Nem vagy egyedül

Pedig mennyire gyakran úgy érzem. Az elsőszülöttek magányossága. Biztosan megvan ez a másodszülötteknél is, csak egészen másként. Az illési csak én vagyok egyedül. És jön Isten, és azt mondja, Illés, ezt csak te hiszed, mert van hétezer ember még rajtad kívül, aki hozzád hasonlóan hisz, él, gondolkodik. Nem vagy egyedül. Őrült nehéz akkor ezt a hitet megtartani, vagy újrabízni, vagy megerősödni ebben, amikor épp a kapcsolataim területén ért a sérülés. Mint amikor valahol egyszer megégettük magunkat. Az agyunk általánosságban gondolkodik. Alapból nem válogat, hogy akkor most ez az ember ezt tette velem, egy adott helyzetben, de ez nem igaz minden helyzetre és minden emberre. A csalódás szörnyű állapotba sodor. Újra hinni, újra bízni, újra megnyílni.

Fura, de ennek az egésznek szinte mindenhez köze van. Még magamhoz is. Újra hinni magamban. Újra bízni magamban. Újra elhinni, hogy erős vagyok, hogy szerethető és elfogadható vagyok. Hogy összetörten is rendben vagyok. Hinni magamban, és egyszerre megnyílni, de vigyázni is magamra. Mert van, amelyik kutya harap. Megtanultam. Hogy ha nem is szándékosan, de vannak emberek, akik bántanak. És ha ezt nem veszem a számításaimba, bántani is fognak. De nem kell ezt engednem. Nem kell hagynom. Sőt, kifejezésre juttathatom, hogy ez nekem rossz. Talán még senki nem mondta neki, hogy bocsi, de ez harapás, és ez nekem fáj. De nem minden kutya harap. Egyszer megharapott egy kutya. A vállamat. Szánkóztam az utcán, és odaszaladt, és beleharapott a vállamba. Ilyen kutyák is vannak. De amikor egészen kicsi gyerek voltam, volt egy olyan kutyánk, ami kb. ötször akkora volt, mint én, de sosem bántott volna engem. Bobinak hívták. Szerettem. Állandóan ugatott, és a kutyaházat úgy húzta maga után, mintha csak egy kavics lenne. Jó fej volt.

Van úgy, hogy az harap meg, akitől nem vártuk. Ott, ahol nem vártuk. Akkor, amikor nem vártuk. Adhatom erre azt a választ, hogy megtanulom, hogy az emberek harapósak, és én is harapós leszek. Nem csak ugatok, de harapok is. Vigyázat, a kutya harap. Aztán egy édi kutyuli bámul ki a kerítésen, aki simításra vár. Sokszor azok a kutyák, amelyek olyan félelmetesnek és erősnek tűnnek, valójában törődésre vágynak. Fejsimizésre. Játékra. Egyszer megharapott egy kutya. De ez nem jelenti, hogy az összes kutya harapós. De van, amelyik igen. Korábban nem gondoltam, hogy egy kutya ilyesmire is képes. Sokáig az emberekről sem gondoltam. Nem akartam hinni.

Van, amikor védünk valakit. És végső kétségbeesésünkben harapunk is. Egy a határokról szóló könyv a haragot egy kutyához hasonlítja, ami a határainkat védelmezi. Ha a kutya nem ugat, és ha kell, nem harap, bárki keresztülgázolhat rajtunk. Van, hogy megharapnak, mert észrevétlenül átléptem egy határt. És van hogy én ugatok, és én harapok, mert mások átlépték a határaimat. A kutyák nagyon hűséges állatok.

Az óvatosság nem a szeretet hiánya. A szeretet óvatos. Nem akarok berontani a házadba. Beengedsz? Beengedlek. Szép kutya. Mi a neve?

Lehet, hogy most kezdődik minden

Valahol újra kell kezdeni. A krízis átmeneti állapot. Minden normális, ami egy krízisben történik, mert a krízisnek más a normalitása. Ha ezt nem értem meg, belehalok. De vissza a nem-krízis életbe. Ez is egy feladat. Az önújraszocializálás. Tudjátok, olyan, mintha kómában lettem volna, majd újra kellett volna tanulnom járni, és bár úgy volt, meghalok, életben maradtam. Megértettem, hogy az életem nem lehet olyan, mint a krízis előtt volt, hiszen ezért jött a krízis. Valójában vágytam rá, hogy már változzon valami, de nem tudtam, hogy mit tehetnék érte. Aztán csak engedtem, és jött. Vitt. Mély dolgokat tanultam nem-racionálisan. Valami olyasmit, amit Ellis Potter Kútnak (Well) nevez, én inkább mélységnek, vagy forrásnak nevezném. Hogy az életnek van egy felszíni része, de van egy mélysége is, és a felszínnek a mélységben vannak az alapjai. Így van mindennel, amik vagyunk. A mélység megjárása egy másfajta ismeretet adott. Valamit, ami megtaníthatatlan. Ha egyszer majd lesz gyermekem, neki sem tudnám megtanítani, de szeretnék úgy mellette lenni, ahogyan magam mellett lenni tudtam, és ahogyan sokan-sokan-sokan mások. Elfogadva, úgy is, ha nem értettek, vagy aggódtak, engedve megtenni, amit akarok. Csodás, félelmetes és egyben ismeretlen is volt. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem élhetem itt “lenn” az életem, de mindig ráláthatok már, nem kell választanom a mélység és a felszín között. Mindkettő van, és mindkettő fontos.

Újra a felszínen vagyok. Ezt a dalt énekeltem, amikor elkezdtem elmerülni a bennem lévő ismeretlen világban, és úgy éreztem, olyan, mintha meghalnék, és velem mindenki és minden, ami fontos volt: lehet, hogy most kezdődik minden, lehet, hogy most kezdődik el. Lassan ébred már a hajnal, a napsugárral érkezel. Ez a dal nagyon fontos volt nekem végig.

Tegnap fogalmaztam meg először, hogy nem tudom, mit írjak. És már tényleg hónapok óta ezen gondolkodom, nekifutottam, próbálgattam, nagyon precízen, előre tervezetten, koncepció, tudjátok. Amolyan felszíni dolgok. És ma rájöttem, azon gondolkodva, hogy régen hogyan írtam, hogy valójában sosem gondoltam el előre, hogy mit fogok írni. Csak írtam. És a legjobb írásaim épp azok voltak, amelyek épp jöttek. Épp arról, ami foglalkoztatott. Szamárvezető nélkül. Mintha elveszett volna ez a képességem. Hát úgy döntöttem, hogy most leírom a nem tudom, mit írjakot. Talán kezdésnek jó. Lehet, hogy most kezdőik minden, lehet, hogy most kezdődik el.

Valahol újrakezdjük. Ahogyan tudjuk. Akivel tudjuk. Ezzel a mondattal kezdődött az évem, és azt hiszem, ezt magammal hordozom ebben az évben végig: ami megy, engedd el, ami jön, fogadd el.

Írni fogok. Ami jön. Ahogyan jön. Amennyi jön.

Írni fogok. Élni fogok.