Ahhoz kell hit, hogy végigcsináld

„Feladni könnyű, ahhoz kell hit, hogy végigcsináld.”, ezt Joyce Meyer mondta, és emlékszem, hogy nagyon sokat adott nekem akkor ez a mondat. Mit is jelent feladni? Mit is jelent végigcsinálni? Eszembe juttatta, hogy milyen családban is nőttem fel, hogy mennyire kifordított, hamis értékrend szerint neveltek, hogy mennyire nem egyszerű még azt sem eldönteni, hogy mikor is adjuk fel, és mikor is kellene valamit végigcsinálnunk. Az alkoholizmus, és a hozzá kapcsolódó családi betegség egyik legfontosabb mozzanata a gyógyulás felé vezető úton épp az, hogy feladjam. Azt hiszem, hogy Martin Luther King erőszakmentes ellenállásról szóló elgondolása kezdett el elgondolkodtatni először azon, hogy van úgy, hogy úgy győzünk, hogy nem harcolunk. Egyszerűen engedjük magunkat és másokat is, hogy szembesüljünk a helyzettel. Mindegy, hogy az elnyomottak mi vagyunk, vagy mások. Úgy küzdünk, hogy a másik fél játékszabálya szerint feladjuk. Két éve ez a gondolat járt a fejemben, írtam is róla. A szemet szemért, fogat fogért elve helyett a tartsd oda a másik orcádat is, add oda az alsóruhádat is. Vannak helyzetek, amikor csak akkor nyerhetünk meg mindent, ha mindent elveszítünk. Erről szól az evangélium is. Ilyen az is, amikor kilépünk egy világból, ahol a másik feletti győzelem mozgatórugói munkálnak. Nem állni ellent a gonosznak. De van itt egy másik fontos felismerés is. Megérteni, hogy a gonosz nem a másik. Hogy mi is az a gonosz? Hogy mit jelent az ősi keresztény tanítás, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Hogy valamilyen módon mindannyian részt vállaltunk, akár akartuk, akár nem. És amikor feladjuk, hogy így csináljuk végig, ahhoz kell szerintem a legnagyobb hit. Hogy bármi elveszhet. Semmi nincs, amibe még kapaszkodom, ha az benne tart, ha az fenntartja. Még az életembe sem. Mert ez így már nem mehet tovább. Néhány éve apám elmondta, hogy úgy 17 éve azért hagyta abba az ivást, mert ráébredt, hogy ha így folytatja, meg fog halni. Tényleg szörnyű állapotban volt, és talán át sem érezte, mennyire, vagy milyennek látszott nekünk. Ebben a beszélgetésben szívesen elmondtam volna neki, hogy tisztelem azért, hogy abba tudta hagyni. Az identitása része volt. Azt hiszem, apám nem értette meg, hogy ez nem csak róla szólt. Hogy ez szólt a gyerekkoráról, a házasságáról, a történeteiről, kudarcairól, mulasztásairól, alkatáról, jelleméről, és a környezetről, amiben benne élt. Vannak dolgok, amelyeket lehet, hogy soha nem fogunk megérteni, vagy nem válunk képessé a befogadására. Elengedhetjük, elfogadhatjuk. Elengedem, elfogadom. Múltam, jelenem és jövőmet. Veszteségeimet és nyereségeimet. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, ha közben kárt vallok a lelkemben? Semmit nem használ. De ha lelkemet megnyerem, mindent megnyertem. Mély üzenetek ezek. Nem a felszínen vannak. Egyedül felfedezhetetlen mélységekben. A felszínen csak szemet szemért, fogat fogért van. A mélyben van a megváltás, és az is, hogy miért is kellett Isten Fiának szenvednie és meghalnia. Azt hiszem, hogy Jézus útja a mennytől a feltámadásig a legszebb kiábrázolása annak, hogy mit is jelent nem ellenállni a gonosznak, sőt, még odatartani a másik orcádat is, még odaadni az alsó ruhádat is, sőt, még az életedet is. Mert az, amit Jézus legyőzött, legyőzhetetlen másként. Ezért csak vele, csak benne. Ehhez kell hit, hogy végigcsináld. Három éve egy továbbképzésen a Csillapontra készültünk egy témacsoportban, és felvetődött ez a gondolat, hogy Isten hisz bennem. Hatalmas ellenállás volt bennem ezt a mondatot illetően, ma már nincs. És ahogyan a hat évvel ezelőtti írásaimat olvasgattam, egyszer csak ráakadtam erre a mondatra az egyikben: Isten hisz benned. Megállt az ütő bennem. Még ezt a hitet is elveszíteni? Még azt is, hogy Isten hisz bennem? A kereszten Jézus ezt kiáltja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Hinni, hogy Isten nem hagy el, és közben úgy érezni, hogy még az Isten is elhagyott, két teljesen különböző dolog. Nem hiszem, hogy baj lett volna Jézus Istenbe vetett hitével. Az elahagyattatás átélése ez. Hogy azt is megjárom, hogy milyen nélküle, mielőtt hazatalálok. A pokolra szállok. A mélységbe. Hogy mit is jelent a bűn. Hogy ebből az ember, akit szeretek, nem tud kiszabadulni egyedül. Mert még azt sem tudja, hogy feladnia kellene, vagy végigcsinálnia? Mi a győzelem útja? A győztes hité? Megéltem életemben többször már, hogy úgy éreztem, mindent elrontottam. Azóta sok mindent megértettem, például azt, hogy nem múlik minden rajtam, és nem én viselem a felelősséget mindenért. Magamért felelek. Feladni, hogy feleljek valakiért, akit szeretek, egy meghalással azonos. Kidobni a fiam, aki drogozik, és már mindenkit becsapott, mindenkit kihasznált már. Többször is. De hát szeretem. Nem, mert ez neki sem jó. Hány dologgal vagyunk így? Hány kapcsolattal? Akármilyen, az apád, akármilyen, az anyád. Ez igaz. De ez nem jelenti, hogy átvállalni a magáért viselt felelősséget, ez lenne a szeretet. Jézus átvállalta, de a megváltás útján végigjárjuk vele ezt az utat. Ez nem egy fejben dől el dolog. Az úton meghalunk és megszületünk. Ez az út nem szépségápolás, vagy léleksimogatás, hanem maga a szenvedés útja. Nem ment meg a szenvedéstől, de velünk van benne. Vezet, ha engedjük. Átölel, ha erre van szükségünk, de nem ment meg attól, amin keresztülmegyünk. Nem teszi, mert jobban szeret ennél. Mert tudja, hogy az út a feltámadás irányába vezet, és hogy erre van valóban szükségünk.

Téli álom

Sziasztok,

Téli álomra megyek.

Megértettem, hogy nem csak a természetnek van szüksége megújulásra, de nekünk is, nekem is. Feltöltődni, elengedni, átgondolni, olvasni, imádkozni, figyelni, fejlődni, növekedni, és persze, jelen lenni, beszélgetni, élni, meghalni annak, ami volt, hogy helyét valami új vegye át. Szóval megszületni.

Április elseje. Már kevesebb, mint öt hónapot kell aludni.

Áldás rátok.

Szabolcs

Fájdalom

„Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” Jeremiás 15,18 Lehet érzelmileg is verekedni. Rúgni egymást. Pofozkodni. Verni, ahol érem. A verés, aminek nincsenek nyomai. A bántalmazás, ami láthatatlan. Az érzelmi fájdalom, ami nem látható. És mert nem látható, még magam számára is rejtve maradhat. Pedig egy mondat lehet olyan, mint egy hasbarúgás. Egy szó lehet olyan, mint egy pofon. Érezhetem úgy egy kirohanást követően, hogy ugrálsz rajtam, és minden csontom fáj utána. Szavakkal le lehet verni egymás derekát. Szájba verni egymást a kimondott szóért, ami meg nekem fájt. Érzelmi fájdalom.

És a fájdalom ott van, ahol már egyébként is sebek vannak. A neuralgikus pont. És sokszor ismerjük is egymás gyenge pontjait, és öntudatlanul is oda ütünk, mert úgy érezzük, megtámadtak és tehetetlenek vagyunk. Én úgy érzem, te bántasz, és védekezem, te úgy érzed, én bántalak, és te védekezel. Lehet ezt intenzíven csinálni, ciklikusan, körbe-körbe járva. Kiújultan. És amikor már begyógyulnának sebeink, így hasítjuk fel újra. Ezt magunkkal is csinálhatjuk. Egyfajta önbüntetésként, ismételve a végtelenségig azokat az első interakciókat, azokat az első játszmákat, amelyek sebeinket okozták. Mintha azt kérném, hogy bánts, mert ha nem teszed, magamat bántom. És így érezzük, amit a másik érez. Így vonódom be a fájdalmadba, így vonsz be a fájdalmadba. Beléptem, mert szeretlek, és segíteni próbáltam, de te más szándékot feltételeztél, mint ami valójában volt. Én jót akartam, de esetlenül, bénán. Mint amikor vendégségben vagyunk, és nem tudjuk, mit és hogyan kellene tennünk. Mit illik, mi szokás. Mert valóban, ahány ház, annyi szokás. És tetteimet saját értelmezéseddel ruházod fel, tetteidet saját értelmezésemmel ruházom fel.

Még magam sem tudom talán, hogy ez történt velem gyerekként enahuszonharmadikon alkalommal. Egyetlen helyzetben benne van az összes olyan helyzet, amelyben ugyanezt éreztem. Arcon csaptál. Belém tapostál. Fojtogattál. Megütöttél. Rángattál és cibáltad a hajam. Ordítottál velem és letepertél. És nem tudom, mi fáj. Csak rossz. Csak sírásra biggyesztem az ajkam. Nem is tudom, mi történt, csak dühös lettem, és kétségbeesett belül. Egyszerre féltem a szereteted elveszítésétől és tőled. És még azt sem tudtam, hogy tőled félek, vagy attól, hogy elveszítelek. Bántottál, úgy érzem. És nincs távolság, mert attól is félek. Mert félek, hogy elveszítelek. Mert akkor mi lenne velem. Azt nem élném túl. Gyötrődöm e lángokban. Adj innom. Szomjazom. Szeretetre és elfogadásra, és megértésre, de közben magam sem hiszem, hogy megérdemelném. Gyerekkoromtól fennálló belső bántalmazó dinamika zajlik bennem. Nálad durvábbakat mondok magamnak, de te erről nem tudsz. Nem tudod, hogy amikor hibáztam, végtelenítetten hallom magamban azt, amit apám mondott nekem. És engem nem vigasztal, nekem nem fáj kevésbé, hogy apának is ezt mondta az apja. És azt teszem aztán veled is, amit magammal. Mert jobban szeretlek magamnál, uralkodom magamon, és nem kapod, amit magamnak adok. De bennem ez ott van. És amikor hasbarúgsz, talán már tudom, hogy ezt magaddal is teszed. De ez nekem ettől még fáj. És még milyen sok ideig nem tudom ezt. Azt hiszem, direkt csinálod. Hogy szándékosan bántani akarsz. Hogy abban leled örömöd, hogy bántalmazol. Te is ezt hiszed. Még meg sem tudom fogalmazni, hogy mi jó és mi rossz. Hogy mi fáj. Csak azt érzem, hogy ez fáj. És fogalmam sincsen, mi történik. Mi a fene történik.

Interakciók sora, és már elviselhetetlen belső fájdalom kell, hogy egyszerre felfedezzem a dinamika ismétlődését. Hogy mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz történik. És még mennyi idő kell, hogy a bántalmazó másik nem csak kívül van, hanem belül. Hogy egymásnak vagyunk az, ami önmagunknak is. És önmagunknak úgy lettünk bántalmazó másik, hogy valaki ez volt nekünk, aki fontos volt. Generációk óta tart ez. És nem akarjuk ezt tenni, de azt hisszük, ez a szeretet. Vagy nem értjük, miért teszi a másik, és nem jövünk rá, hogy ezt magunkkal is tesszük, és ezt tették velünk már csecsemőkorunktól.

Kérlek, ne bánts. És én ezt nem tudom nem vádként érteni. Kérlek, ne bánts — és ezt te nem tudod nem vádként érteni. Pedig nem az. Azt mondom magamnak, hogy egy szánalmas ember vagyok. Lehordom magam, hibáztatom magam, és nem állok oda együttérző másikként magamhoz. Próbálok neked más lenni, de olyan nehezen megy. Fáj ez is. A fájdalom nehéz dió. Mi fáj neked és mi fáj nekem. Ami neked gyógyír, az nekem fájdalom. Ami neked fájdalom, az nekem gyógyír. Reménytelennek tűnik. Hogyan lehet megtalálni egymás számára önmagunkat?

Ahogyan változik bennem az a nagybetűs Másik, és elkezd meggyógyítani, másként beszélni, biztatni, bátorítani, felnevelni, elkezdenek gyógyulni a sebeim, és mert gyógyulnak, érdekes, így veszem észre, hogy hol is vannak. Hogy mi is fájt nekem annyira. Sokat sírok, mert a gyógyulás fájdalmas folyamat. De ez a gyógyulás születés is. Egyre jobban fáj, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megszülessek neked és magamnak is. Egyre sebezhetőbb leszek, de az a belső Másik vigyáz rám és megnyugtat, amikor ismét megsebeznek. Már nem ellenségnek látlak, már nem hiszem, hogy szándékosan bántani akarsz vagy bántani akartál, egyre inkább látlak annak, aminek magamat is: egy megsebzett másiknak.

Mert ez a belső Másik is egy megsebzett másik. A nagybetűs Másik. Sebei mutatják az utat belső világomban, sötétségemben. Lassan kiszabadulok. Világosságot gyújt. Én vagyok a világ világossága. A vakon született férfi látni kezd. És látja saját sebeit. De másokét is. Traumatizálódunk, és traumatizálunk. Sebződünk és sebzünk. De belép a bensőmbe a gyógyító Másik. És ahogyan feltárja sebeimet, fájdalmat okoz, de ez neki is fáj, nem csak nekem. Velem sír, velem szenved. Vele szenvedek. Ne félj, minden rendben lesz. Tudom, hogy nagyon fáj, de bízz bennem, meggyógyítalak. Biztonságban érzem magam. Nem erőszakos. Néha őt is bántanám, mert fájdalmat okoz, de ő érti a fájdalmamat. Együttérez. Velem fáj. A sebzett Másik. Üvöltenék. De érzelmileg elérhető nekem.

Nem próbálja helyettem elviselni a hozzám tartozó fájdalmat, de ott van velem érzelmileg. A fájdalmam nem az övé. Nem azt érzi, amit én, de érzelmileg elérhető. De nem csak empátia, szeretet is. Szeretet, ami nem sebez. Nem az a fajta szeretet, amivel valaki saját sebeit igyekszik gyógyítani. Nem a fájdalomcsillapításként kikényszerített szeretet. Nem keresi a maga hasznát. Türelmes. Nekem nagyon nagy szükségem van erre a türelemre. Sajnálom magam, de nem hibáztat miatta. Ott van velem érzelmileg, elérhető távolságban. Mert ez ugyanolyan fontos. A mártírok nem segítenek. Mert a mártírok saját fájdalmaikat élik meg feljogosulva fájdalmunkon. És közben azt hazudják, együttéreznek. Nem, ő nem használ ki. Nem él vissza sebzettségemmel. Ott van számomra, ahogyan szükségem van rá. A gyógyító jelenlét. Nem minősít. Nem hibáztat. Nem vádol és nem kárhoztat. Bekötöz, kitisztít. Tanítgat arra, hogy így is lehet. Hogy lehet érezni, ami fáj. Hogy nem kell elfojtanom az érzéseimet. Hogy elfogadhatom őket. Ha más nem érti is, hogy ez fáj nekem, én megérthetem, én átélhetem, én érzékelhetem, érezhetem, és együttérezhetek önmagammal. Sok a seb.

És tanít látni is. És vigyázni magamra. Nem kell mindenkinek feltárni sebeimet; nem azért, mert mások gonoszak, hanem mert vannak, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Akiket megijeszt, és mert megijeszt, bántanak miattuk, mert ők magukkal is ezt teszik. De közben lehetek veled síró másik. Ahogyan velem az a nagybetűs Másik. Gondviselő. Van, hogy elhagyom magam. Valami túllépi a fájdalomküszöböm, kimenekülnék az életemből, a lelkemből, a testemből, de ott van ő, a nagybetűs Másik. Szeret. Nekem erre e nem-sebző szeretetre nagyon nagy szükségem van. Mindig is erre volt szükségem, de nem tudtam, hogy ilyen van, és hogy milyen is a szeretet, ami nem-sebez. Mert a szeretettel lehet a legjobban sebezni. A szeretet közel enged, és a szeretetben közel mehetek, és mert nem tudom, nem értem, nem látom, bánthatlak és bántalak is. Olykor pusztán azzal, hogy ott vagyok, mert szégyent vált ki belőled, hogy látom a sebeidet. Te meg védekezel. Ez történik velem is, hogy egyszerre szeretném, hogy legyél itt és ne hagyj el, és azt is, hogy ne lásd, hogy milyen gyenge vagyok és sebezhető. És mert sebezhető vagyok, megsebezhetsz. De nem is lehet megtanulni nem-sebezve szeretni, ha be sem engedlek önmagamba. Hogy bent vagy, lehetővé teszi, hogy megsebezz. De vállalom ezt a kockázatot. A meg nem értettséget is. A félreértettséget is. Mert csak ez az út visz el a nem-sebző szeretetbe veled.

A seb és a sebző is vagyunk. Együtt gyógyulunk.