőségekhez mérten kielégüljön. Legtöbbünknél azonban nem elégül ki. Ebből eredően egész életünkben ezeknek a nárcisztikus szükségleteknek a kielégítését keressük. Hogy rajongjanak értünk. Hogy feltétel nélkül rajongjanak, hogy csak azért létezzenek, hogy kielégítsék szeretet-vágyunkat, hogy megadják, amire vágyunk, hogy kielégítsék vágyainkat. De a világ nem így működik. Ebből fakad a nárcisztikus düh. Hogy nekem jár valami, amit nem adnak meg nekem, és biztosan azért nem adják meg nekem, mert nem akarják, és nem azért, mert valójában nem jár. Nem jár. Nem jár a boldogság. Nem jár a gazdagság, és nem jár a szexuális kielégülés. Nem jár a dicséret teljesítmény nélkül, és valójában önmagában véve a gyerekkori dicséret utáni vágyat nem is lehet felnőttkori dicséretekkel kielégíteni. A nárcisztikus düh a gyerekkori egészséges feltétel-nélküliség kielégítetlenségéből fakad. Nekem jár ez a nő. Én turkálhatok közöttük, sőt, mint egy katalógusban, összerakhatom magamnak a tökéletes nőt, akinek pont akkorák a mellei, amilyenek szerintem szépek, pont olyan a csípője, pont olyan a lába, pont olyan a szeme, pont akkora magas, pont olyan a haja színe, hossza, és persze, agyonretusált, és mindig azon jár az esze, hogy nekem milyen szexuális vágyaim vannak. De nem. Az éretlen pasi egy számítógépes program „fejével” gondolkodik a nőkről. De a szerelem nem pornó. De az instagramon saját meztelen testéről készült szelfit közzétevő lánynak milyen önértelmezése van, és mit gondol arról, hogy mi kell a pasinak?  Apu mennyire lehetett érett? És anyu? A szex a téma, és ez is az éretlenségre utal. Mert valóban brutál-fontos a szex. Nem ok nélkül mozgat ez bennünket ennyire, kortól és nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Mindenkit. Még azokat is, akiket „nem”, mert ez emberlétünk alapja. A szex létünk eredete. Az ember maga a szex. De pontosan mi is a szex? Na, ez az, amit nem tudunk. Ez az, amit életfeladat megértenünk és megismernünk. És mennyire iszonyú fapadosan gondolunk mi erre az egészre. A szexi fehérnemű meg az illatos gyertya az intimitás. Ez tök jó. De nem, nem ez az intimitás. És a szex-probléma mindig kapcsolat-probléma, és a kapcsolat-probléma mindig egyéni probléma, és az egyéni probléma mindig családtörténet-probléma. Ó, ez rohadt bonyolult. A webáruházban olcsóbb intimitást lehet kapni.  Igazából szerelem. És milyen szerelmet láttunk mi magunk előtt? Mi, Y generációs srácok? Tiszavirág-életű szerelmeket. Szerelmeket, amelyekből gyűlölet fakadt. Szerelmeket, amelyekből gyerekek születtek, de a házasságok nem születtek meg, vagy ha igen, véget értek. Mozaikcsaládokban felnőtt srácok vagyunk. De van a másik Y generációs. Az általában vallásos, vagy vidéki, ahol iszonyúan merev konvenciók között haltak bele a szüleink a házasságba. Ahol a szerelem a mi-nem-válunk el volt. A még-mindig- jobb- együtt, mint-külön. A magánytól való félelem. A kétségbeesett próbálkozásból megjátszott háromnapos idill-szerelmekben élő szülők gyermekei vagyunk. Ez az Y generáció. A szüleink maguknak sem merték bevallani, hogy gyűlölik egymást. Hogy nem is akartak megházasodni, de a szüleink szülei ezt akarták. Hogy nem is akartak gyereket, de aki felnőtt, annak van. Kettő, nem több. Vagy egy, nem több. Vagy három, ha nagyon hippik vagyunk. Vagy a vallás, mert Isten ajándéka a gyermek. De kettő, nem több. Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ád, mondták bölcsen, és mi éheztünk, mert nem volt legelő. És sebeket kaptunk. És szeretet nélkül nőttünk fel. És haragszunk, hogy még ki sem mondhatjuk. De így volt. És én értem, én, az Y generációs, hogy ez az egész nem direkt van, hogy ők nem tudták, mit tesznek. Nem értették. Hogy talán most sem értetik. És nem baj. Meg lehet bocsátani, meg tudtam. És ez a gyógyulás útja. De ki kell mondanunk. Nem tudtad,hogy bántottál, de bántottál. A hazugságaid belém fojtották ki sem bontakozó önmagam. Ezt tették veled is. Megértettem, együttérzek. Ne tedd velem, amit veled tettek. Engedd, hogy a saját életemet éljem. Itt kezdődik a szerelem. És itt kezdődik a nemiség. Hogy a valódi önmagamat megtalálva elkezdem összerakni a saját, valódi életemből kinövő önmagam, hogy mi a férfi, mi számomra a nő, mi a világ, mi az Isten, mi az egyház, mi a hit, mi a barátság, mi a hivatás és mi mire való. Kitalálni egyedül. Ezt érzem, hogy így tudok Y generációs lenni. A saját generációm része. Nem élek szégyenben és nem élek önmegvetésben, és megkeresem az életem, mert nekem Isten adott egyet, ami az enyém. A jelenben. A saját generációm részeként. Elfogadlak és megértettelek, de már nem felelek meg. Már értem a küldetésem, és ez a generációmhoz kötődik. Amiben élek, amibe születtem. Itt keresem meg, hogy mi a szerelem. Itt találom meg önmagam. Nem leszek szócső, ami szülői elvárásokat közvetít. Isteni szócső leszek, aki felszabadít és nem megkötöz. Így találjuk meg az életünk. Így találom meg én is. A szerelem-betegségünket örököltük. Nem genetikailag — családi mintaként. Hogy meggyógyulunk-e, az annak a függvénye, hogy megtaláljuk-e a gyógyulás útját, ahogyan azt Isten pont nekünk, pont itt, pont most adni tudja. Az eke szarvára vetni a kezünket, és nem hátra tekinteni.

Születés

Az emberi életnek már a fogantatástól kezdve egy szimbiotikus kapcsolat adja a kereteit. A gyermek szimbiotikus egységet alkot az édesanyjával. Ez a szimbiózis a legtökéletesebb szimbiózis, hiszen a születésig a gyermek fizikai és élettani értelemben az édesanyja testének a része, és a fogantatástól kezdve folyamatosan különállóvá is válik egyben. Ennek a kezdettől meglévő szimbiózisnak az első megtörése a születés. Az anyaméh által nyújtott biztonság, tápláltatás, az anyával meglévő harmónia törést szenved. Válásra kerül a sor. A köldökzsinór elvágásával a baba megéli első halálát a születésével párhuzamosan. Úgy tűnik nekem, hogy az emberi élet fejlődésében ez a mozzanat ismétlődik, és ha egészséges és kiegyensúlyozott felnőttekké szeretnénk válni, szükségessé válik megtanulnunk aktívan részt venni a kötődések és leválások ritmikus váltakozásában. Ha nem aktív résztvevőként veszünk benne részt, akkor is történik, csupán nem veszünk tudomást róla, és ezért az életünket a meghatározhatatlannak tűnő veszteségek miatti gyász jellemzi majd. Az első ember születés-traumája, majd ennek a születés-traumának az újbóli bekövetkezése megtaníthat minket erre a fejlődési folyamatra. Lépés-kombinációk ismétlődése, amely által az életünk egy szépen eljárt tánccá válik. Táncolni kell Uram, a zene majd csak megjön valahonnan. – mondja, Zorbász, a görög. A kötődés és leválás, a táncban történő összefonódás és eltávolodás ritmikus egymásutánjának a művészetére (táncművészet) két úton is rá lehet találni. C. S. Lewis azt javasolja, amit Zorbász, hogy kezdjünk el táncolni, és idővel elkezdjük majd hallani a zenét is. Az életről alkotott képünk kialakulása, vagy változása magával hozza annak kifejlődését is minden elemében. Ha megértjük, hogy az élet egy tánc, amiben egy bizonyos lépés-kombináció ismétlődik, idővel meghalljuk a lépés-kombináció által létrejött tánchoz tartozó zenét is. Ebben segítenek a rítusok, a szimbólumok, a hagyomány, a cselekvés-sorozatok. Önmagukban ezek az ősi dolgok élettelenek, ha nem fedezzük fel bennük azt a művészetet, ami megtanít bennünket egy táncra, és a tánc megtanulását követően idővel majd csak megjön a zene is valahonnan. Arra eszmélünk, hogy elkezdtünk hallani egy dallamot, ami illik a tánchoz, amit járunk. Ez a dallam mindig is bennünk volt, de ha nem tudom, hogy van egy dallam, azt sem tudom, hogy keresnem kellene valamit. Lehet, hogy keresem, de nem tudom, hogy mit keresek. Kell valami támpont. A lépés-kombináció, az élet lépéseinek a felismerése elvezethet bennünket a dallamig, elkezdjük lelkünk mélyén felfedezni azt a belső dallamot, amivel a tánc teljessé válik. Ettől válik az életünk életművészetté. Ez a tánc és ez a dallam lüktet, áramlik, magával ragad, elsodor, szédülésig pörget, majd elhallgat a zene, pihenés következik. És idővel változik a lépés-kombináció és változik a zene is, talán lágyabbá válik, és finomabbak lesznek a lépések, talán épp fordítva történik. Új életszakaszba léptünk. Az új lépések és az új dallam megtalálása nehéz út, talán nem olyan nehéz, mint először rátalálni az élet tánc-szerűségére és az első dallamra, amit a lelkünk húrjai megszólaltatnak – de nehéz, mert minden változás nehéz. De egyben természetes is, ezért nincs okom nehéznek tartani, hiszen a „nehéz”, mint minősítés, csupán a saját viszonyomat fejezi ki ahhoz, ami történik. Előrébb vivő, ha inkább azt mondom: más, vagy azt, hogy ismeretlen, ha megpróbálom felfedezni magamban a helyzet által kiváltott érzéseket. Hiszen ez már az első lépés a tánclépések között és út a dallam megtalálása felé. Életünk táncai és dallamai egyazon céllal születnek bennünk, hogy eljárjuk az életünk táncát. Vannak, akik nem tanulnak meg táncolni, ezért az életük leginkább sodródás a tömegben. Mások az élet minden szakaszában azt az első táncot próbálják eljárni, amit a szüleik tanítottak nekik, amit valószínűleg a szüleiknek meg a szüleik tanítottak. Ez a tánc általában görcsös és merev, örömtelen és üres. Mint a megtalált lelkiség nélküli rítus. A forma megtöltött tartalom nélkül üres – ez még akkor is így van, ha a forma szép. Az igazi esztétika a formában található belső szépség kivetülése. Az igazi tánc, a lélek mélyén megtalált dallamra reagál, ezt a dallamot keresi, és hogy esztétikus, az csupán következmény – a szemlélődő felismerései a forma mögött megtalálható szépséget illetően. Egymásba fonódás – eltávolodás – elengedjük a másik kezét – elvágjuk a köldökzsinórt – a tánc egyedül eljárt szakasza – majd az újra-egymásra találás és egybefonódás. Minden ismétlést követően egyre szabadabbakká válunk minden szakaszban. Már nem félünk az eltávolodástól és a leválástól, nem félünk a magánytól és nem félünk az újraegyesüléstől sem. Megtaláljuk az életörömöt és az életszenvedélyt a táncban – az életünk művészetté lesz, mi pedig művészekké, akik alkotnak.

Az élet tánc-szerűsége felismerésének egy másik útja is van. Ez az út nem a tánclépésektől vezet a dallamig, hanem a dallamtól vezet a dallamhoz tartozó tánclépésekig. Ez az ember belső útja a külvilág felfedezéséig. Platón barlanghasonlata nagyon szépen kifejezi ezt a képet. A barlang falán a fényben táncukat járók árnyékai láthatóak és a szemlélődő közben keresi saját lelkében azt a belső dallamot, ami illik a falra vetült árnyéktánc ritmusára. A belső archetípusok ősi tánca, amely lelkünk falára veti árnyékát. Ez az út a belső világból vezet a külső világ felé. A barlang szimbólum lehet a szimbiózisra, az anyaméhre, a csecsemőállapotra. A kisbabák hallják édesanyjuk énekét az anyaméhben. Talán ez a belső dallam épp innen származik. Talán az édesanya generációkra visszamenőleg ugyanazt a dallamot dúdolja, amit ő maga is hallott édesanyja méhében. Talán ez a dallam az anya testének ritmusa, az anya testét meghatározó belső dallam. A szívdobogás. A kecsesen ringó női csípő ritmusa. Lefekvés és felkelés. Örömujjongás. Összeszorult szív. Émelygés. Minden lenyomata megtalálható a babában. A lélek mélyén ott van ez az ősi dallam. Az ember összekuporodva ott van a barlangban, hall és lát, és próbál érteni, érezni és együtt lüktetni a barlanggal. Kivetülő képek egy dallamhoz, aminek a forrása beazonosíthatatlan. Többet nem tudok, csak neked dúdolni halkan. A megtalált belső dallam hoz ki a fényre. Újjászületés vagy illumináció. Így válik a táncunk a barlang falára kivetült árnyékká azok számára, akik még a barlangban vannak és keresik saját belső dallamukat. Így válik az életünk örömtánccá. Újraszületés. A belső dallamot, az elfelejtett dallamot és a hozzá tartozó táncot a megvilágosodottak tanítják meg újra azoknak, akik már rég elfelejtették a táncot. Akik a tánc utánzása által törekszenek belső dallamuk megtalálására, azok táncát követik, akik saját táncukat nem másoktól látták, hanem magukban megtalál dallamra kezdték el járni. Mindkét út az újjászületés felé vezet. A megvilágosodáshoz. A lélek születéséhez. Mert a belső dallam saját, másokéval összekeverhetetlen és összehasonlíthatatlan. A lépés-kombináció azonos, a mintázat eltérő. A forma azonos a tartalom egyedi.

Megteremtette az Úristen az eget és a földet. Majd a föld porából embert alkotott. Ádám neve földet jelent, utalva a porra, amiből vétetett és a földel alkotott szimbiotikus egységre, ami megtört, amikor az Úristen életnek leheletét lehelte az emberbe, és így lett az ember élőlénnyé. És Ádám sírt, ahogyan minden újszülött. Mert különállóvá vált a portól, amiből vétetett, és mert élőlénnyé lett, önálló létezővé. Éva már egy megmunkált anyagból formáltatott, és Ádám magányára válaszként. Nem jó az embernek egyedül lenni. A társastánc igényének a megszületése. Ádám elalszik, új életszakasz következik. Új tánc, amiben a következő lépést Évával együtt járják. Éva szimbiózisa Ádámmal. Ádám Isten szemében visszatükröződő önmagában válik élőlénnyé. Éva Ádám szemében eszmél rá önmagára, és sír, mert minden lány sír, amikor meglátja a férfi szemében önmagát, amit mindig keresett, de sehol sem talált. Az igazi kapcsolat akkor jön létre, amikor egymás szemében felfedezzük önmagunkat. Egy közös tánc kezdődik. Egy új szakasz. Majd a kiűzetés és az élethelyzet megváltozása a végső önállóság és függetlenség felé vezető út. Hogyan dolgozta fel az első pár saját világra-jöttének és önállóságának kialakulását? Vajon megtalálták a dallamot, amely által létrehívható a tánc? Nem tudjuk. Talán a gyermekek születése jelentheti az alkotás aktusát. A szexualitás, mint a tánc spiritualitása. Az új élet születése. Isten alkotói tevékenységének kivetülése az emberben.

Viszonyrendszer

Olyanok lesztek, mint Isten. Ezzel az igen kecsegtető állítással csalja az első asszonyt tőrbe a kígyó. De mindjárt saját megfogalmazásomat is megkérdőjelezem, mert ez azt feltételezi, hogy az istenné-válás, a magasabb státuszra történő törekvés, az irigység, vagy a felsőbb tekintély megdöntésére irányuló vágy nem lett volna meg az emberben. Amikor azt mondom, a kígyó csalta tőrbe az első asszonyt, akkor mindjárt fel is mentem őt a felelősség alól, mert azt állítom, hogy ha nincs a kígyó, nincs az elbukás sem. Hogy mindenért a kígyót terheli a felelősség. Klasszikus önfelmentős és megmentős játszma ez. A logikája nem túl bonyolult, lévén, hogy játszmáról van szó, viszont cserébe kérlelhetetlenül következetesen logikus. A játszma lényege, hogy nem azon van a hangsúly, hogy én mit tettem, hanem azon, hogy a tettem reakció volt arra, amit valaki más tett. Így kerül saját tettem helyébe a másik tette. A folyamatban, amiben az asszony a kígyót hibáztatja, majd Ádám pedig az asszonyt, szépen ki is kerekedik az önfelmentés érdekében elindított legősibb játszma. A játszma több-szereplős, mint általában a játszmák. A játszmában Isten kerül az elkövető szerepébe, és az első ember és a felesége mindketten az áldozat szerepére pályáznak, miközben a kígyó röhög a markába. Már ha valóban voltak kezei még akkoriban. A játszma a felelősségvállalás kérdését veti fel. Ki viseli a felelősséget. Isten, azzal, hogy az emberre bízza az Éden Kertet, és annak minden fáját a rendelkezésére bocsátja, kivéve a jó és rossz tudásának a fáját, felelősséggel ruházza fel az embert. Mert a választás szabadsága felelősségvállalás. A kert minden fájáról ehetsz, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját, mert ha eszel róla, meg kell halnod. A következmény tanít meg a felelősségvállalás és így a szabadság súlyára. A felelősségvállalás a szabadság ára. A szabadság nem a tiltott gyümölcs elfogyasztásával lett az emberé, hanem eleve az övé volt a választás lehetősége folytán. A kert minden fája és a harmónia, mint haszon, vagy a jó és rossz tudásának a fája és a kiűzetés és a halál, mint következmény. Ez nekem jó ajánlatnak tűnik. Isten felruházza az embert a választás szabadságával. A szabadság viszont mindig felelősség. A tetteink árát nekünk kell megfizetnünk. A felelősségvállalás elkerülésére irányuló játszma arra megy ki, hogy az embernek ne kelljen szembesülnie a tettei következményeivel. Lehetséges, hogy minden játszma erre megy ki. Erről Erick Berne talán többet tudna mondani. Megkapni valamit a vele együtt járó felelősség súlya nélkül. Megtenni valamit a tett által kiváltott következmény elfogadása nélkül. Nem halljuk, mit mondott a kígyó, mert a kígyót nem beszélteti a történet, de talán nem kell nagy logikai érzék hozzá, hogy a kígyó meg azt mondhatta, hogy annak, hogy ő erre kényszerült, Isten az oka. Így épül fel az Ádámtól Istenig jutó játszma. Az asszony, akit mellém adtál. A kígyó, akit te alkottál. Te, akinek a létem köszönhetem. A felelősség az Istené? Valóban az erkölcsi törvény az oka a bennünk keletkező bűntudatnak? Nem lehetséges, hogy a bűntudatunk az tetteinkért történő felelősségvállalás alóli kibújás következtében jön létre? Ha nem lenne erkölcs, nem lenne bűntudata az embernek – mondja Freud. (Persze, ez egy nagyon leegyszerűsítő és sarkított értelmezés). Valóban az Istent terheli a felelősség, hiszen minden vele kezdődött? Megdönthetetlennek tűnik az érvelés, mert valóban Istenek köszönheti a létét minden szereplő. A helyzet viszont az, hogy szükség van játékszabályra, és ezt a játékszabályt annak áll jogában megalkotni, aki megalkotta a szereplőket, és ezzel a játékban betöltött szerepüket is. A történetben senki nincs a helyén. De Isten a helyén van. És ebből fakad a szereplők problémája. Az első emberpár és a kígyó játszmája a játékszabályok újraírására tett próbálkozás. Nem tartjuk méltányosnak, hogy van valami, ami tilos. És különösen kegyetlennek tartjuk, aránytalannak és igazságtalannak, hogy egy ilyen apró hibáért ilyen szigorú következményeket szabsz ki. Büntetés, amit Isten kiszab? Szerintem nem büntetés. A büntetés utólagos, a következmény megelőlegezett. Mint ahogyan a bizalom is. Megelőlegezem neked a bizalmam, hogy nem kerül sor arra, hogy érvényre juttassam a következményeket, mert elhiszem, hogy helyesen cselekszel. Ha eszel róla, meghalsz. Ha odanyúlsz a tűzhelyhez, megég a kezed. A bekövetkező baleset, hogy megég a keze a gyereknek, nem a szülő által végrehajtott büntetés, hanem a figyelmeztetés ellenére tett cselekvés következménye. Lehet hibáztatni a szülőt. Hogy miért engedte, hogy a gyerek a figyelmeztetés ellenére mégis megégethesse a kezét, sőt, még azt is lehet mondani a szülőnek, hogy ha nem születtem volna meg, most nem fájna a kezem, és ez meg sem történik. Gyakran pont ebben az érvelésben és így a felelősségvállalás elhárítására tett próbálkozásban telik el sok ember élete. Az életünk. Az igazság viszont az, hogy a gyermek birtokában volt minden információnak. Lehetséges, hogy még soha nem égette meg magát, így nem tudta, mit is jelent az, hogy meg fogod égetni magad – ezért megtette, mert arra gondolt, hogy a szülők valami jótól akarják megfosztani, nem valami rossztól megóvni. Fontos tapasztalatok a felnőtté válás folyamatában. Így vagyunk azóta is. Ha esztek róla, meghaltok. Aztán újra és újra meghalunk. Isten bekötözi az égett sebeinket és felöltöztet, elfedi szégyenünket. Ahol a felelősséget nem vállaljuk, ott mindig megjelenik a szégyen. Azt szégyelljük, amiről azt hisszük, mivel elrejtettük, ezért nincs is. De a szégyen nem az, hogy mások látnak valamit, hanem az, hogy én érzek valamit. Én szégyellem magam. A szégyenem az enyém. A szégyenem oka nem a másikban van. A tettekért, a döntésekért és az érzésekért történő felelősségvállalás a felnőtté válás útja. Hankiss Elemér az Ezerarcú én című könyvében azt állíja, hogy a bűneset az ember felnőtté válásának a története. Mások azt mondják, hogy a felvilágosodás hozta el a középkori gyermek-szerepben élő ember számára a felnőtté válást. Velük ellentétben számomra inkább úgy tűnik, hogy ezek a kamaszkorra jellemző viselkedésformák, semmint a felnőttekre. Viselni a felelősséget, szégyen helyett színt vallani. Vállalni a következményeket. Ha nem kielégítő a rendelkezésemre álló információ, további információt kérni. Az emberiség és benne az egyén életének története maga a felnőtté válás. A folyamat valahol kezdetét veszi, és szerintem ez a kezdet akkor jön el, amikor Ádám Isten kérdésére azt mondja: bűnösök közt első vagyok én. Mert ez a mondat a saját tetteimért történő felelősségvállalás. A saját szememben megtalált gerenda. A saját életemben felfedezett felelőtlenség. Mások felelőtlensége nem ment meg a saját felelőtlenségem következményeitől. Ez azt is jelenti, hogy viszont nem vagyok felelős mások tetteiért. A magaméiért viszont igen. Önmagam számára is talány vagyok, magam számára is kihívás megérteni, mi a felelősségem, miért gondolom, hogy képes vagyok a másik helyzetébe képzelni magam? Mert ezt teszem, amikor azt mondom, hogy az asszony, akit mellém adtál, ő adott és ezért ettem. De amit tettem, az enyém. Az asszony is tett valamit, az meg az övé. És a kígyó is tett valamit, az meg az övé. És Isten is tesz valamit, az viszont valóban az övé. Isten útja a felelősségvállalás útja. Példamutató. Az ember, amikor felelősséget vállal a tetteiért, amikor kezdetét veszi a felelősségvállalás korszaka, maga is következményeket szab. Határokat húz mások tetteinek, így segítve a másikat a tetteiért történő felelősségvállalásban. Ádám szabadon dönthetett volna másként, mint az asszony, akit Isten mellé adott. Az asszony is szabadon dönthetett volna másként, mint amit a kígyó lehetőségként elé tárt. De hogy így döntöttek, döntésük oka bennük van. Olyanok lesztek, mint Isten. Az öntörvényűség csábítása. Már senki nem fog nektek határt szabni. Az igazság viszont az, hogy a határok és a boldogság szorosan összekapcsolódnak. A határokkal nem rendelkező kapcsolatokban az ember sérül, mert a felelősséghárítás, a hibáztatás, a vádaskodás mindig sérüléseket okoz. Az ember megég ezekben a kapcsolatokban. Amikor arra vágyom, hogy ne legyenek határok, saját síromat ásom. Saját szenvedésemet idézem elő és saját boldogtalanságomat építem. A felelősség a boldogság útja. Isten nem pusztán tudja, mi a jó és mi a rossz, hanem képes ezzel a tudással úgy élni, hogy az mindazok javát szolgálja, akikkel kapcsolatban van. A kiűzetés is az ember javát szolgálta. Hogy nehogy egyen az élet fájáról is, és így örökké éljen.  Hogy ne állandósuljon az állapot, amit az ember a felelőtlenségével idézett elő. Akkor meghaltok. De a meghalás és a gyász megújulás is egyben. A gyászban az ember elsirathatja, ami elveszett, majd új emberként, hamvaiból újjászülető főnixként indulhat neki újra az életnek. Már megértve, hogy a felelősségvállalás a boldogság útja.